Grandpierre K. Endre, a titokfejtő
történész és kozmikus gondolkodó

Grandpierre K. Endre szinte egyedülállóan széles látókörű, belső világában az őserőket éltető történelemkutató, író, költő, gondolkodó, aki életét, a benne rejlő elemi erőket a magyarság, az emberiség és a Világegyetem igazának felragyogtatására fordította. Munkássága átütő erővel bír, köszönhetően különleges adottságainak, lényeglátásának, vaslogikájának, átlátó és átélő képességének. Tevékenysége kiterjed a történelemkutatásban az emberiség Aranykorától a legújabb korig, ráadásul matematikai és logikai módszerek bevezetésével; a filozófiában a tudatkutatástól a logika filozófiájáig, a valláskutatásban a magyar ősvallás történelmi alapjainak feltárásáig. Amíg korunkban a magyarság ezeréves történelméről beszélnek, addig az ő munkássága kiterjed az emberré válás korától, az Aranykortól a máig és a magyarság jövőjének történelmi-jogi-logikai megalapozásáig. Mélyre ható logikájára, alaposságára jellemző, hogy ezen munka során magát a logikát is újraértelmezte, a szokásos formális logika mellett felfedezte a mágikus, természetes logikát. Felismerte az ösztönös átélő képesség teljes körű kifejlesztésének módszerét, a logikai összefüggések érzékelésének a szakirodalomban manapság szinte ismeretlen, teljesebb működési módját, s ezt összekötötte a logikai ellenőrzés szigorú megkövetelésével úgy, hogy az intuíció őserőként megjelenő formája a valóságos életben érvényes logikával és a szigorú ellenőrzésre képes formális logikával egyetlen egységes egészet alkot. Ez az ösztönös megismerést, az érzékelés határait kitágító megismerést és a logikai megismerést egységbe hozó logika az a mágikus logika, amely Grandpierre K. Endre egész életművének kulcsa, hajtómotorja, munkásságának irányítója, és egyben egyik legnagyobb vívmánya. Grandpierre K. Endre rendkívüli lényeglátása és logikai készsége feltárta a logika legyőzhetetlen erejének bizonyítékait, és ezzel visszaadta az emberi értelemnek egykori, teljes jogkörét, egyetemes horderejét. Megmutatta, hogy a logika nem korlátozható a formális logikára, hanem a legmélyebb átélésben, a valósággal való legmélyebb azonosulásban bontakozik ki igazán, mint megismerő, valóság-éltető erő.

Grandpierre K. Endre tevékenységének súlypontja a magyarság és az emberiség őstörténelme, ősműveltsége, az aranykori mágikus gondolkodás feltárása. Életművének egyik alap-pillére az a történelmi jelentőségű felismerés, hogy az emberiség sorsa tízegynéhány-ezer éve tragikusan félresiklott, az Aranykort felváltotta a hatalmi kor, az erőszak kora. E felismerés nélkül az emberiség nem képes feladatait megoldani, és a történelem nem érthető meg egységes egészként. Munkássága nyomán felvillantak az emberi történelem alapvető törésvonalai, amelyekből a modern korra jellemző, egyre áthatóbb homályt, kiszolgáltatottságot, széttöredezettséget felváltja egy új világkorszak, amelynek gondolkodását az egyetemes emberi értelem teljesebb felfogása alapozza meg, amely képes megvilágítani az értelem, a logika, az ember, a történelem, az élet, a Világegyetem valósághű feltárásának addig nem sejtett lehetőségeit. Az Aranykor lényegének felismerése tette lehetővé számára az emberiség és a magyar történelem alapkérdéseinek új megvilágításba helyezését és mélyebb értelmezését.

A történelem terén korszakalkotó, alapvető felismerése, hogy a magyarság a világ egyetlen, több ezer éves múlttal rendelkező kultúrnépe, amelyet több mint egy évezrede ellenségei irányítanak. A történelmi létnek a jégkorszak és a vízözön óta egyre erősödő irányzata a cselszövő, országok, nemzetek létére, kijátszására, kifosztására törő titkos diplomácia. Európa – ahogy Shakespeare drámáiból is kitűnik – a csalás, a rablás, a hamisítás, népbutítás és öldöklés klasszikus földjévé vált. Gyávává, álszentté, meghunyászkodóvá, mindent eltűrővé tették a fogyasztói Európát. A gyáva meghunyászkodás igazolására felnagyítják a nehézségeket, az adott történelmi helyzet reménytelenségét és kilátástalanságát, lealacsonyítják az élet jelentőségét, leértékelik az önvédelem legfőbb eszközét, az értelmet, és ez hatol be zsibbasztó mételyként közgondolkodásunkba: a mindenbe beletörődés szánalmas foglyaivá lettünk. Alapvető felismerése, hogy Géza nagykirály és Szent István király óta tart a magyarság sorsának lefelé zuhanása és történelmének intézményesített meghamisítása. A mai hivatalos szemlélet e hamisítások kezdetétől számítja a magyar történelmet. Elengedhetetlen feladat megtisztítani történelemszemléletünket a rárakódott hatalmi szempontoktól, a magyarellenes beállítódottságtól. Grandpierre K. Endre felismerte, hogy az igazságot még akkor is el kell fogadni, ha az a magyarságnak kedvez. Munkássága alapvető jelentőségű a magyarság igazi történelmének megismerése számára, módot nyit arra, hogy a magyarság kézbe vegye sorsát, és megállítsa az ezeréves zuhanást. Egyre többen ismerjük fel, hogy az utóbbi évszázadok hivatalos magyar történészeinek álláspontjától alapvetően eltér a valós történelem. Grandpierre K. Endre a logikai oknyomozás módszerével, az összes meglevő, fontos kordokumentum alapos, logikai elemzésével, összevetésével, a történelmi összefüggések, háttértényezők erőterének mélyreható ismeretében értelmezi a magyar történelem eseményeit, olyan metsző logikával, amely a matematikai bizonyítás érvényének bizonyosságát közelíti meg. Munkája nyomán alapvetően olyan új kép bontakozott ki a magyar történelemről, amelyet e munkák megjelenése óta eltelt évtizedekben kezd a magyarság feldolgozni. Életműve gondozására és tovább éltetésére a magyarságnak előbb-utóbb össze kell fognia.
Jórészt Grandpierre K. Endrének köszönhető, hogy a magyarság Kárpát-medencei őshonos mivolta ma a köztudat jó részében jelen van, hiszen közvetlenül László Gyula 1978-as „kettős honfoglalás” elmélete után tette közzé a Tárih-i-Üngürüsz ismertetését (1979-ben). Nagyrészt neki köszönhető az is, hogy a Tárih-i-Üngürüsz évszázados lappangás után mindenki által olvasható lett, hiszen ő küzdötte ki a Minisztériummal folytatott levelezésével és nagyhatású, az országos közvéleményt felcsigázó tanulmányával a Tárih-i-Üngürüsz megjelenését. Bár a Tárih-i-Üngürüszt az 1860-as években Vámbéry Ármin és Budenz József is ismertette, Grandpierre K. Endre volt az első, aki felismerte, hogy ez a legkorábbi ősgesztánk Árpád nagykirály korában íródott, s a Csodaszarvas monda eddig nem ismert változatait, a magyarság őshonosságának és tízezer éveken át újra és újra visszaköltözésének bizonyítékait tartalmazza. A Tárih-i-Üngürüsz kiadása során tartalma megdöbbentő fordulaton ment át. Amíg Dr. Blaskovics József eredeti fordításában a történet elbeszélése így kezdődik: „A regösök és a krónikások így írták meg” (lásd az átütőpapírra gépelt eredeti fordítás másolatát a képen), addig az 1982-ben a Magvető Kiadó-nál megjelent szövegben ez a mondat így szerepel: „Az évszázadok hírnökei és a hírek elmondói ilyenképpen adták elő.” A szöveg hatalmi ráhatás következtében módosult (lásd: Tárih-i-Üngürüsz: egy ezer éve bujdosó magyar ősgeszta titokzatos történetének peranyaga) – a Kiadó csak azzal a feltétellel volt hajlandó megjelentetni a Tárih-i-Üngürüszt, ha ezzel a megváltoztatott tartalommal jelenik meg. Mi lehetett ennek az oka? Úgy tűnik, az a beidegzett elvárás, amely szerint a magyarok nem tudhattak írni-olvasni, nem lehettek krónikásaik, s ha ezt egy újonnan feltűnt tény – mint például a Tárih-i-Üngürüsz felbukkanása – cáfolja, akkor az újonnan feltűnt tényt a beidegzett elvárásnak megfelelően kell megváltoztatni, meghamisítani. „A magyarok Istenének elrablása” című könyvében feltárta a 955. évi passaui titkos diplomáciai megállapodást, bebizonyítva, hogy Magyarország idegen iga alá hajtása a német és nemzetközi titkos diplomácia műve volt. 12 magyar főurat óriási kincsekkel árulásra bírtak. Titkos szerződésben megállapodást írattak alá velük Magyarország függő helyzetének kialakítására, a Nyugat előtt félelmetes magyar nemzet ártalmatlanná tételére, a magyar szellem kettétörésére. Feltárta a titkos magyarellenes szerződés azon legfőbb pontjait, amelyekben a Német-római Birodalom és az egyház megállapodott Magyarország titkos diplomáciai módszerekkel történő lerombolásának céljából. „Királygyilkosságok” című nagysikerű művében bebizonyította, hogy a magyar királyokat szinte egytől-egyig tervszerűen gyilkolták meg.

Történelemkutatásban elért eredményei mellett részt vett a „Collective Consciousness” (Közösségi tudati erőterek) nemzetközi kutatócsoport munkájában, amelynek két Nobel-díjas tagja is volt, s ennek kere­tében részletes kutatási tervet és munkatervet dolgozott ki a kozmikus és közösségi erőterek szerepének vizsgálatára az élet, a tudat és az ember kialakulásában és evolúciójában (Kutatási Terv, 1996), amelynek egy része angol nyelvű szakfolyóiratban is napvilágot látott (Collective Fields of Consciousness in the Golden Age, 2000, World Futures. The Journal of General Evolution, 55, 357-379). Természettudományos munkásságában a tudatkutatás mellett éppúgy szerepet játszott a Nap-kutatás, mint a kozmológia, az evolúció elmélete, az elméleti biológia és az elméleti fizika. Az általa felismert elv, a Világegyetem anyagi megvalósulását irányító elv az elemi, kölcsönös érzékelés elve. Az anyagi világegyetem, a biológiai létezés, az ember és az ember által létrehozott szervezetek mind kölcsönhatások következményei. Kimutatta, hogy a kölcsönhatások elsődlegesek az anyaghoz képest, s hogy a kölcsönhatások kozmikus törvénye érzékelést, együttműködést, elemi és természetes kölcsönösséget jelent, és az egész Világegyetem öntevékeny, titáni szerveződés, önkéntes csoportosulás révén fejlődik az érzékelés elemi és mindent átható elve alapján. Mindemellett jelentős nyelvészeti, társadalom-elméleti, filozófiai és a fentiek mellett egyéb természettudományos kutatásokat is folytatott.

Alapvető jogelméleti felismerése, hogy az igazsághoz való jog minden más jognál alapvetőbb (Elemi jogunk: Az igazsághoz való jog, 1995, Üzenet és Titok, 141-144). Az úgynevezett emberi jogok kétes értékűek, ha a hazugság, a csalárdság szolgálatában állnak. Az élet, a társadalom emberi oldalának alapja az igaz­sághoz való jog megteremtése és érvényre juttatása, amely ha megtörténik, az emberiség páratlan felvirágzásához vezet. Kapcsolatban állt Oláh Imrével, Orbán Dezsővel, és sok más magyar őstörténésszel. Mégis magára utalva, önállóan, egymagában dolgozott, évtizedek szívós munkájával tört utat a magyarság történelmi alapkérdéseinek tisztázásáért, megalkotva a Magyarság Központi Titkai, a Magyar Ősidők Mondái, és a Magyarok Titkos Története sorozatokat, amelyek a magyarság legfontosabb útmutatóinak rangjára emelkedtek a széles köztudatban.

Életműve alkalmas arra, hogy a magyarságnak visszaadja szellemi erejét, tisztánlátó képességét. Nemcsak megvilágította történelmünk valódi, leglényegesebb alapkérdéseit (Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében? 2005, Függelék), hanem ezekre az eddigieknél jóval mélyrehatóbb, széleskörűbb és teljesebb választ is adott. Ha a magyarság ahhoz hasonlíthatóan megbecsüli Grandpierre K. Endre életművét, ahogy a Tórát megbecsülik hívei, akkor a magyarság felemelkedése törvényszerűen be fog következni. Nemcsak a történelemben alkotott rendkívülit és maradandót, hanem a természettudományban, a filozófiában, a kultúrtörténelemben, a költészetben, a szépirodalomban és a festészetben is. Költői tevékenységét a kortárs magyar költők, írók közül sokan kiemelkedőnek értékelték (Kiss Dénes; Fodor András; Bella István; Majtényi Zoltán). Egyik versét (Magyar mesehősök) a Misztrál zenekar megzenésítette. Grandpierre K. Endre költészete öntörvényű, független az érvényesülés rabigájába kényszerített, a civilizáció jármai alá vetett, íratlan törvények, kánonok keretei közé szorított modern költészettől. Ezért különösen figyelemre méltó, hogy milyen széleskörű elismerésben részesült, és hogy milyen jelentős hatást gyakorolt a magyar költészetre. Grandpierre K. Endre költészetének jellemzője a kozmikus életközelség élménye, mindennapi vágya és ugyanakkor fájó hiánya a mai társadalomban. Emellett festőként is jelentős műveket alkotott, bár festményeit nem kiállításokra, inkább otthonának szánta. Néprajzi tanulmányai jelentek meg (lásd Műveinek jegyzékét), megalkotta a magyar történelmi dráma nagyszerű darabjait: ezek „A kitörés esélyei” (1999) és a „Vissza az Aranykorba” (2000). Bár felmerültek ígéretek ezek színpadra állítására, mindmáig kéziratban maradtak. Filozófiai tanulmányaiban a több millió évet átfogó Aranykor roppant tudását összefoglaló világkép elvi alapjait mutatta be (Eltemetett világkorszak: a mágikus kor. Harmadik Szem, 1992, március; Collective Fields of Consciousness in the Golden Age, 2000, World Futures. The Journal of General Evolution). A magyar ősvallás feltárásában, történelmi alapjainak megismerésében alapvető, korszakalkotó műveket alkotott (ezekből részleteket mellékelünk).

Grandpierre K. Endre életművéről már a nyolcvanas években azt írták, hogy még barátai számára is beláthatatlanul széleskörű (Majtényi Zoltán: Grandpierre K. Endre köszöntése, Élet és Irodalom, 1986. október 10). A fentiek fényében ehhez hozzá kell tennünk, hogy életművének nagyobbik része még csak ezután bontakozott ki. Hogyan tekinthetjük át ezt a páratlanul széleskörű és egyben mélyreható életművet?
Ha tartalmi alapon csoportosítjuk műveit, arra a felismerésre jutunk, hogy a tudomány, a kultúra alapjaival, a civilizáció alapkérdéseivel, az emberiség sorsával foglalkozó általános, egyetemes munkái jelentik munkája szerveződési központját. Ez az alapja filozófiai, vallástudományi, társadalomtudományi, természettudományi, költői, művészettel foglalkozó és történészi munkásságának. Ez az emberiség, a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó tevékenység szülte történelmi munkáit éppúgy, mint verseit, regényeit, természettudománnyal foglalkozó tanulmányait, amelyek az emberiség ősvallásával és jövőjével kapcsolatosak. És ez az emberiség sorskérdéseivel foglalkozó tevékenység az, amelyik szerves egységében túlmutat a modern felszínességen, a beskatulyázáson, a szokásos életpályákon, azokon a beültetett szempontokon, amelyek alapján az emberi tevékenység eleve csakis átfogó összefüggéseiből kiszakítva fogható fel, és eleve résztevékenységként könyvelhető el.

Az emberi tevékenység korlátozottként, az egyetemes tevékenységtől elszakítottként felfogása az ember eszméjének aprópénzre váltása, egy olyan hozzáállás, amelyik eleve, a legelső lépésnél buktatja el az emberi önazonosság eredeti eszméjét. A modern ember tragikus törpeségének kialakításában, manipulálhatóságának kifejlesztésében alapvető szerepe van az ember mibenlétéről alkotott eredeti eszme széttördelésének, az egyetemesen emberi ember szakbarbárrá, alkalmazottá, „beszélő szerszámmá” süllyesztésének. Grandpierre K. Endre példája fényesen igazolja, mennyire hamis a „ma már nem lehet senki polihisztor” emberölő dogmája. Ha megőrizzük és fejlesztjük világlátásunkat, és ebben értelmezzük a külső hatásokat, akkor az embert nem temetheti maga alá a modern kor információ-áradata, az embert nem gyűrheti le végleg az anyagi érdekek rendszere. Figyelembe véve rendkívüli szegénységben indult, kisebbségi sorssal, világháborúval, betiltásokkal tűzdelt életpályáját, feltűnő, hogy Grandpierre K. Endre széleskörű tevékenysége mennyire önképzésének, elkötelezettségének eredménye.

Grandpierre K. Endre tevékenységében a történelem kulcsjelentőséget kapott. Azt vallotta, a történelem az emberiség tetteinek valósága, és az emberiség jövőjét csakis akkor építhetjük tovább, ha megismerjük alapját, az emberiség valódi történelmét. Ebben az eszmében az is benne rejlik, hogy minden embernek csakis a történelmi erőket felmérő, velük szembenéző, rájuk választ adó, történelmi jelentőségű életet érdemes élnie. Egyéni életünk csakis a történelmi, közösségi összefüggésektől kaphat rajta túlmutató értelmet. Ez a közösségi gondolat áll történelem-felfogásának, világfelfogásának, természettudományos világképének központjában. Történelemfelfogásának alapját egy közösségi világeszme alkotja, az az eszme, hogy minden ember arra hivatott, hogy az élő Világegyetem eleven alkotótársa legyen. Az emberiség igazi sorsa a Természet lényegével való lelki és szellemi egybeforrottság, az élő Világegyetem megnyilvánulása, akaratának, rendeltetésének valóra váltása.

Grandpierre K. Endre tevékenysége olyan értékrendszerre épül, amelyben a fizika, a biológia és a pszichológia egységes egészet, egy egységes természettudományt alkot, s amely a természet- és társadalomtudományt is eleven egységbe fogja, amelyben a vallás, a tudomány, a filozófia, a jog, a történelem és a művészet szerves egységben virágzik, olyan egységben, amely képes az emberi kultúrát, tudományt, az emberiség, a Világegyetem sorskérdéseit teljes súlyában megvilágítani. Grandpierre K. Endre élete hadüzenet a modern kor életet lealacsonyító, leszűkítő, ellaposító törekvéseinek, és fényesen igazolja, hogy minden embernek ma is az egész világgal kell párba állnia, az egész világot, az egész társadalmat kell önállóan megismernie és értékelnie, hogy magasabb és teljesebb mércével kell mérni magunkat és egymást, mint amit késztermékként kapunk a törpeséget gyártó fogyasztói társadalomtól.

A magyar közvélemény munkásságát világszerte kiemelkedő figyelemmel fogadta. Képes volt arra, hogy a kulcsfontosságú történelmi események pártatlan vizsgálatával titokba temetett döntő körülmények tömegét tárja fel. Munkája nyomán feltárult egy titok-tömegbe burkolt történelem, éles ellentétben a mai világot irányító háttérerők sugallta hivatalos történetírással. Szükségszerű következménye ez annak, hogy a magyarság és a magyar történelemírás több mint ezer éve idegen intézményrendszer uralma alá került, amelynek nem az igazság bemutatása, hanem meghamisítása vált fő tevékenységévé. Mind többen ismerjük fel, hogy az elmúlt ezer év titkos történelmi erőinek feltárása a magyar történelem megismerésében kulcsjelentőségű, mert ez a legfontosabb feltétele a magyarság újjászületésének. Mindez azt is jelzi, hogy a magyarságban rendkívüli erők élnek, s hogy a háttérhatalom ezeréves szervezett erőfeszítései ellenére még mindig él, és a sorsában rejlő kozmikus, égi erők segítségével még mindig visszanyerheti teljes egészségét. De ehhez meg kell szabadulni az elmúlt ezer év magyarellenes aknamunkájától, teljes mélységében és kiterjedésében, beleértve a mélyen belénk vésett tabuk, magyarellenes előítéletek egész, szinte mindent átható rendszerét.

A történelem-kutatásban elért alapvető eredményeiért Grandpierre K. Endre a mai magyar hivatalos élettől nem kapta meg az őt megillető elismerést. Lehetséges, hogy a puszta tehetetlenség, a magyarellenes elvárások beidegződése, az idegen szemléletű intézmények változtatás nélküli továbbélése az oka, hiszen tény, hogy a mai magyarországi hivatalosság jórészt e hamisító, torzító szemlélet folytatója. A hivatalos történetírás megpróbálta a lehetetlent: eltitkolni Grandpierre K. Endre munkáit, a titokfejtőt magát is az eltemetett magyar titkok mellé suvasztani. Mégsem tudták megakadályozni, hogy Grandpierre K. Endre munkái napvilágot lássanak és rendkívül népszerűvé váljanak, pedig könyveit a cenzúra évtizedekig asztalfiókba kényszerítette, majd, amikor mégis megjelentek, detektívregénybe illő módokon, a legkülönbözőbb, szinte hihetetlen módszerekkel üldözték: betiltották, felvásárolták, kiszorították a kiadásból, a terjesztésből, a legtöbb könyvesboltból, s munkáit elismerés helyett a szellemi inkvizíció agyonhallgatta. A Habsburg-elnyomás évszázadaiban sincs példa arra, hogy hasonló színtű szerzőt ennyire méltatlanul figyelmen kívül hagytak volna. S talán éppen ezért, népszerűsége jelentős, a történelemmel foglalkozó egyre szélesebb olvasóközönség ország- és világszerte egyre inkább ismeri és számon tartja alapvető munkáit. Legfőbb eredményei közül nem egy közkinccsé vált, s olyan természetességgel említik meg ma már például a magyarság Kárpát-medencei őshonosságát, mintha ez mindig is köztudott lett volna. Tegyük hozzá: ezt a tételt Grandpierre K. Endre úttörőként hozta be a köztudatba s bizonyította be húsz (20), e tárgyban megjelent könyvével.

Grandpierre K. Endre sorsában a magyarság sorsa hatványozódott meg. A Természettel egybeforrottság, a családszeretet, az emberi együttérzés életét a modern, elidegenedett világban szokatlanul mély érzésvilággal, sorsközösséggel, küzdőképességgel ruházta fel. Ugyanennek másik oldala, hogy egy személyben vívott meg a magyarság sorskérdéseivel, s a magyarság sorsterhei, meghasonlottsága, megosztottsága, idegen szemmel tekintése, idegen aggyal irányítottsága sorsára fokozottan igazságtalanul nehezedtek. Mindezek a terhek azonban csak addig fojtják le gondolkodó- és cselekvőképességünket, amíg mi magunk, a magyarság épülni képes része, módszeres munkával és együttműködéssel ki nem alakítjuk közösségi tisztánlátásunkat, amíg nem tisztázzuk sorskérdéseinket. Azzal és csak azzal válhatunk képessé az életben maradásra, ha minél többen részt vállalunk a magyarság valódi történelmének megismerésében és megismertetésében, és ha tanulságait alkalmazzuk jövőnk felépítésében. Ha a magyarság segítségére sietünk, a mindent titkokba burkolók egyre alantasabb, sötétebb világa helyett megteremthetjük saját életünk egyre növekvő fényét. Csak szívós munkával, szellemi szabadságharcunk eredményes megvívásával juthatunk el a tettekig, s szerezhetünk érvényt a magyarság életének, folytonosságának, történelmi világosságának, jövőépítő közösségének. Ismerjük hát meg Grandpierre K. Endre kulcsfontosságú munkáit!

Rövid életrajza

1916-ban született Hódságban, a Délvidéken, ahol akkoriban édesapja (jogász végzettségű járásbíró, aki kitűnő verseket is írt) dolgozott, anyakönyvi neve: Kolozsvári Grandpierre Endre. Ősei francia hugenotta nemesek voltak, s Szent Bertalan éjszakáján, 1572. augusztus 23-án menekültek el Párizsból Svájcba. A családi legenda szerint Franciaországban jelentős szerepet játszottak, többen közülük püspökök voltak. Svájcban egyikük köztársasági elnök lett, és egy róla elnevezett rózsát is kinemesített. A napóleoni háborúk idején egyik őse Magyarországra vetődött. Ennek következménye lehetett, hogy ősének fia, Charles Grandpierre, 1827-ben egész Európát végig látogatva (útlevele tanúsága szerint) végül Magyarországon telepedett le. Itt nemsokára kitört a magyar szabadságharc, s ebben s Svájc Genf kantonjából hazánkba települt Charles Grandpierre fia, Grandpierre Károly, már nem franciaként, hanem magyarként szerzett érdemeket: Kossuth írnoka és tanácsadója volt, nagytudományú, több nyelven beszélő tudósként írtak róla. A magyar szabadságharc leverése után a szabadsághoz ragaszkodó honvédként Olaszországba ment, ahol három Grandpierre is Garibaldi tisztjeként harcolt. Visszatérte után Grandpierre K. Endre nagyapja Budapesten postatanácsos lett. Később érdemei elismeréséül a Grandpierre család nemesi címet és birtokot kapott Kolozsvár környékén, innen ered visszanyert nemesi címünk és Kolozsvári előnevünk. Édesapja, Dr. Grandpierre Károly, 1869-ben született, élete meghatározó részében táblabíróként dolgozott, s 1942-ben halt meg. Nem akarta letenni az esküt a ruminoknak, az újkeletű hatóságok előtt magyarnak vallotta magát, s ezért elvesztette a birtokot, állását, s ezután napszámosként kereste a kenyérrevalót családjának. Grandpierre K. Endréék tizenhárman voltak testvérek, nagy szegénységben éltek. Édesanyja zongortanárnőként dolgozott, és a családi kereset nem volt elegendő a 13 gyermek ruházására, iskoláztatására. Már 5 éves korában kivívta, hogy iskolába járhasson, és hamarosan a legjobbak közé került. Nemcsak szellemi képességeivel, testi erejével, gyorsaságával és fellépésével is kitűnt társai közül. Kitűnő futó volt, atléta-alkat, az ifjúsági korosztályban országos bajnok lett. A Grandpierre családban ez nem volt ritkaság: Grandpierre Miklós országos bajnokságot nyert magasugróként, és Óbudán utcát is neveztek el róla. Grandpierre Csaba pedig 21 évesen, 1974-ben országos bajnokságot nyert az 50 km-es gyaloglásban. Rideg Erzsébettel 1946-ban kötött házasságából két fia született: Grandpierre Atilla (csillagász, zenész) és Grandpierre Károly (festőművész). Elvált, második felesége Török Júlia.

Grandpierre K. Endre testvérei közül különösen Grandpierre Károly állt közel hozzá, aki nagyszerű verseket írt, és Grandpierre Miklós. 1944-ben Budapestre kerültek, ahol fegyverrel harcoltak a németek ellen a magyar szabadságért. Ebben a harcban esett el az a testvére, akit legjobban kedvelt, értékelt: a nagytehetségű Grandpierre Károly. Amikor a szovjetek beérték és felszólították őket, hogy álljanak át a szovjetek oldalára, visszautasították azzal, hogy ők a magyar szabadságért harcoltak. A II. világháború után elvégezte a bölcsészettudományi egyetemet, ahol magyar-történelem szakon szerzett diplomát. Költőként kezdte pályáját, 1956-ban, a forradalom alatt Fogadalom c. verse is elhangzott az angol rádióban.
Ezután a történelem alapkérdései felé fordult. Pályafutásában jelentős szerepet játszottak barátai. Megismerkedett Majtényi Zoltánnal, aki a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál dolgozott, s hamarosan Endre nagy tisztelőjévé és segítőjévé vált. Majtényi Zoltánnak köszönhetően nemsokára kisebb könyvei jelentek meg a Móra Könyviadónál: a „Jégtündér” (1957), a „Találós kérdések” (1959), és a „Szegénylegény és levélmenyasszony” (1961). Ezeket a munkákat követte 1961-ben a szerző első nagyszabású műve, „Az ördög Apostolai” (1961).
A könyv rendkívül sikeres volt, mégis 9 évbe telt, amíg megjelenhetett a következő nagy mű, a történelmi kriminalisztika megteremtője, a „Fekete hóesés” (1970). Ebben elsőként bizonyította be, több mint 100 oldalon át folyó szigorú logikai oknyomozással, a kordokumentumok alapján, hogy Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér halálát nem a vadkan okozta, hanem a Habsburgok gyilkoltatták meg. Egy kritikában kötelező olvasmánynak ajánlották. Azonban a történelmi-politikai gyilkosság leleplezésével, egy olyan korban, amelyik maga is erre épült, ismét feketelistára került. Egy újabb barátság biztosított megjelenési lehetőséget: Kiss Dénes, a Népszava munkatársa Endre tisztelőjeként elérte, hogy legalább versei, kisebb írásai napvilágot láthassanak.
Emellett 1979-ben egészen rendkívüli munkával jelentkezett a Kortárs c. folyóiratban: legértékesebb krónikánk, az Árpád-nagykirály kori ősgeszta, a Tárih-i-Üngürüsz első ismertetésével. Elsősorban tanulmányainak, a minisztériummal folytatott kitartó levelezésének, sokéves közéleti küzdelmének köszönhetően látott először napvilágot magyarul a Tárih-i-Üngürüsz 1982-ben.
1989-ben jelent meg „Lajos király három halála és négy temetése” című oknyomozó tanulmánykötete. Ezt követte az „Aranykincsek hulltak a Hargitára” (1990), majd a „Királygyilkosságok” (1993), amelyek a magyar történelemkutatás legkiemelkedőbb munkái közé tartoznak. Hasonlóan kiemelkednek életművéből a „Történelmünk Központi Titkai” sorozat 11 megjelent füzete (1996), az Anonymus gesztájának jelentőségét először megvilágító „Anonymus titkai nyomában” (1998), a Déva várához fűződő mondakört feltáró „Kővárból kiáltó asszony. A Magyar Ősidők Csodálatos Mondái” (1998), és az Isten kardja mondakörét bemutató és titkait megfejtő „Rögberejtett Isten kardja” (1998). Huszonöt (25!) történelmi, őstörténelmi könyve jelent meg 1989 után, majd 2 poszthumusz műve, amelyek a magyar történelem központi titkait először fedezték fel és fejtették meg. Korszakalkotó munkái révén új történelemkutatási módszertant honosított meg, a természettudományok, a matematika és a logika frappáns alkalmazása alapján.
Könyvei, tanulmányai ritka népszerűséget értek el, őstörténelmünk kutatásában jelentősége elsőrangú. Ezt jelzi az a tény is, hogy többször hívták Észak-amerikai előadókörútra. Társadalmi tevékenysége is figyelemre méltó. Ő vetette fel a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság újraalakulásának időszerűségét, és kezdte el Kiss Dénessel újjászervezését. Emellett útjára indította a Magyar Védőkar Mozgalmat is. A magyar nemzeti ősvallás történelmi alapjainak feltárása után megpróbálta újjáéleszteni a Magyar Nemzeti Egyházat. A magyar Cégbíróság azonban, bár szélhámos és bűnözés céljából alapított szekták tucatjait engedélyezte, a Magyar Nemzeti Egyház bejegyzéséhez nem járult hozzá, s ehelyett a Megyeri Keresztény Egyház elnevezést vetette fel, mint amelyet hajlandó lenne bejegyezni. Hat oldalas terv alapján kezdeményezte a Magyar Ősidők Várának felépítését. Reméljük, eljön még az idő, amikor ez a terv megvalósul.

MŰVEINEK RÖVID ISMERTETÉSE

Ifjúsági művei:

A „Jégtündér” (1957) és a „Szegénylegény és levélmenyasszony” (1961) c. mesefüzérekben a hétköznapi valóság különös hitelességgel alakul át varázslatos, mágikus jelképek és tünemények világává, majd hajmeresztőn egyensúlyozik a képzelet és a valóság között felnyíló mezsgyén, s végül a képzelet gyümölcseit a valóságban lezáruló történet a valóságba varázsolja át.
Történelmi regénye: Az ördög apostolai. Gróf Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér ifjúságáról még nem született ilyen megragadó, maradandó mű. Kritikusai azt írták, ez a három legnagyobb, zseniális magyar történelmi regény egyike, és kötelező olvasmánnyá kellene tenni az iskolákban.

Oknyomozó történelmi könyvei:

Fekete hóesés. Nyomozás háromszáz év távolából egy történelmi gyilkosság felderítésére hiteles kordokumentumok elemzése alapján, és a két Zrínyi Miklós élete. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1970; A 2. kiadás Zrínyi meggyilkoltatása címmel jelent meg. Titokfejtő Könyvkiadó, 1997.
Ez a könyv bebizonyította, hogy Zrínyi politikai orgyilkosság áldozata lett. Nem kétséges, egy ilyen tudományosan megalapozott felfedezés a világ valamennyi szabad államában országos szenzációvá válik. A könyvben több mint száz oldalas, páratlanul éles, lebilincselő logikai párbeszédre kerül sor. „El kell ismernünk őt korunk legkiválóbb történelmi nyomozójának” – írta e könyv kapcsán Badinyi Jós Ferenc. Perjés Géza hadtörténész így nyilatkozott e könyvről: „Ez a regény rendhagyó vállalkozás. Annyira izgalmas és árnyalt, nyelvileg-képileg annyira kifejező, hogy minden ízében felülmúlja a hasonló témájú alkotásokat. Megítélésem szerint a legjobb magyar történelmi regények közé tartozik.”

Lajos király három halála és négy temetése, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1989.

„Király kelepcében” c. hosszú tanulmányából fény derül arra, hogy IV. Bélát a muhi csatában a tatárok Frigyes osztrák uralkodóval kötött titkos megállapodása alapján, többszörösen biztosított kelepcébe csalták, s IV. Béla csak a csodával határosan szerencsés fordulatok egész seregének segítségével volt képes a csapdákból megmenekülni.
A mohácsi katasztrófa kordokumentumainak logikai elemzésével fény derült arra, hogy a magyarság mohácsi katasztrófáját és II. Lajos király halálát a cseh Czettrich Ulrik, Habsburg Mária királyné hű embere, és Zápolya, az első számú királyjelölt, és a törvénytelenül megválasztott János király, valamint a trónra aspiráló Habsburg Ferdinánd által kialakított cselszövések idézték elő.
A kötet tanulmányokat tartalmaz a magyar ősműveltség emlékeiről. Ilyenek a „Szent Gellért püspök csodálatos kalandja az éneklő szolgálóval”, „Pogány kori nyomelemek Szent László király krónikájában”, „Régi farsangok fényei”, és „Miért verdes a denevér Zrínyi költeményében?”. „A királynét megölni nem kell vagy egy XIII. századi magyar Hamlet, avagy János érsek nyugtalan éjszakája” c. tanulmány felidézi a kétféleképpen értelmezhető híres szöveg történelmi összefüggéseit és káprázatos okfejtéssel mutatja be a szöveg születését törvényszerűen diktáló folyamatot.

Aranykincsek hulltak a Hargitára. Magyar Titkok. A magyarok eredete a Tárih-i-Üngürüsz tükrében (történelmi tanulmányok). Népszava Kiadó, 1990.

Az árpádi bejövetel előtt íródott, több mint ezerszáz éve bujdosó magyar ősgeszta ismertetésével és elemzésével feltárja a magyarság történelmét az özönvíztől, Nimródtól kezdve. A Hérodotosz által feljegyzett szkíta eredetmondát összeveti a magyar ősgeszta Csodaszarvas-mondáival. Kiderül, milyen nagymértékben megegyezik a két forrás és hogy a szkíta magyarság a világ legősibb népe, őshonos a Kárpát-medencében, itt találta föl a földművelést. A könyv megjelent 40 000 példányának legnagyobb részét egy cég felvásárolta, és néhány év múltán a szerző egy raktárban bukkant rá. Minden más nép a legnagyobb becsben tartaná legrégibb őskódexét, a Nemzeti Múzeum fő helyén állítaná ki, és az általános iskolától kezdve a középiskolákig és az egyetemekig a tananyag kiemelt részévé tenné. Rajtunk is múlik, mikor jön el ez az idő.

Királygyilkosságok. Hogyan haltak meg a magyar királyok? Magyarok Titkos Története, 2. rész, Titokfejtő Könyvkiadó, 1991.

Felgöngyölte 1100 év titkainak sorozatát; bebizonyította, hogy István király évtizedeken át a németek foglya volt, fiát, Imre herceget, közvetlenül királlyá koronázása előtt nem vadkan ölte meg, hanem a nemzetközi titkos diplomácia által kitervelt és végrehajtott politikai gyilkosság áldozata lett, rokonát, Vazult megvakították. Három uralkodásra alkalmas rokonát István maga kérte, meneküljenek el Magyarországról, hogy életüket megmenthessék. Az Árpád-házi magyar királyokat a köztudatba bevésett dogmák szerint hol a vadkan, hol trónszékük, hol méreg ölte meg, hol áruló főurak gyilkolták le őket. 12 Árpád-házi királyunk halt meg harmincadik életéve körül. Amíg a 16 Habsburg uralkodó fele érte meg a 60 éves életkort, addig a 23 Árpád-házi királyból 22-nek ez nem sikerült. A 60 éves kortól elmaradó évek száma a Habsburg-uralkodók esetében együttvéve 26 év, az Árpád-házi királyoknál viszont 518 év! Mátyás királyt és Szapolyai Jánost megmérgezték, II. Lajost megölték – a kordokumentumok vallanak a pártatlan vizsgálat alatt. Mestermű!

A magyarok Istenének elrablása, avagy a magyar faj nagy elárultatása. Magyarok Titkos Története, 3. Rész, Titokfejtő Kiadó, 1993.

Bebizonyította, hogy Magyarország keresztény iga alá hajtása a német és nemzetközi titkos diplomácia műve volt; a magyar főurakat óriási kincsekkel árulásra bírták és titkos szerződésben megállapodást írtak alá Magyarország függő helyzetének kialakítására, a Nyugat előtt félelmetes magyar nemzet ártalmatlanná tételére, a magyar szellem kettétörésére; hogy Árpád nevét sem volt szabad kiejteni az Árpád-házi uralkodók korszaka alatt (!); és feltárta a titkos magyarellenes szerződés legfőbb pontjait.

Miként menthető meg a magyar nemzet? Titokfejtő Könyvkiadó, 1994, 71 oldal.

A magyarság a világ egyetlen, több ezer éves múlttal rendelkező kultúrnépe, amelyet fél évezrede-évezrede ellenségei irányítanak. Az emberiség történelmének a jégkorszak és a vízözön óta egyre erősödő irányzata a cselszövő, nemzetek létére, kijátszására, kifosztására törő titkos diplomácia. Az „öreg Európa” – ahogy Shakespeare drámáiból is kitűnik – a csalás, a rablás, a hamisítás, népbutítás és öldöklés klasszikus földjévé vált. Gyávává, álszentté, meghunyászkodóvá, mindent eltűrővé tették a fogyasztói Európát. A gyáva meghunyászkodás igazolására felnagyítják a nehézségeket, az adott történelmi helyzet reménytelenségét és kilátástalanságát, és ez hatol be zsibbasztó mételyként közgondolkodásunkba: a mindenbe beletörődés szánalmas foglyaivá lettünk. Szomorú, de lelkipásztoraink, pártjaink, sajtónk nagy szerepet játszottak és játszanak a nép birkává tevésében, arctalan masszává gyúrásában.

Legsürgősebb teendőink:
1.) Törvényt kell kidolgoznunk arra, hogy az új választásokon, népszavazásokon csak olyan személy jelölhető, aki eddigi élete folyamán tetteivel, életvitelével bizonyságot tett a közérdek, a magyar haza, a magyar nép iránti feltétlen hűségéről, a haza és a nemzet iránti feltétlen és kétségtelen odaadásáról. Az ősi magyar közjogi gyakorlat értelmében a megválasztott képviselők választóik által bármikor visszahívhatók.
2.) A nemzeti vallás visszaállítása. Fel kell elevenítenünk a magyarság nemzeti hitét, s ezt a vallásszabadság eszméje, az emberi és isteni törvények és elemi érdekeink nemcsak lehetővé, de szükségessé is teszik.
3.) A magyar hagyományok védelme, nemzeti szellemi kincseink közkinccsé tétele.
4.) A magyarság szellemi szabadságharcának megvívása, szellemi felszabadítása a gúzsba-kötöttség alól. Társadalmi, oktatási, nevelési, közösségi viszonyaink megújítása, minden magyar szellemi érték felkarolása. Hivatástudatra nevelni a magyar ifjúságot és az egész magyar nemzetet: vissza kell adnunk az évezrede döntő szinten elorzott nemzeti hivatástudatot, amely fényt, örömöt, értelmet és célt ad az egyedek életének.
5.) Meg kell állítani a magyar népesség további csökkenését, és vissza kell állni a megmaradás és megerősödés pályájára.

Üzenet és titok. Szellemi szabadságharcunk kézikönyve. I. kötet. Titokfejtő Könyvkiadó, 1995.

Egyetlen idézettel jelezhetjük e rendkívül gazdag tartalmú munka célkitűzését:
„Ezer esztendőn át újra meg újra elbuktak nemzeti szabadságharcaink, mert a fegyveres küzdelmet nem kísérte szellemi szabadság-háború. Haladéktalanul meg kell vívnunk hát szellemi szabadságharcunkat!”
Jellemzőbbet aligha mondhatnánk róla, mintha fölidézzük tartalmát egyes részeinek címében: Vazul-nép ébresztője – Tragikus álmosságú faj-e a magyar? – Háborgó csont-óceán – Európa véradó népe – Leláncolt nép-Prometheus – Ezeréves ködök – Végzetes hőköléseink – Az ősi szabadság tüzei – Tárih-i Üngürüsz, egy ezer éve bujdosó ősgeszta titokzatos történetének peranyaga (a két hozzáférhetetlen Kortárs és Forrás-tanulmánnyal) – Történelmi rejtélyek és hazugságok – Gondolkodjál, szegény magyar, végre hova léssz? – Puhány kormány ország ormán – Egy igaz magyar hazafi vallomásai – Nyílt levél II. János Pál pápához – Petőfi félelmetes jóslata: fessük zászlainkat fekete-pirosra -Szembeszegülni a rontó erőkkel, hogy ne legyen új Mohács.

Vészkiáltás fenyegetett hazánkért. Szellemi szabadságharcunk kézikönyve. II. kötet.

Közli a „Száz ceglédi magyar hitvallását”, ezt az 1925-ben született dokumentumot, a nemzet követeléseinek megfogalmazását, a vallás nemzetünk szolgálatába állításának igényét; a Tárih-i Üngürüsz peranyagát. Titokfejtő Könyvkiadó, 1996.

Gróf Zrínyi Miklós meggyilkoltatása. Titokfejtő Könyvkiadó, 1997. A „Fekete hóesés” új, szép kivitelű kiadása.

Anonymus titkai nyomában. Magyar Ház Kiadó, 1998.

A hét évszázadon át eltemetett őskódexet 1746-ban fedezte fel és ismertette Schwandner János György. Az azóta eltelt két és fél évszázadban elmaradt a pártatlan, tárgyilagos, tudományos vizsgálat, s ehelyett az Anonymus-kutatás lényegében a geszta hiteltelenítésére, cáfolására irányult. Ez az 1998-ban megjelent mű mutatja be először ezt az ősgesztát átfogó, valóságos összefüggéseiben, és így a magyarság második ősgesztáját, szavainak eredeti értelmét valójában ez a munka fedezte fel. Ezt a tartalmat pedig minden magyarnak ismernie kell, mert a 896. évi árpádi bejövetel a magyarság utóbbi ezredévének egyik legnagyobb horderejű eseménye; mert ez az ős geszta a részletek páratlan hűségével tárja elénk a magyarok visszajövetelének eseményeit, és mert művéből a magyar őstörténet alapjai tárulnak elénk.
E könyv kapcsán írta Bakay Kornél: „Szerzőnk méltán foglalhatna el megfelelő helyet a magyar történetkutatás díszpáholyában.”

Kővárból kiáltó asszony. Magyar ősidők csodálatos mondái. Titokfejtő Könyvkiadó, 1998.

Szigorú logikával feltárja Déva várának magyar ősmondája segítségével a magyar ősépítkezés emlékeit, az érintetlen tájon felépített első vár építkezésének körülményeit, az ősi tündérvilág titkait, az ősi magyar mágikus gondolkodás jelképi logikáját. A néphagyomány eredetének vizsgálata elvezet az emberiség ősépítkezésének nyomaihoz, feltárja a várépítő ősnép kilétét, Déva várának és Bábel tornyának párhuzamait, a Déva és a Kelemen név őstitkait, az ősi kőművesség és a mágizmus kapcsolatait.

Rögberejtett Isten kardja régi rege róla. Isten kardja a kezünkben volt. Magyar Ősidők Csodálatos Mondái 2. sz. (Atilla kardjának történelmi rejtélyei) Titokfejtő Könyvkiadó, 1998.

Az emberiség ősegységét hordozó szkítaság őshagyományainak, és az Isten kardjára vonatkozó mondakörének és történelmi tényeinek, a világtörvény, a régi magyar királyi koronázások ismertetése, elemzése. Bírta-e Atilla csakugyan az Isten kardját?

Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében? Fríg Kiadó, 2005.

A „honfoglalás” hangoztatása sajátos módon egybeesik azoknak a környező országoknak a propagandájával, amelyek a trianoni világfölforgatás folytán országnyi részeket ragadtak el a Történelmi Magyarország felségterületéből, és akik saját leleményeik alapján azt állítják, hogy nem mi, hanem ők hazánk, a Kárpát-medence őslakói, a magyarok pedig fegyveres ázsiai betolakodók. Ez az állítás a magyar állami, hivatalos történelemírás „honfoglalás” -elméletével párosulva jelentős mértékben hozzájárult a végzetes trianoni döntés kicsikarásához és igazolásához, azóta pedig a kisebbségbe szorult sokmilliós magyarság elnyomására, erőszakos beolvasztására is jogcímet szolgáltatott éppúgy, ahogy jogalapot ad minden hazánkra éhes újkori „honfoglaló” számára. És erre vannak jelentkezők! Döbbenetes párhuzam ez: a magyarság létének jogalapját illetően mindkét fél, a nyertes is, a vesztes is, a magyarság megcsonkítására törekvő idegen érdekek és a magyarság hivatalos vezetése is ugyanazt állítják. Beleütközünk tehát az érthetetlenbe, ez pedig csalhatatlanul jelzi: a kérdés mögött valami tisztázatlanság, vagyis rejtély lappang. Ennek a rejtélynek a nyomába indul a szerző. Két tűz közé került a magyarság: a magyarságra uszított idegen országok és a nemzetközi érdekeket kiszolgáló hazai érdekcsoportok nemcsak kívülről, belülről is támadják. De a legnagyobb veszély mégis az önelhagyás, a szellemi talajvesztés: nem mondhatunk le létünk jogalapjáról, nem adhatjuk át a magyarságképünk irányítását a külső érdekcsoportoknak. A „honfoglalás” kifejezés – ahogy azt a szerző alaposan és sokoldalúan bizonyítja – mesterségesen létrehozott, valótlan tartalmú, új keletű szó a magyarság öntudatának gyökeres megmérgezésére. Aki nem a magyarság esküdt ellensége, ne használja ezt a minden magyarellenes fogalom közül leggyilkosabb kifejezést. A magyarság jövője a magyar jogi gondolkodás védelmétől és érvényesítésétől függ.

Atilla és a hunok. A szkíta-hun-magyar folytonosság. Társszerző: Grandpierre Atilla. NapKút Kiadó, 2006. 262 oldal, 41 fekete-fehér, 10 színes képpel.

Atilla és a hunok szerepe az emberiség történelmében a modern kultúra talán legnagyobb fehér foltja. Az ókori görög és mezopotámiai kultúra két parányi körzet az egész Eurázsiára kiterjedő, a középkortól az őskor kezdetéig, évmilliókig visszanyúló fehér foltban, amely a Szent István király előtti magyar történelemtől az emberré válás évmilliókkal ezelőtti koráig tart. Ebben a könyvben feltárul ez a köztudatból mesterségesen kirekesztett történelmi valóság a maga eredeti összefüggésrendszerében. Atilla és a hunok kulcs­szerepet játszanak az emberiség mai alapkérdéseiben is: hogyan találhatják meg az őstörténelmüktől megfosztott eurázsiai népek eredeti önazonosságukat? Létezik-e a lezüllesztő történelmi erőkön kívül felemelő történelmi erő is? Hogyan lehet a felemelő történelmi erőket bekapcsolni életünkbe?
A népszerű történész, Grandpierre K. Endre és a csillagász, zenész Grandpierre Attila „Atilla és a hunok” című könyvükben a történelem felemelő erőinek bemutatására vállalkoztak. Megismerjük Atilla hun király tetteinek mozgatórugóját, gondolkodását, céljait, terveit. Kimutatják, hogy a hunok sokmilliós lélekszámú, több ezer éves, magas műveltségű nép voltak, írásuk volt, városokat építettek, szoros rokonságban álltak az indoiráni népekkel és germán szövetségeseikkel, és hogy Atillát a rómaiak gyilkoltatták meg. Megtudjuk azt is, mi történt a katalanaumi csatamezőn, miféle Európát szeretett volna Atilla megvalósítani, és hogyan találhatnak magukra Európa népei.

Angolul megjelent tanulmánya:

Endre K. Grandpierre: Collective Fields of Consciousness in the Golden Age. (Közösségi tudati erőterek az Aranykorban), World Futures. The Journal of General Evolution. Vol. 55, 357-379, 2000.
E tanulmányában feltárta, hogy a Világegyetem lényegében nem lehet alapvetően anyagi természetű, hiszen az anyag passzív, tehetetlen létező, míg a Világegyetem a dinamikus, mindent átható, egyetemes kölcsönhatások sűrű folyama. Az Aranykor létének néhány perdöntő bizonyítéka:
– Az élővilág azon része, amit nem érintett a modern ember és pusztító hatása, ma is tükrözi a paradicsomi viszonyokat.
– A Természetben élő állatok élelmük beszerzésére és szükségleteik kielégítésére összehasonlíthatatlanul kevesebb időt fordítanak, mint az ember a modern társadalmakban.
– A világ félreeső körzeteiben, ahol a „vad fajok”, „primitív törzsek” a civilizációtól jórészt érintetlenek, a fizikai romlás és lelki degenerálódás minden jele nélkül élnek. Elég itt a Csendes Óceán szigeteire, pl. a Hawaii szigetekre utalni, amit nemrég földi paradicsomként emlegettek, vagy a Kolumbusz előtti kultúrák, az indiánok gazdagságára, mielőtt lemészárolták őket a konkvisztádorok.
Emellett az Aranykor létét bizonyítják a világszerte fennmaradt Aranykor-hagyományok, mondák, az ókori szerzők egész sorának feljegyzései, a székely ősmondák és történelmi igazolásuk, az emberi mögöttes tudatvilág megnyilvánulásai stb.

Történelmünk Központi Titkai sorozat, 1994-1997.

A sorozat célja: bizonyítékokkal alátámasztott magyar őstörténet alapismereteinek terjesztése abban a szellemben, hogy önmagunkat csak nemzetünk megismerése által ismerhetjük meg. A történelem az emberiség tapasztalatainak összessége. A magyar történelem a magyarság tapasztalatainak összessége. Ezen tapasztalatok megszerzését kívánja segíteni ez a sorozat. Történelmünk központi titkainak feltárása egy új Gesta Hungarorum megtalálásához hasonló jelentőségű.

Mi az igazság az árpádi bejövetel körül? 1. szám, 1994.

A tudás a lelkek, az életek feletti hatalom. Saját történelmünk valós tudása teszi lehetővé az egyéni létünkön túlmutató, annak értelmet adó tettek véghezvitelét. Rajta legyünk, hogy ezt a hatalmat ne ellenünk érvényesítsék. A bukott habsburgizmus magyarellenes szellemisége tovább él életerőt elszívó polipként a magyar szellemre, a magyar históriára tapadva, intézményei révén még napjainkban is bénítóan és torzítóan hat a magyar közgondolkodásra. A magyar szellem elleni háború vezérkara, a bécsi titkos kamarilla gyártotta (sok más tévképzet mellett) a „honfoglalás” műszót is a magyar szellemiség gerincének megtörésére. Ezt a műszót krónikáink egyike sem ismeri, mindegyik az árpádi bejövetelről, visszajövetelről beszél. Őskrónikáink mellett a magyarok Kárpát-medencei őshonosságát bizonyítják Keresztesi József (1844), Szentkatolnai Bálint Gábor (1901), Marjalaki Kiss Lajos (1928), és ókori szerzők egész sora, így például Herodotosz, Strabon, Xenophon, Jordanes, vagy Josephus Flavius. A „honfoglalás” koholt fogalma azt állítja, hogy nem a magyarság volt a terület őslakója; hogy jogcím nélküli foglalók vagyunk; hogy fegyveres hódítással ragadtuk el a területet és erőszakkal kényszerítettük ki uralmunkat; hogy beolvasztottuk az itt lakó idegen etnikumok tömegeit a magyarságba; hogy kultúránkat – talán nyelvünket is – tőlük vettük át; hogy különféle nyelveket beszélő népekből összeállt keverék nép vagyunk; hogy idegenek, jövevények vagyunk hazánkban és Európában.

Ezzel a „honfoglalás” kifejezés alkalmazója tagadja a magyarság ősjogát saját hazája felségterületére; tagadja a hazáért az árpádi bejövetel előtt élt-halt magyar életek millióit, semmibe veszi a haza védelmében kiontott vért; hitelteleníti az egész ősi magyar mondavilágot; szembehelyezkedik a történeti kútfők adataival; tagadja a magyar-avar, a magyar-hun, a magyar-szkíta azonosságot. A „honfoglalás” kifejezést alkalmazó elfogadja azt a káros nézetet, amely történelemellenes, tudományellenes, magyarellenes, amely az erőszakot, a területfoglalást szentesíti és tünteti fel a siker zálogának. Anonymus krónikájából fény derül arra, hogy Álmos és Árpád a közvetlenül a vízözön után élt Magóg szkíta király leszármazottai, s Attila hun király örököseiként jöttek Pannóniába, s az itt talált magyarok és székelyek Attila király népei.

A honvisszaszerzés egyetlen nagy ütközete a Zalán hívására segítségére siető görög-bolgárszláv hadsereggel való összecsapás, melyben a magyarok, akiknek, miként a Névtelen írja, az Isten volt a segítőjük, megsemmisítő győzelmet arattak. Hiteles ókori és középkori szerzők (Hérodotosz, Priszkosz, Strabon, Josephus Flavius stb.), valamint történeti és néphagyományok szerint ősidők óta szkíta népek éltek hazánk területén. Anonymus tanúsága szerint Árpádék hazánkba jövetelekor az ország színmagyar lakosságú volt –az összes a Kárpát-medencében lakó cseh és szlovén befért a nyitrai várba.

Hol van a magyar őshaza? 2. szám, 1995.

Életünk, egyéni sorsunk alapja a magyar sors. Vallató, szigorú időket élünk. A tűzözön és a vízözön után itt a hazugságözön. Eszméletünk, önbecsülésünk ellen folyik a háború. Ezekben az időkben az alapokkal kell tisztába jöjjünk, mert aki az alapokat nem ismeri, védtelenné, erőtlenné válik. Az igazság megrontóival kell szembefeszülnünk. Sorozatunk az alapkérdések tisztázásának szolgálatában áll. Bátran mondhatjuk: minden egyes szava az igazság védelmében és a magyarság védelmében szól. Az őshazakutatás középpontjában a XII. század elején lezajlott, domonkos szerzetesek által végrehajtott titokzatos hátterű keleti expedíciók állnak. Sajátos módon Ottó és Julianus beszámolóiban egy szó sem esik semmiféle térítésről, sem pedig Magna Hungária uralkodójáról, viszonyairól. A rejtélyek sorát egy perdöntő körülmény fényében világítja meg a mű: és ez a küszöbön álló világveszedelem, a tatár invázió. A tatár nagykán levelében megírja IX. Lajos francia királynak, hogy rövidesen népével együtt áttér a keresztény hitre. IX. Lajos szövetséget köt a tatár nagykánnal. Bizonyosra vehetjük, hogy Julianus a pápával való személyes találkozás során beszámolt a pápának a legfontosabbról, amiért keletre küldték: a tatárok kilétéről, háborús terveiről, a kereszténységhez való viszonyukról.

Mióta él nemzet e hazán? 3. szám, 1996.

A történelemhamisítás a világ megtévesztésére irányul, azok szolgálatában, akik a történelmet, az élet tanítómesterét a nemzetek nagy megtévesztőjévé akarják tenni, múltbeli és jövőbeni agresszióik igazolására akarják felhasználni. Ennek a két egymásba fonódó, egymást kiegészítő erőnek – a történelemhamisításnak és az agressziónak – megnyilvánulása a sovinizmus. Különös, de az európai népek közül egyedüliként a magyar az, amelynek történelme évezredes távlatokban tanúsítja, hogy a magyarság nem tartozik a terjeszkedés lázától megszállt népek közé. Már Xenophón (i.e. 444 körül) arról tudósít, hogy „a szkíta nem képes más népre kiterjeszteni uralmát, hanem megelégszik, ha saját népének ura marad.” A X. században, mikor katonai ellenfél nélkül állt Európában és Európa nagy részét könnyűszerrel elfoglalhatta volna, sikeres támadó hadjáratai ellenére sem foglalt el egyetlen területet sem. Az azóta eltelt évezred pedig döbbenetesen tanúsítja Magyarország szakadatlan területfogyását, vagyis a terjeszkedő, agresszív nacionalizmusnak éppen az ellenkezőjét. Az „Árpád-kori legendák és intelmek” jellemzők a magyarság elleni becstelen és alaptalan támadásokra. Gyűlölettel teli idegen hódítók bélyegezték a „kárhozat és a sötétség fiainak” a magyarokat, ők minősítették a korabeli Európa legműveltebb népét, a világtörténelemben elsőrangú szerepet játszó ősi kultúrnépet az emberi kultúra legalján tengődő, istentelen, műveletlen, barbár népnek, újonnan összeverődött népsöpredéknek. Ez a sötét ideológiai rendszer az a kirekesztő, terrorizáló, nemzetellenes, vallási mezben fellépő szellemi iga, ami mindmáig alapját képezi a hivatalos historizálgatásnak. Hivatalosaink legfőbb érve a magyarság ősi nemzeti léte ellen, hogy neve nem fordul elő a IX. század előtt.
A szerző bebizonyítja, hogy ennek éppen az ellenkezőjét igazolják a tények. Kis-Szkítia 630 táján élt királyának neve Muagerisz-ként maradt ránk, akit a mai magyar helyesírás szerint Magyar-nak kellene leírnunk. Az árpádi bejövetel előtt széltében ismeretes „Strata Wengerorum”, vagyis „Magyarok Útja”. A Kaukázust és a Kárpátokat magyar hegyeknek nevezték. Wangarorum Marcha, „hungárok határa”. Az évezredek emlékezetét őrző magyar történeti jellegű mondavilág sok elemének hitelessége tételről-tételre bizonyítható, és itt Hunor és Magor az ősidők homályából lép elő. Nimród alig 58 évvel élt a vízözön után. Jáfet három fiáról (Gomer, Magóg, Madaj) Bizoni Károly azt írja: „Még az özönvíz előttről származnak ők”. Jordanes „A gótok eredete és tettei” c. munkájában azt írja a hungarusokról: „első tartózkodási helyük Scythia talaján volt, azután Mysiában (Moesiában), Thraciában és Dáciában (vagyis a Kárpát-medencében), harmadízben ismét Scythiában, a Pontusi-tenger fölött laktak”. Vagyis a hungarusok, azaz magyarok már a 6. század előtt itt éltek mai hazánkban, hiszen innen költöztek ki meghatározatlan korábbi időkben az Európa keleti felén fekvő másik Szkítiába.
Az Árpád-nagykirály kori magyar ősgeszta, a Tárih-i-Üngürüsz megírja: „Hunor, Nimród fia – elvált Adzsem (Perzsia) padisahjától, és Pannónija tartományba költözött…ahol az ő nyelvükön (azaz Hunor népének nyelvén) beszéltek az ottani népek”.
Kétszeres Kossuth-díjas historikusunk, Győrffy György így ír: „A Kárpát-medence honfoglalás előtti tulajdonnévanyagában igazolhatóan magyar nyelvű nem fordul elő és a magyar népnév a honfoglalás előtt itt nem mutatható ki.” Marjalaki Kiss Lajos 1928-ban, fél évszázaddal Győrffy György előtt több, mint 80 anonymusi magyar földrajzi nevet sorol fel, zömében olyanokat, amelyek már a 896. évi bejövetel előtt is éltek, mint pl. Almás folyó, Körtvélytó, Bolondos vár, Sátorhalma, Szerencse. Orbán Balázs adatait elemezve feltárja az erdélyi ősvilág jó néhány titkát, amelyek abból az időből erednek, amikor Ősmagyarország délkeleti vidékeinek mélyebb területeit még őstenger fedte s a tenger borította medencékből kiemelkedő székely ősvárak lakói még tűz-, fény-és hangjelekkel érintkeztek egymással. John Dayton „Minerals, Metals, Glazing and Man” c. könyvét idézi, aki kimutatta, hogy a fémmegmunkálás és a szekér (a kocsi) erdélyi, közép-európai eredetű. Josephus Flavius „Antiquitates” c. művében azt írja, hogy Magóg népe, a szkíták Közép-Európát lakták, s e tájon előttük senki sem lakott. A munka foglalkozik Trója titkaival, Babilon és Bábolna rokonságának lehetőségével, a Gilgames és Galgamácsa közötti kapcsolattal, az Aranykor és a tündérkor emlékeivel, a tündérvárakkal, a székely ősregékkel, a földművelés kezdeteivel.

Isten szava a magyar nép szava. Az ősi magyar népfelségjog virágzása és hanyatlása. 4. szám, 1996.

Jól tudjuk, hogy azokkal szemben, akik gyűszűbe szeretnék szorítani a magyar történelmet és őstörténetünket egyszerűen törölni a nemzet emlékezetéből, azoknak adnak a tények igazat, akik szerint mai világunkat egy hatalmas időtartamú korszak előzte meg, méghozzá a magyar nemzeti virágzás és szabadság korszaka. A mára emlékezete torzult nemzet ezért jogosan élhet a gyanúval, hogy azok veszik körül, akik vesztére törnek s netán a maguk érdekei szerint vezetik végzete felé. Nemrég az egyik párt vezető politikusa kijelentette, hogy csupán a feudalizmusban volt szokásos a képviselők visszahívása. Kézai Simon azonban 1283-ban azt írja a hunmagyarok visszatérésével kapcsolatban: „Választottak maguk közül egy főbírót is, mégpedig oly módon, hogyha ez a főbíró túlontúl szigorú ítéletet hozna, a közösség azt érvényteleníthesse, a helytelenül eljáró kapitányt vagy bírót leválthassa, amikor akarja.” Valójában éppen a feudalizmusban érvénytelenítődött ez az ősi népjogi törvény. Nincs biztosíték a megválasztott vezető tévedhetetlenségére. Mi történik, ha netán áruló kerül közéjük? Nem lehet leleplezni, leváltani, még ha belepusztul is az ország?
Grandpierre K. Endre ír az Attila hun nagykirály márványpalotájában ezüstedényekből lakomázó parasztokról. A régi magyar parasztság szabad volt, a köznemességhez tartozott, az egész közösség, a nemzet minden ügye ott feszült látóhatárán. A hivatás törvényéről megírja, hogy az ember életének csak az adhat értelmet, ha élethivatása van. Hivatás nélkül az emberi sors olyan, mint az elküldetlen levél, süvítő szél két deszkaváz között, szürkéllő por az ablakrések között, kitépett papírfoszlány. A magyarság az igazsághoz hozzánőtt nemzet, ősjogai közé tartoztak a népfelségjog, a közszabadság joga, a közügyekben való részvétel joga, az igazság megismerésének joga, a nemzet helyzetének megismeréséhez való jog, az ismeretekben előrehaladás joga, a társadalmi, jogi, személyi egyenlőség és önvédelem joga. Anonymus krónikájából fényt derít arra, hogy a kor paraszti hagyományából megismerhetők voltak a magyar előidők eseményei és a magyarság őstörténete. A Képes Krónika annak indoklására, hogy csak a hét vezér jött be Árpáddal, a következőket mondja: „csupán azt tudjuk okul felhozni, amit a köznép mond” (volgus dicit). Mindez tanúsítja, hogy a kereszténységre térítés előtt hazánkban olyan kiteljesedett népuralom virágzott, amelynek nem volt párja az akkori Európában. Nyugat népei a római rabszolgarendszer világából emelkedtek a feudalizmus félrabszolgaságába. A magyarság viszont a szabadságból süllyedt a félrabszolgaság állapotába. Krónikáink elemzésével kimutatja, hogy a régi nemzetgyűlések joggyakorlata, Atilla hun nagykirály turulos zászlóinak hadban hordozása, a tisztségviselők visszahívásának joggyakorlata, a községek önkormányzata mind megszakadtak Géza nagykirály korában. Titkos törésvonal szeli itt ketté s tagolja két ellentétes részre egész történelmünket. Rejtélyes körülmények között ismeretlen erők megdöntötték az ősi magyar népfelségjogot, s a magyar nép felett ellenséges, ismeretlen erő lett úrrá. Különös jelenség, amire krónikáink gyakran utalnak, hogy a régi magyarság mintegy Isten népeként lép elénk a krónikák lapjairól, pl. abban az ismétlődő állításban, hogy a magyar nép szava Isten szava. Nem a magyar ősvallás papjai állítják ezt, hanem az új hit tudós képviselői. Tévedés ne essék! Isten ments attól, hogy a magyart Isten választott népének nevezzük! Régi szerzőink tanúsága szerint a magyar csupán egyszerűen és közönségesen – Isten népe volt. A szkíta királyok az ősidőben általános napistenhit értelmében a Napisten földi képmásai voltak, és a Napisten nevében uralkodtak. A szkíta nép hajdankori roppant lélekszáma és jószerint határtalan területi kiterjedése folytán nem ismerte uralmának korlátait. Krónikáink tanúsága szerint isteni erők pártfogása hatja át a magyar ősidők egész történetét. Kézai és a Képes Krónika azt írják: Mielőtt a magyarok megkeresztelkedtek és kereszténnyé váltak, a hírnökök a táborokban ezekkel a szavakkal hívták egybe a magyarok hadseregeit: „Az Isten és a magyar nép szava, ezen és ezen a napon, ezen és ezen a helyen mindenki köteles fegyverben megjelenni, hogy meghallgassa a közgyűlés tanácskozását és határozatát”. Ammianus Marcellinus kimondja: „A szolgaságot nem ismerik, mindannyian nemes vérből származnak, elöljáróul mindig olyanokat fogadnak, kik hosszú hadi tapasztalataik által kiválnak.”
Való igaz, hogy (Géza és) Szent István uralkodása alatt ment végbe a magyarság megrontása, de nem (Géza és) Szent István személyes akaratából, hanem annak ellenére történt, a neve mögé rejtőző titkos kormányzótanács intézkedésére, amely őt (Szent Istvánt) magát is rabként őriztette. István halála után ősnemzetgyűléseink kétszer is elsöpörték Péter, a néprontó király idegen fegyverekre épített hatalmát. A nép szabadságharca megmentette a nemzetet, az ős nemzetgyűlések emlékét nem lehetett már végképp eltemetni. Az ősnép, a magyar nemzet a Természet terméke, a történelmi fejlődés évmilliói során természetes úton alakult ki, ezért isteni alkotásnak tekinthető. Hiába hirdették, hirdetik a hatalmi hírverés minden eszközével: szolgáljátok zokszó nélkül igába döntőiteket, mondjatok le mindenről, minden javatokról, életetekről, jövőtökről, törődjetek bele az örök szolgaságba, csókoljátok meg a rátok sújtó kezet és a belétek rúgó lábat és akkor minden jó lesz. Több, mint ezer év tanúsítja, hogy ez a magyarság romlására, vesztére vezet, ezt nem fogadhatjuk el.

A magyar ősvallás történelmi alapjai. 5. szám, 1996.

Világunk már eddig is túltelített mesterségesen, művi úton létrehozott, miszticizmusra, az emberek megtévesztésére, értelmük megzavarására kialakított hatalmi vallásokkal, amelyeket a lelkek leigázására, a szolgalelkűség terjesztésére eszeltek ki. A nemzeti valláshoz, a vallásszabadsághoz és a hagyományainkhoz egyaránt jogunk van. De nemcsak jog ez. Életszükséglet. Mert életnek és léleknek egyeznie kell. Magyar, aki idegen hitnek hódol – meghasonlott magyar, bomlott lelkű magyar. Nemzeti vallása csak azoknak az ősnépeknek lehet, akiknek lelkisége még a hódító, világuralomra törő művallások uralomra jutása előtti időben formálódott ki. A természetes, hódító törekvéstől mentes nemzeti vallás természeti-történeti hatásokra, természetes úton jött létre. A kívülről, idegenből átvett vallások óhatatlanul is szembefordítják az átvevő embert saját népi ősgyökérzetével, nemzeti jellegével, így hát elidegenítik az embert önmagától. A nemzeti vallás elvesztése talán ahhoz a gyötrelemhez hasonlítható, amelyet az emberi csecsemő él át, amikor durva karmok elszakítják saját szülőanyja emlőjéről és sorsa iránt közömbös idegen némber kezére adják; de tán még ennél is rosszabb, mert az emberi agy és lélek hozzá van nőve ősei hitéhez, egyedül ez bontakoztathatja ki egyéniségét. A következmény: elkerülhetetlen a bizonyos fokú elkorcsosulás. Nemzeti ősvallásunk a magyar művelődés, a magyar világlátás, a magyar észjárás alapja, központi magva, összetartó kapcsa, őstalaja. Rágalmazóink a magyarellenes vádak kieszelésében addig mentek el, hogy eleinket istentelennek bélyegezzék. De ősi növényneveink, csillagneveink, állatneveink egész sora istenkedvelő nevekkel bír. Krónikáinkban is szerepel, hogy Árpád hadait a Mindenség Istene segítette. Őseink vallása minden vallások kútfeje, a napistenhit volt. Nem szolgaságra, de szabadságra nevelt, arra, hogy minden egyes ember – isteni erők megtestesülése s önmaga szellemi és személyi kiteljesedéséhez elidegeníthetetlen joga van. Szégyenletes lelki nyomorúságnak ítélt minden meghunyászkodást, önalávetést, kétszínűséget szülő alázkodást. A természethez ragaszkodást hirdette. Nem volt más, mint az élet valóságának, lényegének felismerése. Minden földi élet, minden erő, minden öröm, minden szépség, minden remény, minden tett, minden alkotás forrpontja a Nap. A Nap gyermekei, teremtményei vagyunk mind valahányan.
A nemzeti emlékezet és öneszmélés irtása elpusztította ősvallásunk minden hozzáférhető nyomát, emlékét. A magyar őstudás azonban mégis fennmaradt. Mi őrizte meg? A magyar nyelv, őshagyomány, őstudás a parasztok kunyhóiban és istállóiban vészelte át a nehéz időket. A nyelv maga is az ősi magyar hagyományok jószerivel feltáratlan kincsestára. Szájhagyomány útján fennmaradtak őstörténeti mondáink, a népmesék, tündérregék őshit-maradványoknak adtak menedéket. Ősjelképeink, ősképzeteink sora, népköltészetünk, regösénekeink, ősidőket tükröző népballadáink, ősvallási népszokások, hagyományelemek, szállóigéink, krónikáink, a népi hiedelmek, a köznép kiirthatatlan meggyőződése, miszerint a Magyarok Istene élő és ható valóság – számos jel tanúsítja, hogy a felszín alatt mindmáig elfojtatlanul él a magyar ősvallás áhítása, elemi igénye. A tanulmány bemutatja az Aranykor léttörvényeit. Aranykori nyom, hogy Magyarország egyes tartományait hajdan Tündérországnak, Tündérkertnek nevezték. Hihetetlen, de a történelmi Magyarország délkeleti részén ma is állnak – igaz, csonkig pusztítottan – az aranykori világ építményei, nevezetesen s név szerint is megjelölten ősi helyi hagyományok által a történetileg is meghatározott aranykori kőépítmények, a tündérvárak, s ezek ősrégi mivoltát a történelmi vizsgálatok is megerősítik.
Minden vallásnak szükségszerűen a létezés legfőbb kérdéseire kell irányulnia. Ez a vallás lényege. Ezért fordultak a végső kérdések megválaszolását remélve a valláshoz az emberek. A magyar ősvallás égmondáiban a kozmikus világot a Csodaszarvas jelképezi, szarva közén hordja a Napot, a Holdat, oldalain a csillagok mérhetetlen birodalmát. Toroczkai-Wigand Ede, Lugossy József és mások által begyűjtött csillagnevek a magyarság ősvallásának legtündöklőbb tükrét, Kárpát-medencei őshonosságának legfényesebb bizonyítékait tárják elénk. Az ég elnevezés mögött a Nap fénye rejlik, a menny elnevezés névadója a Mén, a Naphoz hasonló száguldásra képes termékenység-jelkép, a mennyország a Mén országa, a mennyei termékenység hona. Amíg a négy nagy nyugati nép szótárában a Tejútra csak ez az egy banális elnevezés ismeretes, addig a magyar elnevezések – Mennyei Tündérország, Porka Vén Országútja, Kristályhóvizű Szállás, Éjjeli Kegyelet, Fényes Égi Csillagöv Égisten Derekáról, Régi Regös Nagy Regeút stb. – ősvallásunk csillagvonatkozásainak gazdagságát jelzik. A Hadak Útja mondakör az égre kelt hazaszeretet mondája. Istenjárás nyomaira bukkanunk a régi égi regös nagy regeúton a tanulmányban bemutatott moldovai ráolvasó énekben. Amadé Thierry francia történész Attila-mondákról írt könyvében szól arról, hogy a költészet közintézmény volt a hunoktól eredt nemzeteknél, s minden családnak megvoltak a költői évkönyvei. „Az isteni szolgálat, vallási szertartások, nemzeti ünnepek, népgyülekezetek, sőt a családéletnek viszonyai is megannyi alkalmak valának, melyek elődeinknél külön körökben ébreszték a népköltészet különféle nemeit, s melyek kifejtették s ápolták nemzeti mondáinkat is” – írta Venczel Gusztáv. Énekesrendjeinket eltörölték, a lehelek rendjét kiirtották. Hérodotosz IV. könyve szerint az első embert, aki az akkor néptelen tájon élt, Thargitaosznak hívták. A székelység a Hargita nevű szkíta őskirály népe és évezredek óta él szülőföldjén. A szkíták ősmondája szerint Hargita, a szkíta őskirály az Égnek, a Mindenség Urának, a Napistennek, és a Földnek nászából született. A Biblia megerősíti, hogy Nimród idejében az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt. A bábeli torony építésére a vízözönt követő években került sor. Akkor még egyetlen nép létezett. Ez a nép Nimród népe volt. Nimród népe, miként számos más tényezővel együtt két fiának neve és további sorsa is tanúsítja, magyar volt. Akkor még egyetlen nyelven beszéltek az emberek. Ez a nyelv Nimród népének nyelve, azaz a magyar nyelv volt. A magyar nyelv összezavarodása folytán keletkeztek a világ többi nyelvei. Kézai krónikája megerősíti ezt: „Ménrót (Nimród) a vízözön utáni tizenegyedik esztendőben egész rokonságával együtt torony építésébe kezdett… Ám a titokzatos isteni gondviselés megváltoztatta és összezavarta beszédüket… végül különböző vidékekre szóródtak szét.” Nimródot vadászként örökítették meg az ősképzetek: ott áll magasra emelt, kifeszített íjjal ősvallásunk káprázatos csillagképei között a ma már Orion névre keresztelt csillagképben: nagy vadász vala az Úr előtt. Az élő természet rendjei nem ádáz ellenségei, de egymás kiegészítő részei: az egész természet egyetlen élő, szépséges és virágzó összhang kiteljesedése. Árpád nagykirály a Napisten nevében veszi vissza Zalántól az őshazát.

Tízezer évi küzdelem hazánk megmaradásáért. 6. szám, 1996.

Kínai írástudók negyvenezer évre teszik kultúrájuk eredetét. Harmincezer éve élnek mai területükön a baszkok. Tízezer évvel számolnak a kurdok. Krónikáink egybehangzó tanúsága szerint Kárpát-medencei őshonunk honvisszafoglalásainak története közvetlenül a vízözön után, Nimróddal kezdődik. A Tárih-i-Üngürüsz, Kézai Simon, Képes Krónika, Anonymus, Bél Mátyás mellett Xenophón és Ammianus Marcellinus is megerősíti, hogy a szkíta nép az emberiség ősnépe. Antik források sican=szikan, sicul=szikul, siculis=szikulisz, sicil=szikil, sicamber=szikamber alakban őrzik a szkítaság neveit. Priszkosz rétor, aki a 449-es évben személyesen megfordult Attila udvarában, következetesen szkítának mondja Attilát és népét. Attila Kárpát-medencébe jövetelekor már több mint ezer éven át éltek itt szikanok és szikamberek. Oldalakon át sorolhatnánk a történelmi Magyarországgal közvetlenül szomszédos, tehát őket tapasztalatból ismerő középkori bizánci és egyéb historikusok megnyilatkozásait, akik a szkítákkal, pannonokkal, szarmatákkal, besenyőkkel, dákokkal, hunokkal, avarokkal azonosnak veszik a magyarokat. Prokopiosz (500-560): hunok, akiket magyarnak mondanak; Jordanes (550 körül): hunugurok, Theophilactos Simocatta (610-641): hungárok (magyarok), hun nép, Georgios Monachos (842): unnoi, ungroi; Hinckmar (862): ungri; Annea Comena (1148): szarmaták, dákok; Joannes Kinnamos (1180-1183): pannonok, hunok; Michael rhetor (1149-1156): pannonok; Michael patriarcha (1165-1167): szkíták, pannonok, szármaták stb. Erdély őslakosságát, a székely népet az antik szerzők sicul=szikul, siculis=szikulisz-nak nevezték. A székely név kiemelt, kimagasló, központi helyzetű népet, központi szkíta törzset, a királyi szkíták törzsét jelenti. A dákok hajdani fővárosának, Szármiszegetuzának nevében a szarmata népnevet, a szege=székely népnevet, a getuza=géta népnevet találjuk, a dák főváros tehát ennek a három szkíta népnek a székhelye volt. A Biblia a Genezis-ben Nimród népét nevezi az egy nyelven beszélő emberiség népének. A hun-magyar hagyomány alátámasztja mindezt. A szkíta napkirályok a négy világtáj urai voltak, s ez semmi mást nem jelent, mint azt, hogy az egész földi világ az uralmuk alá tartozott. A Négy Égtáj Urainak mondája is kizárólag az emberiség őskorára, aranykorára vonatkoztatható. A Babilonból eredő bibliai és a magyar-hun hagyományban fennmaradt mondai elem lejegyzőinek sejtelme sem volt a kettő összetartozásáról. Kézai „A magyarok viselt dolgai” c. krónikájában beszámol arról, hogy Attila a világ négy égtája felé őrszemeket állított fel. A magyar király koronázásakor a magyar király a frissen dombolt dombra áll és kardjával jelképes vágást tesz a négy világtáj felé.
A jégkorszakban az addig egységes emberiséget a barlangokba húzódás elemeire törte. A hegyekkel és jégtorlaszokkal körülzárt Kárpát-medencében békésen élő üngürüsz=hungár, magyar nép nem vett egyhamar tudomást a világ felbolydulásáról. Az erőszak elterjedt a Földön. A jégkor enyhülésével a Kárpát-medencébe betörő első hódító horda mészárlásainak hírére indult el Babilonból Hunor népe s a megszállókat kiverte. Orbán Balázs: A székelyföld leírása c. könyvében megőrzött székely ősmondáink szerint Erdély egyes medencéit, völgyeit a vízözön körüli időkben ősvizek borították, s a merész szirtek csúcsaira az üngürüsz nép ma már szinte elképzelhetetlen módon védvárakat épített, mikben a nép iránti szeretettel eltelt tündérek és óriások éltek. I. e. 500 körül Dáriusz, a perzsa király több százezres seregével betört az Al-Dunánál a Kárpát-medencei Szkítiába. Anonymus beszámolója szerint „Dáriust, a perzsák királyát csúfosan megkergették, úgyhogy nyolcvanezer embert veszített el, s nagy rettegve szaladt Perzsiába.” A szkíták Cyrust, a perzsák királyát háromszázharmincezer emberével együtt megölték, s magát Nagy Sándort is szégyenletesen megfutamították.

Első honvisszavétel: Nimród fia Hunor, kevéssel a vízözön után. 2. honvisszavétel: i.e. 3000 körül. 3. honvisszavétel: Trója pusztulását követően, i.e. 1250 körül. Ők építették az ősi szkíta székesfővárost, Szikambriát. 4. honvisszavétel: az agatirszek bejövetele az i.e. 7. században. 5. honvisszavétel: a szármaták és jászok (akikről Ázsiát elnevezték) visszatérése. 6. honvisszavétel: pannonok beköltözése. 7. honvisszavétel: palócok (pelazgok) és bessek (besenyők) visszatérése. 8. honvisszavétel: a szkítamagyar dákok bejövetele az üngürüsz nép sürgetésére. 9. honvisszavétel: a hunok i. sz. 373. évi bejövetele. 10. honvisszavétel: az avarok 564 évi honvisszavétele. 11. honvisszavétel: a griffes-indás avarok betelepülése 670 körül. 12. honvisszavétel: Álmos és Árpád népének bejövetele 896 körül.
Nem a különféle népek és országok létéből fakadnak a történelmet vértengerré változtató háborúk. A népeket, nemzeteket, és együttélésük kereteit nem mesterséges erő, de maga a természet, a társadalmi együttélés szükségessége alakította ki. Így hát minden emberi és isteni törvénynek ezek fenntartására kellene irányulnia, nem pedig a hódításra. Az ókori szkíta birodalom területén tört meg Róma világhatalma, 271-ben kiürítik Dákiát, később Pannóniát. Róma öröksége nem sokkal több, mint hódítást szolgáló utak, várak, viszonylag kezdetleges művészeti tárgyak. Vessük ezeket össze pl. a szkíta aranyművesség csodálatos remekeivel, hogy ráeszméljünk a fölfelé ívelésnek vélt hanyatlásra, mélységbe zuhanásra.
A legtöbb szkíta néptől a terjeszkedő népek elvitatják szkíta mivoltát. De ha tudjuk, hogy a Meótisz-Kárpát-medence útvonalon jött be, ha a Kárpát-medence végleges úti célja, ha betelepedésük a Kárpát-medencei népek megsegítésével kapcsolatos, akkor biztosra vehetjük, hogy szkíta népről van szó.

Miért söpri el a történelem a Trianonokat? 7. szám, 1996.

Máig sem tudjuk, mi történt Trianonban, kinek állhatott érdekében Európa védőbástyájának szétzúzása, mégpedig nem háborúban – ami Magyarország területét sértetlenül meghagyta –, hanem békeidőben. A könyv visszatekintéssel indul, a szkíta dákok 107. évi leveretésének, majd a hun világbirodalom feldarabolásának elemzésével, az avarok bukásának okaival. Ha a magyarok szövetséget kötöttek volna a tatárokkal, ahogy azt az osztrákok és a csehek megtették, akkor ma nem lenne Nyugat-Európa. Ha Magyarország elfogadja a törökök ajánlatát, ahogy a Habsburgok megtették, akkor már fél évezrede nem lenne Ausztria.
Kinek van joga ítélkezni olyan nemzet fölött, amely több mint egy évezrede természetes úton jött létre? A trianoni határozatok során a törvényesség, a jogosság igénye sem merült fel, így jogi alapjuk hiányzik. A jog, a törvény az emberi lét alapja. A trianoni határozatok az emberi lét alapjaival állnak szemben. Trianonban csak a győztes fél volt jelen, tehát „tárgyalásokról” nem lehet beszélni. Az erőszaknál még súlyosabb az álcázott erőszak. Nyílt erőszak esetén a vesztes fél tudja, hogy erőszakot tettek rajta. Leplezett erőszak esetén azonban még ezt sem tudja, szellemileg is vert állapotba kerül. Az álcázás orozva végbevitt bűncselekményre épül. Lloyd George, az angol küldöttség vezetője, Francesco Nitti, olasz közgazdász, politikus és delegátus, David Hunter Miller és Robert Lansing amerikai küldöttek a kirívó jogtalanságok láttán megtagadták az együttműködést és felemelték szavukat a törvénytelenségekkel szemben.
Európa egyik legrégibb országáról óriási országdarabokat szakítottak le néhány százaléknyi – szerb 2,5%, tót 10,7%, román 16,1% – önként bevándorolt nemzetiségért. A gyulafehérvári román „nemzetgyűlés”-en legfeljebb néhány ezren voltak – s ezek „határoztak” – a több mint kétmillió őslakos magyar és félmillió német megkérdezése nélkül! Maguk az erdélyi románok sem akartak elszakadni Magyarországtól, bizonyítja ezt a románok képviselőinek rettegése a népszavazástól. A trianoni bűnös döntésekkel meggyengítették a nemzetközi jogrendet, mélypontra süllyesztették Európa műveltségi szintjét, saját hatalmi helyzetüket is megingatták. Zsukov marsall szerint Nyugat-Európa teljes lerohanása hajszálon függött.
Clemenceau, a trianoni „békerendezés” vezéralakja kijelentette: „A békeszerződés is egyik módja a háború folytatásának”. Soha nincs nyugalom a terjeszkedő államszörnyetegektől? Ha igaz, hogy a béke a háború folytatása, akkor minden gaztett békében is megengedett, az emberi együttélés törvényei kiiktathatók. Magyarország volt az az állam, amely tiltakozni mert a háború megindítása ellen. Tisza Istvánt, Magyarország miniszterelnökét fegyveres banditák látogatták meg, s felszólították, hogy tegye le a fegyvert. Tisza töltött revolverrel jelent meg. Ha Tisza tüzel, lelőhetett volna néhány gengsztert, s a többi talán elmenekül. De Tisza letette a fegyvert. S mihelyt letette, a banditák tüzeltek – agyonlőtték. Magyarországgal is pontosan így jártak el. És Magyarországot példátlan területi feldarabolással sújtották. Benes a prágai maffia egyik alapító tagja. A rendőrség folytonosan zaklatta meggazdagodásának rejtélyes körülményei miatt. A pánszlávizmust szolgáló titkosszolgálatokat Oroszország pénzelte évente 20-50 millió rubellel. 660 000 ember érkezett Magyarországra a bolsevista Oroszországból. Az oroszok ígérték Erdélyt a románoknak. „A magyar bolsevizmus veszélye minden más meggondolást háttérbe szorított. Ez volt a konferencia vezérmotívuma” – mondta ki az igazságot M. Sayers és A. E. Kahn.
A Károlyi-kormány erőszakkal leszerelte a magyar hadsereget, aki ellenállt, lelőtték, a tisztek rangjelzéseit – akárha lefokozták volna őket – nyilvánosan letépték.
Szerbia 500 millió frankot kapott a párizsi bankoktól. Ionel Bratianu elkérkedett Henri Pozzinak, hogy Erdélyt 10 millió aranyon vásárolta meg. A Daily Mail 1 millió fontot fordított szerb propagandára. Bazil Zaharov multimilliomos fél millió fontot. Bukarestben 1 millió rubeles megvesztegetési alapot létesítettek a francia közvélemény megdolgozására. „1917-ben a Temps, mely egyben a francia külügyminisztérium sugalmazott lapja is, leközölte a szabadkőműves világkongresszus dokumentumait, melyek reánk vonatkozó része csaknem betűről betűre került be a trianoni békeszerződésbe” – írja Somogyi István kétkötetes művében (A szabadkőművesség igazi arca, 1929).
Nem a nemzetekkel van a baj, hanem a hódítás, az uralomvágy agyrémével, a terjeszkedés tébolyával.

A magyarság őseredete. 8. szám, 1996.

Homályban a nemzeti múlt, jelen és jövő. Elvész a nép, amely tudás nélkül való. Elvész a nép, aki eltűri, hogy nemzeti összetartó kötelékeit fellazítsák. Akit az Isten nagyon meg akar verni, annak előbb az eszét veszi el. Josephus Flavius római zsidó történész „Antiquitates” c. művében megírja, hogy szkíták élnek Ázsia tetemes részén, a Dontól nyugatra egészen a Gades-ig (a mai Cadiz, Spanyolországban), s itt előttük senki sem élt. A szkítagyűlölő római Ammianus Marcellinus is kénytelen elismerni, hogy „Egyiptom népe valamennyi közt a legrégibb, hacsak a szkíták nem versenyeznek vele régiségben.” Xenophon pedig azt írja: „Európában a szkíták uralkodnak és a Maoták.”
A történelmi birtokjog a személyi tulajdon birtokjogának a milliószorosa, amelyet sem isten, sem ember nem ragadhat el anélkül, hogy fel ne forgatná az erkölcsi világrendet. Az ősidőkben a Természet akaratából őshonos nép felségterületének elbitorlása ellentétben áll az isteni és emberi törvényekkel. A magyar dév-ek: véd-ő szellemek. Déva vára az ősidőkben, a Kárpát-medencében épült föl. Középkori krónikáinkban egytől-egyig – a Tárih-i-Üngürüsztől és Anonymustól Kézai Simonon át Thúróczy János „Magyar Króniká”-jáig és Petthő Gergelyig –, feketén-fehéren ott áll a magyarok ősrégi volta.
A Tárih-i-Üngürüsz és Anonymus leírása szerint különös módon az ezerféleképpen pusztított történelmi Magyarországon maradtak fenn talán legtisztábban, hagyományelemekben és a valóságban is, az aranykori állapotok. Anonymus krónikájában megírja, hogy „a szkíták nem kívánták a másét, minthogy mindnyájan gazdagok voltak, sok állatnak és elegendő ennivalónak a birtokosai. Nem paráználkodtak, hanem mindenkinek csak egy felesége volt.”
A tevékenykedő, élénk, minden jelenségnek, tárgynak csínját-bínját, természetét, okát fürkésző emberi értelem legsajátabb vonása a tudás áhítása. Valamikor ilyen tudásszomjas volt az egész emberiség, miként ez még napjainkban is kiütközik a kisgyermekek örök kutakodásában. Sorvadásnak akkor indult, amikor fensőbbséges erők erről leszorították. Óperzsa és a hébereknél 1500 évvel korábbi babiloni hagyományok már ismerik a bűnbeesés mítoszát, a kollektív bűnösség eszméjét, amiben a bűn a tudás, a tudás megszerzése. Szent Ágoston megvetően ír: „az agy, e rút gané”. Pedig a tudás önvédelem, nemzet- és országvédelem, igazságtevés, az élet teljességének birtokbavétele, a mindenség szerelméből fakad, s a jövő építésének egyetlen alapja. Mi történt az emberiség ősnépével? Óriási jelentőségű lenne felfedezni az emberiség ősnépét a mai világban. Az Aranykor napistenhitű népénél fel kell találni a napistenhit továbbélésének bizonyítékait. Élnie kell benne ősisége tudatának. Hagyományaiban élnie kell hajdani nagysága emlékének, és a hitnek, hogy rokonságban áll a világ úgyszólván valamennyi régi népével és nyelvével. Történelmi tények kell, hogy igazolják őshonához való törhetetlen ragaszkodását. Jellemzője kell legyen a terjeszkedési hajlam hiánya. Az Aranykor itt maradt népét egy fölöttébb különös, már szinte érthetetlen és megmagyarázhatatlan hite tölti el annak, hogy a Világegyetem természetfeletti erői hajthatatlanul mellette állnak őshazája védelmében és visszaszerzésében. Szkítamagyar őshagyományok szerint régidőben a magyar őskirályok a Napisten földi képmásai voltak. Miként a Hérodotosz (i.e. 6. század) feljegyezte szkíta eredetmonda mutatja, a földművelés első eszközeit a Napisten hajította le a Hargitára az égből. A székelyföldi Hargita egyes csúcsait a magyar nép ma is szent területekként tartja számon és vallásos tisztelettel veszi körül. Régente évenként megtartották a Szent Arany ünnepeit. Az aranyat a Napisten megszilárdult anyagának tartották. A régi magyar tisztségek a napistenhittel függnek össze: a kündü a Nap megszemélyesítője, a gyula a szent tűz meggyújtási szertartásainak eszközlője. A magyar ősmondák fehér lova a Napisten jelképe. Székelymagyar kapukon még ma is ott díszlik a fa anyagából kifaragott napkorong, a Napisten jelképe. A magyar parasztember sokhelyütt még ma is szívére helyezett vagy égre emelt kézzel köszönti a felkelő Napot. „A csángók a felkelő áldott Napban Isten őszentségét köszöntik. A székelység úgy képzeli, hogy az Istennek ereje sugárzik a Napból… A Nap az Istennek lelke, jósága… A Nap teremt, Nap nélkül nem tud semmi létezni, nem terem semmiféle… A Nap az Istennek szeme, lát mindent.” – írja Bosnyák Sándor. A holt magyarok sírjára tűzött kopjafák a Napisten oszlopai. Strabon: „Egyedül a Napot tartják istennek.” Középkori krónikáinkban, néphagyományainkban megőrződött annak hite, hogy a magyar hajdanta a világ legnagyobb lélekszámú népe volt. A magyar őskirályok a négy égtáj urai, ők szervezték meg a négy égtáj őreinek hálózatát, szorosan ide tartozik a négy folyó, az esztergomi oroszlános címer négy sávja. Három Szkíta-Magyarország létezett: a Kárpát-medencei, a keleti Nagy Szkítia és a Fekete-tenger menti Kis Szkítia. A 10. században még a mai Enns folyóig, a bizánci birodalomig, Etelközig, az Adriai tengerig terjedő Magyarország csonkolása már Géza nagykirály alatt megindul, elvesznek a nyugati területek, az adriai rész, Havaselve, Besszarábia, Moldova, Szerémség, Nándorfehérvár, és Trianonnal a maradék kétharmad része. Az őshazához ragaszkodás fejeződik ki a középkori „Extra Hungariam non est vita” (Magyarországon kívül nincs élet) szólásban. Homérosz szerint „A kancafejő szkítáknál nincs igazabb s jobb.” Strabon: „A jogra vigyázó pásztornépek maradékai. Az egyszerűség és igazságosság mintegy nemzeti jellemvonásként testesült meg bennük.” Platon: „Az igazságos szkíták az Aranykor egyedüli maradékai.” Aiszkhylosz: „A szkíta nép igazságtevő és igazságos.” Thukydidész: „A szkítákkal nemcsak lehetetlen, hogy Európa népei megmérkőzzenek, hanem még Ázsiában sincs nép, amely egymagában képes volna a szkítáknak ellenállni, ha azok mindnyájan egyetértenek. Egyébként a többi területeken sem hasonlíthatók megfontoltságban és bölcsességben másokhoz.”
Árpád, ha terjeszkedni akar, fél Európát elfoglalhatta volna – de a magyarnak nem kellett a hódítás. Xenophon írja: „Jóllehet a szkíták nagyon számosak, a szkíta nem képes más népekre kiterjeszteni az uralmát, hanem megelégszik, ha saját népének ura marad.”
Rejtelmes hiedelmek hatják át a magyar őshagyományokat és a történeti mondavilágot. Kérdés: miként hihet egy elvesztett hazájáért küzdő, minden miszticizmustól mentes nemzet a természetfölötti erők mindent legyőző hatalmában és támogatásában, méghozzá nem is holmi egyszerű formában, de akként, hogy maga a Kozmosz, az Élő Világegyetem eltökélt szándéka, legyőzhetetlen akarata a magyar őshaza kereteinek visszaállítása. Márpedig félreérthetetlenül erről van szó, nem is annyira a mai magyar nép közhitében, hanem mindenekfölött történelmi vetületében, alapmozgásait magába foglaló ősmondai hagyományaiban, a világon egyedülálló mondafüzéreiben, nevezetesen a Csodaszarvas, a Magor és Hunor, a Hadak Útja, Emese Ősanya Álma, a Fehér Ló mondakörben, mivel ezek a csodálatos mondafüzérek egytől-egyig ennek jegyében keletkeztek az ősidőkben, és ennek jegyében teljesednek ki. Ez a törhetetlen, szent meggyőződés az elmúlt évezredek során csak egy ősnépnél alakulhatott ki, amely ősidők óta bírja szentséges szülőföldjét. A kozmikus átfogású magyar hiedelemvilág annak bizonysága tehát, hogy ez a szegény, ellenségei által agyongyötört magyarság volt valamikor a világ ősnépe.

Árpád kirekesztése az Árpád-házból, avagy a magyar királyok új rendje. 9. szám, 1996.

Az őstudásra épült hagyomány, ha méltatlan utódokra száll, ködös mesévé szürkül. Világunkat betölti a hazugság. Ha az igazság fényszikrája kipattan, a hazugságtömeg hamvába hal.
Nincsenek az Árpádokhoz kapcsolódó évfordulók. Tilalmi listára került a régi magyar történelem. Hivatalosan 23 Árpád-házi királyról tudnak. Árpád és közvetlen leszármazói – bármilyen hihetetlen is – nincsenek köztük! Árpád-királyaink a hivatalos vonal szerint Szent Istvánnal kezdődnek! Olyan eljárás ez, mintha kirekesztenék a fatörzset a fából.
Hivatalos nézetek szerint a magyarság egyetlen kiútja a 10. században a zsidókereszténységre áttérés volt, az, amire fegyveres erőszakkal kényszerítették. Nem mondják ki, de ebből következik, hogy a fegyveres kényszerítés üdvös volt. Vagyis Magyarország megmentésének egyetlen módja az volt, hogy legyőzzék, megtiporják. Akaratlanul is azt állítják, hogy a független Magyarország titkos eszközökkel való letiprása üdvös és áldásos volt. E felfogás szerint Magyarországot csak az menthette meg, ha feladja saját belső állami felépítményét, közigazgatását, ősvallását, népének közszabadságra épülő politikai rendszerét, önigazgatását, és szabad népének óriási tömegeit szolgaságra vetve, önnön nemzeti mivoltát, eleinek hitét megtagadva átveszi a jobbágyságnak nevezett félrabszolgaság népnyomorító rendszerét. Vagyis Magyarországot az mentette meg, hogy minden nemzeti értékét és önmagát is megtagadva alávetette magát álcázott hódítóinak.
Ezzel szemben tény, hogy a magyarság Géza országlását megelőzően Európa vezető nagyhatalma volt, az Enns folyótól a Szármata pusztákig, a Fekete-és Adriai tengerig. A megközelíthetetlen Magyarország Géza trónra lépését követően minden háború nélkül mégis a nyugati hadak átjáró házává vált. Tagadhatatlan, hogy mindez az új vallásra kényszerítéssel egyidejűleg ment végbe, s az sem vonható kétségbe, hogy titkos uralomváltás történt. Az új, álcázott hatalom annyira ellenséges volt a magyarsággal szemben, hogy létérdekévé vált a hamis látszat kialakítása, úgy feltüntetni a történteket, hogy általa született minden szép és jó, s ami előtte volt, az bűnös és elvetendő.
Középkori krónikáink hitelességét jellemzi, hogy valamennyien szinte beteges elővigyázattal követik elődjeik tudósításait. Ők a királyi kancelláriák jegyzői, s feladatuk a történelmi valóság megörökítése. Hitelességüket évszázadok igazolják.
Tény, hogy Európa vezető országa már Árpád idején államisággal bírt, vagyis Árpádot több joggal illeti az országalapító cím, mint Szent Istvánt. Tizedik századi királyaink nem vezérek voltak – mert a vezér nem tekinthető államfőnek sem, csak a hadjáratok szervezőjének. A fejedelem az értelmező szótár szerint „kisebb területen bizonyos királyi külsőségek v. jogok nélkül esetleg valamely uralkodóval szemben függő viszonyban álló uralkodó személy.” Árpád és közvetlen utódai voltak tehát az igazi magyar királyok.
Szent Istvánt nem ismerjük. Jellemző, hogy a legmostohább körülmények között is megmaradt igaznak és magyarnak. Szembenézett sorsával, s amikor belátta, hogy ő maga már, körülményei folytán, képtelenné vált a nemzet védelmére, lemondott méltóságáról és életének legszebb, legnemesebb hajtását, Szent Imre herceget jelölte ki maga helyett királlyá. Már elkészült a királyi palást, javában folytak a koronázási ünnepségek előkészületei, már szétküldettek a királyi futárok a koronázási ünnep meghívóival, már csak hat nap volt hátra a koronázás megtartásáig, amikor egy kis csoport hozta a felmetélt testű ifjú, Szent Imre herceg tetemét. Vadkan végzett vele, jelentették. Szent István a csapásba belebetegedett. Amikor összeszedte magát, megparancsolta, hogy a nyitrai várból hozzák elé az ott ártatlanul raboskodó Vazul herceget, hogy a magyarok királyává nyilvánítsa. De a hírnök a német Gizella királynőnek jelentette, akinek küldötte megelőzte a király áruló küldöttét, kitolta Vazul herceg szemeit, s ólmot öntött füleibe, hogy ebbe nemsokára Vazul belehalt. István király ismét összeszedte magát, s a maradék három Árpád-vérű utódot értesítette, hogy meneküljenek el Magyarországból. Ezután nem sokkal István király titokzatos körülmények között elhalálozott. Utódja a magyarul nem tudó Orseoló (Német) Péter lett, akinek fő célkitűzése nyíltan Magyarország elnémetesítése és a magyarok kiirtása volt. A magyarság felkelése Aba Sámuel irányításával elűzte Német Pétert, s visszahozta a külföldre menekült Endre herceget a magyarság királyának.
A hivatalos történetírás kétségtelen hitelűnek csupán a közel egykorú német kútfőket fogadja el.
Az itt feltárt tények serege csupán egy keskeny szelete a magyarság tisztánlátása ellen elkövetett szellemi bűncselekmény-sorozatnak. Történelmünket, kivált őstörténelmünket, gyökeresen átgyúrták. Roppant hazugsággépezetek dolgozták át a magyar történelem válságos időszakait és mindent felforgattak, nemzeti kataklizmáink valóságos okait lefedték. Vazul-néppé tették a magyart, és még önmagából, ősi eszmevilágából, lelkületéből is kiforgatták. Rajtunk áll, mennyire értékeljük, megszerezzük-e s megtartjuk-e tisztánlátásunkat!
Istennyomok hét ölnyi por alatt. Amit a magyar ősvallásról tudni kell. 10. szám, I. rész. A Magyar Nemzeti Egyház kiadása, 1997.

Az igazságmondás és igazságérvényesítés Isten legszentebb követelménye. Montesquieu „A törvények szelleméről” írt nagy művében megállapította, hogy „a teremtés, ami önkényes tettnek látszik, éppen úgy feltételez változhatatlan törvényeket, mint a végzet, amiről az ateisták beszélnek. Az értelmes lények világa azonban koránt sincs olyan jól kormányozva, mint a fizikai világ, mert ezeket nem követi állandóan, mint a fizikai világ az övéit.” A szellemi világ a fizikaival szemben mesterségesen eltorzítható, meghamisítható. Az ezzel járó hátrányok katasztrofálisak. A Nagy Ellentét nem az idealizmus és materializmus, hanem szellemi törvény és törvénytelenség, igazság és hazugság között húzódik. A szellem hírhedt szabadsága a manipulálhatóság szabadsága. Ennek szolgálatában áll minden olyan tényező, amely az értelem megzavarására és a gondolkodáshoz szükséges idő elvonására törekszik. A visszaélés ellen csak a szellem nyújthat védelmet. A hatalmilag terjesztett misztikus hiedelemrendszerek némelyike nyíltan hirdeti a tudás és az ember lefokozását. A mai világ annak a bibliai tételnek alapján áll, hogy az eredendő bűn, a bűnök bűne – a tudásszerzés, olyan bűn, amely miatt mindörökre bűnös és elátkozott az egész emberiség. Ennek következménye a tömegek elbutítása, kirekesztése. Montesquieu törvénye szerint egy olyan világ, amelynek nincsenek állandó, természeti törvények meghatározta szabályai, menthetetlenül pusztulásra van ítélve. A meghasonlás törvénye óhatatlanul a pusztuláshoz vezet. Isten törvényei a visszájára fordulnak, az embertipró hatalomterjeszkedésbe kezd.
Szívvel-lélekkel azonosult-e a magyarság a rákényszerített zsidókereszténységgel? Ki ismertette velük az új hit tételeit? Ki győzte meg őket? Magyarul tudó papok végezték ezt a munkát? Tízezer pap, tízezer bibliával? Nem volt tízezer pap és nem volt tízezer biblia. Nem volt egy sem. A Biblia első teljes fordítását, mint tudjuk, Károli Gáspár készítette el – 1590-ben. Miként történhetett így a térítés? Idő sem volt a térítéshez. A békés meggyőzés teljes képtelenség. Csak az erőszak jöhetett szóba. De hogy jön az ember legbensőbb hitéhez a kényszer – hiszen hit és kényszer kizárják egymást. Ezekkel a vallásokkal teljes szívvel-lélekkel azonosulni – lehetetlen.
Egyre nő a látszathívők száma. Ékes bizonysága ennek a világunkat mindinkább elöntő szektaözön. Érdekes módon a zsidókereszténység nem lép fel a szekták ellen. Bátran mondhatjuk, hogy világigény él az emberekben egy új, igaz, életigenlő és életközpontú vallás iránt. A kényszervallásra térítés óta a magyarság hajdani hatalma megtört és iszonyatos csapások sora sújtotta.
Aggasztó világjelenségek sora támasztja alá mindezt. Szakadatlanul nő a dogmák félelmetes uralma. Nő a szekták száma. Világjelenséggé vált a kontraszelekció. Mindinkább szellemi és erkölcsi rongyok veszik át a világ vezetését. Az igazság és igazságérvényesítés nevetség tárgya lett. Nő a kábítószer fogyasztás, a világ kettészakadása jóléti és nyomorba süllyedő országokra. Állandósulnak a háborúk. Nő az öngyilkosok száma. Terjed az alkoholizmus. Félelmetes világhatalommá nő a bűnözés. A világ országai eladósodnak. Fokozódik a terror. A környezetszennyezés hovatovább megsemmisüléssel fenyegeti a földi életet.
Az Aranykor bukásakor eltöröltetett az ősidőkben gyökerező élet- és világszemlélet, az emberiség hitvallása, napistenhite is. Mivel az Aranykor az egész őskori emberiségre kiterjedt, az új hatalmi vallásnak szembe kellett fordulnia az egész emberiséggel. Mivel nem létezett még semmi más eszmerendszer, az új rendszer arra kényszerült, hogy kirabolja azt, akit megölt. A hatalmi korszak okkultista művallásai az aranykori ősvallásból kiragadott, mesterségesen eltorzított, az új hatalmi törekvéseknek megfelelő, koholt elemekből létesültek.
A kereszténységre térítés csak a nemzetmészárlás fügefalevele volt. Aki megtagadta a kényszeráttérést, egyszerűen lekaszabolták. Hol erre a bizonyíték? Maguk a kortárs klerikális szerzők írják: rárakták a magyar nép nyakára a kereszténység igáját. Akit rajtakaptak azon, hogy más hitet követ, fenyegetéssel és rémítgetéssel törték igába – áll az „Árpád-kori legendák és intelmek” c. kiadványban. Vakok volnánk, ha nem látnánk, hogy a legszélsőségesebb vallási-szellemi alávetettségbe kényszerítettek bennünket. És amíg vissza nem találunk a magunk ősi hitére, mindaddig fokozódó szellemi és anyagi rabszolgaságban kell tengetnünk életünket. Berzsenyi is ezt írja: „Romlásnak indult, hajdan erős magyar, nem látod, Árpád vére miként fajul? (…) Lassú méreg, lassú halál emészt, mint a kevély tölgy, melyet az éjszakai szélvész le nem dönt, benne termő férgek erős gyökereit megőrlik.” A tizedik században Magyarország volt az emberi szabadság utolsó szigete, mert míg a nyugati világ a velejéig romlott római rabszolgatartó rendszerből nőtt át a feudális félrabszolgaságba, a jobbágyságba, addig itt, Európa közepén, Magyarországon még virult az Aranykorból átmentett nemzeti közszabadság.
A dogma nem más, mint az agyba épített idegen, merevítő anyag. A dogmák lényegi célja: megbénítani a gondolkodást. Arra késztetnek, hogy adjuk meg magunkat – hogy azt tehessenek velünk, amit akarnak. A dogmák rabja szellemi élőhalott. A külső hatalom arra tör, hogy az alávetett embersokaság gondolattalanul fogadja el mindazt, amit tesznek vele. A tények megítélését bízza másra, a felső rétegre, amely a legtöbb esetben elnyomorítja és kizsarolja őket. Szakadatlanul ömlik ránk az ún. tömegtájékoztató intézményekből a mérgező szellemi szemét. Hasonlatosak vagyunk már a bűzhődött szennyáradatban fuldokló halakhoz – kapadoznánk a tiszta víz után, de nincs tiszta víz sehol. Agyunk, e kozmikus csillagtelep azért van, hogy felfogja, magába fogadja a Kozmoszt minden jelenségével, gyötrelmével egyetemben. Közel hatmilliárd agy-csillagtelep él a Földön. Ennek a tömérdek földi csillagtelepnek a működése fénybe kellene borítsa a földkerekséget. De sajnos sötét van. A csillagtelepek nem működnek, kihunytak, kikapcsolták őket, hogy akadálytalanul követhessék el gaztetteiket. Világunkban az emberi elme működése többé-kevésbé gyanús és törvénytelen látszatú tevékenységgé vált. Hinni kell, nem pedig tudni. Egyre gyarapodnak a tilalmak. Tízezer éve lefokoztattak az állatok, lélektelen hústömbökké alacsonyíttattak, akiknek rendszeres, tömeges irtása megengedett. Aranykori eleink még tudták, hogy az állatoknak is van „lelkük”, agyuk, központi érzékszervük. Az állat is érez és „gondolkodik” – a maguk módján ők is megemésztik a jelenségeket, hiszen enélkül lehetetlen volna létezniük is. Korunkban a szerencsétlen állatok után az ember következik.
Az ember lefokozásának gyökerei az ókorba nyúlnak vissza. A Paradicsomban élő, bűnt nem ismerő Ember ugyanis állítólag „borzalmas” bűnt követett el és örökké tartó bűnbe esett, a jóvátehetetlen eredendő bűnbe, mivel evett a Tudás Fájának gyümölcséből. Ha nem cselekszi ezt és tudatlanságban leledzik – örök időkre élvezhetné bambasága gyümölcseit. Kérdés: mi köszönet volna benne? Nagyra becsült keresztény hitünk tehát nem a tudás magasztalója.
A magyarság, ez az áldozatul vetett hősi nemzet ma – agonizál. Haldoklása tudatzavarában is tükröződik. Üvöltünk! Mert a magyarság pusztulása az emberiség végórájának bekövetkeztét jelzi. Segítsen bennünket a Magyarok Istene!
Egyetlen más nép sem nevezi így Istenét. Árpádnak – krónikáink szerint – a Mindenség Istene volt a segítője. A Magyarok Istene Napisten volt, az Ég Istene, a Világegyetem Istene. De nem csúszunk-e át itt magunk is a miszticizmus ingoványos talajára? Isteníthető-e a Nap? Az ősi napistenhit az ősemberi lét évmilliói során leszűrt tapasztalatokra épült, olyan tudásanyagra, amely meghaladja modern korunk tudományos szemléletét. Az Aranykor embere nem szakadt el gyökereitől, az élő természettől és a kozmikus világtól. Szellemét nem korlátozták a kizárólagosság tételeivel fellépő okkultista misztikus vélekedések. Nem helyezte magát önkényesen a Természet fölé, hanem azonosult vele és elmélyülten figyelt minden jelenségére. Eleink ráeszméltek, hogy a földi életet a szó igaz értelmében a Nap teremtette: a Nap fénye, melege emelte ki a földi életet a nemlétből, az ős-semmiből, az ős-halálból. Fölismerte, hogy a földi élet valósággal hullámként követi a Nap járását, közeledtével tarka és zöld árként feldagálylik, távoztával aláhanyatlik, alvásba merül. Felfogta, hogy a Nap nem holmi érzéketlen tárgy, élettelen tűzgömb, hanem épp ellenkezőleg: életet sugárzó roppant erőközpont, a földi életnek nemcsak szülője, de mozgatója és fenntartója, cselekvő-mozgató ős-tevő. Ekképpen alakult ki eleinkben az eredetileg ős-tevőt jelentő Isten fogalma. Ez a titka, hogy az őseredeti Isten: Jó Isten volt. Ekként vált Napistenné a Nap.
Isten törvényei:
1. Igazságosság.
2. Az élet virágzásának segítése.
3. Az élővilág egyenjogúságának biztosítása.
4. A természet rendjének megóvása.
5. Az emberi szabadság, személyi, gazdasági és szellemi egyenjogúság biztosítása a hatalmasokkal szemben.
6. Az élet kártevőinek megbüntetése.

Sátán törvényei:
1. Ártani embernek, állatnak.
2. Embert ember szolgájává alacsonyítani.
3. Tilalmakkal korlátozni az igazság kimondását.
4. Álszenteket ültetni az isteni igazság székébe.
5. Lejáratni a tudást.
6. Magasztalni a hatalmat, a szolgaságot, alázatot, önalávetést, beletörődést.
7. Szétrombolni a történelem évmillióinak természetes törvényei révén létrejött nemzeteket.

A vallásváltás időszakában, a 10-11. században történelmünk legvéresebb kataklizmáján estünk át, mely következményeiben felülmúlta a tatárjárást, törökdúlást, a négy évszázados Habsburg-uralmat. Óvatos becslés szerint csupán a 10. század utolsó harmadában hetvenezer magyar esett el. Ekkor kezdődött meg a magyarság saját szellemi vezetői által való becsmérlése és népességvesztési tragédiája. Őstörténetünk a nemzeti tudat alapja, és ez határozza meg, hogy ki a magyar és mi a magyar.
A nemzeti ősvallás gyújtópontja, tárháza a magyar nép élet- és világszemléletének. A magyar ősvallás gyökerei az Aranykorba nyúlnak. Ebben egyedülálló. Ezért jelentősége a többi ősvallásét is meghaladja. A magyar ősvallás a magyar nemzet összetartó kapcsa. Nemzeti megmaradásunk a magyar nemzeti vallás helyreállításán áll vagy bukik.
A tanulmány ismerteti nemzeti ősvallásunk sajátosságait, és a visszaállítás lehetőségét, a meghiúsult régebbi kísérleteket és a magyar ősvallás felélesztését ért támadásokat.

Az Élet vallása. Istennyomok hét ölnyi por alatt, II. rész. Tananyag a magyar ősvallásról. 11. szám, A Magyar Nemzeti Egyház kiadása, 1997.

A nemzeti vallás felszabadítja a szellemet a mai szellemi rabszolgaságból. Ráébreszt arra, hogy minden magyar a legjobbat, amivel bír, a nemzettől kapja, és a nemzetnek adja. Az igazságot emeli fölénk, mint egy zászlót.
Megváltott világban élünk? Kétezer éve rabszolgatársadalmak vették át a népek vezetését. A tömegpusztító háborúk véres láncolattá álltak össze. Vérözön, hamis tanok uralma, leplezett rabszolgaság lett az Ember sorsa. Félelmetesen fokozódik az elnyomorodás és a kontraszelekció. Ha azt mondjuk, ez a megváltott világ, milyen lehet a megváltatlan?
Két szellemi tábor vív évszázadok óta világunk fölött, és mindkettő valóságellenes, káros és romboló. A materializmus felszínes és ostoba, az idealizmus ködösít, és ok nélkül eszményít. Az idealista valójában misztikus, mert nem szellemi összpontosítás, mélyre merülés az értelem és a sejtelmek segítségével, hanem végeredményben puszta spekuláció a valóságon túli világ ellenőrizhetetlen elemeivel a nemlétezőbe vetett hit kicsikarására. Aki az okkultista szemfényvesztésnek bedől, rabbá válik, kívülről várja a tantételt, a saját agyát gépezethez hasonlóvá alacsonyítva le, amely kívülről kapja a működéséhez szükséges energiát. A materializmus sivár, nyers és primitív felszínességében a fizikai világot s magát az embert is szellemteleníti, merev gépiességű sárkolonccá fokozza le. Szerinte az agy se más, mint alantas, mozgásképes anyag.
E két teljhatalmú szellemi világáramlat ellentéte a félretaszított, elhantolt mágikus gondolkodás.
A Genezis szerint az Isten Igéjével teremti a világosságot, a vizeket, a szárazföldet, a növényeket, az égitesteket. Szerfölött különös hát, hogy az Embert nem természetfölötti erejével, igéje kimondásával teremti meg, hanem nekiáll, akár egy fazekas, hogy anyagából cserépedényt készítsen. Fölöttébb rejtélyes az is, hogy miért sárból? Miért nem drágakőből, virágból, fényből, akármiből? A tettből és körülményeiből kiviláglik, miért vált az Aranykor Fényembere Sáremberré. A célzat nem lehet más, mint az Ember lefokozása. Porból lettünk és porrá leszünk. Lehet-e valami, ami ennél gyökeresebben verné le az Ember önbizalmát? Egyetlen és megismételhetetlen életünk tehát nem egyéb sárból gyúrt bábok tulakvásánál? Mondják, ez nem volt mindig így. Hajdanta az Ember a Nap gyermeke volt, a fény megtestesülése. Fényember. Szemünkben már afféle csodalény. Leértékeltetett a férfiember, de párja, az asszonyember sem járt jobban: teljesen a férfi hatalma alá rendeltetett.
Nemzeti őstörténelmünkben a kozmikus erők együtt küzdenek a magyarságért. Krónikáink szerint isteni figyelmeztetésként óriásmadarak támadnak a honvisszavívásban késlekedő magyarokra. Él a Magyarok Istene, és azért Él, mert maga a Teremtő, a Mindenség Ura, ő maga az ÉLET. Az Élet Istene. Az Élő Isten, a Napban megtestesülő Napisten. Amikor azt mondjuk: Él a Magyarok Istene, nem azt bizonygatjuk, hogy az örök Isten nem halt meg, hiszen az Isten maga az Örökkévaló, a Halhatatlan Isten. Valami más értelmének kell lennie ennek a kijelentésnek. A magyarázat nem lehet más, mint hagyományhomályosodás. Az Él fogalma ezekben a szólásokban nem Isten halandóságát jelzi, hanem az Isten nevét. Él a mi Istenünk neve, ahogy más népeké Baál, Astarte, Zeusz, Jupiter, Jahve, Allah. Él a mis Istenünk neve, minden élők élője, maga a Napisten. Tény, hogy a földi élet a Napból ered. Az Él: ősszó, a magyar nyelv egyik legősibb maradványa. Világszó. Ismerte az egész ókori világ, és ismeretes ma is az egész földkerekségen. Hél, Héliosz (görög) – Nap, Napisten. Hellasz, hellének – a Napisten gyermekei. Heléna – Él lánya. Helgoland – Él országa. Hell – a Napisten megdöntése után az alvilág elnevezésévé vált. Heliorunák – a Napisten tudós papnői.
Az őseredeti mágikus gondolkodás éppen annak felfogására irányul, ami az adott időben még kívül esik a tudomány határain. Logikai, oksági gondolkodás volt ez, amely felismerte, hogy a létezés minden egyes jelenségéből szinte meghatározhatatlan jelentőségű erők sugárzanak. Mérhetetlen gazdagságú létezés volt a mágikus kori emberek élete, ami örömmel és a teljesség érzésével telítette az akkori emberi lelkeket, életeket. A mágikus világérzékelés alapjai:
– Természetközösség. Eggyé forrás a Természettel.
– Tudati azonosulás minden teremtménnyel.
– Minden élő élethez való jogának elismerése.
– Mély odafigyelés: a lények, tárgyak jelenségek lényegének megismerésére való törekvés.
– Évmilliós kutatás, azonosulás által kiérlelt őstudás.
Skylasnak, a szkíta királynak – írja Hérodotosz (VI. 79) – volt „a borysteneiták városában egy nagy kiterjedésű és gyönyörű palotája (…) körülötte fehérből kifaragott szfinxek és griffmadarak álltak.” Szerző követi a griffek nyomait a magyar történelemben. Lehetséges, hogy valamikor az őskorban valóban létezett egy olyan óriás madárfaj, amely már-már szimbiózisban élt a magyarsággal, s ami az idők során a kipusztulás sorsára jutott?
A régi egyiptomiak, szumérok, babiloniak, káldok, föníciaiak, kánaániak, kínaiak, japánok, indiaiak, görögök stb. mind Élnek, a Napistennek hódoltak. Még a régi héber nép istene is Él volt mindaddig, míg valamiféle rettentő törés következett be, s a zsidó nép vezetői szembefordultak Éllel.
Él életet jelent és azonos az élettel. Még ha a legéletpártolóbb istent vesszük is, az élettel azonosnak hogyan volna vehető? Az Aranykorban az Élet és Isten – egy egyazonos lényegnek a kifejeződése. Él Isten neve egyedül a magyarban jelent életet és egyedül itt őrizte meg az Élet kettősségének isteni tényét. Az ősvallás nem különítette el Istent s őt nem kívül helyezte a világon, téren, anyagon, hanem magában az életben fedezte fel az isteni lényeget, a legistenibb erőt. Az őskori emberiség egyetemes vallása az élet vallása volt.

GRANDPIERRE K. ENDRE Műveinek Jegyzéke

Történelmi regény:
Az ördög apostolai. Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér ifjúságáról. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1961.

Oknyomozó történelmi könyvei:
Fekete hóesés. Nyomozás háromszáz év távolából egy történelmi gyilkosság felderítésére hiteles kordokumentumok elemzése alapján és a két Zrínyi Miklós élete. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1970.
Lajos király három halála és négy temetése. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1989.
Aranykincsek hulltak a Hargitára. Magyar Titkok. A magyarok eredete a Tárih-i-Üngürüsz tükrében (történelmi tanulmányok). Népszava Kiadó, 1990.
Királygyilkosságok. Hogyan haltak meg a magyar királyok? Magyarok Titkos Története, 2. rész, Titokfejtő Könyvkiadó, 1991.
A magyarok Istenének elrablása, avagy a magyar faj nagy elárultatása. Magyarok Titkos Története, 3. Rész, Titokfejtő Kiadó, 1993; Koronás Kerecsen Kiadó, 2008.
Miként menthető meg a magyar nemzet? Titokfejtő Könyvkiadó, 1994, 71 oldal.
Üzenet és titok. Szellemi szabadságharcunk kézikönyve. Titokfejtő Könyvkiadó, 1995.
Vészkiáltás fenyegetett hazánkért. Szellemi szabadságharcunk kézikönyve. II., 1996.
Gróf Zrínyi Miklós meggyilkoltatása. (Fekete hóesés, 2. kiadás.) Titokfejtő Könyvkiadó, 1997.
Anonymus titkai nyomában. Magyar Ház Kiadó, 1998.
Kővárból kiáltó asszony. Magyar ősidők csodálatos mondái. Titokfejtő Könyvkiadó, 1998.
Rögberejtett Isten kardja régi rege róla. Isten kardja a kezünkben volt. Magyar Ősidők Csodálatos Mondái 2. sz. (Atilla kardjának történelmi rejtélyei) Titokfejtő Könyvkiadó, 1998.
Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében? Fríg Kiadó, 2005.
Atilla és a hunok. A szkíta-hun-magyar folytonosság. Társszerző: Grandpierre Attila. NapKút Kiadó, 2006. 262 oldal, 41 fekete-fehér, 10 színes képpel.

A Történelmünk Központi Titkai sorozat füzetei
Mi az igazság az Árpádi bejövetel körül? 1. szám, 1994.
Hol van a magyar őshaza? 2. szám, 1995.
Mióta él nemzet e hazán? 3. szám, 1996.
Isten szava a magyar nép szava. Az ősi magyar népfelségjog virágzása és hanyatlása. 4. szám, 1996.
A magyar ősvallás történelmi alapjai. 5. szám, 1996.
Tízezer évi küzdelem hazánk megmaradásáért. 6. szám, 1996.
Miért söpri el a történelem a Trianonokat? 7. szám, 1996.
A magyarság őseredete. 8. szám, 1996.
Árpád kirekesztése az Árpád-házból, avagy a magyar királyok új rendje. 9. szám, 1996.
Istennyomok hét ölnyi por alatt. Amit a magyar ősvallásról tudni kell. 10. szám, I. rész. A Magyar Nemzeti Egyház kiadása, 1997.
Az Élet vallása. Istennyomok hét ölnyi por alatt, II. rész. Tananyag a magyar ősvallásról. 11. szám, A Magyar Nemzeti Egyház kiadása, 1997.

Verseskötetei:
Kiegészítések... . Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989.
Erdély ereklyéi emlékeztetnek engem. Titokfejtő Könyvkiadó, 1994.
Szent Éhség. Titokfejtő Könyvkiadó, 1999.

Legfontosabb tanulmányai folyóiratokban, heti- és napilapokban:
A királynét megölni nem kell, vagy egy XIII. századi magyar Hamlet, avagy János érsek nyugtalan éjszakája. Kortárs 1976/10, 1617-1621.
A csodaszarvas-monda új változatai egy latinból törökre fordított magyar ősgesztában. Kortárs, 1979/12, 1952-1969.
Új őstörténeti forrásunk. A Tárih-i-Üngürüsz titkai nyomában. I. rész. Dunakanyar, 1980/4.
Előtörténetünk a Tárih-i-Üngürüsz ős-csodaszarvas-mondái tükrében, Forrás 1981/11, 67-89; részlet: Látóhatár, 1982. Január, 195-200.
Árpád-fejedelem-kori ősgeszta anyaga egy új történeti ősforrásunkban – a Tárih-i-Üngürüszben. Magyar Múlt, 1981/2, 125-144.
A „Magyarok története” című török nyelvből magyarra fordított kódexről. Látóhatár. Válogatás a magyar kulturális sajtóból. 1982. január.
A tatárjárás titkai, avagy Béla király menekülése. Történelmi nyomozás. I.-II. Napjaink 1985/6, 23-27, 1985/7, 13-20.
Tatárjárásról, magyar-lengyel barátságról. Napjaink, 1985/9, 36-37.
„Vak lesz a hat, és hat a vak…!” Észrevételek Csorba Csaba cikkéhez. Napjaink, 1986/1, 36-39.
II. Lajos király három halálának négy színtere, négy vagy öt holtteste és öt temetése. Somogy, 1986/jan.-febr. 45-57. o.
Vazul vagy a nemzet megvakítása. Szittyakürt, 1991. július-augusztus
A nemzeti ősvallás jelentősége. Magyarok Vasárnapja, 1996. július 28.
A Nagy Halálkorszak és az ifjúság. KAPU, 1998.08, 57-61.
Történelmünk alapkérdéseinek tisztázásáért, a történelmi viták megindításáért, szabadságáért. KAPU, 1999.04, 51-52.
Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében? 1. rész. Ősi Gyökér. Kulturális folyóirat, 2000. április-június, 18-25.
Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében? 2. rész. Ősi Gyökér. Kulturális folyóirat, 2001. január-március.
Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében? 3 rész. Ősi Gyökér. Kulturális folyóirat, 2002. január-március. XXX. Évf. 1. sz. 18-25.
Aranykor. A magyar őshagyományról. Ősi Gyökér. Kulturális folyóirat, 2002/2, 16-26.
Az ősi magyar hitről. Ősi Gyökér. Kulturális folyóirat, 2002. november-december, 24-38.

Legfontosabb szépirodalmi kisebb művei
Jégtündér, 1957 (füzet).
Találós kérdések, 1959 (könyv).
Szegénylegény és levélmenyasszony, 1961 (füzet).
Üvegcserepek, csend, eső. Élet és Irodalom, 1970. június 27 (széppróza).
A pillanat foglyai. Magyar Nemzet, 1978. június 18 (széppróza).
Betonpólyában. Napóra, 1996/2, 17-18 (az 1956-os forradalom siratója; széppróza)
A csend titkai. Élet és Irodalom, 2003. augusztus 1 (széppróza).

Legfontosabb kisebb tanulmányai
A valóságot ostromolva. Könyvtájékoztató, 1970. február, XV. Évf. 2. Szám, 2. o.
Régi farsangok fényei. Magyar Nemzet, 1978. február 12.
Miért verdes a denevér Zrínyi költeményében? Népszava 1984. június 30.
A csitári hegyek alatt. Népszava 1984. szeptember 2, 6. o.
Angyal a vártemplom gombján. Népszava 1984. december 16.
Magyarok ezeréves éneke: munkaszimfónia. Az éneklő szolgáló esete Gellért püspökkel. Somogy. Kulturális folyóirat. 1988/2, 31-40 (jelképek titkainak megfejtése)
Hittérítés vagy titkos hódítás és nemzetpusztítás? Napjaink. Magyarságtudományi, történelmi, társadalmi szemle. 1990. május, 1-5.
A Tetejetlen Fa rejtelme. Magyar Nemzet, 1994 (aranykori jelképek titkainak megfejtése)
Világkaloda. Jobb Jövőt. A Magyar Közírók Nemzeti Közösségének Lapja. 1995. július, 4. o.
Visszaszerezni az igazi tudást. Demokrata, 1996/20, 25-26.

Néhány fontosabb interjú
A politika nem építhet szívrohamra. Reform, 1991. december 19.
A Titokfejtő. Világszövetség. A Magyarok Világszövetsége Kétheti lapja. 1993. március 30, 9.
Matúz Gábor: Arckép. Demokrata, 1996/23, 58-60.

Méltatásai
Majtényi Zoltán: Grandpierre K. Endre köszöntése. Élet és Irodalom, 1976. okt. 2. 6. o.
Zöldi László: A történetírás: művészet. Beszélgetés Perjés Géza történésszel. Élet és irodalom, 1977. február.
Majtényi Zoltán: Grandpierre K. Endre köszöntése. Élet és Irodalom, 1986. okt. 10.
Csaplár Vilmos: Méregkeverők ígéretföldje: Magyarország. Új Magyarország, 1992. jan. 11.
Bakay Kornél: Kolozsvári Grandpierre Endre, Anonymus titkai nyomában – Szemle. Könyvkritika. 1998, 93-94. o.
Bognár József: A titokfejtő titka. Demokrata, 2003/32.
Major István: Kolozsvári Grandpierre Endre életműve. Hazánkért, 2004. szeptember.
Grandpierre Atilla: Grandpierre K. Endre (1916-2003) munkásságáról. Könyv-ítélőszék. Terjesztésből és médiákból kizárt, kalandos sorsú könyvek. KAPU. Az értelmiség magyar folyóirata. 2003.08, 39-42.
Grandpierre Attila: Grandpierre K. Endre, a titokfejtő: történész és gondolkodó (1916-2003). 1. Rész. Leleplező, 2003 V/5, 131-135. 2. Rész. 2004 VI/1, 132-137.
Grandpierre Atilla: A történészek díszpáholyában lenne a helye. Arany Tarsoly, 2008. június 1, 48-53.

Angolul megjelent tudományos tanulmánya
Collective Fields of Consciousness in the Golden Age. (Közösségi tudati erőterek az Aranykorban), World Futures. The Journal of General Evolution. Vol. 55, 357-379, 2000.

Kiadatlan munkái
Kiadatlan szépprózája:
A lilák hangversenye. 86 oldalas mágikus próza.
Kiadatlan drámái:
A kitörés esélyei. Magyarhon nem bukhat el. Zrínyi-dráma. 1999.
Vissza az Aranykorba! Szépséggel lázítani. 2000.
Kiadatlan verseskötete:
Meg kellene fújni végre már a kürtöket. Világtalan Vazul énekei. 2003 (költészetének főműve).
Kiadatlan nyílt levele:
Felhívás a világ magyarságához: valósítsuk meg a Magyar Ősidők Várát! 6 oldal.