7. Szív és kontinuitás
Talán kevesen tudják, hogy az a bizonyos szívábrázolás, amit a szerelmesek szoktak Ámor nyilával átlőve fák törzsébe vagy parkok padjára vésni, és átvitt értelemben az érzelmeket és az emberi szívet szimbolizálja – valójában nem hasonlít az emberi szívre. Az a bizonyos ábra inkább hasonlít egy krokodilszívre, mint az ember szívére. A dolog külön érdekessége, hogy az egyiptomiak – akik oly megdöbbentő módon egy komplett, kész és a spirituális, szakrális dolgok iránt érzékeny és kifinomult kultúrával jelentek meg a történelem színpadán, minden előzmény nélkül – maguk is megdöbbentően gyakran használták a „krokodilszív” ábrázolást. Ellenben az „Élő Pilis” rendszer közepének számító Dobogó-kő alakja valóban egy emberi szívre hasonlít. S íme a kő szívvé válik, és elkezd dobogni, élni...
A név magában rejti a Pilis-rendszer működésének mikéntjét. A szív lüktető mozgása, pulzáló viselkedése hozza mozgásba ezt az „emberien” élő rendszert. Ébred-kiárad-visszahúzódik. Így működik maga a világegyetem is. Ez nem más, mint az örök körforgás anatómiája, aminek a titka az elpusztíthatatlanságban van. Mert a visszahúzódás nem elmúlás, csupán felkészülés az ébredésre.
Mielőtt azonban mélyebben belemegyünk a Pilis sajátos ezoteriájába, különös és egyedülálló szakrális geográfiájába, beszélnünk kell egy már a legrégibb idők óta felismerhető kontinuitásról. Annak a Pilisháromszögnek a belsejében, amit fentebb már a maga teljes földrajzi megjelenését tekintve az ötödik fejezetben már körbejártunk, van egy történelmi időket nézve is hatalmas intervallumokat átívelő nagy titok, ami nem más, mint az előbb említett sajátos történelmi folytonosság.
Ez az a bizonyos kontinuitás, amiről az elmúlt évtizedekben nem szívesen beszéltek, dacára annak, hogy ezzel a különös ténnyel cirka 100 évet tekintve már háromszor is próbáltak foglalkozni, több-kevesebb sikerrel. Először a monarchia végén, az 1910-es évek elején merült fel az a tény a tudományos életben, hogy a Pilis területén „a lakottság jelei” hihetetlen régmúltba nyúlnak vissza, párhuzamot vonva Franciaország hasonló déli területével. Később 1920-ban, majd 1940-ben került mindez terítékre, hogy aztán a második világháború pokla, majd később az egypárti diktatúra nemzet- és emberidegen vazallus évei feledtessék el ezt a különös pilisi kontinuitást.
Minden feledtetés ellenére még a legkeményebb ötvenes években is, ha szóba került a Pilis szerepe a történelemben, megkerülhetetlenné vált ennek a folytonosságnak a megemlítése. A Mezei-Páli: Pilisi útikalauz (Sport Lap- és Könyvkiadó, 1955) így ír minderről:
„Aránylag kicsi, háromszög alakú terület ez, amely Esztergomtól Óbudáig, a váci Duna-könyök és a Vörösvári-völgy között terül el. Az emberiség története valamennyi fejlődési szakaszának nyomait megtaláljuk itt a csiszolatlan kőkorszaktól napjainkig. Barlangjaiban fölásták a jégkorszakbeli ősember nyomait, talajából a réz- és bronzkorszak szerszámai, kelták fegyverei és ékszerei kerültek múzeumainkba. A római világhódítók itt hagyták táborhelyeiket, síremlékeiket, kő- oltáraikat, vízvezetékeik oszlopait, hadi útjaik kőburkolatát. A népvándorlás itt felejtette pusztítása nyomait, a szláv népek és a frank birodalom helységneveiket. Az ezeréves magyar történelem legsötétebb és leragyogóbb lapjait írta itt...”
Természetesen azt nem lehetett elvárni ekkoriban, hogy a néphagyomány, a népi és egyetemes mitológia összevetéséből, külön reflektálva a pálosok különös vonzódására e tájat illetően és hozzávéve a magyar történelemben játszott sajátos szerepüket, elinduljon egyfajta mélyebb kutatás a táj és egykori lakóinak nyomában. De még így is, ennyit leírva is ébren tartotta ezt a különös és megdöbbentő folytonosságot.
De beszéljünk minderről bővebben. A paleolit (csiszolatlan) kőkorszak lelőhelye itt a Pilisben a Kis-Kevély-hegy, amelynek barlangjában az 1912-ben megkezdett ásatások az utolsó jégkorszakemberének eszközeit hozták napfényre. Több ezer évnek kellett lepörögnie az idő rostáján, amíg ebből a kezdetleges és primitív kultúrából kifejlődött a kő „megmunkálásának”, azaz csiszolásának a művészete. Ekkor jött el a neolitikum. Itt már a kőből éles fegyvert tudtak készíteni, aminek fából nyelet is tudtak kreálni. Hasonlóképpen az állati csontokból kés, tű és egyéb használati eszköz is készült ebben az időben. Békásmegyeren a késői neolitikum idejéből, a rézkorba átmenő szakasz idejéből tártak fel környékünkön egyedülálló telepet.
Ezek a leletek egyértelműen azt bizonyítják, hogy évezredekkel időszámításunk előtt a Kevély-hegy aljában már nem nomád, hanem letelepedett nép, népcsoport élt. Ez a nép állattenyésztéssel is foglalkozott, földjét faekével szántotta, értett a szövéshez, fonáshoz és elsősorban a bőr feldolgozásához. Égetett agyagból vonaldíszes, gömb alakú edényeket készített. Lakóhelyét jellegzetes földsáncokkal, szakaszosan vette körül. Itt kell megemlíteni, ha már a neolitikumnál tartunk, hogy Esztergomnál a Borz hegyen már bizonyítottan 3000 évvel időszámításunk előtt sáncokkal körülvett őskori földvár volt. De ilyen földvár romjait sejtik Dömös és a Pilis közvetlen közelében is.
Közismert tény, hogy a magyarországi rézkorszakot a tudományos világ „szép rézkornak” nevezi egyszerűen azért, mert itt nálunk, ezen a helyen sokkal hosszabb ideig tartott, mint máshol általában. A kultúrfok egyik meghatározója a halottégetés, ami itt és ekkor határozottan „divatban” volt, ahogyan a hatvanas években fogalmazott erről egy közismert történészünk. A hamvakat díszes edényekbe gyűjtötték, mellé ékszereket, használati tárgyakat helyeztek el.
A Szentgyörgy-mező Duna-parti löszfalában talált tárgyak a kelta őslakók La Téne kultúrájára utalnak. Arany- és ezüstpénzek, kétélű, méteres kardok kerültek elő itt egyszerű, dísztelen markolattal.
A római hódítás időszámításunk első századának második felében érte el ezt a vidéket, és a hivatalos történelemtanítás szerint a bennszülött kelta lakosságot fokozatosan romanizálta. Az első császárnév, amellyel feliratos kőemlékeinken találkozunk, Domitián császáré, aki 81-től 96-ig uralkodott. Feliratos emlékek őrzik Hadrián (117-138) és Antonius Pius (138-161) nevét. A római kultúra itt a II. században terjedt el, vert gyökeret. Ebből az időből találtak római mérföldköveket eredeti helyükön, Pilisvörösváron a főút mellett és Pilisszántón a templom kapujánál. A római uralom kb. 400 körül szűnt meg. Ekkor vette kezdetét a tulajdonképpeni népvándorlás. Germán népek, gótok, gepidák vonultak keresztül ezen a vidéken, éhség és járvány járt nyomukban. A lakosság nagy része 1-2 évtized alatt elpusztult. A bejövő hunok nagyrészt feldúlt, kifosztott helyeket találtak.
A hunok, úgy tűnt, letelepedni látszanak ezen a vidéken. Az őslakossággal együtt megművelték a földet, és a már meglevő szakrális, királyi központot felújítják. Hitben, jellemben, szellemben és a hagyományok szerint írásban is rokon népet találtak az őslakosok között. És ez a hasonlóság nagyon fontos, mert ha a pálosok a szakrális geográfia és az ősi magyar vallás és tudás hozadékaképpen fennmaradt Pilist akarták újra „működésbe” hozni, akkor maga Attila sem akart más tenni a régi romok úgymond „rendbehozásával”. De ez a megállapítás már jóval túllépi a „világi” történetkutatás kereteit és logikáját, attól még azonban megtörténhetett.
Attilának 454-ben bekövetkezett erőszakos halála után a hun birodalom széthullott. Attila fia, Ellák már nem rendelkezett apja szellemi és fizikális erejével, beavatott bölcsességével. A hun birodalom népei fellázadtak, és a birodalom megsemmisült. Számos hun sírt találtak a Csolnoki-dombon, ami ma is a „Hunok temetője” nevet viseli. Maga ez a domb a népvándorlások korára jellemző tömegsír, ún. tumulus.
A népvándorlások utolsó hullámaként jelentek meg a hunok után az avarok ezen a vidéken, nem lehet véletlen, hogy a Kárpát-medence egyik legnagyobb avar temetője éppen itt, a Pilis határában van. Az egész pilisi és Pilis környéki történelmi kontinuitásnak talán itt van az alfája és ómegája. Ugyanis a hun-avar-magyar kontinuitásnak megdöbbentő szellemi-anyagi azonosságát bizonyítja az említett avar temető létezése és a helyi régészeti kutatások. S van itt még egy adalék a hun-avar-magyar kontinuitáshoz. Mégpedig az, hogy ez így nem teljesen pontos. Hozzá lehet és kell tenni még valamit: a szkíta-hun-avarmagyar kontinuitást.
Zajti Ferenc Magyar évezredek című könyvének Bevezető sorok c. prológusában ezt írja:
„Ős idők óta köt ide múltunk és fajtánk települési rétegződése! Hisz a sírokból hun és skytha ősi népünk csontjait fordítja ki naponta a mélyebben szántó eke...”.
A legenda úgy tartja, hogy régen, nagyon régen a szkíta királyok ide temetkeztek. Van itt valami hasonlóság, ami talán ezt bizonyítja. Árpád, amikor bejött ide, erre a területre, nagyon régről való romokat talált. És azzal szembesült, amivel jóval korábban maga Attila is. Vajon Attila a hajdani szkíta uralkodók építményeinek romjaival találkozott? Ez nagyon valószínűnek látszik.
A történelmi folytonosságot kutatva és elérkezve az Árpádokig egyértelműen kiderül, hogy Esztergom, Visegrád környéke és maga a Pilis milyen fontos szerepet játszott az Árpádok történetében. Míg a két említett városban és környékén (még ide vehetjük Dömöst is) zajlik a magyar történelem, addig a Pilisről, mint csendes kolostorvilágról és királyi vadászbirodalomról esik szó. Arról, hogy mit takar valójában ez a „csendes kolostorvilág és királyi vadászbirodalom”, majd később szólunk.
Most nézzük nagy vonalakban azt a tényt, hogy az egész Árpád-kori történelem és a szélesebben vett Pilis-vidék hogyan és miként kapcsolódik össze.
A 972-ben trónra lépő Géza fejedelem Esztergomot választja trónhelyéül. A fejedelmi palota építéséhez felhasználja a régi római erőd köveit és azoknak a régi épületeknek a romjait, amik már „nagyon régről ott valának”.
Itt született 979-ben a fia, Vajk, a későbbi István király, aki fényes udvartartást rendezett be Esztergomban, amely már 990 óta érseki székhely. A hagyomány szerint Esztergom környékét és a tőle délre lévő közvetlen vidéket (a Pilist) a király a királyi család kedvenc tulajdonának, titkos kis birodalmának tartja és erősen vigyázza (!).
A Pilist ez a fajta rejtettség és sajátos klauzúra jellemzi végig az Árpádok alatt. A szakrális geográfia örök törvényszerűségének és a régi magyarok ősi tudásának birtokában voltak az Árpádok. Egészen az Árpád-ház kihalásáig érezhető volt az ebből kifolyó megkülönböztetett tisztelet, amiben a Pilist részesítették.
Özséb minden bizonnyal tisztában volt azzal, hogy a Pilis maga organikus táj. Kicsiben olyan, mint maga a Kárpát-medence. Tudta, hogy ez a táj él, lélegzik, ébred, kiárad és visszahúzódik. Özséb „ébredése” a tüzek egyesítésének látomásával, a Tervvel, a pálos rend létrehozásának a gondolatával kezdődött. A kiáradás, vagyis a megvalósítás nem jelentett mást, mint a rend létrehozását, működésének megvalósítását. A Pilissel harmóniába állított magyar szerzetesrend bevonult a Pilisbe, „felkeresték” a régi utakat, épületeket, barlangokat, a megfelelő organikus pontokon kolostorokat emeltek. A visszahúzódás pedig a rend felszámolódását jelenti, aminek két útja volt: egyik a szándékos rejtekezés, visszahúzódás a „mag” megőrzése miatt, a másik út a felszámoláshoz külső volt, és azok okozták, akik az árpádi hagyományok felszámolásán munkálkodtak.
A pilisi, ősi, magyar pálos szellemiség kiáradása után hegyen, erdőn és barlangrendszerekben megvalósította és kiteljesítette az özsébi tervet, majd visszahúzódott. Úgy, hogy a kereső utókor majd a kellő helyen és időben megtalálhassa ott, a Pilis élő rendszerében azt a vonalat, mit Boldog Özséb és szerzetesei hátrahagytak a számunkra.
8. Pálos város, a megtalált legenda
A két háború között sokáig a felszínen volt és egészen a negyvenes évek végéig tartotta magát az a legenda, hogy nagyon régen létezett Dömös és a Dobogó-kő környékén egy pálos város, amely szakrális centrum volt valamikor. S az volt a feltűnő tulajdonsága, hogy hatalmas kiterjedése dacára csak egészen közelről lehetett észrevenni. A legenda szerint ez a város vár és barlang volt egyszerre.
Pontosabban ez a város „fent is volt és lent is volt” és jellege „egyáltalán nem európai és mindenképpen szokatlan”, ahogy azt Horváth Lajos fogalmazta meg. A pálos város maga volt a történelmi Magyarország, csak kicsiben. A város alatt hatalmas barlangrendszer terült el, amely egészen Budapestig elért. Sajátos klímája volt a városnak, ami egy évszakossá tette. A városban mindig lobogott a tűz, és nagy becsben állt a természet. Nos ennyit tudott mondani a legenda kutatója, s most jöjjenek a tények…
1955 szeptemberében a Dömös és Dobogókő közötti területen fekvő Rám-hegyen Németh Péter Piliskutató a turisták által Ferenczi-sziklának nevezett helyen egy leomlástól felszabadult sziklafal tövében az emberi lakottság biztos nyomait mutató barlangmaradványnak látszó helyszínt talált. A kutató A Pilis címen tökéletesen összefoglalta ez irányú kutatásainak eredményét.
A helyszín tüzetesebb vizsgálata után Németh megállapította, hogy itt nem egy barlangmaradványra bukkant rá, hanem egy várbástyának sziklába vésett folyosómaradványára. Ez a sziklacsoport egy erősen omladékos andezittufa dombon áll. A helyi hagyomány ezen a környéken már régóta barlangrendszert sejt.
Ez a ma omladékos domb valamikor egy nagy várrendszer kiszögelő védőbástyájának a része volt. A védőbástya tövében határozottan kivehető egy régi várárok maradványa. Miért ne lehetne azt feltételezni, hogy a várrendszer és a barlangrendszer egymás részeként létezhetett éppen úgy, ahogyan a hagyomány tartotta: „lent is volt és fent is volt”.
Pontosabban egykor egy nagy összefüggő várrendszert, egy vár-várost rejtett el a Pilis a kíváncsi szemek elől, s ehhez a várrendszerhez hozzá tartozott egy nagy kiterjedésű barlangrendszer is, ahogy azt a legenda tartja. S ez a barlangrendszer miért is ne ért volna el a mai Budához és közvetlen környékéhez, hiszen a dolgok hosszú-hosszú idő óta csak manapság kezdenek újra összeállni mozaikról mozaikra.
A bástyamaradványtól északra, tehát Dömös irányában további törmelékdombokat talált a kutató, melyekből égetett cserép- és csiszolt, formázott stukkó-, valamint kődarabokat szedett össze a felszínen. Itt a törmelékdombokon hosszú, több száz méteres vonalon követhetők Dömös felé, egészen a Rám-szakadék néven ismert mély, különös patakmederig.
Az említett törmelékdombok egy védőfal rendszer maradványai. Ami különös, hogy ugyancsak megtalálhatók a védőfal maradványok a bástyától délre, Dobogó-kő irányában, egészen a Dobogó-kő hegyvonulatának folytatásaként ismeretes sziklafalig, a szerkövekig. A másik oldalon, a nyugati területen a Rám-szakadék védi a területet. Mintha az egész rendszer egy összefüggő birodalom lenne, ami tökéletesen belesimul a környező természetbe, annak ellenére, hogy itt egy hatalmas várbástyákkal határolt város létezett egykor.
Kiterjedésére vall, hogy a most Árpád-várnak, régebben Pád-várnak vagy Pilis-várnak ismert hegy tövében a meghökkentő, terjedelmes védővonal tovább folytatódik a Dömös felé vonuló völgybe torkollóan, fel egészen a Pád-várig. Az Árpád-hegy tetején középkori vármaradvány: majdnem teljesen földig lerombolt várrom található. A várromnál a felszínen sikerült Némethnek találnia néhány faragott követ, tipikusan román kori faragásokkal. A Pád-várra felvezető védőfal rendszer egyenes vonalai és megerősített törésvonalai tisztán kivehetők. Ez az emberi alkotás tipikus jeleit magán viselő egész védfal- és védőárok rendszer, délen a szerkövek magas sziklafalával kiegészítve, egy hatalmas területet foglal magában. Ennek a területnek belső részét ma erdők borítják, ezt szeli ketté a turisták által ismert Rám-szakadék a Rám-hegy oldalában. Ez a szakadék ősidők óta víz által vágott mély patakmeder, melyből a víz a Szőkeforrás völgyön át Dömös felé folyik le.
Felső forrásvidéke a Miklós-forrás hármas forrásának területe. Itt valamikor egy tökéletes vízgyűjtőrendszer létezett, ami további gondolkodásra késztet. Itt egy tökéletes, szerves, működő rendszer létezett, ami úgy tűnik, hogy természetes, de mivel a természet ritkán alkot ennyire tökéleteset, valamint egyéb közvetett bizonyítékok miatt nehezen képzelhető el mindez természetesnek.
Két egymásba folyó forrás ma is van itt, és további összefüggő vízgyűjtő tavak nyoma is látszik. A források mai képe is határozottan igazolja azt, hogy itt valamikor emberi kultúra uralkodott; a tavak egybefüggő kiépítése és a források kiképzése, speciális kialakítása emberi munkálatok nyomát jelzi. A források területei felett déli irányban utak, várfalak, bástyák nyomai, maradványai találhatók a hegyoldalban. Itt a forrás közelében, egy kis platón nagyméretű, csiszolt kövek hevernek. Németh szerint ezek nagyjában egy típusú, hatszögletre csiszolt félpillér lábazatok. A mohaképződés egyes köveken régi, elkopott faragásokat sejtett.
Ez a falrendszerrel körülzárt nagy terület a Dobogó-kőről letekintve egységes, sík területnek látszik, mintha emberkéz által kialakított hatalmas plató lenne az egész.
Ez a lesimított hegy semmiképpen sem illik bele a környező hegyek alkotta táj képébe. Mindenütt kúpos hegyalakulatok környezik ezt a területet. Igen sokfelé (ezen falak által körülzárt területen kívül is!) megtalálta Németh az emberi építőmunka nyomát. Külön kell hangsúlyozni, hogy magán a „lesimított hegy” közvetlen környékén hangsúlyozottan látszanak az emberi beavatkozás nyomai.
Igen meghökkentő, hogy a Pilishegy oldalában szintén fellelhető egy nagyon régi, vízduzzasztó tó maradványa és egyéb építési nyom. A Malom-völgyben ismeretes régi római út néven egy régi műút, ami Esztergomból Dobogókőre vezet. Bár rengeteg követ összeszedtek és szednek az itteni építkezésekhez, Dobogókő területén még ma is látható régi építkezésekből kikerült csiszolt kockakő és más építési maradvány. Ide sorolhatjuk a pilisszentléleki, dömösi, pilisszentkereszti kolostormaradványokat is. Ezek az ismert romok egy szigorúan összefüggő, nagy és ősi város szélének a nyomát jelzik.
Rengeteg emberi kultúrnyomot ismerünk ezen a területen, amelyek köztudottak voltak mostanáig. Igen közismert tény az, hogy a Pilis és a vele összefüggő Budai-hegység a legősibb paleolit kortól a neolit-, réz-, bronz- és vaskoron át korunkig folyamatosan lakott térség és nyilvánvalóan minden korban az akkori kultúra legmagasabb fokán álló emberek lakóhelye volt. S ez a száraz tudományos tény már magában is elgondolkoztató.
A terület nagyrészt erdővel borított, hegyes vidék. A leleteket a Dömös-Dobogókő-Pilisszentkereszt- Pilisszentlélek között elterülő területen fedezte fel a kutató. Ebből adódóan feltételezhető, hogy ez a terület valamikor összefüggő, egységes kultúrterület volt. Sőt több annál, mesterséges beavatkozással, egy nagyon régről hozott, de eleven, szakrális tudással megvalósított, tökéletesen „működő”, élő, magyar „világot” valósítottak meg, állítottak helyre itt a Pilisben a pálosok.
A fellelt és egy szorosabb egységet alkotó építkezés romjai, a vár- és várfalmaradványok, a természetbe tökéletesen belesimuló víztárolók, ősi erődítések, máig fel nem tárt barlangrendszerek, a „lesimított hegy” megdöbbentő jelenléte, a szerteszét található, csiszolt és faragott építkezésből származó kövek, cserepek, barlangkövek, bástyamaradványok sok mindenről tudnának beszélni. De ez a „szerves” táj így is magáért beszél…
Németh Péter maga állapítja meg, hogy épületnek határozott formái nem találhatók itt, hiszen akkor nem lennének rejtettek ezek a kultúrmaradványok. Emberi alkotásuk jellegzetességei azonban kis szemlélődés után könnyen megállapíthatók. A többfelé található csiszolt és faragott kövek és a fellelhető építkezési maradványok bizonyítékai annak, hogy itt valamikor egy sűrűn lakott nagyváros volt.
Mi volt ez a város, mikor építették, s miért éppen itt és így? És vajon hogyan semmisült meg? S a legendabeli pálos város föld alatti és föld feletti rejtett világával vajon mit takar a valóságban, mit őriz, és vajon mit jelképez? Vajon ennek az egyetlen magyar rendnek a kiűzetése saját szűkebb (Pilis) és tágabb (Magyarország) magyar világából összefüggésben van-e mindezzel a rejtett tradícióval? Kérdések, kérdések, amikre nagyon nehéz a választ megtalálni.... De meg kell találni!
9. Kitüntetett helyek és jelentőségük
Az csak természetes, hogy minden régi nagy nemzetnek (ilyen a magyar is, nem véletlenül nevezte nemzetét Németh László „középkori, nagy nemzetnek”) vannak kitüntetett helyei. Nyugodtan mondhatjuk, hogy évszázadok óta folyik a keresés-kutatás ún. kitüntetett helyek, mágikus erőközpontok, a múlt szakrális erőkomplexumai iránt. Ezek egy részét az idők folyamán valóban meg is találták. S hogy mennyire fontosnak és kikerülhetetlennek vélték ezeket a megtalált szakrális központokat, azt az is bizonyítja, hogy a nemzetek – pénzt, időt és energiát nem kímélve, részben a maguk fantáziája szerint, de – helyreállították őket, és a híresebbeket idegenforgalmi látványosság gyanánt prezentálják. Bizonyítva a tételt: anyagias korunk még a szakrális tradíció megmaradt tárgyi emlékeiből is pénzt csinál, és még büszke is rá.
Az, hogy mindez azonban csak a felszín, arról, tán írnom sem kell. A szakrális geográfia íratlan, de örök és rejtett szabályai szerint ezek a kitüntetett helyek úgymond a Nagy Egész részeként akkor is „működnek”, ha azokat nem fedezik fel. Ha arról csak úgymond „alvó tudással” rendelkezik az egzakt történelem. Többnyire, ha egy nemzetnek a nagyon régi, ismeretlen vagy kevésbé ismert múltja és ennek a múltnak a szellemi esszenciája, spirituális öröksége kötődik a nemzet egy sajátos területéhez – pontosabban egy spirituális értelemben vett kitüntetett helyhez akkor addig a nemzet sem pusztulhat el, amíg megvan az a spirituális magja, amit az a bizonyos kitüntetett hely, mágikus erőközpont őriz, dacolva az idő mind szennyesebb zuhatagával.
Ez a nemzet a Pilis és a pálosok függvényében történetesen a magyar nemzet, mely maga is bír kitüntetett hellyel itt Európa szívében – dacára, hogy átélt egy máig példátlan országvesztést (Trianont), több vesztett háborút és forradalmat, de máig sem veszett el, annak ellenére, hogy közvetlen környezetében sem nyelvi, sem szellemi rokona nincs. Ahogy a költő mondja: „szegény magyar nemzet, rokonod, barátod szinte sehol, de ellenséged, mint gomba az erdőben”.
Valaminek, valamilyen megtartó erőnek ugye lenni kell, kellett, hogy mindez így alakulhasson.
A szakrális geográfia szerint a magyaroknak a Pilisben van (a történelmi Magyarországot tekintve) ez a szellemi, spirituális és földrajzi központja. Az erről való tudásról azonban mára csak többnyire töredékes utalások, megsejtések, legendák maradtak. Akárcsak e vidék utolsó magyar szellemi „gazdáinak” valódi történelméről, a Pilisnek csúnya szóval élve „működtetőiről”, a magyar pálosokról. Ha a rend „száraz”, hivatalos történetét nézzük, akkor is marad nem kevés olyan dolog, ami nem illik bele a hivatalos, konszolidált történelmi képbe. Minden erőltetett, barokkos körbemagyarázás dacára a pálos rend éppen olyan különös és megmagyarázhatatlan rend volt és maradt a maga nemében, mint amilyen maga a magyar nemzet, itt Európa neuralgikus pontján, Európától és a környező népektől teljesen elütő nyelvével, tradíciójával és távoli gyökereit bizonyító analógiás, magszerű gondolkodásmódjával.
De térjünk még vissza egy kicsit a szakrális geográfiára! Ez az okkult tudományok közül azokhoz a beavatottak által művelt tudományokhoz tartozik, amiket mára a „külvilág” szinte teljesen elfeledett. A két háború között Várkonyi Nándor volt az, aki egy kicsit lefújta róla az évszázados port. Hatalmas vallás- és kultúrtörténeti munkáiban a Szíriát oszlopaitól – Az ötödik emberig számtalanszor tett utalást erre a szinte agyonhallgatott tudományra. Sőt ennek a tudománynak egyik sarkalatos tételét – az égi-földi analógiát – többször szervesen és igen hatásosan be is építette ebbe az írásciklusba, élete fő munkájába. Mindennek meg is lett úgymond a „világi” gyümölcse. És ez a nagy és világhírű író-polihisztor és tradicionalista, az egykori Sorsunk főszerkesztője a vidéki magyarság szürke íróeminenciásává lett állandó jelleggel lefokozva, mondhatni hivatalból kegyesen agyonhallgatva.
Maga ez az ezoterikus tudomány, amit most mi a pálosok és a Pilis kapcsán fejtegetünk, és felszínre hozunk a háromszorosan beavatott Hermész, Hermes Trismegistos Tabula Smaragdinájának bölcsességét tanítja (Az ami Lent, az azonképpen Fent is) a mindenség, az ember és a Föld viszonylatában. Pontosabban az égi, kozmikus Rend alkotóinak, a csillagképeknek és a bolygóknak itt a Földön hasonlóképpen egy-egy terület felel meg. Az ősi, analogikus-mágikus világkép szerint hiába vált el az Ég a Földtől abban a mitikus időben, amikor a nemek is megszülettek, valamilyen rejtett azonosság, kapcsolódás mégis megmaradt közöttük. Az égi-földi mitikus hasonlóság megőrzésére, annak fenntartására földrajzi értelemben felfogható erőközpontok, kultikus helyek teremtődtek.
Pontosabban arról van szó, hogy ha egy ősi, a Naptól származtatott, nagyon régi nemzet a hajdani aranykorban egy olyan mágikus-analogikus kultúrában élt, ami az Éggel-Földdel mennyei harmóniában volt, akkor uralkodói ennek a tudásnak a birtokában uralkodtak és hozták meg döntéseiket. Ennek az emlékét a nemzet egy vele analóg spirituális helyen örökre megőrizte. És ami talán a legfontosabb, bizonyos együttállások idején ez a tudás újra megjelenhet az idő napbárkáján.
Erről a mitikus hagyományról őriznek töredékes emléket az alábbi mondások: „az idő ismétli magát”, „a nagyon régiek újra eljönnek”, „a régi nemzetek csak az idő köntösébe bújnak, de majd egyszer újra visszajönnek”.
A pálosoknak a Pilissel és a magyar nemzetnek a történelmi Magyarországgal való kapcsolata is egymásból adódik, szervesen közös és egymást kiegészítő, mintegy egymásból levezethető. Maga a történelmi Magyarország is organikus egész, szervesen „tökéletes” volt, ahogyan azt már többen is megfogalmazták, hazaiak és külföldiek egyaránt. Ezt nemcsak hazai úgymond elfogultak, hanem számos külföldi történész, kutató is megírta, elmondta, leírta, utalva annak a szétszedésére, szétdarabolásának okaira is.
Maga a Pilis is a történelmi Magyarországhoz hasonlóan szervesen egész és sajátos, mint maga a Szent Korona-tan. De most ne menjünk túl messzire! Annál is inkább, mert sem a történelmi Magyarország, sem a Szent Korona-tan nincs manapság benne a közgondolkodásban. Már tudjuk, hogy a Pilisben van az az országon belüli ország, az a kitüntetett, kultikus hely, amely az ősi Magyarország szakrális tudását őrizte-őrzi. Minderről az Árpádoknak még világos tudása volt. A gondok az Árpádok kihalásával kezdődtek, amikor ez a tudás halványulni kezdett. A pálosok idejére már elkezdődött az „Egész” széthullása.
Ezt a bizonyos „Egészet” akarták a pálosok megőrizni, a jövőbe átmenteni. Özséb és társai az időben előre látva tudták azt, hogy, ami egykor Egész volt, az nem lesz mindig az. Ezért menteni kell, menteni „a földről, a hazáról, az nagy Egészről vallott tudást” mindenáron. Menteni azt a szellemiséget, amiből ez az Egész egykor talán újra megszülethet.
Helyet és Rendet kellett hát teremteni ott azon a szakrális helyen, mégpedig olyat, ami időtálló és magyar.
A pálosok tudták hát, hogy itt majdan egyszer törés lesz az időben, ebben a ciklikus örvényben. Ahol a hagyományt bizony gyökerestől próbálják kitépni, és akkor aztán kő-kövön nem marad. S ezt lehet átvitt és szó szerinti értelemben is venni. Ha eltörik nemzetünk aranyágát, elvész a magyar hagyomány. Ha kihal az ősi Turul-nemzetség, kihal vele együtt az ősi turulerő, amiből ez az Egész valamikor hajdanán megszületett. S mi lesz akkor, ha kihal a turulnak, ennek a csodaszép ősi totemállatnak a népe? Vagy ha még ennél is rosszabb fog történni az időben. Szándékos „lélekcserével” az elvesztett tradíció miatt ez a nép már nem lesz az a nép.
Eredete és múltja meg lesz hamisítva, vagy csak egész egyszerűen elvész a jövő számára.
Jól fogalmaz Várkonyi Nándor, de még lényegre törőbb Szántai Lajos fogalmazása, amikor azt írja, hogy „amire nem tudtak az inkák, az aztékok, a maják felkészülni, arra a magyarság a középkorban fel tudott készülni”. Ez így is van. Csak a felkészülés idejében téved Szántai Lajos.
Minderre a magyarság nem a középkorban készült fel. Ezt a szakrális védelmet és egészen sajátos spirituális pozíciót már jóval az Árpád-kort megelőző időkből hozta magával. Pontosabban ez a védelem annak a szellemiségnek a szakrális fundamentumát képezi, amiből az Árpád-ház kihajtott a maga csodálatos istenes világával. Egészen sokáig működött is ez a mély gyökerű szellemi honvédelem.
Azért, mert a természettel, az ősök sámánisztikus világképével és az ezt megőrző, mintegy arra ráépülő magyar kereszténységgel tökéletes szimbiózisban, mintegy egymást kiegészítve maradéktalanul őrizhette meg a régiek hitét a múló időben.
Mindez akkor hullott darabokra, amikor a Nyugatról jött szellemiség tudatosan átformálta az Árpád-háziak sajátosan magyar kereszténységét és a nemzetre erőltette a tőle idegen szellemiségű kereszténységét. A magyar kereszténység eltüntetése, mint tudjuk, nem sikerült teljesen. Hiszen a Boldogasszony-kultusz megmaradt, ha nem is a maga teljességében. A régi magyar ember boldogasszonyos, máriás lelkülete nem veszett el. Megmaradt az időben a nemzetnek Máriához, a Szűzanyához, a Nagyboldogasszony anyához fűződő sajátosan mély kapcsolata.
Mária országával nem tudták elfelejtetni a hozzá fűződő erősen spirituális, mély gyökerű kapcsolatot. Ami nem ment, azt nem erőltették tovább. Inkább meghagyták azt, amit amúgy sem tudtak volna elvenni soha. Ősi hitünk Boldogasszonya velünk maradt, beépülve az újonnan jött keresztény hitbe. A hét boldogasszony hitét (Földtiltó, Gyertyaszentelő, Gyümölcsoltó, Sarlós, Nagy, Kis, Olvasós) megőrizte a magyar kereszténységbe oltott nyugati katolicizmus. Helyette inkább a nagy egészhez kapcsolódó sámánisztikus tradíciókból felejtettek el a nemzettel nem is keveset. A föld, a folyók, a tavak, az erdők, a rétek, a hegyek, a völgyek, a barlangok stb. „természetes”, „istenes” szeretete helyett csak a templom maradt meg immár egyetlen „szentséges” helynek.
Ez a gyökereiben nem, de összességét tekintve erősen megnyirbált magyar tradíció már nem volt képes ellátni azt a szakrális honvédelmet, amit a teljes, sérületlen tradíció automatikusan elvégzett. Immár a magyarok számára meghagyott, más idegen hagyományokkal kevert tradíció vált őrizőjévé annak a magnak, amiből egykor a magyar nemzet kihajtott. A múltból átörökített tradíció ettől kezdve lassan, de biztosan elveszett a jövő számára. Múlttá vált, majd azzá sem.
Eltört a hagyomány mindeneket fenntartó varázspálcája. A pálos atyák ezt az eltört aranyághoz vezető utat keresték-kutatták a Pilisben. S minden bizonnyal meg is találták. Eggyé is tették az eltört aranyágat és használták is őseink eme varázspálcáját mindaddig, míg ki nem ebrudalták őket a saját hazájukból. A pálosok felszámolása elérte célját. Őseinknek a tudását, az eltört aranyágat nem sikerült a pálosoknak a magyar hagyomány által tartósan összekötni és átadni a magyar jövendőnek. Hiába járták a Pilis hegyeit és mély barlangjait, hiába adtak hitet és hazaszeretetet évszázadokon át a magyarságnak. Bécs döntött, menniük kellett.
A magyar régmúlt egyik nagy titka az, hogy a Pilis, ez az ősrégi magyar királyi központ hogyan őrizte meg a magyarság múltját és európaivá erőszakolásának nagy titkát. Itt az a rejtély, hogy egy minden bizonnyal az akkori európainál sokkal régibb, kifinomultabb szkíta örökségű kultúra hogyan gyökerezett meg egy tőle idegen, jóval fiatalabb és durvább kultúrában? Ez a távoli gyökerű, esszenciális kultúra hagyott nyomot a korai középkor Árpád-kori épületeinek Szasszanida jegyeket viselő, griffes-indás ornamentikáin is. A Pilis és a pálos rend, mint mondtuk, nagyon szorosan összetartozik.
A rend születése és otthona nem más, mint maga a Pilis rejtett élete és ennek a rejtett életnek a földrajzi helye. Miért? Azért, mert a Pilis az ősi, magyar Árpád-házi királyok szent, szakrális „magaslata”. Röviden a Pilis a magyar szakrális hegy. Itt, ebben a királyi központban „működtették” az Árpád-házi királyok koruk magyarul „beszélő” égi-földi birodalmát. Az, ami Egyiptomban Alsó- és Felső-Egyiptomot jelentette, az itt Magyarországon épp a Pilis miatt nem vált Alsó- és Felső-Magyarországgá. S majd csak a pálos Magyarország után jópár száz évvel, mikor már Pilis szakrális védelme teljesen elveszett – akkor hullott darabokra a történelmi Magyarország.
Az Árpád-ház kihalásával a pálos rend az, amelynek az eszmeiségében, működésében, történetében megy tovább a pilisi rejtett hagyomány. Pontosabban arról van szó, hogy a Pilis, ez a szakrális magyar tér a maga szent helyeivel, váraival, barlangjaival és a Pilis egészének a speciális elhelyezésével az Árpádok kihalása után jó sok idő elteltével újra élni kezd, élővé válik a pálosok „utakat tisztító”, újra megtalált és felismert Boldogasszony kultusza által.
A szentkereszti pálos főkolostor bejárata fölött volt olvasható egy részlet Varsányi István pálos atya hexameteres verséből, amit 1522-ben Gyöngyösi Gergely így ad tovább:
„Egykoron az úttalan erdőt járva-kutatva atyáink…”
Itt mindjárt megüti az ember fülét a mondat meghökkentő járva-kutatva állítása. Aki kutat, az keres valamit, ez egyértelmű. Tehát ennek a magyar rendnek a tagjai valamit kutatnak az erdőben, mégpedig a pilisi erdő „úttalan” belsejében járva. Tehát keresnek valamit ott, ahol már ez ügyben nagyon régen járhattak.
Az ősi analógiás gondolkodást magukévá téve keresik az Élő Pilist. A hagyomány szent Pilisét, aminek felszíni teste maga a Pilis hegye-völgye. Vére a patakok forrásvize, haja a dús erdő, s a haj alatt, mint agytekervények tekeregnek a barlangok összefüggő rendszerei.
Mi lehet vagy lehetett itt az erdőben? Barlanglejáratok, amelyek ősi sírokhoz, régi beavató helyekhez vezetnek? Miket találhattak a pálosok a Pilis misztikus testének barlang-agytekervényeiben? Mit őriztek ott egykoron és találtak meg ott a kereső pálosok a Pilis rengetegébe rejtetten? Vajon ki vagy kik vezették oda őket? Ki vagy kik fedték fel nekik a hagyomány e rejtett fonalát és a régiek azóta elfelejtett tudását? Sok itt a kérdés, amikre már majdnem elveszett a válasz.
Egyet tudhatunk, ami a verssorból is kiviláglik, hogy az a valami, ami ott volt, az nagyon régen van már ott. Hiszen a hozzá vezető utak már úttalanokká váltak az eltelt nagyon hosszú idő alatt. Ez az „úttalan” megfogalmazás viszont kettős jelentésű. Azt jelenti, hogy nagyon régen nem járt azon az úton senki, sem szellemi, sem fizikai jelentését illetően sem.
Tehát pálos atyák egy régi „út” felkutatásán, felélesztésén fáradoztak. Ebben a bizonyos verssorban van még egy nagyon fontos üzenet, mégpedig az, ami magáról a helyről szól. Ami nem más, mint az erdő a maga teljes spirituális és fizikális értelmében.
Aminek sok jelentése közül az „átváltoztató” jelentés a legerősebb.
Nézzünk egypár a magyar népi műveltségben, hagyományban megbúvó utalást erre a „teljes” erdőre, mint a nagy átváltoztatóra:
„Erdő, erdő meglátom én igaz ruhám tebenned”
„Erdőbe beméne sötét az én lelkem gúnyája, kijőve azonban fehér-ezüst sugárzik ki belőle”
„Erdő, erdő kerek erdő, közepében gyásztemető”
„Erdő, erdő édes földje nem olyan az, mint más földje”
„Erdő lelke, tükröm lelke más lettem én bémenve és belenézve”
„Erdő, erdő mit vétettem, mikor rajtad által mentem”
„Mit elront a sötét idő, megjavítja magyar erdő”
Nos, ennek a magyar mitikus erdőnek a hagyomány szerinti átváltoztató tulajdonsága egyben lélekváltoztató is. Mitológiai értelmét tekintve sokkal mélyebb rétegekhez áll közel, mint azt az első gondolatra hinnénk. Kerényi fogalmazásában Hermes, a lélekvezető több spirituális utat is felfed, míg megérkezik a dolgok eredőjéhez. A magyar mitológia szerinti teljes erdőben utazó viszont nem jár több utat, mert ez az erdő, mint tudjuk „kerek”. S a létezés hálójában utazó léleknek az önmaga legmélyéhez vezető útja ebben az esetben sohasem több utas és nem lineáris. Mélységét önmagában tárja fel, és nem mások megismerésében keresi. így kapja vissza az „eredő”, az „erdő” tudását. Ez a felismerés, ez a tudás teszi őt a táltos tudás birtokosává. Ennek a felismerésnek a kezdete akkor az, amikor már az „erdőben járó” tudja, hogy mit is keressen benne és általa önmagában. S ez a felismerés akkor válik tökéletessé, amikor ráébred arra, hogy ez az erdő „kerek” és ő ennek a végtelen teljességnek, ennek a spirituális, ősöktől megörökölt tudásnak a „közepén” áll.
Ebben a kerekségben az is benne van, hogy ez az erdő nemcsak tudó, értő, őrző, arató, hanem elvivő, büntető, ártó, fegyelmező is – azért, mert a túlvilág, a máslét megidézője is; hiszen így válik teljessé a megismerés.
A pálos Varsányi versének esetében azonban az erdő nem ártó, hanem őrző minőségben tűnik fel. Itt nem arról van szó, hogy halál közegén megy át, aki ebbe az erdőbe eljut, hanem önmagát és nemzete ősi örökségét találja meg újra itt. Az „úttalan” út fénylő úttá válik a megismerés által. Valami olyan tudás őrzőjének, birtokosa, amit nagyon sokáig el kellett takarni, el kellett fedni a „látható” világ elől. Hogy majd idővel, „ha lehull az álarc az erdő orcájáról”, újra felszínre kerülhessen az ősi tudás. Az élő természet itt Árpád-házi szimbólumokat, jelképeket sejtet. Olyan hagyaték ez, aminek a kódjait a magyar nyelv, a magyar észjárás és szakrális emlékezet őrzi. „Csak” a helyet kellett megtalálni, ahol őseink elrejtették ezt a halhatatlan örökséget.
Menjünk tovább: „sziklafalak mentén néhány kicsi házat emeltek”.
Pálosaink a sziklafalak mentén emelték kicsi „házaikat”. Pontosabban eleve célzatosan betájolva a sziklafalak mentén emelték, építették kolostoraikat, monostoraikat. Vagy a „kicsi házak” nem a kolostorokra utalnak, hanem másra. Ezek a kicsi házak valójában lejáratai lettek volna egy összefüggő barlangrendszernek, amiről kitörölhetetlen makacssággal beszél a helyi hagyomány.
A magas és meredek sziklafalakhoz képest a monostorok is kicsiny házakhoz hasonlítanak, vagy végleg vessük el ezt a kérdést és maradjunk a másiknál. Egy biztos: a pálosok tudatosan építkeztek, oda emeltek épületet, ahová azt „kellett építeni”, hogy működésbe hozzák a Pilis szerves, élő rendszerét. Azt a mágikus helyet, ami nyughelye egy ősi tudásnak és talán az ősi magyar királyoknak is. Az a kitüntetett hely, ahol találkozik az árpádi hagyomány, a szkíta tradíció és mindaz, ami ezeket megelőzi.
A vers harmadik sora adja a legkonkrétabb utalást a rejtett hagyományt illetően: „Szétszórt barlangok mélyét is jól kikutatták”.
E mondat értelmét vehetjük úgy, hogy a barlangrendszerek idővel úttalanná váló járatait újra „összekötötték”, járhatóvá tették, a bennük és általuk nyert tudást felismerték, és magukévá tették. S ezáltal „jól kikutatták” a helyet, hogy vajon hol lehetnek a magyarság, ősi, szent sírjai és a hagyomány emlékei.
Nagyon jól tudjuk, hogy az ősi időktől fogva a természet „méhének” tekintett barlangok nem voltak mások, mint a természet szentélyei. Gondoljunk csak a kora középkor nyugat- és dél-európai remetebarlangjaira, dél spanyolországi katar barlangjaira – mind megannyi titokra. Mint ahogy az is talány, hogy a katarokat, ezt a szerencsétlen sorsú, gnosztikus „szektát” milyen hirtelenül és szokatlan kegyetlenséggel törölték le a történelem színpadáról a világi és egyházi hatalmak tökéletes egyetértésben. Erre máig sincs kielégítő felelet.
De térjünk vissza a barlangtemplomokhoz. A thébai anakhoréták, pontosabban Thébai Remete Szent Pál közössége is barlanglakó volt. Érdekes magyar vonatkozása ennek a közösségnek, hogy Boldog Özséb a pálosok rendalapítója ezt az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendet Thébai Remete Szent Pálról nevezte el – erről majd később még bővebben írunk. Véletlenek ugye nincsenek…
Montuhotep Sankare fáraó templomát néhány évtizeddel felépítése után a Kr. u. IV-V. század idején újra belakták, felhasználták. Erre a felépítés után több mint 2000 év múltával került sor. S a lényeg, hogy ez nem volt más, mint egy elhagyatott, sivatagban lévő hegyi templom, pontosabban hegyoldalába vájt ún. barlangtemplom.
Nekünk, magyaroknak a barlang szó maga is sokatmondó, fővárosunk maga is barlangbirodalom, nagy, tágas barlangvilág. Erről ugyan kevés szó esik a sajtóban és a médiában, de attól még ez tény marad. Budapest az a főváros, amely alatt Európa-szerte a legtöbb barlang, barlangrendszer húzódik meg. A helyzet úgy néz ki, hogy erről lassan a nagyvilág többet tud, mint mi, akik e barlangvilág felett élünk. Ez a tény meghökkentő, de igaz. Említsünk meg a fővárosi barlangok közül egyet. Olyat, amiről ugyan készült egy vaskos könyv jó pár évvel ezelőtt, de azóta „kikopott” a könyvtárakból, és antikváriumokban is csak ritkán bukkan fel. A Báthori-barlangról van szó, amely a János-hegy és a Hárs-hegy oldalában található, s a mai napig el van zárva a nagyközönség elől. A barlangot az 1970-es években tárták fel. Megdöbbentő tény, hogy a barlang egyik legfontosabb lejáratát többtonnás ún. „oltárkő” fedte. Ez alatt a kőoltár „alatt” egy sajátos föld alatti világ terül el, aminek választó mezsgyéje maga a szent cselekmény helyéül szolgáló különös és bizarr oltár.
Ez a föld alatti világ szinte ontja a talányokat. Rebesgetik, hogy egyik terme szinte tökéletes háromszög, ahol a falakon különös vésetek, rajzok találhatók, amelyek csak egy speciális szögből nézve válnak láthatóvá az emberi szem számára. A piramisnak elnevezett termet egy monumentális, megmunkált piramis tölti ki.
S ami talán legkülönösebb az egész Báthori-barlang ügyben: senki nem beszél arról, hogy hová vezet ez barlang valójában. Vagy ha beszélnek is néhanapján a Báthori-barlang kijáratairól, azok valóban addig vezetnek-e ameddig, s nem nyúlnak-e be mélyen a Pilis belsejébe? S nincsenek-e benne ősi sírok vagy bármilyen más, múltunkat nagyban érintő tárgyi emlékek?!
Hiszen már írtuk, hogy a Pilis maga organikus, szent egész, és az ott található beavató-hegy egyben a szkíta vagy már az azt megelőző uralkodóink temetkezési helye a hagyomány szerint. Attila és az Árpád dinasztia királyi és egyházi központja volt ez a hely. Vajon miért? Egy dinasztia központját, helyét nem szokták csak úgy, spontán kijelöli. A kijelölés helyét, annak mindenkori módját a tradíció határozta meg.
Gyöngyösi Gergelytől, a rend XVI. századi rendfőnökétől és a rend történetírójától tudjuk, hogy: „Őseink ott fekszenek fedetlen kőkoporsóikban, romlatlan holttesttel”. Kapisztrán Szent János, a nagy harcos szerzetes élő szenteknek nevezte őket. Gyöngyösi Gergely utódjától pedig megtudjuk, hogy a török elől elmenekítették egykor a budaszentlőrinci kolostort teljes berendezésével együtt. Csak az a gond, hogy a kolostor alagsora tele volt nyitott kőkoporsókkal, és ezekben a nyitott kőkoporsókban pedig a szent életű atyák nyugodtak, akik már egyszer éltek – írja Gyöngyösi –, s most romlatlan testtel várják a boldog feltámadást. Nyilvánvaló, hogy ezeket a holttesteket elrejtették valahová. Valószínűleg be a Pilis belsejébe és úgy elzárták őket, hogy azóta senki sem tudott hozzájuk férkőzni. Egyik megválaszolatlan talány a másik után?!
Szántai Lajos vonatkozó könyvében nem közli a teljes verset, csak annak első három sorát és a befejező, utolsó sort.
Valójában ez a vers, amelyből a pálos kolostor falára véstek egy részletet, fráter Varsányi István verse, ami a pilisi Szent Kereszt-kolostor alapításáról szól, és teljes terjedelmében így hangzik:
Egykor az úttalan erdőt járva-kutatva atyáink
Sziklafalak mentén kicsi házat emeltek,
Szétszórt barlangok mélyét is jól kikutatták
Itt a kegyes remeténk s papi férfi, Özséb, alapítja
Végre a rend házát, s a keresztnek szent neve, címe.
Lassan a testvérek barlangjukat elhagyogatják,
S kezdenek együtt szigorú szent zárdai életet élni.
Innen terjedt szét a világon Pál remetének
Rendje: amelyben az erkölcs és ruha folttalan egyként,
így lesz majdan a kis forrásból nagy folyam árja.
Úgy vélem, hogy a Szántai Lajos által kihagyott részek is tartalmaznak számunkra érdekes információkat.
Először is ezekből a kihagyott verssorokból egy igen fontos tényt tudunk meg. Mégpedig azt, hogy idővel a pálosok pilisi barlangjaikat elhagyogatták. Talán nem tartozott a nagyközönségre azok általuk való „fenntartása”: a mélyben folyó szakrális cselekmények végzése, vagy éppen a fizikális kutatás, régészeti és spirituális feltárás és annak célja. Ezért inkább úgy értesítették a renden kívül lévőket, hogy ők bizony „elhagyogatták” ezeket a bizonyos barlangokat. Ami részben talán igaz is volt. De csak részben!
Azt is jelentheti a versben közölt információ, hogy a Pilis barlangjaiban vállalt feladatot, ha úgy tetszik, keresést befejezték, a feladatot elvégezték. Vagy azt, hogy a vállalt feladat második feléhez érkeztek és a barlangokban szerzett tudást immár elkezdték „kivinni” a városokba, elsősorban Esztergomba, majd szerte az országba. A másik nagyon fontos dolog, amit megtudhatunk a kihagyott sorokból, hogy a rend a lovagrendi morált követi, hiszen „az erkölcs és a ruha folttalan egyként…” van felvállalva.
Az viszont kétségtelen, hogy az utolsó mondat az, amiben egyértelműen megtalálható az özsébi látomás lényege, a rend egyetlen célja. Míg a fénylátomásban a tűz- szikrák állnak össze tűzoszloppá, a vers utolsó sorában a kis források válnak egy nagy folyammá. Az ősiség útját újra megtalálni, az elapadt életforrást, a láthatatlan barlangrendszer „úttalan” útjait újrajárva felfedni – mert ez volt a cél. A föld alatti barlangrendszerek „járatait” összekötni, a misztikus Pilis-test ereiben újra megkeringtetni a szellemi vért és a fentről kapott pneumát a maguk tökéletes elegyítésében, arányaiban. Így az ősök elveszett tudását újra a felszínre lehet hozni. Mert a hagyomány örök dolgait el lehet ugyan veszíteni akár évszázadokra is. De örökre elfelejteni lehetetlen.