III. A skytha sors.

1. A skythák

 

Az egyes ókori görög és latin írók igen sokat tudnak a skytha népről s a skytha nép jelleméről igen értékes megállapításokat közölnek. – Így Justinus:

„Nem kevésbbé fényes volt a kiindulásuk, mint birodalmuk, s nem fényeskedtek jobban férfiaik, mint asszonyaik hadi erényekben.”

„A skythák nemzetét mindig igen réginek tartották.”

„Az egyptomiak mindig a skythákat tartották régebbieknek.”

„A skythák a rómaiak fegyvereiről csak hallottak, de nem érezték azokat. Úgy a fáradalmakhoz, mint a háborúhoz hozzáedzett nemzet volt a skytha; testi erejük mérhetetlen. Semmi olyat nem szerez, aminek elvesztésétől féljen. Ha győznek, semmit sem kívánnak a dicsőségen kívül.”

Curtius mondja: A skytha követ szavai Nagy Sándor előtt; „...Bármely szélesen terjed a sík föld, még sem fogod utólérni soha a skythákat...Viszont, amikor azt hiszed, hogy messze vagyunk, táborodban fogsz bennünket látni. Fontold meg, hogy minket, birodalmad szomszédait, ellenségnek, vagy barátnak óhajtasz-e?”

„A skythák észjárása nem faragatlan, vagy csiszolatlan, mint a többi barbároké.”

A skytha abiusokról mondja: „Annyi bizonyos, hogy nagyon igazságosak voltak, tartózkodtak a fegyveres cselekvéstől, kivéve, ha megtámadták őket.”

Alexandriai Kelemen szerint az érc keverését egy skytha találta fel.

Maximus Tyrius: „A folyóknak is meg van a tiszteletük, vagy a haszon kedvéért, mint az egyptomiaknál a Nilus iránt, vagy a szépség miatt, mint a thessaloknál a Peneus iránt, valamint a skytháknál a folyó Istene iránt.”

„A skytha nép vitéz.”

„A skytha nép szabad.”

„Jött a görögökhöz a skythák földjéről egy bölcs férfi az ottani barbárok közül, sem szószaporító, sem csevegő bölcsességgel, hanem elve volt: szabados életmód, józan ész, rövid és találó beszéd.”

Läertius Diogenes: „Midőn szabadon beszélt valaki, azt mondták, róla, hogy a skytha beszédmódot utánozza.”

„Amacharsis skytha bölcs arra a kérdésre, hogy micsoda a jó is, rossz is az emberben, így felelt: „A nyelv.” Ő állította azt is, hogy jobb egy sokat érő baráttal bírni, mint a sok semmirevalóval.”

Aeschylus elnevezése a skythákról: „a jótörvényű skythák.”

Scymnus írja a pásztor skythákról, hogy közülük senki sem bánt „semminemű állatot s igavonó barmot.”

„Tejjel táplálkoznak.”

„Úgy élnek, hogy mindnyájuk birtoka és összes vagyona közös.”

Strabo (Kr. e. 66-Kr. u. 24.) írja a skythákról, hogy igen egyszerű gondolkodásúak, azaz őszintén becsületesek és a legkevésbbé sem ármányos észjárásúak voltak, nálunk sokkal szerényebb igényűek is és kevesebbel megelégedők. De azért nagyhírű filozófusaik voltak, mint Abaris, Toxaris, Anacharsis.* ^[1] ) Abaris és Anarcharsis nagy becsületben éltek, mert honfitársaiknak barátságos, romlatlan és igazságos jellemet tanúsítottak.

„A skythák jeles és igazságos emberek...nem ismernek jövedelemtakarítást, sem szatócskodást, kivéve az árucserét.”

„Anarcharsis és Abaris skytha bölcsek a könnyedség, tökély és igazság nemzeti jellegét tüntették föl.”

Strabónál olvassuk Ephorus következő kijelentését:

„A bölcs Anacharsis a nagyon istenfélő pásztor skytháktól származott.”

Ugyancsak Ephorus szerint: „a skythák a legigazságosabb erkölcsökben élnek.”

„Vannak némelyek a pásztor skythák között, akik igazságuk által mindenekfölött kitűnnek.”

„Anacharsis, a skytha bölcs találta fel a fúvót, a kéthegyű horgonyt és a fazekas korongot.”

Xenephon írja az abius skythákról, hogy „Ázsiában laknak, saját törvényeik szerint élnek, leginkább szegénységük és igazságuk miatt tünnek ki.”

Homeros az abiusoknak nevezett skythákat a legigazságosabb embereknek mondja. Más helyen: „A tejevő skythák a legigazságosabb emberek.”

Dio Chrysostomus (Kr. u. I. sz. közepe) a pásztor skythákról írja: „A pásztor skythákat, ámbár nincsenek házaik és sem nem vetnek, sem nem ültetnek, semmi sem akadályozza abban, hogy igazságosan és törvények szerint ne éljenek.”

Hippocrates feljegyzése: „A skytha szekerek közül a legkisebbek négy kerekűek, mások pedig hat kerekűek.”

Choirilus (Kr. e. 472-399.) mondja: „A juhlegeltető sákok, származásra nézve skythák, lakták a búzatermő Ázsiát s a vándor pásztoroknak, eme igazságos embereknek voltak gyarmatosaik.”

Phylarchos (Kr. e. 210.) jegyzi fel a következőket. „A skythák, midőn aludni készülnek, tegezt vesznek elő és ha bú nélkül találták eltölteni azt a napot, fehér kövecskéket dobnak a tegezbe, ha pedig bajjal, feketét. A meghaltaknak tegezeit kihozzák és megszámlálják a kövecskéket és ha a fehérek nagyobb számban találtatnak, mint a feketék, boldognak magasztalják az elhúnytat. Innen keletkezett az a közmondás, hogy jó napunk a tegezből van.”

Luciánus (Kr e. 120.) fejtegetése a skythákról: „Toxirisnak, a skytha bölcsnek az atheneiek, mint vendégbarát orvosnak síremléke mellett, fehér lovat áldoztak. Az emlékoszlopon skytha férfi volt kivésve, aki balkezében kifeszített íjat s jobbjában, úgy látszik, könyvet tart. Földön fekszik az oszlop, de mégis mindig meg van koszorúzva.”

Toxaris szavai a skytha barátságról: „hogy a skytha barátok sokkal hívebbek, mint a görög barátok, s hogy amazok sokkal több tekintetbe veszik a barátságot, mint emezek, azt könnyű kimutatni. Ti, (görögök) képesek vagytok jobb beszédeket tartani a barátságról, mint mások, de tetteit nemcsak nem gyakoroljátok a szavak méltósága szerint, hanem megelégszetek azt dicsérni s kimutatni, mily nagy jó az; a szükségben pedig elárulván beszédeiteket, elszöktök a tettek közepéből. Mi ellenben, amennyire fogyatékosak vagyunk a beszédekben a barátságról, annyira felülmúlunk titeket annak tetteiben... Én azt gondolom, hogy párviadalban legyőzetvén, sokkal szívesebben hagynám levágni a jobb kezemet, ami a skytha nép büntetése, mint silányabbnak tartani másnál a barátságban. Nálunk folytonosak a háborúk. Ekkor leginkább szükségesek jó barátok s ezért mi minél szilárdabban kötünk barátságokat, ezt tartván egyedüli legyőzhetetlen s felülmúlhatatlan fegyvernek... Elmondom, miként szerzünk barátokat. Nem ivás közben, mint ti, sem úgy ha valaki ifjúkori társunk, vagy szomszédunk, hanem ha valaki jó férfiút látunk, aki képes nagy tetteket véghezvinni, ahhoz sietünk mindnyájan.”

„Sokat utánuk járva mindent elkövetünk, hogy el ne tévesszük a barátságot s ne tűnjünk fel megvetendőknek. Ha pedig barátul választottunk már valakit, következik a szövetség s a legnagyobb eskü, hogy bizonyára egymással fogunk élni s ha kell, egymásért meghalni. És így cselekszünk is, mert mihelyt bemetszvén ujjainkat, serlegbe csöpögtetjük a vért s kardjaink hegyét bemártván, egyszerre iszunk mindketten belőle, semmi nincs, ami ezután minket szétválaszthatna. De legfeljebb csak hárommal szabad ilyen szövetségbe lépni; mert akinek sok barátja van, azt hasonlónak tartjuk a közös parázna nőhöz, s azt gondoljuk, hogy barátsága nem lehet többé olyan szilárd, ha sok jóakaró között van elosztva... Elmondom Dandamis és Amizok történetét; de előbb esküdni fogom a mi eskünket: „Esküszöm a Szélre és Kardra, hogy semmi hazugságot nem mondok a skytha barátokról.”... Ha a Szélre és Kardra esküszünk, ezt annyiban tesszük, amennyiben a szél (levegő) az élet oka, a kard pedig halált eszközöl.”

„...Tehát negyedik napja volt Dandamis és Amizok barátságának. Ekkor ellenség tört a skythák vidékére s mivel ezeknek a támadásról sejtelmük sem volt, mindnyájukat megfutamította s elfogta az ellenség, kivéve, akik gyorsan a folyam túlpartjára úsztak. Akkor t. i. a skythák a Don folyó két partján táboroztak. Az ellenség kirabolta a skythák sátrait s feldúlták mindenüket. Ezért a skythák nagyan szomorkodtak.”

„Amizok mikor foglyul esett, kiáltozta barátja nevét, emlékeztette a serlegre és vérre. Mikor Dandamis ezt hallotta, tüstént visszaúszott az ellenséghez s visszakérte barátját. Az ellenség azonban nagy váltságot követelt. Dandamis ekkor így szólt: „Mindenemet, amim volt, elraboltátok; de ha képes vagyok szegénységemben valamit tenni, kész vagyok rá. Ha pedig akarjátok, tartsatok meg engem barátom helyett s úgy bánjatok velem, amint nektek kedves.” Az ellenség erre szemeit kérte váltságul. Dandamis azonnal odanyújtotta, hogy szúrják ki s mikor kiszúrták, átvette barátját s azzal együtt úszott vissza a folyón keresztül. Az ellenség azonban megrémült, mert meggondolta, hogy minő jellemű férfiak ellen kell majd a jövőben harcolnia.”

Nicolaus Damascenus feljegyzése szerint „a skytháknál évenként nyilvánosan bírálják meg az ifjakat és szüzeket és aki a legjobbnak ítéltetik, azt a szüzet veszi nőül, amelyiket akarja.”

Ammianus Marcellinus ezeket a magasztaló szavakat írja: „A skythák, ez az igen jámbor faj, hozzászokott minden halandó dolgot megvetni.”

Herodotosnál olvassuk: „A skythák az istenek közül csupán ezeket imádják: mindenekelőtt Vestát (a házitűzhely istennőjét), azután Jupitert (a legfőbb istent) és Tellust (a földet), akit Jupiter feleségének hisznek. Ezek után Apollót (a világosság istenét), Vénus Urániát (az égi tisztaságú szerelem istennőjét) és Marsot (a harc istenét), meg Herculest, a kűzdő férfit jelképező isten-hőst. Ezeket az (európai) skythák mindnyájan isteneknek tartják. De azok, akiket királyi skytháknak hívnak, Neptunusnak (a tenger istenének) is áldoznak.

Szoborképmások és oltárok, meg szentélyek készítését nem tartják szükségesnek, kivéve Marsot. Mars képmása a vaskard. Ennek hoznak évente mind barom, mind lóáldozatot és inkább eme kardnak, mint a többi isteneknek.”

Procopius szerint a fehér-hunokat mint „becsületességükről és egyenes lelkűségükről híres férfiakat emlegették magasztalva.”

Menander szerint: az európai skythák, vagy másként a Fekete tenger innenső partján lakó géták önmegtartóztatásukról voltak híresek, amiről a közülük származó Menander görög vígjátékíró világosan tanúskodik.

Cicero feltűnően magasztalja Anacharsisnak, a skytha filozófusnak „csodálatos bölcseségét”.

Plinius tanusága szerint Anacharsis képmására ezt az emlékmondást szokták írni: „Beszédben, evésben mértékletesek legyünk, szégyenletes dolgoktól tartózkodjunk.”

Cassiánus, az egyházatyák iratainak híres összegyűjtője. Aranyszájú Szent János jeles tanítványa, skytha volt.

 

A skythák semmisítik meg a görögök baktriai uralmát és a skythák segítségével jut újból hatalomhoz az általuk benépesedett úgynevezett párthus birodalom.

 

A párthusokra vonatkozó bizánci és görög források szerint a görögök által Sesostris néven ismert II. Ramses Fáraó (az Izraeliták sanyargatója), akinek a felesége khita, másképpen hykszosz királynak a leánya volt, az Ázsiában és Európában vezetett diadalmas hadjárata idején skytha földön 15.000 vitéz ifjút választott ki, akiket azután Perzsiába telepített át. A perzsák „skytháktól elpártoltaknak”, „párthusoknak” nevezték el őket. Ez a párthus nép. Ruházatuk, nyelvük, törvényeik némi módosulással a skythákéval volt egyező.

Justinus nyomán Mátyás király nagynevű történetírója, Bonfinius gyűjti csokorba a skytha erkölcs értékes voltát:

„A skythák nemzete harcedzett, megfékezhetetlen, nem ismeri a fösvénységet és nagyravágyást, a legyőzöttektől semmit sem követelt a dicsőségen kívül. Tejjel és mézzel éltek. Az igazság náluk nem törvényekkel volt elfogadtatva, hanem jellemükbe volt oltva. Nem volt nagyobb gonosztett náluk a lopásnál. Ezüst, arany után, - erkölcsüknél fogva – nem futottak. Egyébként igen mértékletesek és önmegtartóztatóak s természettől fogva becsületesek voltak.”

Desericius neves magyar történetíró pedig a következőket írja:

„Az első-skytháktól, azoktól a vallásos lelkületűektől és mocsoktalan jelleműektől az idegen vétkekkel való megfertőződés következtében távolodtak el időközben a skythák... addig a korig, amelyben a skythák a magyar név alatt váltak ismeretesekké. Akkor ugyanis, mikéntha a tűztől eltávolítjuk a vizet, magától visszatér eredeti hűvösségéhez, ép úgy tértek vissza ők is, a keresztényekkel való érintkezést kezdve gyakorolni, őseredeti erkölcsi romlatlanságukhoz.”

„Béla király (IV.) korában megtalálták a magyarokat a Volga torkolatán túl. A Kaspi tengeren túl keletszerte, tatárokkal keveredve tartózkodtak és a halál árnyékában ülnek.”

„Jegyezzünk fel valamit az utókor számára a skythák természetes tehetségéről is. Csak a nagyon idegen nem ismeri s tudja, hogy a mai magyarok, mint a skythák sarjadékai, igen tehetségesek.”

„A régi skythák természetes tehetségétől sem vonandó meg a legfényesebb dicséret. Haditaktikával győzték le Cyrust, Dariust, és Perosust. Szellemes képes példázatban, burkoltsággal játszották ki magát Dáriust, választékos és finom szavakban szóltak Nagy Sándorhoz.”

„Az eddig elmondottakból igenis azt látjuk, hogy a skytha jellem méltán hordozta az idők és korok során neki tulajdonított, igazságos’, becsületes’, ,hűséges’, ,igénytelenségig egyszerű’ jelzőt.”

Stephanus Károly XVII. századbeli neves történetíró Priscus Rhetor, Jornandes és más ókori írók alapján írta a skytha-hun Atilláról magasztalólag: „Bátor és eszes férfiú, kinek észjárása éles és körültekintő, lelki nagysága óriás, elgondolása mélységes.”

Baronius, egy sok századdal ezelőtt élt, korának igen neves írója, így nyilatkozik a keresztény vallásra tért skytha-magyarokról: „Krisztus igája alá kerülve, istenfélőkké, szelídekké, emberségesekké, jóindulatúakká, szerényekké és minden tekintetben szentéletűekké váltak és oly királyok emelkedtek ki közülük, kik a keresztény vallásnak ékességére és díszére váltak.”

Barclaius a saját korában igen neves történetíró mondja rólunk, magyarokról: „A magyar nemeseknek (amint ez természetes is) szelleme magasztosabb, tekintete fennköltebb s gondolkodása nemes lelkűségre termett, taglejtése s fellépése nyájas méltóságra valló, okos tanácsban igen gazdagok.”

Hatásosan szól a magyar nemzetről II. Pius pápa, a keresztény hit legfőbb papja: „Miután a termékeny Pannoniát, Európa minden, a művelt életre szükséges dolgokkal ellátott e részét virágzó birodalom megalkotásával magáévá tette, az, aki a hitet rettentő kegyetlenséggel üldözte volt, végezetre őseink emlékezete szerint a hitünk pajzsa, vallásunk kőbástyája nevet érdemelte ki.”

 

III./2. A magyar múlt kezdetei

 

Mielőtt a magyar magyar lett volna, már a hun népben foglaltatott s ez meg a skytha fajban rejlett. Ha lehet ezt a hasonlatot használnom – miként a tojás szilárd héjja befogja annak fehérét, ez meg a sárgáját és a sárgája a termő életet, azonképpen a „magyart” a „hun” és a hun-fajtát a „skytha”. Egymástól különválaszthatók, - mégis, a teremtő élet biztosítására oly csodálatos módon működnek össze.

A szellemekben hívő, velük jó barátságot fenntartó skythákat, hunokat Ázsia Keletéről „csoda­szarvas” alakjában egy szellemi jelenés vezeti vissza-visszafelé, Kína határaitól az Ural erdős hegyein át a meotiszi mocsár-tenger gázlóin keresztül a Kárpátok koszorúzta régi otthonuk felé.

Az ős-hagyomány azt tartja, hogy a skythák összeházasodtak a Kaukázus-vidéki tündérlányokkal, és hogy ebből a házasságból származtak a Kur és Araxes folyók vidékén települt úgynevezett ’királyi skythák’. Őskori mitológiánk is arról regél, hogy a Kaukázus vidékén lett volna az a hely, ahová Dul bolgár király leányai tündérséget jártak tanulni, ahol is Nimród ősunokái, Hunor és Magor, őseink atyái, egykor reájuk találtak.

Itt, a magyar mesék üvegtengerei és pedig a Fekete tenger és Kaspi tó között, a Kaukázus felhőkbe vesző hegyláncolata alján, a csendes völgyek ölén siet a Kaspi tó felé a Kur és Araxes folyók tiszta vize. Az ókorban oly sokat emlegetett eme két folyó vidéke lehetne annak igazán a megmondhatója, hogy az emberiség történetében hol kezdődött a magyarság ezredévek előtti ős-története.

A mesés hírű Georgia még fényben állott itt a Kr. u. XIII. sz. elején. A Fekete tenger partjai felé a görög hajós-világ csodás Kolchis-a terült el egykor, viszont a Fekete tenger északi partja mentén, a Dontól kezdve a Magyarországon átfutó Duna irányáig a királyi, a földmívelő és a legeltető, úgynevezett nomád skythák laktak már ősidők óta.

Az Aveszta és ennek alapján a Biblia is e vidékre, a Kur és Araxes folyók tájára helyezi a már újabban-szétágazó skytha-népek őstelepülési helyét, a paradicsomkertet.

Itt volt a mágusoknak, a bibliai napkeleti bölcseknek, akik a gyermek Jézushoz zarándokoltak, – valamint a régi atlantiszi elsüllyedt világ ide került papságának, mielőtt Indiába kerül, – ősi remete hona és itt élt Pourusaspa, a skytha világ nagy reformátorának, Zarathustrának az atyja. ^[2]

Itt élt Huseng skytha fejedelem, aki a tüzet hozza az embereknek az égből, aki a gonosz indulatú lelkekkel, a devekkel is barátságot tartott. Itt lakott azután a gonosz lelkük, a devek fölött diadalmaskodó skytha Tahmuraf, Huseng ősunokája, aki Ármányt, az ördögöt, mint lovat fogta a maga szolgálatába. Utóda fiatalabbik testvére, Yima, a nagy király, a boldog aranykor fejedelme. Yima adja az emberiségnek az első igazságos törvényeket. Ő lobogtatja fel újból az áldozati tüzeket. Istápolja az állattenyésztést és földmívelést. Ezért is jut az égből szá III. 2. A magyar múlt kezdetei rmazott aranyekéhez. A skythák eredetéről szóló monda szerint ugyanis, egyezően a székely hagyománnyal, a skythák ősatyjának, Targitaosznak a fiai számára a földmívelés jelképéül aranyeke és járom s arany csákány és arany kehely hullott alá az égből. Az első kettő a földmívelés, a második a harckészség és a harmadik, a kehelytartó sírszobrokon is felismerhető vallási jelképnek felel meg. Yima használja először a bort is. Később, hatalma teljében megfeledkezik a tiszta törvényekről és a hazug beszédek felé hajlott, miért is hatalma megrendül és országa egyrésze az akkor feltörő idegen fajok hatalma alá kerül, amely iga alól csak Yima unokája, Feridun turáni király szabadítja fel népét.

A skytha-biblia, az Aveszta szerint, Yima alatt volt az özönvíz. Az Aveszta nyomán a Biblia is az itteni Arméniában levő Ararát hegyen juttatja szárazföldre a bárkát.

A skythaság, őseinek imént vázolt történetét, hagyomány alakjában magával viszi mindenfelé, ameddig ugyanis útjuk és hatalmuk elért.

Már K. e. 2000. év körül a Kaukázus s Pontusz alatt elterülő régi Arran vidékéről (az arran­vidéki sémi település későbbi eredetű) és Kappadócia tájáról a skythasággal rokon délibb településű népek egyes törzsei kirajzanak a görög szigetek felé, majd a Tigris és Eufrates folyók mentén a volt sumir-óbabiloni területekre, - innen idő multával át Egyiptomba, ahol az úgynevezett hykszosz (Manetho adatai szerint; hy-kussos) lovas nép (babiloni turk-sumirok és skytha­khéták s a kaukázusi iberek egyesült népe) hosszú időn át, éppen a zsidóság Egyiptomban való tartózkodása idején, Kr. előtt 1800 körül uralma alatt tartja a Fáraók leigázott országát. Róluk jegyzi fel az első században élt zsidó történetíró, Josephus Flavius „A zsidók ősrégi voltáról” c. munkájában többek között azt az adatot, hogy miután Egyiptom területéről kiszorultak a hykszoszok, családjukkal és vagyonukkal együtt, nem kevesebb 240.000 embernél, Egyiptomból a sivatagon keresztül Syriába igyekeztek eljutni. Mivel azonban az ez időben Ázsiában uralkodott assyroknak hatalmától tartottak, – abban az országban, melyet most zsidó országnak hívnak, letelepedtek és annyi ezernyi embert magába fogadni képes várost alapítottak és ezt Jeruzsálemnek nevezték el.

Ez esetben a már előbb is Yima történeténél két egymással egyező tényt szögezhetünk le és pedig azt, hogy mindkét esetben a délről felfelé törő sémi uralom állja útját a skythaság, illetve velük közel rokon népek Dél-felé való tovább terjeszkedésének.

A skythaság ezidőtől kezdve a Kaukázus felett elterülő szabad puszta-tereken, amely terület az úgynevezett hűvösebb időjárású, mérsékelt égövön nyúlott el, a régi Magyarországtól egészen Kína határáig, talál gazdagabb legeltetési és állandóbb települési lehetőséget.

De amúgy is ez az északi mérsékelt égövi terület volt ősidők óta a skythák igazi hona.

Ez időben (Kr. e. 1800-600) újabb területi megoszlásukat illetőleg azt látjuk, hogy az úgynevezett királyi skythák a Kaukázus vidékén és a Meotisz tónál laktak, míg a földmívelő skythák a Duna torkolatától a Meotiszig telepedtek, viszont a Don-Volga között és a Kaspi tó felett elterülő pusztaságokon a legeltető, nomád skythaság zöme tanyázott.

A Kr. e. XIII. századtól kezdve a skythaságnak ugyanilyen megosztású elhelyezkedése fejlődik ki a Kaspi tó keleti vidékén, az úgynevezett trans-kaspi területen, ahová, - már tudniillik egy újabb időszakban, - Csaba-Atillafi ment házasodni, viszont Kr. e. 2500-2000 között a magyarországi Duna-Tisza-közről Indiába áttelepült skytha-csoportok és pedig a Daha-agathyrs­skythák ősei, a királyi, földművelő és legeltető skythák számottevő csoportjai tartottak némi pihenőt.

A transkaspi területen a nomádok zöme lenyúlt akkor a Kaspi tó mellékén egészen az Oxus folyó régi medréig. Az Oxus partjain elterülő déli kulturáltabb vidéket, amelyet gazdag öntözőhálózat szelt keresztül-kasul, - a földmívelő skythaság lepte el, viszont az Oxustól délre eső területen a királyi skytha törzsek rendezkedtek be az úgynevezett „iráni” királyság néven.

Ez a vidék, éspedig Turán és Baktria (Irán) területe sem volt szegényebb természeti szépségekben, mint túlnan a Kaukázus, avagy a régibb otthon, a Duna-Tisza tája. E vidék fő öntöző­csatornájával, a hatalmas Oxus folyóval történt meg az a különös eset, hogy a folyó, mely régente a Kaspi tengerbe ömlött, - medret cserélve, az Aral tóba szakadt bele. Talán éppen Turán lovas népe számára jelentett e folyó régi iránya olyan természet nyújtotta akadályt, amit csak úgy tudtak elhárítani, hogy a csatornaművek létesítéséhez oly igen értő nép egyszerűen átterelte a hatalmas öblű Oxus folyót a Kaspi tótól az Aral tóhoz.

Ez a folyó az Oxus (Amu-darja), Anahytának, a skytha (hun) nép természet-istenaasszonyának, – közelebbről a turáni és iráni (baktriai) testvér – skytha-népek Boldogasszonyának volt ajánlva.

Ahonnan e folyó ered, a Pamír fennsík körzetébe tartozó badaksáni őserdőségben levő forrás vidéke, szent hely volt, ahová áldott szent utak vezettek, amely vidék kéklő hegykoszorúját meghajtott fővel köszöntötte mindig az arra járó meghatódott lélek.

Itt, a Badaksan hegység lábainál fekszik a skytha-hun népek későbbi indiai malma idején oly nagy szerepet játszó Kasmir vidéke s Kabul városa és a régi hun nép maradékát rejtő Hunza tartomány.

Láttuk, hogy a Kaukázus vidéki átjáró, az úgynevezett Derbend-kapu, az assyr uralom miatt egyelőre megszűnt átjáróul szolgálni a délnyugati kultúrterületek felé, - miért is a skythák a keleti ugyancsak gazdag és kultúrvidék másik nagy átjárójánál, a trans-kaspi területen teremtettek maguknak bázist az úgynevezett turáni és az ezzel délről szomszédos iráni (baktriai) királyság keretében.

A skythaságnak volt északabbra a Bajkál tó irányában elnyúló ősi települése is, ahol a mongol fajtákkal keveredve, mint Hiungnu nép jelennek meg a történelem színterén és pedig attól az időtől kezdve, amikor a skythák másik, a mongol keveredésnek nem annyira kitett csoportja az Oxus medencén át, - a magyarországi ősi területről kiindulva - Indiába húzódott le, Kr. e. 2500­2000 között.

A hiungnu-hun nép Kína északi határai felé elnyúló ősi területe alatt és pedig az Aral és a Balkás tó közötti térségen s a mai: Turkesztán területén, a királyi skytasághoz tartozó, a történelemben „hun” néven ismert törzsek éltek (Baktria és India határa mentén a királyi skythák ugyane fajcsoportja Huna néven szerepel), s már a Kr. e. 1300. év körül nagyszerűen szervezett hadsereggel és kitűnő törvényekkel rendelkeztek és ugyanúgy királysággá fejlődtek, miként az Oxus menti előbb említett földmívelő és részben nomadizáló úgynevezett iráni skyták, - az előbbi területen Turán, turáni, az utóbbin Irán, iráni, illetve ennek keretében úgynevezett baktriai-királyság néven.

Az egykori hatalmas Turán-királyság harciasabb népeleme Észak felé tolódott el, míg az ősi vallás mágus papi rendje köré csoportosult törzsek közvetlenül Kína északnyugati határa mentén helyezkedtek el, be ékelődve itt-ott kínai területekre is.

Az előbb említett északi hun törzsek területén a hiungnu-hunok utód-népe (fekete-hunok) alkot később erős birodalmat, viszont a délibb területeken lakó testvér hunfajta népek, amelyek nem voltak annyira kitéve a mongol behatásnak, jue-tsi, avagy jue-ti néven válnak előttünk ismeretesekké, akiknek egyik ága volt a vusun (vu­szun) hun-nép, s ezeknek egy másik oldalága a jethák (eftaliták), azaz a fehér-hunok népe.

Kingsmill az Avesztában és pedig Zarathustra idejében (Kr. e. 1000 körül) szereplő turáni „hunu” (sunu) néppel azonosítja a vuszunokat. Parker, a kínai nyelv és történelem egyik legkomolyabb búvára viszont a magyarokkal azonosítja a vuszunokat.

Egykorú források ugyanazt mondják a vuszunokról, amit a szólás-mondás a magyar fajtáról: Se nem szőke, se nem barna, ez az; igaz magyar-fajta.

Igen érdekes ezeknek a vuszunoknak (Fehér­hunoknak) az eredet-mondája. Ugyanis a hiungnuk senyü-jének (fejedelmének) két gyönyörű leánya volt, akiknek a kezéért sokan versengtek. Atyjuk azonban a még gyermek leányokat nem adta oda egyikhez sem, hanem egy rejtett helyen levő várba vitte fel őket, ahol megfelelő élelem hátrahagyásával bezárta oda a lányokat. Egy bizonyos idő multán - csodálatos módon - egy farkas ábrázatát viselő szellemi lény jelent meg napról-napra a várfal alatt. Farkasok módjára üvöltött állandóan, majd keresztülhatolva a zárt kapukon, megbarátkozott a leányokkal és egyszer csak azt vették észre, hogy a fiatalabbik leány a közeljövőben gyermeknek fog életet adni. Tőlük szaporodott el azután a vuszunok (fehér­hunok) rettenthetetlen bátor népe.

A farkas-monda megismétlődik mégegyszer, amikor is a kínai forrás szerint az egyik megölt vuszun-hun királynak a pusztába kitett gyermekét egy holló és egy farkas nevelik fel. Érdekes világot vet erre a régi, körülbelül 2000 év előtti korra (Kr. e. 150 körül), amikor a kínai udvar egy kínai hercegnőt politikai házasság révén férjhez adott egy idősebb vu-szun (fehér­hun) fejedelemhez. Noha körülbelül 400 tagú elő­kelő kíséret ment vele Hun-országban levő új otthonába, - nem tudta mégse elfeledni megszokott kínai otthonát. Verseket írt, ezekbe öntve ki szomorúságát. Eme pompás versek néhánya fenn is maradt, amelyekből kettőt be is mutatok,  – egyiket, mint lehető hű fordítást és a másikat, mint költői téma átültetést. ^[3]

A BÁNAT DALA – Ford.: Zajti Ferenc

 

Idegennek jegyzett el a népem engem,

És elküldött messze, messze, idegen világba,

Vu-szun hunok népének egy messze országába,

Ahol a királynak hitvestársa lettem.

 

Sátor alatt töltöm bús, szomorú éltem,

És a kőfal hely’t szolgáló szőnyegek kárpitja

Bús, szomorú panaszomat nem verheti vissza,

Csendes zokogásom’ magamba temetem.

 

Hús az eledelem, kumisz az italom,

Szívem pedig majd meghasad, mert csak gondolkodom,

Rég nem, látott szép hazámat vajh’ mikor láthatom?

Talán soha, soh’se, talán sose látom!

 

Darumadár mért nem válhat énbelőlem?

Szárnyra kelve, hogy vágyódón repülhessek tova,

Túl erdőkön, tengereken, szépséges honomba...

Hírt nem hallanátok többé énfelőlem!

A KÖNNYEK

 

Könnyű hintóm paripái’ kényes tánca

Messze puszták aranyporát felverte az égig.

Lent ácsorgó darvak, gémek, iriszmezők szélén,

Lepik el utunkat, végestelen végig.

 

Atyám így akarta, Hun vitéz lesz férjem...

Hiába borítja kocsim’ mezők tarka csokra,

Könnyem hullik titkon a nagy úton végtől-végig,

Küllőket díszítő poros virágokra,

 

Az északi ősi-településű hiung-nu (hun) (fekete-hun) nép rettentő küzdelmeit Kína, - valamint a hiungnuktól idők folyamán elkülönült, velük azonban rokonságban álló egyes törzsek ellen, a kínai krónikák idevonatkozó bőséges anyaga tárja elénk eléggé áttekinthetően már Kr. e. 2700-tól kezdődően.

A hiung-nu-hunok népe a kínai Kanszu vidékén elvegyült a velük rokon, észak-kínai településű kínai néppel. A hunok uralkodóháza már - a Kr. előtti évezredben testvértörzsnek tartotta magát a kínai uralkodóházzal. Különösebb nyomatékkal hangsúlyozták ezt a testvéri kapcsolatot a kínai Han-dinasztia uralkodása idejében és pedig éppen az uralkodóházzal kapcsolatban.

A kínai krónikák északnyugati határa mentén jelentős szerepet játszott, hiungnu-nak nevezett, tulajdonképpen mongollal keveredett skytha-népek Keletre vonult csoportja a Bajkal tó mentén és Koreán át eljut Japán területére is, már a Kr. e. második évezred elején. (Japán hagyomány szerint eme hiung-nu néppel Japánba már újabb időben betelepült mongolok közül való volt Dsingiz­khán, a nagy mongol hódító.)

Akár egymás között, akár a kínaiakkal kötöttek ezek az ősi hung-nu-hunok megállapodást, ­ a szerződést megpecsételő esküvésnél használt, fehér ló véréből, avagy a maguk véréből és borból vegyített áldozati italt egy úgynevezett „szent­karddal” keverték meg. Ez a villámgyújtotta tűzben edzett kard a hatalom jelképe volt egyben, és ha valamely más törzsnek a birtokába jutott, mintegy az isteni akarat megnyilvánulását látták benne, mely „akarat” a szóban lévő másik törzs vezérszereplését látja időszerűnek.

Ez a szent kard, úgy említett Isten kardja megfordult a hiung-nu-hunok, az indiai jue-tsi hunok, azaz indoskythák, s őt a fehér hunok kezén is, majd pedig a segítő csapatok révén e kard innen Atillához, illetve Atilla népéhez került újból vissza, - akiktől Csaba Atillafi örökéből Árpád és Szent István királyunkhoz jutott, úgy Hadak­Ura, mint az Isten előre tervelt szent akarata szerint.