SZKÍTA művészet
Bozó Andrea:
Hétszer fényesebben – A szkíta állatstílus
Főnix Könyvek 61. (Hely és Évszám nélkül)
(Részlet)
A szkíta állatstílusról, általában
A Kr. e. IX. századtól kb. a Kr. e. III. vagy II. századig az eurázsiai sztyeppe hatalmas térségeit a Kárpát-medencétől Belső-Ázsiáig azonos kultúrájú és életmódú népek népesítették be, akiket egységesen szkítáknak nevezünk. Művészetük a helyi jellegzetességek mellett fő vonásaikban egységes szellemi hagyományokat, azonos gyökerű kultúrát tükröz. Ezen népek művészetét nevezzük egységesen szkíta állatstílusnak. Állatstílus azért, mert ránk maradt tárgyaikon az ábrázolások témája a csekély emberábrázolás és növényi ornamentika mellett elsöprő többségben állatábrázolás, sajátosan stilizált formákkal. A sztyeppei népek művészetére általában az állatalakos ábrázolások gazdag változatai jellemzőek, ellentétben pl. a honfoglaló magyarok „palmettás” művészetével, ahol az állatábrázolások elenyészőek a növényi motívumok buja variációival szemben, s ahol sok esetben még az állatalakok is elnövényiesednek. Ugyanakkor az ókori Kelet civilizációinak művészetében (amelyben részben a szkíta állatstílus is gyökerezik) a jelentős számú állatábrázolás mellett az emberábrázolás a legjellemzőbb. Ezekkel a délebbi, „emberábrázoló” kultúrákkal szemben a sztyeppevidéki népeknél tehát sajátos állatábrázoló művészet alakult ki. Ez a művészet teljesen eltér a szomszédos civilizációk elbeszélő jellegű művészetétől, az állatábrázolások itt önmagukban hatnak, s az akkor élő emberek számára különleges jelentést, üzenetet, szimbolikus tartalmat hordoznak.
Maga az állatábrázolás egész az őskorig nyúlik vissza: a barlangi sziklarajzokig. Létezik egy elmélet, mely szerint az eurázsiai állatstílus egyenes ági leszármazottja lenne a barlangi művészetnek. Ezt az elméletet Gregor Boroffka fogalmazta meg elsőként. A jég visszahúzódásával az északra vonuló állatokat követték az akkori vadásznépek, majd idők múltán innen került át művészetük a sztyeppei nomád népekhez. Akárhogy is van, az állatok mindig nagy szerepet játszottak a mindenkori ember hitvilágában. Már a barlangi sziklarajzok állatairól is megállapították, hogy azok nem pusztán magát az állatot, mint elejtendő vadat jelentették, hanem sokkal mélyrétegűbb, mitikus jelentéstartalommal rendelkeztek, amely a mai ember számára már elhomályosult. Felmerült az a lehetőség is, hogy a földrajzilag különböző helyeken található sziklarajzok esetleg egy, az emberiség által egykor egységesen ismert ősmítoszt ábrázolnak.
Egy-egy nép művészetét természetesen erősen meghatározza hiedelemvilága és életmódja. Több kutató is megpróbálta a művészet tartalmát és stílusát a mindennapi élethez kapcsolni, az illető nép életmódjával megmagyarázni annak ábrázoló művészetét. Ezek a próbálkozások azonban megmaradtak elméletnek, bizonyításul majdnem lehetetlen. Logikusnak tűnik Herbert Kühn elmélete a földműves- és vadásznépek művészetéről. Szerinte a vadásznépek művészete mindig reális, mozgalmas, hisz életükben is a valóság hűséges megfigyelése segíti őket. Ez a művészet az időtől függetlenül az életforma tükröződése, nincs benne semmi tapasztalaton túli, transzcendens elem, hiszen az élet is az ember és vad közötti küzdelemben dől el. Ezt a reális és mozgalmas művészetet váltja fel a földműves népeknél az ütemes, elvont művészet. A földműves ember élete az elvetett mag körül formálódik, amelyet a természet láthatatlan erői irányítanak, melyeket ő tapasztalással ki nem ismerhet. A természet erőit, az évszakok váltakozását nem lehet konkrét dolgokkal ábrázolni, csak elvont jelképekkel. Ez az elmélet azonban elég egyoldalú, mert hiszen a vadásznépek életét ugyanúgy befolyásolják a természet erői, az évszakok, és az ő művészetükben is megfigyelhetők absztrakciók, jelképek, s a földműves népeknél pedig szintén megvan az állatok tisztelete.
Egyik legnevesebb magyar őstörténet-kutatónk, László Gyula írja, hogy amíg a vadász népek hiedelemvilágát az állatős tisztelet hatotta át, a földművelő népek állattisztelete az égre vetült, és állatövi jegyekként élt tovább, ugyanis a letelepült földműves élete jobban függött az időjárástól, így jól megfigyelte az égitestek járását. A csillagos ég és az állatábrázolások közti összefüggés azonban nem zárható ki a pusztai nomád népeknél sem, hiszen a régi magyar pásztorok is jól ismerték a csillagos eget az állatövvel, a lapok egyik mondája pedig egyenesen az égre íródott. Azon kívül a nyugati erdős területek kelta és germán népeinél is megtalálható az ősök állatalakban való megjelenése, és a sztyeppén is megszemélyesítik állatalakban az égitesteket. Valójában a hiedelemvilág és életmód összefüggéseiből nehéz bármiféle törvényszerűséget vagy általánosan érvényes következtetést levonni.
Hogy egy nép művészetében az állatalakos vagy növénymintás motívum dominált-e, László Gyula professzor szerint mélyebbre, eredetmítoszaikra vezethető vissza. Megfigyelései és egybevetései alapján arra következtetett, hogy az ősi anyaistennő mítoszának jelenléte az adott nép mitológiájában határozza meg az állatlakos stílus felvételét. A Kr. e. I. évezred fordulójáról származó lurisztáni bronzokat vette alapul, amelyek megelőzik a szkíták művészetét, de nagyon sok hasonlóságot is mutatnak vele. Ezeknél a Termékenység istennőjének és az Igazság istenének alakjaiból nőnek ki állataik…