Dr. Aradi Éva

„Szkíta eleink nyomán

Nyugat-Indiában”

 

2011. január 3-án érkeztem Bombayba (Mumbai), ahol a Zajti Ferenc barátjaként ismert J. J. Modiindiai professzorról elnevezett könyvtárban (egy párszi – ezek perzsa származású indiaiak – tudományos intézetben: a Káma Oriental Institute-ban van a könyvtár) kutattam, mit írt Modi a hunokról. Szerencsére Zajti minden ez irányú cikkét magyarra fordította, én csak az eredeti cikkeket találtam meg, kijegyzeteltem. A könyvtárban mutattak fehér selyembe csomagolt két kb. félméteres bükkfa rudat, melynek mind a négy oldalára rovásírásos szöveg volt vésve. Sajnos nem lehetett lefényképezni, de a véset sem volt mély, fényképen nem jól látszott volna. Azonban egy másfél oldalas magyar nyelvű szöveg volt a csomagban, – Zajti nyomtatott írása – kérték, hogy fordítsam le angolra, amit megtettem. Ebben Zajti kifejtette, hogy az ősmagyarok vallására hatott a zoroaszteri hit, ezért volt számukra szent a tűz. Ez volt a szöveg lényege, szerintem a rovásírásos botokat Zajti készíttette akkor, mikor 1925-ben Horthy Miklós meghívta Modit és kitüntette, ekkor kaphatta a botokat és a magyar szöveget. A párszi indiaiak nagy becsben, vitrinben tartják. Sajnos én nem tudtam megfejteni a rovásírást, még mindig nem ismerem az összes betűt, különösen nem a ligatúrákat. Friedrich Klárának kellene odautaznia, javasoltam neki.

Mumbai után utaztam 9 napra India legnyugatibb tartományába, Kácsba (angolosan Kutch), annak fővárosába: Bhudzsba (Bhuj). Ott Vidák István kutató és nemezkészítő várt, szállást is foglalt. Együtt kerestük föl azokat a helyeket, melyek az időszámításunk kezdetétől Kr. u. 398-ig ott uralkodott indoszkítákat, ismertebb nevükön: a Nyugati Ksatrapákat idézték.

A bhudzsi múzeum tudós igazgatója fogadott minket, ő is ezeket a sírköveket kutatja, így tanácsot adott, hová utazzunk. Először Bhudzs környékén a régi temetőbe és 3 hindu templomba mentünk, mindenhol sok régi sírkövet találtunk, meglehetősen elhanyagolt környezetben, az utolsó óra, hogy valaki lefényképezze, és az utókornak megőrizze őket, különben benövi a gaz, elporladnak, stb. Szerencsére a múzeumigazgató is sok képet készített, én 150-et. A legrégebbi sírkő kb. 1500 éves, s kb. 200 éve hagyták abba a sírkövek készítését. Sok halottnak – akiknek az emlékére állították a sírköveket – azonban leszármazottja van, ezeket állagmegóvás céljából pirosra festik időnként, ez ront a kő élességén, de valóban megóvja őket. A múzeumban csak 5-6 kő van, szerintünk oda kellene legalább a fővárosukban található kb. 50-60 követ begyűjteni és ott kellene őrizni.

A baj az, hogy 10 éve Kácsot egy nyolcas erejű földrengés rázta meg (amikor Pakisztánt is) és a sírkert is romos, még a maharádzsák köveit őrző úgynevezett „csatrik” (kupolás kőből készült emlékhelyek) is megsérültek, fel vannak állványozva, de helyreállítás még nem történt. Egyébként a város is romos, éppen a múzeum egy része és a királyi vár sérült meg legjobban. A királlyal is megismerkedtünk, a földrengés óta szállodában él. Nagyon művelt, Oxfordban végzett, jó külsejű férfi, aki az ősi Dzsadedzsa-dinasztiából származik s kérdésemre elismerte, hogy szkíta származású. A neve: M.K.S. Raghurajsinh of Kutch(kiejtés: Ragurádzsszingh Kács uralkodója).

A kácsi múzeumban található a közel kétezer éves, úgynevezett „andaui kőoszlop” a Nyugati Ksatrapák egyik legrégebbi emléke. Kb. 60 éve találták meg az egészen idegen hangzású kácsi faluban: Andauban. Prákrit nyelven, bráhmí írással vésték, sok helyen elmosódott, de sok helyen el lehet olvasni és meg lehet fejteni. A leghíresebb Ksatrapa: Rudradáman Kr.u. 120-150 (a nagy kusán uralkodó: Kaniska kortársa és szövetségese volt) emeltette apja: Dzsajadáman halála után az ő emlékére. Ez volt az első ilyen – legalábbis idáig megtalált – halotti sírkő, vagy síroszlop. Ettől kezdve terjedt el, elsősorban ebben a nyugati tartományban, de részben a szomszédos Gudzsarátban és Rádzsasztánban a főképpen harcosok, nemesek és uralkodók emlékére emelt sírkő. A halottakat elégették, mint Indiában az mindig szokásos volt (elsősorban a klíma miatt), de az elásott hamu fölé, vagy általában a sírkertben, vagy templomok udvarán a harcosnak sírkövet állítottak. Jó kőfaragóik lehettek, mert még ilyen őrizetlen, gondozatlan állapotban is szépek ezek a régi szobrok. Ezeket a sírköveket kácsi nyelven „páliáknak” nevezik. A kácsi nyelv a gudzsaráti nyelvnek dialektusa, eltér a hinditől, de az írást el lehet olvasni.

A pália három részből áll: legfelül egy íves keretben mindig ott van a Nap és a Hold, a Napot éppen olyan elhajló sugarakkal ábrázolják, mint ahogy legtöbbször a székely kapukon ^[1] . Ez az íves rész sajnos néhány kövön már letöredezett, de a Nap és a Hold majdnem mindig látható. Az egész sírkövet palmettás díszítés veszi körül, nagyon hasonló a régi magyar palmettás ábrázoláshoz. A középső részen van a szobor maga: általában egy lovon ülő harcos, lándzsával, íjjal, nyilakkal (tegezben), karddal, vagy szablyával az oldalán, tarsoly is található szintén az oldalán. Lába kengyelben, kantár és általában sok dísz van a lovakon. A harcos vagy szkíta süveggel van ábrázolva, vagy laposabb kerek fejfedővel (királyok koronával). Egy olyan követ találtunk, ahol a harcos tevén ült. Egy olyat is találtunk, ahol a felső részen két madár volt, ez a múzeumigazgató szerint (ő magyarázta el a kövek összetételét és szimbólumait) a lélek szimbóluma, és általában szerencsés újjászületést feltételez.

A kő alsó, harmadik része írást tartalmaz (sajnos mára igen kevés olvasható, lekoptak), ezek a régieknél bráhmi írással vésődtek, a 800 évesnél fiatalabb köveken a ma is használatos „dévanágari” szanszkrit írással (a hindit is ezzel írják). Az írás első sora tartalmazta: mikor halt meg a harcos, a második sor: a harcos nevét, a harmadik: milyen eseménynél halt meg – általában háborúban, a negyedik sorban: ki uralkodott ekkor, és végül az utolsó sor tartalmazta a kőfaragó nevét. Ezeken a sírköveken természetesen nem a keresztény időszámítást használták (erről még nem is tudtak akkor), hanem vagy a szamvat nevűt (ez Kr. e. 58-ban kezdődött), vagy a sakábdot („szakák szerinti” a jelentése), ez Kr. u. 78-ban kezdődött, ez utóbbi ma is India hivatalos időszámítása. Mindkét időszámítás az indoszkítákhoz kötődik, s ez utóbbi fővárosuk, az India közepén lévő Uddzsain elfoglalását jelentette.

A harcosokon kívül egy kifejezetten indiai, elég borzalmas szokás megörökítésének szobrait láthattuk: ez a „szati”, amikor az özvegy elégettette magát a halotti máglyán, vagy a férje holttestével együtt (ilyenkor együtt ábrázolták őket a sírkövön), vagy kicsit később, ilyenkor külön sírkövön van, de a férj sírkövének közelében. Az elégetett nőt ritkán saját szobormásával ábrázolták (nőként), de legtöbbször egy feltartott, karkötőkkel ékes nagy női kéz és kar jelenti a szatit, nyitott tenyérrel (megadja magát a halálnak), tenyerében vagy virág van, vagy a napkorong, szakrális jelképek. Ha a férj és feleség együtt van ábrázolva, mindketten egy korsóban az „élet vizét” tartják egyik kezükben, másik kezükben kis virágkoszorút, a „hősiesség” szimbólumát.

 Van olyan sírkő is, melyen a szvasztika látható, ez a Nap szimbóluma. És majdnem mindegyik sírkövön a halott ábrázolása fölött ott van egy mécses (tipikusan indiai, díszes, hajlított mécses), ez jelképezi azt az eszközt, mellyel meggyújtották a máglyát. 3-4 olyan sírkövet láttunk, melyen a szatit elkövető asszony magával vitte a máglyára a gyerekét, ilyenkor a gyerek (általában nagyon kicsi) a nő derekánál vízszintesen lett ábrázolva. Van olyan is, mikor kézen fogta a gyerekét a szobron, úgy vitte a halálba.

Meg kell jegyezni, hogy Indiában még kb. 50-60 éve is az özvegy nőnek olyan mostoha sorsa volt, aminél még a halál is kegyesebb. Azonnal kaszton aluli lett, érinthetetlen, nyomorgott, senki nem gondoskodott róla. Ez bár indiai szokás volt (az égetés), de az indo-szkíták és a későbbi szkíta-utód heftaliták (fehér hunok) is átvették, sőt éppen a fehér hunok fő helyén: Rádzsasztánban maradt meg legtovább ez a szokás. Igaz, hogy a muzulmán hódítás idején terjedt el, a hódítók úgy viselkedtek a nőkkel, mint nálunk az orosz katonák a világháború után, csak még meg is ölték őket. Így ez menekülés volt. Így tett Csittor (a fehér hunok fővárosa volt Rádzsasztánban) hősi szép királynője is, Pádmini, aki 1500 asszonnyal együtt egy hatalmas máglyán égettette el magát. A tömeges szatit dzsauhárnak nevezik.

A bhudzsi és a Bhudzs környéki kövek feltérképezése után Vidák Istvánnal a 200 km-re lévő Huna Kilába, azaz hun várba utaztunk. A 200 évvel ezelőtti szintén nagy földrengés miatt a vár összedőlt, csak a masszív kapu, lépcsők és falmaradványok őrzik a hatalmas, védelmi vár emlékét, a kapuőr szerint 1500 éves. Mivel ezen a területen 1500 éve a nagy fehér hun király: Toramána uralkodott, feltehetően ő építtette. Ez az Indus folyóhoz közeli terület, Kács, mindig a hódító belső-ázsiai népek első elfoglalt területe volt, s itt őrződött meg a legtöbb emlékük. A sírkövek is először a Nyugati Ksatrapák kövei voltak, de átvették a fehér hunok, sőt az ő utódaik: a rádzsputok is. Kácson is sok rádzsput él, ugyanis ez a három tartomány egészen a mongol hódításig egy országrész volt (Kács, Gudzsarát, Rádzsasztán). Itt azért maradt fenn ennyi sírkő, mert az egész félsziget inkább sivatagos, sőt, mivel mélyföld, a szélein só-sivatag van, monszunkor ugyanis még a folyókat is elönti a tenger, s utána megmarad a só, szép látvány, ezüstösen csillogó, de semmi nem terem meg itt.

Innen éppen ezért a muzulmán hódítók továbbmentek. A középső rész (a hun vár is ott van) kicsit magasabb és viszonylag termékenyebb. Itt élnek a fehér hunok pásztorainak utódai, a rabari törzsek. Ezek egy része letelepedett és elsősorban kelmefestéssel, hímzéssel és földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozik, de még mindig van egy nagyszámú, nomád életformát őrző rabari közösség, akik juhokat, kecskéket, néha bivalyokat, ökröket tartanak, tevéik vannak, s ha elfogy a legelő, tevéikre felrakják összecsukható sátraikat és az egész törzs, állatokkal együtt odébb vándorol. Így élhettek 1500 éve is.

Kács az indiai történelem kincsesháza, ugyanis közel a pakisztáni határhoz található Dolavíra, az 5000 éves Indus-völgyi civilizáció egyik jelentős városa, még ma is láthatók a rendezett utcák, házfalak, csatornázott részek, kőutak, kutak. Romokban, de nagyon jól rekonstruálható állapotban. Kácson a sok egyedi látnivaló miatt sok a külföldi turista. Ezzel együtt olcsó, nagyon emberi a félsziget, még nem tört be az erkölcsöket romboló nyugat. A hun várban Naptemplom volt, sajnos a földrengés miatt már csak néhány kő maradt. Azonban a másik főistenség a Földanya, vagy Nagyasszony, vagy Anyaasszony (minden fordítás igaz). Az üzletekben mindenhol felemeli kezét az árus és úgy köszön: „Dzsé Matadzsí”, ami azt jelenti: „Éljen a Nagyasszony (Istenanya)”. Hiába hinduk – az évszázadok során asszimilálódniuk kellett – megőrizték tudatukban az ősi istenek tiszteletét.

A kácsi nagyon jól sikerült tanulmányút után Delhibe utaztam, ahol a Levéltárban és a Nemzeti Múzeumban további forrásokat találtam készülő harmadik könyvemhez, melynek „Indoszkíták” lesz a címe.

(HONLEVÉL, 2011. február 40-43. o.)