MTF-16 - XXVIII.- A honfoglalás végrehajtása
2012. május 4.
Tekintettel Dr. Nagy Sándor könyvének kiemelt jelentőségére, Sajtószolgálatunk napi egy közleménnyel közzéteszi a Magyarságtudományi Füzetek 16. számában megjelent mű teljes szövegét.
XXVIII. A HONFOGLALÁS VÉGREHAJTÁSA
Nemcsak fegyverrel vívott harci vállalkozás volt, hanem megfontoltan előkészített diplomáciai munka is: szóval a nemzet közérdekének helyes felismerése és maradék nélküli keresztülvitele. Etelköz keleti és déli határai teljesen nyitottak, védhetetlenek voltak a két nem-barátságos katonai hatalommal, úgymint a szomszéd besenyőkkel és bolgárokkal szemben. A besenyők a Dnyeper vonalán állottak a magyaroktól keletre, a bolgároké pedig nemcsak az Al-Duna vonala volt, hanem a szétesett avar birodalomnak egész keleti fele, a Duna vonalának irányában fel a Kárpátok gerincéig. Így a magyarok etelközi szállása majdnem teljesen elválasztotta ezt az új szerzeményű részt az anyaországtól. Ez pedig a bolgárokra nézve nagy hátrányt jelentett. Tehát az etelközi magyarság nagyon az útjukban volt. Ezért a magyarság etelközi szállása nem barátságos népek harapófogójában volt. Vagyis egy besenyő-bolgár támadás esetleg összeroppanthatta volna az egész nemzetet. A magyarságnak éppen azért a Kárpátok könnyen védhető sáncai mögé jutása létfeltétel volt. Ezt a törekvését az akkori Európa mindkét nagyhatalmával, a keleti és nyugati római császárokkal el is tudta fogadtatni. Arnulf német király, később császár, a morvák ellen szövetkezett a magyarokkal, 892-ben, Bölcs Leó bizánci császár pedig, 894-ben, a bolgárok ellen. Ezek így elvesztenék hatalmas hátterüket, a morvák hátába pedig egy náluknál erősebb katonanép kerül. Ez volt a magyar honfoglalás politikai előkészítése. Miután a morvák ellen kétszer is megsegítették Arnulf királyt, 894-ben, a görögök szövetségében a bolgárokat támadták meg teljes sikerrel. Árpád fia, Levente vezérlete alatt a magyar hadsereg teljes diadalt aratott felettük. Az a körülmény, hogy Simeon bolgár cár szorultságában a besenyőktől kért segítséget, csak siettette a Kárpát-medence megszállását. A besenyők támadása legfeljebb a magyar utóhadat érhette. A besenyőket különben a magyar hadvezetőség igen komoly katonaértéknek minősítette. Konstantin császár könyvének VIII. fejezetében leírt egy jelenetet arról, hogy mikor az ő követe Gábriel, azt a biztatását közölte a turkok főnökeivel, hogy a besenyőket verjék ki akkori szálláshelyükről, mert az korábban az övék volt, azok egyhangúlag tiltakoztak a terv ellen, mondván: „Mi a besenyőknek lábat nem vetünk, mert azoknak a területe nagyon nagy, a számuk pedig határtalan, meg rossz gyerekek is."
Nagyon ésszerűen, tehát elfogadhatóan írja le a honfoglalás hadászati lebonyolítását Padányi Viktor. Csak dicséret illeti érte és nem bírálat. De sokallom az általa megállapított létszámot. Ő a honfoglaló népelem összlétszámát 400 ezerre becsüli. Viszont az 1848-i népszámlálás a honfoglalók leszármazóinak, a nemeseknek a létszámát csak 539.350 lélekben állapította meg. Ezer év alatt csak 139.350 lett volna a szaporulatuk, mikor éppen szerinte a lakosság 200 évenként megkétszereződik? Az összlakosság 11 millió volt, és ennek csak 5 százaléka volt a nemesek létszáma. Becslésem szerint a honfoglaló magyarság nem igen lehetett több 120 ezer főnél, s ebből a fegyverfoghatók létszáma lehetett 20-30 ezer körül. Ez a hadilétszám pedig abban az időben igen jelentékeny volt. A honfoglaló ősök mindenesetre elég erősek voltak ahhoz, hogy az új haza területét elfoglalják, mert azt valóban meg is szállták. A névtelen jegyző erről szóló elbeszélése tulajdonképpen egy hősi eposz prózában elbeszélve. Ha verselni tudott volna, bizonyosan ékes hexameterekben zengte volna el az ősi dicsőséget. Először a bolgárokhoz tartozó részt szállták meg a Duna vonaláig, azután Pannóniát, sőt előterüket egészen az Enns folyóig kitolták. A nyugati határ végleges rendezése csak Géza fejedelem idejében történt meg békés egyetértéssel 973-ban, amikor is Géza fia István feleségül vette a bajor hercegnek, Nagy Ottó császár öccsének, Henriknek Gizella nevű leányát, akinek hozománya volt a Lajta és a Fischa közti terület.
(folytatjuk)
„Újat mondok, de nem új, hanem nagyon régi igazságot, amelyik azonban mindez ideig rejtve volt a magyar nép elől. Ennek fő oka elsősorban az, hogy sem történetíróink, sem nyelvészeink nem tanulmányozták át az Árpád-kori kódexanyagunkat, vagyis a nyomtatásban is megjelent történeti és jogi okleveleinket. Egyetlen történetírónk sem hivatkozik ezekre, hanem a már mások által megírt, kész könyvekre. Így a régi tévedések tovább élnek. Pedig az Árpád-kori kódexanyagunk 63 vaskos, darabonként átlag 800 oldalas kötetet tesz ki, amelyekből a kutató történetíró pontosan meg tudja állapítani az Árpád-kori magyar nép társadalmi, gazdasági és jogi berendezkedését és ezek fejlettségét.
Ennek az elhanyagolása miatt tévedtek el valamennyien a vogulszármazás útvesztőjében és nemcsak elhitték, hanem fölényesen hirdették is a magyar népnek az oláh cigányok életszínvonalán élő és a legnyomorúságosabb életviszonyok között tengődő voguloktól való származását…
Majd alább azt is megírom, hogy miért kellett ezt a magyar népet lealacsonyító vogul mesét kitalálni és az egész világ elé kitálalni…Tudom, hogy milyen nehéz egy megrögzött szokást elhagyni. Még nehezebb egy szenvedélyről lemondani. De legnehezebb egy téves felfogást, egy helytelen tudományos meggyőződést az emberek széles rétegében, de különösen a szakemberek tudatában megváltoztatni. És e könyv szerény írója e nagy és nehéz feladatra vállalkozott, még pedig a siker reményében, mert olyan ősi, perdöntő bizonyítékokat tár a nagy nyilvánosság elé, amelynek létét és döntő erejét letagadni nem lehet!”– írta A magyar népkialakulásának történetecímű könyve (MTF-16 ) előszavában Dr. Nagy Sándor.
„A szerző a XI. századba visszanyúló nemesi család sarja. Már egyetemi hallgató korában, 1908-ban, elkezdte a sumir-magyar kapcsolat kutatását, az ősi magyar nyelv használatával. Magyarországon az elsők között volt, aki a régészet és a nyelvészet tudományát ötvözte őstörténeti kutatásaihoz.
Az I. világháború idején egyetemi oktatóként dolgozott Budapesten. 1958-ban érkezett Amerikába, és több mint száz tanulmánya jelent meg a sumir-magyar kapcsolatról.
1972-ban, Karácsony idején, Floridában, Miami-ban Dr. Nagy Sándort és feleségét egy buszmegállóban fiatal feketék csoportja agyba-főbe verte, mert jómódú gazdag embereknek nézték őket. Az ott elszenvedett sérülésekbe, Dr. Nagy Sándor pár hét múlva, 1973. január 17-én, a korházban belehalt. Felesége kiheverte a bántalmakat, ám ugyancsak pár héttel később egy útkeresztezésben egy autó halálra gázolta. Fiuk két évvel később szívinfarktus áldozata lett…” – írta az MTF-16 ajánlásában Botos László.
Az MTF-16 a világhálón is megrendelhető.
MVSZ Sajtószolgálat
7516/120504