Antonio Bonfini

1427(1434) – 1502(?)

Rerum Ungaricum decades

(Partes selectae)

A magyar történelem tizedei

(részletek)

 

A SZKÍTÁK

[…] Senki sem tagadja, hogy a szkíta nemzet Scytháról, Herkules fiáról kapta a nevét. A história elbeszélésében azonban eltérések vannak. Diodorus egy földből született szűzről beszél, aki köldöktől fölfelé emberi, egyébként vipera alakot mutatott; ez három fiút szült: Scythát, Plutót és Napist, az első bátorságban és tehetségben kiemelkedvén, azt a birodalmat, amelyet szűköcskén vett át, kiterjesztette, és a szkítáknak nevet adott; amikor a meggyarapodott területű országot felosztották, a másikról a plutonokat, a harmadikról a napaeusokat nevezték el.^[335] Az a gyenge és lenézett nemzet, mely először az Aras^[336] folyónál lakott, nagyszerű, háborúra és dicsőségre vágyó királyt kapván, a Kaspiig elfoglalta a hegyvidéket, a síkságot pedig az óceánig és a Maeotisig,^[337] sőt azt beszélik, hogy a Donon is átkelt, fényes sikereket aratott, és Európában Trákiáig jutott el; Ázsiában is elérte a Nílust, a meghódított tartományokból sok gyarmatot alapított Szkítiában, két hatalmasat is, az egyiket asszírokból, akiket Paphlagonia^[338] és a Pontus^[339] között telepített le, a másikat médekből a Don mögött, ezt Sarmatiának nevezték el.

 

Herodotus^[340] azt mondja, hogy Herkules semmit sem akart érintetlenül és hódítatlanul hagyni, ezért elment Szkítiába, egy erdős, berkes vidéken egy kétalakú asszonyra bukkant, aki elvette tőle a lovait, és csak azzal a feltétellel tudta azokat visszaszerezni, ha közösül vele; ez három szép és egészséges fiút szült neki, Scythát, Agathyrsust és Gelonust; amikor a nő tanácsot kért tőle, hogy melyiküknek adja át az országot, azt felelte, hogy annak, aki erősebben meghajlítja az íjat, amelyet otthagyott; midőn felnövekedtek, Scytha hajlította meg a legjobban, ő kapta meg az ország fölötti uralmat, fivérei más lakóhelyet kerestek; Gelonus átkelt a Donon, országa határát a Dunáig kiterjesztette, Agathyrsus észak felé ment, és a Riphaeus- meg a Hyperboreus-hegyeknél^[341] alapított birodalmat. Némelyek pedig, akik a zsidók, nem tudom, miféle meséi nyomán ábrándozgatnak, azt írják, hogy a szkíták Jáfet^[342] fiától, Magógtól erednek, a hunoknak meg Nimród^[343] fiai, Hunor és Magor voltak az elei. Mi azonban inkább a roppant tekintéllyel rendelkező ősi forrásokat akarjuk követni, akár még tévedéseikben is, mintsem ezekkel akár igazságukban is egyetérteni.

 

A szkíták nemzetét tehát mindig a legősibbnek tartották, ezt jól mutatja vitájuk az egyiptomiakkal. Az egyiptomiak a következő érveléssel vitatták maguknak az emberi nem eredetét: azt állították, hogy a dolgok kezdetén az első emberek semmiképpen sem lakhattak ott, ahol elviselhetetlen a hideg vagy iszonyú a hőség, hiszen ezekkel szemben az elme máig sem tudott valamiféle takarót kimesterkedni; Egyiptom középen van, földje dúsan termő, éghajlata kiegyensúlyozott, a Nílus pedig a napmeleg hatására az iszapból számtalan állatfajt teremt; ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy az első emberek ott találhatók, ahol a legkönnyebben fejlődhettek. A szkíták viszont azt erősítgették, hogy ennek nincs jelentősége, az isten és a természet semmit sem csinál fölöslegesen, nem alkotott olyan helyeket, amelyek egészen üresek, az állatok és egyéb dolgok teremtése során mindent a hely és az éghajlat viszonyainak megfelelően alkotott meg, a hideg vidékekre durva testeket helyezett, mások képesek elviselni a hőséget, a növényeket és gyümölcsöket a hely és az éghajlat szerint a legcélszerűbben osztotta el; akárhogy történt is a teremtés, akár egyesülés és a dolgok összevegyülése volt az, akár a vizek áradása a földek fölött, akár tűz borított mindent, és ez szülte a világot, mint mondják, akárhogy volt is, a szkíták mindenképpen korábbi eredetűek. Mert ha az isten akaratából tűz esett a földre, azt kell hinni, hogy a tűztől először a fagyos észak szabadult meg, Egyiptom viszont és a többi terület, amely napkelet felé esik, igen lassan vált mérsékeltté, hiszen még ma sem nélkülözi a nap forróságát; ha özönvízbe merült el a talaj, a visszavonuló vízből a magasan fekvő észak bukkant ki gyorsabban, és ez nem történhetett korábban sehol, mint Szkítiában. Hogy ez milyen magasan fekszik, könnyen belátható abból, hogy minden Szkítiából eredő folyó a Fekete- és az Egyiptomi-tengerbe^[344] siet, míg viszont Egyiptom királyok és nemzedékek oly sok fáradozása és költsége ellenére mindmáig sem tud ellenállni az árvíz erejének. Ebből könnyen megállapítható, hogy a Nílus nem délről, hanem a nyugati Atlasz-hegységből folyik kelet felé. Ha az egység szétoszlásakor és a dolgok egyesülésekor a könnyebb anyagok felfelé, a nehezek lefelé mozogtak, bizony az éghez közelebbi, a kiemelkedő sarkon fekvő Szkítia emelkedett ki előbb. Az egyiptomiakat azonban nemcsak érvekkel, hanem fegyveres erővel is legyőzték. Amikor ugyanis egykor Sesostris,^[345] az egyiptomiak királya háborút indított, nemhogy a határukon várták volna be érkezését, hanem messzire elébe vonultak, mintha portyázni mennének, hogy tudniillik a király semmit se tudjon zsákmányolni tőlük; amikor ezt a támadó észrevette, otthagyta a poggyászt meg a tábort, és szélsebes futással visszavonult; a király óriási veszteségeket szenvedett, és alig tudott ép bőrrel hazamenni Egyiptomba. Sőt, ha a szkítákat a mocsarak fel nem tartóztatják, egész országát elvesztette volna. Ezek, miután visszamentek, egész Ázsiát meghódították, és uralmuk jelképeként csekély összeget kivetve adófizetőjükké tették. De minek beszéljünk Sesostrisról, és minek hánytorgassuk fel az ósdi történeteket? Gyalázatos menekülésre kényszerítették Dariust,^[346] a perzsák királyát, egész seregével együtt megsemmisítették Cyrust,^[347] lemészárolták Zopyriont, Nagy Sándor^[348] hadvezérét, egész seregével együtt; megsemmisítették a parthus és a baktriai birodalmat.

 

Háborúban kérlelhetetlen nemzet, fékezhetetlen, nagyravágyást és kapzsiságot nem ismerő, a legyőzöttől nem kíván egyebet, csak a dicsőséget, nem művel földet, nem épít házat, nem telepít falvakat, nincs állandó lakóhelye. A műveletlen pusztaságokon csak barmait legelteti. Szekerét házként használja, amelyet kedve szerint mozgathat, ezen szállítja az asszonyokat és a gyermekeket; vad- és nyestbőrbe burkolóznak, nem használnak gyapjút, tejjel és mézzel táplálkoznak, edényük leginkább a fejővödör, fegyverük kard és nyíl, az igazságot nem törvénykönyvből ismerik, hanem a természet oltotta beléjük. A lopást tartják a legsúlyosabb bűnnek, mert barmaikat és élelmiszerüket fedél és kerítés nélkül tartják, midőn az erdőkben kóborolnak; ha lopni szabad volna, nem tudnának fennmaradni; a máséra nem vágyakoznak, megelégednek a magukéval; aranyat, ezüstöt nem kívánnak. Egyébként kiegyensúlyozottak, mértékletesek, természettől fogva becsületesek, amit a rómaiak és a görögök még a filozófusok utasításai és tanításai nyomán sem tudtak követni. Ezeknek ugyanis többet használt a bűnök nem ismerése, mint amazoknak az erények ismerete. Joggal dicséri tehát őket oly nagyon Homerus, ahogy az előző könyvben mondtuk, de amikor kapcsolatba kerültek a föníciaiakkal, iónokkal, miletusiakkal, a görögökkel és a rómaiakkal, erkölcseik megfertőződtek, kegyetlenekké és vadakká váltak.

 

Ázsiában teremtettek maguknak birodalmat, ahonnan évente ezerötszáz arany adót szedtek; az adófizetésnek Ninus, az asszíriaiak királya vetett véget, ők sem a legyőzetést, sem a szolgaságot nem bírták elviselni. Pius,^[349] ama szentséges atya, megrója Trogust^[350] azért, mert azt írta, hogy a szkíták inkább csak hallottak a római fegyverről, mint érezték azt, szerinte nem voltak méltók erre a dicséretre, mert a rómaiaktól, görögöktől, macedónoktól nem maradtak érintetlenek; Sándor egészen a Sir-Darja folyóig öldöste őket, Pompeius^[351] a szkíták több seregét legyőzte, meghódította az albánokat és az ibéreket, Claudius^[352] császársága idején is a rómaiak számos ragyogó tettet hajtottak végre a szkítákkal szemben, és a többiről nem is szólunk. Ámde mindez könnyen megcáfolható, hiszen az említettek a határokig is alig jutottak el, a belső és rejtettebb területekre egyáltalán nem nyomultak be. Ha Sándor azzal henceg, hogy tett valamit, hát azt csak érintőleg és nem lényegében tette, mert ha huzamosabban ott tartózkodott volna, szerencséje aligha meg nem változik; a beljebb lakó szkíták ugyanis inkább csak hallottak Sándorról, de nem találkoztak vele. A bactrianok és sogdianok elpártolása miatt előbb tért vissza, mint ahogy a szkíták összesereglett népét meglátta volna. A római császárok viseltek ugyan hadat a dákok és a bosporusiak ellen, méghozzá igen gyakran gyászos kimenetelű hadat, de Szkítia belsejébe sohasem jutottak el, mert ez Ázsiában is, Európában is oly szélesen és hosszan nyúlik el, hogy egy másik földkerekségnek mondhatod, mely földjének termékenységét, barmainak szaporaságát, aranyának, ezüstjének, drágaköveinek bőségét tekintve nem megvetendő. De higgy nekem, ez a szentséges atya, aki sok mindent előre látott a távoli jövőben, nem nézte jó szemmel, hogy a Szkítiából származó magyarok, akik az ausztriaiakat súlyos vereséggel és csapással sújtották, és alighanem sújtani fogják megint, ily nagy dicsőséggel ékeskedő ősöket kapnak.

 

Ezenkívül a parthusok a szkíták pártosai voltak, amint ezt a szkíta nyelvből érteni lehet, akik ugyan a római néptől a leghatalmasabb vezérek révén három háborúban szenvedtek vereséget, mégis inkább győzteseknek, mint legyőzötteknek látszottak. Ezek, otthoni lázadásuk miatt hazájukból kiűzetvén, először azokat a pusztaságokat foglalták el titkon, amelyek a hyrcanok meg a daák, valamint az araeusok, a margianok és a bactrianok között fekszenek, szkíta nyelvüket kezdték méddel vegyítení, majd mikor sok-sok idő múlva Arsaces^[353] lett a királyuk, országukat kiterjesztették, és róla nevezték többi királyukat is Arsacidáknak. Bámulatos bátorsággal küzdöttek Antiochus,^[354] Seleucus fia ellen, aki százezer gyalogossal és 20 ezer lovassal támadta meg őket. Mithridates^[355] uralkodása idején legyőzték a médeket meg a hyrcanokat, és ő a parthusok birodalmát a Kaukázustól az Eufráteszig terjesztette ki. Fia, Phraates,^[356] Antiochus háborújában a görögök seregét teljesen megsemmisítette, és hosszú ideig fogságban tartotta. Ezek ölték meg Marcus Crassust,^[357] hatalmuk alá hajtották az uralkodó perzsákat. A hadat viselő Marcus Antoniusszal^[358] 50 ezer lovast állítottak szembe, és ha földink, Ventidius Bassus^[359] bátorsága nem szegül velük szembe, az egész római hadseregnek vége lett volna. Severus császár^[360] csalárdságát súlyos háborúval torolták meg. Gallienus^[361] uralkodása alatt elfoglalták Mezopotámiát és Szíriát. Végezetre ez a szkíta törzs elfoglalta a Kelet egész birodalmát, és a rómaiak sohasem tudták leigázni. A többit elhagyom, hogy ne kalandozzam messzire.

 

Azon töprenghetünk, hogy Szkítiának vajon a férfiak vagy az asszonyok virtusa szerzett-e nagyobb dicsőséget. Közülük származtak ki az amazonok, e hallatlan erejű és bátorságú asszonyok, akik nemcsak azt utasították vissza, hogy más nőkkel összehasonlítsák őket, hanem a férfiak dicsőségét is elérni, hogy azt ne mondjam, felülmúlni igyekeztek. Ptolemaeus a Volga folyó és a Ceraunius-hegy közé helyezi őket.^[362] Metrodorus Scepsius^[363] azt hagyományozta, hogy ezek a gargarensek szomszédai voltak, és a Cerauniusok lábánál éltek. Eredetüket a történetírók így írják le: Midőn Szkítiában a nagyurak áskálódása két királyi ifjút elüldözött otthonról, ezek – azt beszélik – sok ifjat gyűjtöttek maguk köré, és Cappadociába^[364] mentek, letelepedtek a Terménél, elfoglalták a themiscyrai mezőket, és ott sokáig rabló, lator életet folytattak, végül a szomszédok összeszövetkeztek, és egy szálig lemészárolták őket. Életben maradt feleségeik, mint mondják, látták, hogy száműzetésükhöz özvegység is járul, ezért kétségbeesésüket merészséggé edzették, fegyvert ragadtak, és nemcsak azért, hogy megtartsák, ami az övék volt, hanem területüket is meg akarták növelni; megvetették a szomszédokkal való házasságot, mint a szolgaságot, és a férfiak segítségét visszautasítva kiterjesztették országukat; hogy mindnyájan hasonló helyzetben éljenek, megölték a férfiakat, akik odahaza megmaradtak, majd dühüket a szomszédokra fordították, meghódították őket, aztán – hogy ki ne pusztuljanak – évente meghatározott időben közösültek velük. A fiúgyermekeket azonnal megölték, a lányokat megtartották, de nem asszonyi mesterségekre tanították őket, hanem lovaglásban, vadászatban, íjászatban gyakorlatoztatták. Jobb mellüket levágták, hogy a nyilazásban ne zavarja őket, innen származik a nevük is. Leghíresebb királynőjük Lampedo és Marpesia volt; felváltva gyakorolták az uralmat, egyikük a belső, másikuk a külső ügyeket kormányozta. Azt állították, hogy Mars nemzette őket. Alávetették Európa nagyobb részét, hatalmukba hajtották Ázsia sok városát; amikor birodalmuk megvédése végett hatalmas hadsereggel Ázsiában tartózkodtak, megalapították Ephesust, Szmirnát, Cymát és Magnesiát. Marpesiát a leánya követte, Orithyia, aki rendkívül katonás fegyelemmel szüzességét mindvégig megőrizte, az amazonok birodalmát olyannyira megnövelte, hogy méltóvá vált a Herkules és Theseus hadjáratában való részvételre, mely utóbbi hozzájuk igyekezvén Görögország ifjúságának színét gyűjtötte össze, és kilenc hosszú hajót ácsoltatott. Két nővér, Antiope és Orithyia kormányzott, Antiope a bel-, Orithyia a külügyekben. Amikor Herkules az amazonok partvidékére érkezett, Antiope nem tartott támadástól, óvatlan és felkészületlen volt, amikor megrohanták. Antiope nővérét, Menalippét Herkules, Hippolytét Theseus rabolta el, tőle született Hippolytus; a szerencsétlenek szomorúan tűrték a fogságot. Amikor Orithyia övéi esetéről értesült, és megtudta, hogy a rabló az athéniek vezére volt, segítséget kért Sagillustól, a szkíták királyától, és megtorolta az athéniek jogsértését. A legvitézebb férfival is összehasonlítható Penthesilea következett utána, aki nem félt attól, hogy tekintélyes sereggel segítséget vigyen a trójaiaknak. Fennmaradtak egészen Sándor idejéig. Thalestris királynő elérte, hogy közösülhetett Sándorral, majd nemsokára az összes amazonnal együtt meghalt. És jóllehet a történetírók különbözőképpen számolnak be róluk, mégis második Claudius, amikor a gótok fölött diadalmenetet tartott, tíz férfiruhás asszonyt vezetett egy szekér előtt, akiket amazonoknak tartottak. Piruljanak tehát a férfiak, és elsősorban azok, akik elbizakodottságukban annyit tulajdonítanak maguknak, amennyit másoknak sohasem engednek meg. Hogy az amazonok, minden századok ritka példányai, a szkíták ragyogó sarjai, mily jeles ősöknek számítanak, tetteik messze hírlő dicsősége mutatja. Ha a szkítáknak olyan kitűnő íróik lettek volna, mint a görögöknek és a latinoknak (szavaimmal nem akarom sérteni a római birodalom méltóságát), és ha minden országot igazság szerint értékelnének, félő, hogy kénytelenek lennénk a barbárok előtt pironkodni.

 

Bárcsak inkább elfogultságból és ne az igazságnak megfelelően mondhatnánk ezt! De az igazság szellemét mindenben tisztelni kell. Hegesippust^[365] idézzük, az elfogulatlan tanút, aki előadja, hogy amikor Titus elfoglalta Jeruzsálemet,^[366] ahol tizenegyszer százezer zsidó esett el, és kilencvenhétezer jutott fogságba, akkor voltak az alánok az ázsiai Szkítia lakói, vad és háborúban edzett nép, akiket Sándor más elvadult nemzetekkel együtt vasretesszel zárt be a Kaukázusba, hogy a Don és a Maeotis környékét műveljék, ne támadják meg a másét, de vagy a talaj terméketlensége miatt, ami nem felel meg mindig a földművesek vágyainak, vagy zsákmányra éhezve feltörték a kaput, Hyrcanián keresztül Médiára rohantak, meglepetésszerűen végigszáguldtak a médek egész országán, mindent tűzzel-vassal pusztítottak; mivel dúsgazdag királyságra bukkantak, az öldöklésbe belefáradva zsákmányolni kezdtek; Pacorus király inkább az életével törődött, mint az országgal, egy távoli biztos helyre menekült, fogságba esett feleségeit, gyermekeit, ágyasait száz talentumért váltotta ki az ellenségtől; Tiridates, Örményország királya, amikor megtudta, hogy meg fogják támadni, megpróbált ellenállni, de hiába igyekezett, az ütközetben vereséget szenvedett, őt magát is kötélre fűzték, és ha azt éles kardjával bátran el nem vágja, elevenen került volna az ellenség hatalmába; az alánoknak szokásuk volt, hogy a csatában kötelet hajítottak, és ezzel fogták el az ellenséget; Tiridates, hogy a haláltól megszabadult, otthagyta nekik az országot, hadd fosztogassák; kirabolták, felégették Médiát és Örményországot, majd hazamentek Szkítiába. Mit mondjunk az európai alánokról, akik a gótokkal szövetkezve nemcsak Trákiát, Mysiát^[367] és Pannóniát rohanták meg, hanem Illyricumot,^[368] Itáliát, Germániát, a két Galliát^[369] és Hispániát is, számos területet oly szilárdan elfoglaltak, hogy mindmáig tartják azokat? A tarragonai Hispániát^[370] most a gótokról és alánokról Gothalaniának nevezzük. Bárcsak ne ismernénk a gótok gyújtogatásainak, rombolásainak az emlékeit! A vandálok ugyanezen az úton száguldozva Afrikát foglalták el. A gótok is először nemcsak Trákiát, Macedóniát és Görögországot dúlták fel, hanem Valerianus^[371] és Gallienus császársága idején Pontust és Ázsiát is. Isten haragjának szinte minden súlyos ostorcsapása az Északról érkezett.

 

Bizonnyal csodálatra méltónak tarthatjuk, hogy a szkíták sohasem tűrhették huzamosabban az idegen igát, és a többieket legyőzték a háborúban. Először Bacchus és Herkules vezetett ellenük hadat, aztán Cyrus, Darius, Sándor és Pompeius, de nem tudtak fölöttük sokáig uralkodni. Véleményemmel nem áll szemben Lucius Florus,^[372] amikor úgy gondolom, hogy Mithridates,^[373] Pontus királya azért volt képes 40 éven át folytonos háborút vívni a római nép ellen, mert szíves viszontszolgálatok fejében a szkíták segítségét bírta, és ez úgy megerősítette a seregét, hogy számos vereség után sem tört meg, sőt a népeknek az a termékeny bölcsője bőséges pótlással is szolgált. Legújabban pedig mit mondjunk a törökökről, akik az ázsiai Szkítiából származnak, átvonultak Pontuson és Cappadocián, elárasztották a szomszédos területeket, és folytonos támadásaik révén akkora erőre tettek szert, hogy Galatia, Bithynia, Frígia és egész Kis-Ázsia megszállása után, majd a római birodalom súlyos gyalázatára és vesztére átkelve a Dardanellákon, Európa nagy részét elfoglalták? Hogy a magyarok mit cselekedtek, látjuk is, históriánk is erről fog szólni. De nem kell csodálkoznunk e nemzet erényein és viselt dolgain, mert abban, hogy erőben és háborúzásban kitűnnek, legfőképp e három tényező segíti őket: a magasan fekvő sarok magasztos lelkeket hoz a világra, Mars, aki a szkíta tájakon uralkodik, és az ő sajátképpeni istenük, adja a vadságot, a vidék természete pedig a testi erőt. Ugyanis a hideg környezet elzárja a test pórusait, ezáltal növeli a természetes meleget, elősegíti az emésztést, miért is a test naggyá és erőssé válik. […]

 

Jegyzetek:

 

^[335] A szkíták az i. e. VIII–II. században lakták a Fekete-tenger északi partvidékét. Kapcsolatban álltak a görögökkel, ezért a görög irodalom elég sok töredékes adatot őrzött meg róluk. A közvélemény – különösen később – szkíta eredetűnek vélt minden népet, amely arról a tájról érkezett Európába, így a hunokat, majd a magyarokat is, annál is inkább, mert Szkítián többnyire a művelt világtól keletre eső, beláthatatlan terület egészét értették. A magyarság őstörténetével foglalkozó krónikás és humanista irodalom tehát elsőrendű forrásként hasznosította a szkítákra vonatkozó tudósításokat. – Diodórosz Szikeliosz (i. e. I.–i. sz. I. sz.) szicíliai görög történetíró, világtörténetének első könyvei az őstörténetet tartalmazzák.

^[336] Örményországi folyó.

^[337] Az Azovi-tenger és mocsaras környéke.

^[338] Kis-ázsiai tartomány.

^[339] A Fekete-tenger.

^[340] Hérodotosz (i. e. kb. 484–425) görög történetíró.

^[341] Mesés hegységek a föld északi szélén.

^[342] A bibliai Noé fia.

^[343] Bibliai vadász.

^[344] A Vörös-tengerbe.

^[345] Szeszósztrisz egyiptomi király (i. e. kb. 1400–1330).

^[346] I. Dareiosz perzsa király (i. e. 521–485).

^[347] Kürosz perzsa király (i. e. 559–529).

^[348] Alexandrosz macedón uralkodó (i. e. 336–323), az ókor egyik legnagyobb hódítója.

^[349] Enea Silvio Piccolomini (1405–1464), olasz történetíró, sokáig III. Frigyes császár szolgálatában állt, majd 1458-tól II. Pius néven pápa.

^[350] Pompeius Trogus (i. e. I. sz.) római történetíró, műve elveszett, csak Marcus Junianus Justinus (II–III. sz.) kivonatában ismert.

^[351] Gnaeus Pompeius Magnus (i. e. 106–48) római államférfi, hadvezér.

^[352] II. Claudius Flavius római császár (268–270).

^[353] I. Arszakész parthus király (i. e. 250–248).

^[354] I. Antiochus Sótér, Szíria királya (i. e. 281–261).

^[355] I. Mithridatész parthus király (i. e. 171–138).

^[356] II. Phraatész parthus király (i. e. 138–128).

^[357] Marcus Licinius Crassus Dives († i. e. 53) római hadvezér.

^[358] Marcus Antonius (i. e. 83–31) római hadvezér.

^[359] Publius Ventidius Bassus (i. e. kb. 89–38) római konzul.

^[360] Septimius Severus római császár (193–211).

^[361] Gallienus római császár (253–268).

^[362] Klaudiosz Ptolemaiosz (I–II. sz.) görög csillagász, földrajzíró. – Ceraunius a Kaukázus része.

^[363] Métrodórosz Szkepsziosz (i. e. kb. 145–70) görög bölcsész, írásainak csak emléke maradt fönn.

^[364] Kis-ázsiai tartomány.

^[365] Josephus Flavius (I. sz.) görög nyelvű zsidó történetíró rosszul olvasott neve.

^[366] Titus Flavius Vespasianus római császár (69–79), 70-ben leverte a zsidók felkelését, és elpusztította Jeruzsálemet.

^[367] Balkáni tartomány, a humanista szóhasználatban lényegében Szerbia.

^[368] Horvátországot.

^[369] A két Gallia Itália északi, „Alpokon inneni” és Franciaország déli, „Alpokon túli” területe.

^[370] Spanyolország Tarragona környéki vidéke, Katalónia (Cataluna).

^[371] Publius Aurelius Licinius Valerius Valerianus római császár (253–259).

^[372] Lucius Annaeus Florus (II. sz.) római történetíró.

^[373] VI. Mithridatész Eupatór pontusi király (i. e. 121–63), a rómaiak hírhedt ellenfele.

 

(Kempelen Farkas Digitális Könyvtár – Bp., 1995. Balassi Kiadó. Ford. Kulcsár Péter)