1956 - Magyarország és az ENSZ - A végzetes 58 óra - 2. rész

2010. október 27.

Az 1956-os Magyar Forradalom és Szabadságharc ötvennegyedik évfordulója alkalmából sajtószolgálatunk közzé teszi Gordon Gaskill 1958-ban megjelent tudósítását arról, hogy mi történt New Yorkban, az ENSZ székházában, 1956. november 1-4. között, miközben egy ország hiába várta lélegzetvisszafojtva a Nyugat és a Nagyvilág segítségét. Az írás magyarul a Magyarságtudományi tanulmányok c. kötetben jelent meg, a magyarok Világszövetsége égisze alatt. Kiadó a HUN-idea Szellemi Hagyományőrző Műhely.

A kötet megrendelhető itt: http://mvsz.wordpress.com/vasarlas/

 

gordon gaskill

 

EGY KUDARC MENETRENDJE[i]

Magyarország és az Egyesült Nemzetek

 

2.      rész a 10-ből

1956. november 1. csütörtök, 12:27 (New York-i idő szerint)

Ebben a pillanatban Magyarország segítségkérése törvényesen és hivatalosan az ENSZ kezébe érkezett. E pillanatban egy óra elkezdett ketyegni, melyet úgyszólván senki sem hallott meg. Még 58 órán át ketyeg, s utána ütni fog – az erőszakos orosz ellentámadással, mely elsöpri a Nagy Imre kormányt és vérbe fullasztja a forradalmat.

Senki sem tudhatta az ENSZ-nél azon a csütörtök délután (s Nagy maga sem Budapesten), hogy csak 58 óra áll majd rendelkezésükre. Ez csupán a múltba való visszatekintéssel já­ró tisztánlátás. De csak ezek az órák léteztek, s néhány ENSZ megbízott, midőn most nyug­talan szívvel visszatekint, a kegyelem egy túlontúl rövid időszakát észleli, mely idő alatt – ha az ENSZ heves erővel és elhatározással cselekedett volna – lehetett volna tenni valamit Magyarország megmentésére. Ez talán túlzott derűlátás, de a tanulsága miatt érdemes fel­bon­colni ezt az 58 órát, hogy megtanuljuk belőle, mint siklottak ki felhasználatlanul ezek az órák az ENSZ ujjai közül. Ez a kudarc menetrendje, ugyanakkor lecke is a jövő válságai­hoz.

Nagy Imre 12:27 órai üzenete tökéletesen megváltoztatta az ENSZ jogi helyzetét Magyarországgal szemben.

Öt nappal korábban Magyarország még egy egészen más álláspontot képviselt az ENSZ-ben. Nem teljesen tiszta, hogy ezen a napon – október 28-án – Nagy Imre még mindig a kommunista rendőrök irányítása alatt állt-e akarata ellenére, vagy gondolataiban még nem fogalmazódott meg az ENSZ beavatkozásának kívánsága. Október 28-án még körbe volt véve a hírhedt AVO biztonsági rendőreivel, október 29-én jelent meg először nélkülük, végre szabad személyként.

[1]Bárhogy is vesszük, október 28-án Dr. Kós Péter (a valóságban Leó Konduktorov nevű szovjet állampolgár), aki Magyarország állandó ENSZ megbízottja volt, s a Nagy-kormány nevében beszélt, hivatalosan elmondta a Biztonsági Tanácsnak, hogy a magyarországi események csupán belügyek, s az ENSZ számára nem jelentenek jogilag gondot. Ezen álláspontot (amit Nagy visszavonhatott volna a következő napon, de nem tette) később a Kádár-kormány újra megerősítette, ezáltal megállítva az ENSZ minden cselekedetét, még az ENSZ megfigyelők belépését is. De az október 28. óta eltelt öt nap alatt a magyarországi események csodálatosan megváltoztak, és velük együtt Nagy Imre is. Most álláspontja tökéletesen megfordult. Mint Magyarország hivatalos kormánya, most nemcsak hogy megengedte az ENSZ beavatkozását, de szó szerint ezért könyörgött. Ez alatt az 58 óra alatt szívesen látták volna az ENSZ megfigyelőket, talán még az ENSZ hadseregét is, ha ezek elérhetők lettek volna. Ezen 58 óra nagy részében – de sem előtte, sem azóta – Magyarország teljesen nyitott volt a Nyugat irányába, ausztriai határai hívogatóan megnyíltak.

Ez alatt az értékes 58 óra alatt az ENSZ nem csinált semmit Magyarország ügyében. Még egyetlen egy határozatot sem hozott.

Ez alatt az 58 óra alatt a közgyűlés, mely önmagában is rendelkezik cselekvési hatalommal ilyen ügyekben, négy ülést tartott – mind Szuezzel kapcsolatban –, és soha nem mérlegelte a magyarországi kérdést.

Ez alatt az 58 óra alatt a Biztonsági Tanács, amely minden esetre tétlenségre volt kárhoztatva a biztos szovjet vétó miatt, háromszor találkozott Magyarország ügyében. De még egy határozatot sem helyeztek elébük addig, amíg ebből az 58 órából 50 már el nem telt, s a határozatra nem történt szavazás egészen addig, amíg Magyarországon már ütött az óra.

Az igazság kedvéért szükséges felidéznünk az ENSZ küldöttek hangulatát, s az egész világét is attól a pillanattól kezdve, mikor a magyar segítségkérés megérkezett. Talán – a Titanic hívása kivételével – soha nem érkezett szerencsétlenebb órában S.O.S. Azon a csütörtök délután, az ENSZ történelme legnagyobb vizsgája előtt állt – Szuez miatt. Csak egy nappal azelőtt, hogy a két nagyhatalom: Anglia és Franciaország, mindketten az Egyesült Államok állhatatos szövetségesei, fegyveres háborút nem indított Egyiptom ellen, amely Szovjet-Oroszország védencének számított.

Csak négy órával azután, hogy Nagy kérése megérkezett, a közgyűlésnek találkoznia kel­lett egy fontos és rendkívüli ülésen – Szuezzel kapcsolatban. A harmadik világháború lehetségesnek, sőt valószínűnek látszott, s az ENSZ folyosóira rossz előérzetű, majdnem kibírhatatlan feszültség telepedett. Amíg Szuez négy szirénás riadót küldött, Magyarország hírei talán csak egy szirénás riadót jelentettek.

Ez érthető. A magyarországi hírek napokon át gyérek és zavarosak voltak, de a Nyugat számára hihetetlenül jónak látszottak. Úgy látszik, a forradalom sikeres volt. A harcok megálltak. Oroszország megígérte, hogy csapatait visszavonja Budapestről, és valóban azt is cselekedte. Az oroszok beleegyeztek, hogy egyezségeket eszközölnek valamennyi csapatuk Magyarországról való visszavonásával kapcsolatban. Nagy szabad választásokat ígért, s megnyitotta kormányát a nem kommunisták előtt. És, ha mindez túl jónak látszott ahhoz, hogy igaz legyen, a tény tény maradt: Oroszország visszakozott vagy egy héttel ezelőtt Lengyelországban; talán ugyanezt cselekszi majd Magyarországon is.

Ha visszatekintve ez naivnak is látszik, hasznos emlékezni arra, hogy abban az órában a legtöbb magyar sem volt kevésbé reményteli és bizakodó. E sorok írója, aki amerikai tudósító volt, aznap érkezett Budapestre, és a dolgok olyan reményteljesnek látszottak, hogy egy lakásbérleten gondolkodott.

Az ENSZ teleprinter hivatala felismerte, hogy Nagy üzenete különleges jelentőségű, ezért különfutárral küldték a főtitkár hivatalába. Délután 12:35-kor érkezett meg, s apró vagy semmilyen izgalmat sem keltett. Hammerskjöld úr hivatala is minden erejét Szuez felé irányította. Továbbá ebédidő volt. Nemcsak a főtitkár hivatala nem tett semmilyen kijelentést az üzenettel kapcsolatban, de nemsokára le is tagadta, hogy az valaha megérkezett volna.

Az újságok hírvivői, miután figyelemmel kisérték Nagy Európa felé küldött rádióüzenetét, észrevették, hogy azt mondta, hogy az ENSZ-hez fordul segítségért; most elmentek megbizonyosodni arról, hogy ilyen kérelem valóban érkezett-e New Yorkba. Megérkezett, de a zűrzavarban és figyelmetlenségből a főtitkár hivatala azt mondta, hogy nem érkezett meg. Az európai hírek annyira hitelesek voltak, hogy az ENSZ sajtófőnöke végül is személyesen elment a főtitkár hivatalába, s némi kutatás után megtalálta az üzenetet. Egy hirtelen összehívott konferenciára beidézte az ENSZ hírvivőit és felolvasta a szöveget – délután két órakor.

Ebben a pillanatban Magyarországon a budapesti rádió Mozart Requiemjét kezdte játszani a forradalom vértanúinak tiszteletére. Éjszaka volt, Mindenszentek napjának előestéje, és városszerte az elsötétített város ablakaiban százezer számra égtek a gyertyák, magyar halottakat gyászolva. A város bizonytalanul érezte magát. A Nagy Imre rádióközleményekor beállt lelkesedést lassan tompítani kezdték a vészterhes híresztelések. Ezek jogosak voltak. A sötétben orosz tankok indultak el, hogy körbevegyék a város három repülőterét. Kelet-Magyarországról orosz páncélosok váratlanul nyugat felé, Debrecenből Szolnok felé indultak.

 

[i] A tanulmány megjelent a The Virginia Quarterly Review 34. kötetének 2. számában, 1958 tavaszán. Copyright © 2000 Bell & Howell Information and Learning Company. Copyright © University of Virginia. For­dí­tot­ta: Tomory Zsuzsa

Folytatás következik

MVSZ Sajtószolgálat - 7060/101027