Petőfi Sándor eltemetése, Makovecz Imre tévedése és a titkos befolyásoltság kérdése
2010. augusztus 6.
El kell temetnünk Petőfi Sándort! – című jegyzetemhez több hozzászólás érkezett. Egyik hozzászóló, Czike László felvetette, hogy akár tudtom nélkül a templomos lovagrend befolyása alatt állnék. Úgy gondolom, hogy erre a felvetésre reagálnom kell. Előre bocsátom: nem hiszem, hogy így lenne.
Ez a feltételezés – mely szerint tudtom nélkül valamely titkos társaság befolyása alatt állnék – Makovecz Imre esetét juttatja eszembe, aki pár nappal a 2004. december 5-i népszavazás előtt azzal a pompás gondolattal szólította meg Magyarország nemzeti érzelmű tévénézőit, hogy aki ezt a népszavazást kitalálta, az a Szekuritáté szekerét tolta. Mikor ezt követően felhívtam, és elmondtam, hogy azt a népszavazást magam kezdeményeztem, akkor rávágta, hogy akkor én állnék a Szekuritáté befolyása alatt, és ha nem tetszik nekem, amit mondott, akkor pereljem be...
Makovecz Imre rágalmát – annyi más rágalom mellett – még elviseltem volna, csak ne lett volna megszólalásának a népszavazás kimenetelére gyakorolt káros hatása! Most, annyi idő elteltével kijelenthető: történt, ami történt. 2004. december 5. a magyar nemzet életében súlyos lelki tehertétel volt. Ugyanakkor, nemzetpolitikai szempontból egy olyan csúcspont volt, amely – jóllehet a Gyurcsány-kormány alkotmánysértéseinek áradata és a szavazóhelyiségekben elcsalt 600.000 szavazat miatt nem tudta a magyarországi politikai osztályt arra kötelezni, hogy a külhoni magyarok magyar állampolgárságának, kérelmükre történő, kedvezményes visszaadását törvénybe iktassa – megkerülhetetlenné tette a magyar politikum számára a magyar nemzet politikai egysége helyreállításának kérdését. És ha a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező FIDESZ-KDNP koalíció egyik legelső feladatának a külhoni magyarok magyar állampolgársága kedvezményes visszaadásának törvényi rendezését tekintette, az – saját bevallásuk szerint is – egyes-egyedül 2004. december 5-nek köszönhető. És, bár sajnos ez a törvény túlment azon, amit a Magyarok Világszövetsége kezdeményezett, azt hiszem nem tévedek, ha kijelentem: várom Makovecz Imre nyilvános bocsánatkérését és köszönetét.
Mindezek után le kell szögeznem: elég rég óta – egy számítógéptervezői szakmámnak szentelt évtizedet leszámítva, 1972 óta – ténykedem a magyar közéletben. Volt időm újra és újra megvizsgálni lelkiismeretemet és emberi kapcsolataimat. Tudományos főkutatóként ezt a vizsgálódást kellő módszerességgel végeztem és végzem. Ezek alapján – felelősségem teljes tudatában – kijelenthetem, hogy szuverén módon hozom meg döntéseimet. A Magyarok Világszövetsége elnöki tisztében csakis a szövetség fölöttem álló testületeinek és lelkiismeretemnek engedelmeskedem.
Ezek után pedig visszatérek Petőfi Sándor eltemetésének kérdéséhez. Vitát keltő jegyzetem megírását nem valamely titkos társaság sugallta. Azt elsősorban az alkalom, Petőfi Sándor fehéregyházi eltűnésének évfordulója szülte. Ez a magam döntése volt. Joggal kérdezhetné bárki: miért éppen most, a 161. évfordulón fordultam gondolataimmal a nyilvánossághoz? Nos, ennek második és lényegei oka az, hogy a Magyarok Világszövetségének Elnöksége idén, március 15-én fogadta el Magyar Nemzeti Minimumként a Fordulat, avagy az erkölcs mindenek felett című nemzetpolitikai programját. Ennek nyitó paragrafusa pedig a magyar társadalom teljes erkölcsi megújulásának egyik feltételévé emelte Petőfi Sándor halála körülményeinek tisztázását, földi maradványainak felkutatását, és a legnagyobb magyar költőnek kijáró tisztelettel való eltemetését. Megtekinthető itt: http://mvsz.hu/mnm/mnm_2010.html . Ez az MVSZ Elnökségének elvi döntése volt, amelyhez az alkalmat a 2010 áprilisában Magyarországon megtartott választásokra való felkészülés szolgáltatta. Titkos társaságok ráhatását e két döntésre tehát, ne keressük.
Végezetül magáról az ügyről. Nem hiszem, hogy bárki, aki felveti Petőfi Sándor eltemetésének kérdését, tévedhetne. Ez ugyanis nem politikai, még csak nem is irodalomtörténeti kérdés. Ez – amint jegyzetemben írtam – egyenesen a magyar nemzet méltóságának és nemzeti önbecsülésének kérdése. Ezért teljesen közömbös, hogy hol találjuk majd meg Petőfi Sándor földi maradványait: a fehéregyházi csatatéren, Barguzinban vagy másutt?! A lényeg az, hogy szócsépelés és többnyire tudományos mezbe öltöztetett, de politikai indíttatású, meddő viták helyett haladéktalanul el kell kezdenünk Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar költő földi maradványainak felkutatását. És ha már elkezdődik a kutatás, akkor azt a Burjátországban feltárt sír leletének azonosításával, vagy kizárásával kell indítani.
Addig is, javaslom, folyjék a vita arról, hogy miért nem siet a magyar politikai osztály ennek elébe? Miért folytat a magyar politikai és tudományos réteg másfél évszázada, de különösképpen az elmúlt két évtizedben ily megdöbbentő struccpolitikát?
Addig is, amíg erre az érintettek közül valaki válaszolna, a Dél-Amerikából hazaköltözött Emődy Csaba szavajárásával emlékeztetni szeretnék mindenkit, akit érint:
A magyar nemzeti jelkép nem a strucc! A magyar nemzeti jelkép a turul!
Budapest-Kolozsvár, 2010. augusztus 5-én
Patrubány Miklós István Ádám,
a Magyarok Világszövetségének elnöke
Továbbította az MVSZ Sajtószolgálat - 7011/100805