Dr. Aradi Éva

Szakák és indoszkíták

 

A szakák valójában az ázsiai szkíták ^[1] Ez utóbbi nevet Hérodotosz adta az iráni, perzsa és indiai forrásokban szaka (saka) néven ismert népekre. Egyik uralkodójukról: Szkülosz-ról nevezte el az ókor híres népét szkítáknak. Azt, hogy ez a nép saját magát hogyan nevezte, a kitűnő fiatal erdélyi kutató: Puskás Kolozsvári Frederic tanulmányában részletesen leírta és nagyon helyesen Skiluros-nak (az s.k.l-lel jelölt mássalhangzókból először „szikül”, majd „székely” népnév lett) tételezi fel a szakák eredeti nevét. ^[2] A 2009 májusában a budapesti Nemzeti Múzeumban megrendezett szkíta kiállításon láthattuk egy térképen a szakák birodalmát: Ázsiában hatalmas kiterjedésű országuk volt, a Kr.e. 8-ik–7-ik századtól: a mai Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tadzsikisztán, az Altáj hegység és Dél Szibéria területén, de még a mai Kazakisztán déli részét is uralták. A térkép aláírásán szák-oknak nevezték őket magyarul. Azonban maradjunk a szaka elnevezésnél..

Jelen kutatásom előtt a jüecsikkel, kusánokkal és heftalitákkal foglalkoztam, ezekről könyveim is megjelentek. A szakák kutatása sokkal összetettebb. Először is ezek még eredeti szkíta nép voltak, míg az előbbiek szkíta utódnépek. Nagyon sok törzsszövetséget alkottak és a címben jelzett egyik utódnépük: az indoszkíták is több dinasztiát hoztak létre. Bár a jüecsik is öt törzsből tevődtek össze, mikor Baktriát elfoglalták, de a Kuei-shuang, azaz a kusán törzsön kívül nem írnak róluk még a kínai források sem részletesen. Lehet, hogy a másik négy törzs története is olyan összetett volt, mint a kusánoké, de források nélkül lehetetlen bármit is állítani róluk. Ezért nincs igazuk azoknak a „hivatalos” magyar történészeknek, akik szerint a nomád népek és Belső Ázsia története egységesebb, egyszerűbb, mint a letelepedett népeké. A British Múzeum kutatói szerint semmivel sem egyszerűbb ezen népek kutatása, csak a források száma jóval kevesebb, ezért inkább nehezebb a tanulmányozásuk ^[3] .

Míg a kusán birodalomban két dinasztia uralkodott: az első a Kadzsula Kadfiszesz és utódai, az úgynevezett korai és nagy kusánok voltak, majd Vászudéva és utódai, a kései uralkodók a birodalom bukásáig jól követhetők. Ugyanez nem mondható el a szakákról, majd a dél felé vándorolt utódaikról, az indoszkítákról, akik Indiában, Gandhárában és Irán keleti részén négy nagy csoportra oszthatók és az egyes csoportokon belül több dinasztiára.

Érdemes megjegyezni, hogy a tudomány még a huszadik század első felében is a kusánokat is indoszkítáknak tartotta. ^[4] Ez részben igaz, hiszen a jüecsik és a kusánok szkíta utódnépek voltak és Indiában is uralkodtak. Azonban a szakák, tehát az indoszkíták elődei éppen a jüecsik nyugatra tartó népe elől menekültek dél felé az Isszik-Köl, az Ili folyó és Fergána vidékéről. Esetükben ismét egy sokféleképpen nevezett törzsszövetséggel találkozhatunk: a kínai források szerint a nép sse /kiejtése: ssek/, vagy szai, a perzsák és indusok szerint szaka (Indiában még ezen kívül saka, sákja néven is ismertek), a görög források pedig szakai, vagy szkíta néven említik őket. Az összes ázsiai szkíták közül ez egy bizonyos népesség is. ^[5] Tehát a „szaka” név összefoglalja az ázsiai szkítákat és egyben a kutatásunk tárgyát képező népet, akik eredeti helyükről dél felé menekülve Baktriában és Indiában játszottak fontos szerepet, bár nem hoztak létre olyan összefüggő világbirodalmat, mint a kusánok.

Grousset és más európai tudósok, de még az indiai nyelvészek szerint is a szakák és a jüecsik indo-iráni népek voltak és az ókori iráni nyelv keleti dialektusát beszélték. ^[6] A francia tudós nyelvi szempontból kettéosztja a belső-ázsiai nomád népeket: a hunokat és – helyesen – a hunok nyelvéből származó mongol, türk nyelveket beszélő népek alkotják az egyik csoportot, míg a szakák, jüecsik, pártusok, szászanidák és a szkíták többi utódnépe képezik a másikat: az iráni nyelvet beszélőkét. Az tény, hogy  Indiától keletre, például Khotanban a későbbi századokban is az iráni nyelv egy bizonyos dialektusát használták, hiszen a magyar származású Stein Aurél a Dun-huangban talált iratokból fejtette meg a „khotani szaka” nyelvet, melynek alapján több, addig ismeretlen nyelvet lehetett azonosítani, például a szogdot. Azonban Grousset és több más tudós álláspontjával kapcsolatban szeretnénk megjegyezni azt a tényt, hogy a belső-ázsiai nomád népek nagyon hamar asszimilálódtak a meghódított, letelepedett országok lakóihoz mind kulturális, mind vallási és nyelvi szempontból. Ez a tény jól bizonyítható a kusánok történelmének vizsgálatánál. Érméiken először a görög feliratok és a baktriai nyelv jelenik meg, mely az iráninak keleti dialektusa; később, indiai hódításuk után pedig vagy a szanszkrit, vagy a prákrit nyelvet használták. Az érméken pedig a meghódított területek vallási szimbólumait, istenségeit ábrázolták. Tehát nem biztos, hogy akár a szakák, akár a kusánok eredeti nyelve iráni volt. Ebből a szempontból Harmatta Jánossal lehet egyetérteni, aki tanulmányában a jüecsik eredeti nyelvéről azt írta: „ismeretlen nyelv és ismeretlen írás”. ^[7] Ezt a megállapítást a szakákra is alkalmazhatjuk, hiszen eredeti hazájukban, az Isszik Köl vidékén nem maradt fenn semmilyen írásos emlék, érme, vagy kőfelirat. A kínai források pedig éppen a jüecsikkel történt harcok után írtak róluk, de nyelvükről nem tettek említést. Később pedig vagy a pártusokkal kerültek kapcsolatba, vagy Baktriában a görög fejedelemségekkel. S ott már alkalmazkodtak a letelepedett népek nyelveihez, elsősorban az iráni nyelvhez és az érméken nevükhöz illesztették a görög – esz, -osz, -usz végződést. Ezt mindig el kell hagynunk eredeti nevük kutatásánál.

Általánosságban még megjegyezzük, hogy a több népből álló ázsiai szkítákat, tehát a szakákat elsősorban az ókori történészek: Hérodotosz, Megaszthenész, Pliny, Ptolemaiosz, Arrian, majd Strabon említik műveikben, így meglehetősen sok adatunk van róluk. Hérodotosz szerint a szaka törzs akkor jött létre, mikor az égből három dolog esett le: a/ eke, b/ bárd és c/ ivócsésze. Természetesen ez mítosz, de jól jellemzi a népet: területet bárddal hódítottak, azt megművelték, majd a már általuk is ismert szőlőből készített bort ittak. ^[8] Hérodotosz, aki először írt róluk, néhol említést tesz arról, hogy a szkíta név a szakákat fedi: „A szakák, vagy szkíták nadrágot hordanak és fejükön magas, csúcsos süveget. Fegyverük az íj, nyíl és a tőr, emellett a harci bárd, azaz a szagarisz /sagaris/. ^[9] Ezek valójában az amyrgiai szkíták, de a perzsák szakának nevezik őket.” ^[10] A nagy görög történész által említett és a szakákra jellemző három dologból, – melyek az égből estek le – a legérdekesebb szerepe az ivócsészének volt. A nomád népeknél ezeknek nagy a jelentőségük nemcsak azért, mert sokszor sivár, sivatagos területeken mozogtak és a víz számukra életbevágó volt, de spirituális, szakrális szertartásoknál használt szimbolikus jelentést is tulajdonítottak az ivócsészének. Például fontos szerepe volt a vérszerződés megkötésénél. Hérodotosz még megemlíti, hogy a szakák a nőstény kutyát, a szukát szpaká-nak nevezték, s fontos állatuk volt; sokszor a halott mellé temették kedvenc kutyáját.

A perzsa történészek szerint a szaka férfiak magas, erős harcosok voltak, bátor, vakmerő emberek, kiváló lovasok. Az, hogy lehettek közöttük europid származású törzsek is, több régészeti lelet igazolja. Erre a tényre a kiváló kutató, Z. Tóth Csaba hívta föl figyelmemet és megnevezett jó néhány forrást. Ezekből idézek:

a/ „Az első belső-ázsiai rovásemlék Hszincsiangból,a Góbi-sivatag peremvidékéről került elő a Kr. előtti 2000. évben, a Hszia kínai dinasztia idejéből két úgynevezett kerekszúr sírból. A sírokban europid szőke hajú emberek feküdtek varrt nadrágban, tehénbőr saruval és nemezsapkával. A fatáblákon – még publikálatlan – írás a kínai szakemberek szerint „tielő, illetve hun” jellegű.” ^[11]

b/ „A férfiak, akárcsak az asszonyok varkocsot (copfot) viseltek. Az asszonyok a hajfonatukat a tarkón fonták össze és 10-12 cm magas nyírfakéreg „kupakkal” (hengeres forma) erősítették meg, amelyet belül vékony, kívül vastag selyemszövettel vontak be. A hajhoz ezt a szerkezetet két-három fejes csont kontytűvel erősítették oda. Néha a kupak aljához hajfonatot erősítettek. A tepszei ábrázolásokon (7 fatábla) jól tanulmányozható a Tastyk emberek viselete. Az övükön övlemezek és csatok voltak. Voltak még a sírokban toilett-dobozok, tükrök, etc. Az ábrázolások és maradványok is egyértelműen europid embereket mutatnak, akik fehér bőrűek és vörhenyes (szőke) hajúak. A tibeti források egyértelműen azt mondják, hogy a Kinc’a-ban lakók (kirgizek) rőt hajúak, kékszeműek, azaz visszataszítóak és csúnyák, mert nem olyanok, mint a mongolok és a tibetiek! A kínai források pedig azt mondják, hogy a jenyiszeji kirgizek, azaz a hákászok a türkökkel és a hunokkal (ge-gun, gjan-guny) keveredett din-linektől erednek.” ^[12]

c/ A Pennsylvaniai Egyetem, USA, kínai származású történésze: Taishan Yu a következőket jegyzi meg tanulmányában: „Az aszi, a gasziani, a tokhari és a szakarauli népek minden valószínüség szerint a Rong (Yun Rong) nemzetségből származtak. Területük a Sárga folyó nyugati részétől az Altáj hegységig terjedt. A nyugati Rong nemzetség kiszorította a szai törzseket (szakákat), ezek nyugatra vándoroltak (első vándorlásuk). Akik maradtak, azok prosperáltak, ezek lettek a vuszunok ősei. A nyugatra vándoroltakból pedig a szakákon kívül a Ta Jüecsik származtak. A nyelvük indoiráni volt és embertani szempontból europidok. Ezt régészeti ásatások bizonyították Qinci és Yangí területén.” ^[13]

I. Dáriusz perzsa uralkodó (Kr.e. 600-ban/) Nasq-i-Rusztam-i kőfeliratán a következő három szaka nép szerepel:

1/ A Tigraxauda Szakák, azaz a hegyes süveget viselők, akikről Hérodotosz is írt /7.64/, ezek a Káspi tó és a Jaxartesz – ma Szír-darja – folyó között éltek.

2/ A Haumavarga Szakák, akik a bódító hómát itták. Ezt az italt több indiai szerző ókori drognak tartja, melyet egy belső-ázsiai, feltehetően Altáj-hegyi gombából főztek, mások viszont szőlőbornak hiszik. Az biztos, hogy az árják is ismerték, szanszkrít nyelven szóma, kedvelt italuk volt. A hómát ivó szakák Irán délkeleti részén, Drangiánában foglaltak el elsőként területeket és alapították meg Szisztánt, más néven Szakasztánt, az első jelentős, Indiához közeli országrészt, mely a modern, pakisztáni Szeisztán. A Haumavarga Szakák egy részét Hérodotosz a masszagétákkal azonosítja. Szerinte a Kr.e. 5-ik században ők uralták a közép-ázsiai szteppék déli részét.

3/ A Paradraja Szakák,  ennek jelentése: „tengeren túliak”. Ők kerültek előbb az orosz szteppékre, a Fekete tenger mellékére, majd Kelet- és Közép-Európába, valamint Mezopotámia északi részére. Hérodotosz szerint ők voltak a szarmaták. Az alánok is szaka eredetű nép, akik Európába eljutottak és a gótokkal (Franciaországban, Spanyolországban), valamint a dániai jutokkal kerültek kapcsolatba. A szkíták – szakák hatása egész Eurázsiára kiterjedt.

Térjünk azonban vissza a Kr.e. első-második században az Isszik Köl vidékéről elindult, délre, dél-nyugatra tartó szakák különböző csoportjaihoz, hiszen belőlük lettek az indoszkíták és a mai indiai tartományt: Gudzsarátot egészen a Kr.u. 4-ik századig uraló Nyugati Ksátrapák. ^[14]   A szakák már a Kr. előtti 2-ik században dél felé vonultak és megjelentek Irán északi részén, az akkori pártus birodalomban. Korai történelmüket ismét a kínai forrásokból ismerhetjük, melyek szerint a hsziungnuk  Kr.e. 174-ben legyőzték a jüecsiket, akik nyugat felé vonultak, elfoglalták a szaik (kínai megnevezésük) Ili völgy-beli területét, mire azok kénytelenek voltak délre vándorolni. A szaik ekkor szétváltak és különböző királyságokba szóródtak (Han-shu 96A. 10b).

Egyes csoportjaik Pártiába menekültek, ott harcoltak a pártusokkal, ám azok legyőzték őket. A szakák ekkor a pártusok alattvalói lettek, később azonban szövetségeseik. Közel egy évszázadig együtt éltek, ezért ezek a csoportok nem tisztán szakák, hanem pártus-szaka keverékek. Ezt később az érméiken előforduló nevek is bizonyítják.  Keveredett a két belső-ázsiai, valójában rokon nép; a szakák sok pártus szokást átvettek, mind a közigazgatás szervezését, mind azok megnevezését. Később, mikor kelet felé igyekeztek Pártiából, érméiken a baktriai görög hatás is felfedezhető, hiszen a gréko-baktriai fejedelemségek érméit másolta majdnem mindegyik Belső Ázsiából érkezett nomád nép.

Tehát ez az első csoport nem egyenesen északról jött a Hindu Kush hágóin át, hanem nyugatról. Később azonban, a Kr. utáni első században a további szaka hódítók a Hindu Kush hágóin átkelve érkeztek előbb Baktria, majd Gandhára és Kasmír területére, s innen Észak-, majd Nyugat-Indiába.

Mivel azonban az első csoport fejedelmeik és kormányzóik megnevezésére a perzsa mahaksátrapa (király), vagy ksátrapa (kormányzó) szót használta, a később érkezettek is átvették mind a megnevezést, mind az adminisztráció perzsa-pártus rendszerét. A hadsereg tábornokait strategosznak hívták, ez görög szó. A fejedelmek és kormányzók neve után nevezte el a tudomány a már fent említett, s a mai Gudzsarátot hódító indoszkíta fejedelmeket „Nyugati Ksátrapáknak”.  Birodalmuk egyes kiemelkedő fejedelem uralkodása alatt magába foglalta a mai Rádzsasztán déli és a mai Madhya Pradésh nyugati részét is, fővárosuk az ősi Uddzsén (Ujjain – az indoszkíta érmék szerint: Oozene) lett. Tehát ez a csoport és számos dinasztiájuk már szaka nép volt, nem pártus-szaka.

Első csoportjuk, mint már említettük, megalapította a nyugati fejedelemséget: Szakasztánt, vagy Szisztánt még a Kr.e. 2-ik század végén. Ez a pártus II. Phrátesz és II. Artabánesz uralkodása idején történt. Néhány évtizeddel később Baktriát és Gandhárát is elfoglalták; Taxilát tették meg központjuknak, a történetírás taxilai szakáknak nevezi őket. Ezen a területen a gréko-baktriai görög fejedelmek egy részét győzték le. A többi gréko-baktriai fejedelmet és egyben a szakákat és indo-pártusokat is majd a nemsokára megjelenő jüecsik (kusánok) győzik le. Az első – érmékkel, kőfelirattal is datálható – taxilai szaka uralkodó Mauesz, vagy Moa (Cunningham 1890. pp.103-4) görög betűkkel írt neve. Saját nevén Moga, a kínai források Mao-nak írják, míg az indiaiak Moaszá-nak. ^[15] A taxilai kőfeliraton kharosthi írással szerepel Moga néven, s a „királyok királya” a címe (maharádzsa di rádzsa). Taxilai rézérméi görög, vagy pártus mintára készültek; az érmék hátoldalán sokszor görög istenségek: például Zeusz, Niké, vagy Poszeidon szerepelnek. Mauesz és utódai származása nem tisztázott. Több kutató, mint például az angol V.A. Smith, Rapson és Elizabeth Errington, valamint az indiai J. N. Banerjee azon a véleményen vannak, hogy inkább pártusok, vagy legalábbis pártus-szaka keverékek. ^[16] Cunningham Mauesz érméit elsősorban a Pandzsábban találta meg tömegével, de a Kabul völgyében is előkerültek. Cunningham szerint a rézérméknek húszféle típusa fordult elő, de ezüst érméket is felleltek 80 mérföldre a pakisztáni Ravalpinditől. ^[17] Mauesz (kb. Kr.e. 75-60) elsőként Taxilát foglalta el, de később a Pandzsábot is; ott Hazara tartományban és Peshavár közelében is többszáz érméje került elő. Senior 2000-ben publikált (Senior, Vol.1. pp.29-30) további leleteket a Szvat medencéből és Kasmírból. 107 érmét Szirkapban ástak ki. Ezek a lelőhelyek igazolják a Han-shu írását, mely szerint az északi szakák központi helye Kasmír volt.

Miután Mauesz legyőzött több gréko-baktriai fejedelmet, elvette pénzverdéiket és a legyőzött görögök érméit másolta. Az angol kutatók szerint ennek gyakorlati okai voltak; a lakosok bizalmatlanok lettek volna, ha új érmékkel találkoznak, így a pénz vásárlóértéke csökkent volna. Az érmék ábrázolásának folytonossága – még ha új király nevével is – erősítette az uralkodó pozícióját. ^[18] De Mauesz-Moga újításokat is bevezetett az érméken: az első oldalon megjelent a „király lovon” ábrázolás, amely minta lett utódai számára is. A király kezében íjat és nyilat tart és fején koronához hasonló fejdísz látható, hátul két-három vállig érő szalaggal, ez a belső-ázsaiai lovas-nomád népeknél a „királyi diadém” jele. Ezt a diadémot láthatjuk majdnem minden szaka, sőt kusán érmén is. A taxilai szaka fejedelmek szimbóluma, azaz tamgája is megjelent Mauesznél, ez rá és utódaira jellemzően egy fordított „fésű” (a kusánoknál a háromágú „fésű” szárai felfelé állnak, a szakáknál lefelé). A már említett taxilai feliraton, – mely egy rézlemezen maradt fent – a király neve és címe mellett a 78-as évszám szerepel, eddig nem tisztázott éra szerint, de egyes kutatók feltételezik, hogy az éra kezdetét az egyik nagy pártus király: I. Mithradatesz uralkodásának kezdetéhez (kb. Kr.e. 150) lehet kapcsolni, s akkor a felirat Kr.e. 72-ben datálódott. ^[19]

A következő uralkodó Vononesz (Vonones, kb. Kr.e. 60-50). Érméin nem egyedül szerepel, hanem vagy testvérével: Szpalahoresszel (Spalahores), vagy unokaöccsével: Szpaladagamesszel (Spaladagames) más érmék szerint Szpalarizesszel (Spalarises). Az biztos, hogy a Mauesz-Moga családhoz tartoztak, s az északi szakák kisebb jelentőségű ágát alkották, valószínűleg ők uralták az Indus torkolata feletti részt, azaz Szakasztánt, míg Mauesz a már említett nagyobb területet, Taxilával, mint központtal. Vononesz neve V. A. Smith szerint teljesen pártus eredetű, görög végződéssel. Ő is felvette a „királyok királya” címet, ez is perzsa-pártus örökség. Az, hogy érméin két-két király látható, azt jelentette, hogy öccsével, majd unokaöccsével társuralkodók voltak. Vononesz – uralkodása végén – Mauesz fiával: I. Azesszel (I.Azes) látható érméin. I. Azesz (kb. Kr.e. 46-1/) az egyik legjelentősebb indoszkíta uralkodó. ^[20] Trónra lépésének feltételezett időpontja majdnem egybeesik a híres indiai, máig használt időszámítás kezdetével, Kr. előtt 58-cal. Ez a Krita-Málava-Vikrama- éra, amit az indiaiak „vikrama” érának neveznek. Többen azt vallják, hogy ez az időpont I. Azesz trónralépésének a kezdete. Azonban más tudósok szerint csak a vikrama érához közeli, azaz Kr.e. 46. ^[21] Mindenesetre I. Azesz új érát hozott létre, ez gyakori jelenség volt az ázsiai uralkodóknál; Kínában éppúgy, mint Indiában és Iránban. Érméin, az első oldalon, a király tevén ül, ez új ábrázolás. Az érme hátoldalán bika látható. I. Azesz is a „királyok királyának” nevezte magát és érméi nála is görög mintára készültek. Az ő uralkodása alatt szűnt meg az utolsó önálló gréko-indiai fejedelemség a Pandzsábban. Érméin a görög és a kharosthi írás szerepel. Mivel új időszámítást hozott létre, az ő uralkodásának kezdetétől – Kr.e. 46 – lehet kiszámítani a többi uralkodó trónra lépését; sokszor még a kusánok, például a nagy Kadzsula Kadfiszesz  is ezt használta. ^[22]

I. Azesz utódával: Azilizesszel (Azilises) látható kései érméin. Nyilván ők is társuralkodók voltak. Azilizeszről nem sokat tudunk, csak uralkodásának idejét: Kr.e. 1-től Kr.u. 16-ig. Ő utána II. Azesz következett (kb. Kr. u. 16-30); érméin úgy ábrázolják, hogy a király lovon ül és az érme hátoldalán vagy oroszlán, vagy bika látható. Az írás nála is kharosthi. Vannak a királynak posztumusz érméi is, ezek a Kr. utáni első századból egy másik indoszkíta királytól származnak, az ő neve: Kharahosztesz (Kharahostes), jelentése: fekete király. Ő jelentéktelenebb, mint elődei, azok mellékágát alkotta másik két fejedelemmel, ezért másolták a már ismertebb uralkodó érméit, hogy így fogadtassák el magukat. A másik két fejedelem neve: Zeoniszesz (Zeionises, kb. Kr.e. 10- Kr.u.10), és Hadzsatraja (Hajatraia), róla még uralkodása idejét sem tudjuk. Érdekes, hogy Kharahosztesz neve Kharaoszta változatban egy későbbi trónörökös neve.

A taxilai szakák uralmának az indopártusok vetettek véget a Kr. utáni első század első negyedében. Érméikből annyi derül ki, hogy Aszparavarman strategosz, tehát tábornok, aki előzőleg II. Azesz alatt szolgált, egy későbbi érmén már az indopártus Gondofarosz (ez görögösített neve, az eredeti pártus név: Gundafar volt). mellett szerepel, tehát az új király tábornoka lett. Gondofarosz elfoglalta Taxilát, Kabult és az Indus völgyét, az Indus deltával együtt. A szakák az ő alattvalói lettek, de néhány évtized után Kadzsula Kadfiszesz és kusán hadserege megsemmisítette az indopártusok hatalmát. Azonban Kr.u. 46-ig uralkodott, ezt az úgynevezett Szent Tamás-legenda is bizonyítja. A legenda szerint Tamás, a kételkedő kapta feladatul a pártus és részben az indiai területek térítését, mikor az apostolok felosztották maguk között az ókori világ ismert területeit. Tamást Gondofarosz befogadta, mivel palotája építéséhez tanult ácsra volt szüksége, s Tamás ács volt. Az uralkodó öccse megbetegedett, Tamás meggyógyította őt, mire az keresztény lett, és néhányan követték példáját. Tamás ezután India nyugati partvidékén folytatta térítő útját, többeket megtérített, de az ország keleti részén, a mai Madrasz területén vértanúhalált szenvedett. Bizonyára legenda ez a történet, de az biztos, hogy India dél-nyugati tartománya, a majdnem teljesen katolikus Kerala hívei Szent Tamástól eredeztetik hitüket, s ezt még a Magyarországra érkezett verbita szerzetesek is vallják, például Benvin Sebastian Madassery atya, aki Keralából érkezett, mert most Magyarország missziós terület. Ő az Új Ember katolikus hetilap 2009. november 29-i számában nyilatkozta: „a kereszténység története Indiában ősidőkre nyúlik vissza, Szent Tamás apostol a hagyomány szerint Kr.u. 52-ben érkezett Dél-Indiába, a mai Kerala állam területére. Hét közösséget alapított. Magam is a szír-malabár rítust követő, úgynevezett Tamás keresztények közé tartozom.” ^[23] Tamás előtte az Indus delta közelében, az indopártus birodalomban tartózkodott néhány évig, tehát Gondofarosz uralma Kr.u. 46-ig  tarthatott, s ekkor már az indoszkítákkal szövetségben. Önállósodott a pártus birodalomtól.

Gondoafarosszal (Gundafar) kapcsolatban vannak olyan elképzelések, hogy ő volt még uralkodása előtt, tehát királyi hercegként az egyik bölcs Jézus születésekor, azaz „Gáspár”. ^[24] A Gáspár név örmény nyelven „Gatsapár”-nak hangzik, és ebből alakult ki a görögöknél már Gaszparusznak említett szó. ^[25] Gondafarosz egyébként Kr.20-tól 46-ig uralkodott. A pártusok köztudottan jó csillagászok voltak.

A szakák második nagy csoportja a taxilaiak után érkezett, de még a kusánok indiai hódítása előtt. Indiában nem uralkodott az első nagy kusán király: Kadzsula Kadfiszesz, csak utódai. Ez a második szaka csoport elfoglalta Mathurát és környékét. Mathura az árják szent városa, ősi zarándokhely, de igen vonzotta a belső ázsiai hódítókat is. A szakáknak ez a csoportja már nem nyugatról, hanem északról érkezett, menekülve a jüecsik (kusánok) elől, azonban egy részük nyugatról is: Rádzsputánán (Rádzsasztán ókori neve) átjött. ^[26] A történetírás mathurai szakáknak nevezi ezt a csoportot. Szerencsére fennmaradt egy híres szobor, melyet a British Múzeumban őriznek: „a mathurai oroszlános oszlop”, a Kr. utáni első század első feléből; vörös homokkőből, háttérben egy Buddha ábrázolással. Az oszloptöredékre kharosthi írással igen sok, különböző időben készült feliratot véstek, ezek sok információval bírnak. Az oszlop egy sztupához tartozott, s a fennmaradt részen az építtető neve is szerepel: a mathurai indoszkíta mahaksátrapa: Radzsula, – más forrás szerint: Radzsuvula (Rajula – Rajuvula) felesége: Nadasi Kasza (Nadashi Kasa) ajándéka az épület és a kőoszlop.  Érdekes, hogy kutatásaim során harmadszor találkozom az Indiát is hódító belső-ázsiai népek valamelyik uralkodójának nevében a Gyula szavunk változatával. A fehér hun Mihiragula ^[27] , a kusán nagykirály: Kadzsula Kadfiszesz ^[28] és az indoszkíta Radzsula nevében ott van a harcos fejedelem hadvezér címe.

A mathurai oroszlános oszlop további feliratokat rejt: „Szodásza ( Sodasa) ksátrapa, aki Radzsula mahaksátrapa fia”, majd később: „Szodásza a föld ura: mahaksátrapa”. A különböző feliratokból kitűnik, hogy azok nem egy időben készültek. Szodásza apja, Radzsula halála után lett mahaksátrapa. A ksátrapa cím a hercegé volt, aki általában apja halála után lett király, azaz mahaksátrapa. Egy negyedik feliratból megtudjuk, hogy Nadasi Kasza „Ajasi Komuszá (Ayasi Komusa/) lánya és a trónörökös Kharaoszta (Kharaosta) anyja”. Mivel az előbbiekből kiderült, hogy Radzsula után fia: Szodásza lett a fejedelem, feltételezhető, hogy a trónörökös Kharaoszta még Radzsula uralkodása alatt meghalt. ^[29]

Ami Radzsula és Szodásza uralkodásának idejét illeti, megoszlanak a tudósok véleményei: Radzsula érméi a gréko-indus királyok: I. Sztrato és II. Sztrato érméinek pontos másolatai. Ebből arra lehet következtetni, hogy Radzsula legyőzte a két utolsó gréko-ind királyt. Akkor szokták másolni az uralkodók érméit a győztesek, mikor azok vazallusaik lettek; a másolatok praktikus okokból, a jogfolytonosság miatt készültek. Mivel a görög fejedelmek uralkodásának évszámát tudjuk, feltehető, hogy Radzsula kb. Kr. u. 10-től uralkodott, majd Kr.u. 25-től fia: Szodásza. Az indoszkíta királyok uralkodásának évszámait éppen olyan nehéz megállapítani, mint a kusánokét. A térségben ugyanis több „éra” szerepel az érméken. Mivel a Nyugat Indiában később uralkodó Nyugati Ksátrapák létrehoztak egy új időszámítást, a híres sakábdot (szanszkrit szó, jelentése: „szakák szerinti”): Kr.u. 78-ban, az ő uralkodásuk évszámait könnyebb kiszámítani, mert érméiken és kőfelirataikon az egyes királyok uralkodásának évszáma szerepel, s ehhez hozzá kell adnunk a Kr. utáni 78-at. Ezt az évszámot akkor vezették be, mikor birodalmukat kelet felé is kiterjesztették és elfoglalták az ősi Uddzsént (Ujjain), ez lett fővárosuk. Indiában a „sakábd” a mai napig az egyik hivatalos időszámítás. A mathurai szakák azonban a sakábd előtt, időszámításunk első évtizedeiben uralkodtak.Az érmékből megtudható, hogy a nagy uralkodó: Radzsula előtt két ksátrapa: Hagamasa és Hagana társuralkodóként szerepelt, kb. a Kr. utáni első években. A Szodásza utáni mathurai ksátrapákat név szerint nem ismerjük, ők már csak kormányzók lehettek a kusán hódítás után, elismerve azok fennhatóságát.

Kaniska uralkodásának harmadik évében, tehát kb. Kr.u. 120-ban, („Kaniska éra”) a szarnáthi kőfelirat említi Kharapallána mahaksátrapát és fiát: Vanaszpara ksátrapát, mint a buddhista szentély donorjait. Tehát valószínűleg az indoszkíták ekkor már nem vazallusai, hanem szövetségesei lettek a nagy kusánoknak. Erről már beszámoltam a Mátban (Mathura közelében) talált lefejezett, nagy királyszobrok említése alkalmából, a kusánokról írt könyvemben, ^[30] amikor a negyedik szobor – felirata szerint – Kasztanát  (Chastanát), vagy más olvasatban Prasztanát, a dinasztia alapító nyugati mahaksátrapát ábrázolta. Egyrészt a kusánok nem emeltek volna szobrot neki, ha ellenség, vagy vazallus, másrészt a kusánok soha nem támadták meg a Nyugati Ksátrapák által uralt területeket, azaz a mai Gudzsarát tartományt és Madhya Pradésh nyugati részét. Még az is feltételezhető, bár erre nincs bizonyíték, hogy amikor néhány év hiányzik a kusán uralkodók folytonosságánál, lehetséges, hogy indoszkíta fejedelem töltötte be ezt a hiányt. De a mathurai független indoszkíta uralomnak mindenképpen a kusán hódítás vetett véget, hiszen a kusánok is Mathurát tették meg egyik fővárosuknak.

A mathurai oroszlános oszlop említi a két csuksa uralkodót is: a mahaksátrapa Liaka Kusulakát és fiát: a ksátrapa Patikát. A csuksa (szintén belső-ázsiai) törzzsel még Baktriában került kapcsolatba Mauesz és jó viszonyban volt vezetőivel. Ezek neve már a taxilai réz lemezen is szerepelt, mint akik elfogadták Maueszt királyuknak. A mathurai oroszlános oszlop szerint később önállósodtak, hiszen Radzsula idején már nem taxilai, hanem mathurai uralkodók lettek. ^[31]

A mathurai oroszlános oszlopon még egy érdekes felirat található. A buddhista vallással kapcsolatban több megjegyzést véstek be, hiszen az oszlop egy buddhista szentély előtt állt, amely ma már csak töredékekben látható, de szerencsére az oszlop sértetlenül megmaradt. Tehát a buddhista vallásra utaló szövegben van egy megnevezés: „Bhagavat Buddha Shakyamuni”, kharosthi írással. Ez azt jelenti: „Buddha Isten, a szkíták bölcse.” Sziddhartha herceg, azaz a Megvilágosodott anyai ágon valóban szkíta volt. ^[32]

Az indoszkíták harmadik csoportja megelőzte a Nyugati Ksátrapákat. Nem sok uralkodóikról tudunk az eddig feltárt leletek alapján, de ezek közül kétségkívül Nahapána, az egyik legjelentősebb, nagy területszerző indoszkíta király volt. Neve ismét pártus, mint Vononeszé, jelentése: „a nép jótevője” perzsa nyelven. Uralkodásának időpontja sokáig vitatott volt, a leletek és források egybevetése szerint a kb. Kr.u. 118-125  látszik elfogadhatónak. Elődje, - feltehetően apja – Bhumaka volt. Ezt a feltevést nagymennyiségű érméi bizonyítják; az érmék típusa, anyaga és a feliratok tanúsítják, hogy mindketten ugyanabból a dinasztiából származtak. A dinasztia neve: Ksaharáta, ez viszont kifejezetten szaka eredetű szó, Rajcsaudari (Raychaudari) indiai professzor szerint ez az ismert altáji szaka törzs nevéből: a Karatái-ból származik. ^[33] A szó eleje majdnem sz összes régi belső-ázsiai – és részben az új, pl. a rádzsasztáni – nyelven feketét jelent. A Ksaharáta-dinasztia északról érkezett és fokozatosan elfoglalta India észak-nyugati, majd nyugati területeit. Bhumaka érméit tömegével találták meg Gudzsarátban és Malvában, a mai Rádzsasztán déli részén. Tehát Nahapána elődje már meghódította azt a területet, amely majd évszázadokig a Nyugati Ksátrapák országa lesz. Dinasztiájának viszonylag rövid uralkodása átmenetet képez az északi és a nyugati mahaksátrapák között. Bár a dinasztia egyértelműen szaka eredetű volt, Nahapána neve iráni-pártus, mint fentebb említettük: a „nép jótevője”. Ilyen jól hangzó neveket az ókorban gyakran használtak, például a kusán uralkodók érméin a „Nagy Megváltó” (Soter Megas) megnevezés sokszor szerepel. Nahapána érméin nem a sátrapa, vagy mahaksátrapa cím szerepel, hanem a „rádzsan” (király) indiai megnevezés. Rövid uralkodása alatt azért volt sikeres, mert felvette az elfoglalt területek szokásait. Például hadvezére és egyben veje a hindu Usavadáta volt. Vele együtt sok sikeres harcot vívott a Szátaváhanák, egy dél-indiai dinasztia ellen, elfoglalta a nyugati partvidék Gudzsaráttól délre eső részét, egészen Punáig. Az indoszkíták birodalma Nahapána idejében volt a legnagyobb Indiában: egészen a rádzsasztáni Adzsmertől (Ajmer) északon, a Puna-Nasik vonalig délen; s keleten a mai Madhya Pradésh nyugati részét is uralták, még a híres Szancsi-i sztupának  a belső-ázsiai művészetet tükröző íves kapuján  is található kőfelirat Nahapánáról. Fővárosa feltehetően északon volt. Erről egy írástudó görög hajós: „az Eritreai Tenger Periplusza” számolt be naplójában. Ő Nahapána uralkodása idején járt Indiában és azt írja, hogy a fővárost Minnágará-nak nevezték. Nágara szanszkrít nyelven várost jelent, de a szó elején lévő „min” szótagot még nem sikerült azonosítani. Periplusz beszámol arról, hogy a nyugati tengerparton épült Barigaza kikötőből gyapotottal és pamut kelmével megrakott hajók indultak nyugatra. Periplusz írja: „Barigazánál kezdődik a belföld felé Szkítia, melyet Abíriá-nak is neveznek, de a partvidéket Szúrasztrené-nek.” ^[34] (Ez a mai Szaurástra, Gudzsarátban). Az „Abíria” szó azért érdekes, mert a Puránák, az ősi szanszkrit történelem-könyvek az abírokat az Indiától keletre élt, de később a fehér hunokkal egyesült var-hunokkal, azaz avarokkal azonosítják. S egy abír törzs ma is él a Himalája lábánál, egy másik abhír, vagy ahír néven pedig éppen a Nyugati Ksátrapák egykori területén: Gudzsarátban.

Nahapánával kapcsolatban még meg kell említenünk, hogy bőkezű volt mind a hindu bráhmanokkal, mind a saját szaka papjaival. Látszólag a hindu vallást követte, de udvarában éltek a „Brakhmanoi Magoi”-k, a „Magar Brahmanok”, azaz a szkíta vallás papjai. ^[35] A Kurma Purána említi, hogy a szkíták magukkal hozták táltos papjaikat Közép-Ázsiából, akiket „Magá”-nak neveztek. ^[36] Hérodotosz (I.18.) a következőket írja: „A Magák a médek hat törzsének egyike, a médek saját neve mada. Mivel a szakák kapcsolatban álltak a médekkel, Indiába is elhozták méd papjaikat.” ^[37] Más szerzők is írnak a méd-szaka kapcsolatról. Guive Mifrendereski: „A Szaka nomenklatúra” című tanulmányában a méd papokat a mah-ghar nemzetségből származtatja. ^[38] A mah óperzsa nyelven a Hold neve, a ghar pedig iráni-szanszkrit szó, jelentése: „ház, nemzetség”. Tehát a szakák méd származású papjai a Hold nemzetség-ből vezették le származásukat. Érdekes egybeesés a kusánokkal, akik a Hold fiainak tartották magukat, akárcsak a heftaliták.

Nahapána utódai nem tudták megőrizni elődjük nagy birodalmát, a Szátaváhanák visszafoglalták azt a területet, melyet tőlük vett el az indoszkíta király. Ezek a Gudzsaráttól délre eső területek voltak. Így valójában az a terület maradt az indoszkíták uralma alatt, amelyet az Indiában a legtovább uralkodó szakák: a Nyugati Ksátrapák birtokoltak: a mai Gudzsarát tartomány, Rádzsasztán déli része és Madhya Pradésh nyugati fele, Uddzsénnel, mint fővárosukkal.

A Nyugati Ksátrapák, vagy más néven Kasztana (Chastana, vagy Prastana) dinasztiája, a kusánokkal, mint szövetségesekkel Kr.u.130-tól Kr.u. 398-ig uralkodtak az említett területeken. Az ő uralkodási éveiket könnyebb kiszámítani, mivel a Kr. utáni 78-ban az indoszkíták által bevezetett „sakábd” érához kell hozzáadni az érméiken, kőfelirataikon szereplő évszámot. Kasztana, a nagy kusán király: Kaniska kortársa volt, nyilván szövetségese, ezt bizonyítja a Mát-ban talált negyedik király-szobor.

Mégsem ő volt a leghíresebb király ebből a dinasztiából, hanem unokája: Rudradáman, akivel először együtt uralkodott, majd Kasztana halála után ő lett az egyeduralkodó, azaz mahaksátrapa Apja, Kasztana fia: Dzsajadáman (Jayadaman) valószínűleg meghalt még Kasztana életében, így a trónörökös Rudradáman lett. ^[39] Róla az indiai források is csak jót írnak: kiváló harcos, mérnök-építtető, csatornákat, hidakat, gátat hozatott létre, emellett költő és zenész, filozófiában is járatos, s mindenek előtt: a nép jótevője. Rudradámanról több kőfelirat is szól. Ezek közül a legfontosabb, az úgynevezett dzsunagádhi sziklafelirat,  melyet körülbelül Kr.u. 150-ben egy általa építtetett gát alapkövébe véstek. Ez az első leghosszabb, kőbe vésett szanszkrit nyelvű szöveg Indiában. Rudradámant ezért is méltatják mai napig az indiai tudósok, a bráhmanok is. ^[40] Rudradáman háborúkkal ismét megnövelte a nyugati szaka birodalmat. Ez kiterjedt Malvára (Rádzsasztán), az egész Gudzsarátra és északon a Pandzsáb keleti részét, az Indus völgyét, majd keleten a Vindhia hegységet is elfoglalta. A dzsunagadhi sziklába vésett felirat azon kívül, hogy méltatja a király fentemlített kiválóságát, arról szól, hogy a gudzsaráti Szudarsan tó gátja, amit még a nagy Asoka építtetett, az idők folyamán széttört, s ezt Rudradáman kijavíttatta a saját költségén. Elég demokratikusan vezette birodalmát, mert egy miniszterekből álló testület döntött úgy, hogy állami pénzen nem költhet a gátra, ekkor hozatta rendbe azt a saját – nyilván elég nagy – vagyonából. Ezzel a tettével kivívta országa minden kasztjának elismerését, állítja a kőfelirat: „minden hindu védelmezőjének tartja a királyt.” Bizonyára Rudradáman megrendelésére készült a dicsőítő felirat, amint ez az ókorban minden országban szokásos volt, de forrás értékű szövege és a Kr.u. 150-beli szanszkrit nyelvről való tanúsága miatt egyedülálló. ^[41]

Rudradáman fia és utóda: (Damajadasri). Érméiken rendszerint két uralkodó látszik: a mahaksátrapa (ekkor Dámadzsadasrí Rudradáman) és fia, a ksátrapa, valójában herceg. Kettős hatalom lehetett, nyilván a trónviszály elkerülése miatt. Mikor az apa meghalt, a ksátrapa előlépett uralkodóvá, azaz mahaksátrapává. Azonban Dámadzsadasrí fia és öccse között kitört a trónviszály a Kr.u. második század utolsó negyedében, ez háborúhoz vezetett, legyengítve a dinasztiát. A harmadik század első negyedében ismét egy tehetséges mahaksátrapa került trónra: Isvaradatta, ekkor békés időszak következett.  A század második felében ismét trónviszály tört ki, ezt kihasználták a rádzsasztáni málavák (Malva szintén szkíta eredetű lakosai) és elszakították az északi területeket. Még két ismertebb uralkodó: a Kr.u. 289-től trónralépett Bhartidáman és fia: Visvaszéna próbálták megtartani a már csak Gudzsarátot tartalmazó országot, de Kr.u. 348-tól ők is, mint a kusánok a nyugatról betörő szászanidákkal  kellett, hogy harcoljanak és egymás után vesztették el területeiket. Végül Kr.u. 398-ban II. Csandragupta indus király legyőzte III.Rudraszénát és vazallusává tette. Így ért véget az indoszkíták kb. Kr.e. 80-tól Kr.u. 398-ig tartó, a mai Afganisztán, Pakisztán és India különböző részein létezett országa, melyek inkább egymástól távol eső tartományok voltak, ezért sem alkottak egységes birodalmat. ^[42]

A mai indiai történészek többsége pozitívan értékeli az indoszkítákat. A gréko-indusokkal, indo-pártusokkal és kusánokkal együtt új kultúrákat ismertettek meg az árja lakossággal, így kibővítették azok látókörét és lazítottak a szigorú ind hagyományok követésén. Hozzájárultak az elsősorban a nyugat felé irányuló tengeri kereskedelem kibővítéséhez, ezáltal az ország gazdasági fejlődéséhez. Több nagy kikötő létesült a nyugati partvidéken. De a Mathurán átvezető és Baktriába tartó kereskedelmi utat is jó ideig az indoszkíták felügyelték. A kereskedelem fellendítette a kézműipart és a mezőgazdaságot, ekkor alakultak a különböző céhek. Megállapítható, hogy az aranykornak nevezett Gupta éra gazdaságát az indoszkíták és a kusánok uralkodása alapozta meg Indiában. ^[43]

A szkítákat (szakákat) több mai nép tartja ősének. Az indiai Mulchand  Chauhan (a név kiejtése: Mulcsand Csohán) történész professzor szerint a mai Pakisztán és Észak-, Észak-Nyugat India Ázsia „legszkítább területe”. ^[44] Így a rádzsputok, a pandzsábi dzsátok, a gudzsarátiak, a thakurok (indiai nemesek - a tokhárok utódai), az abírok, vagy ahírok (az avarok utódnépe), a dahiják (a dahák utódnépe), a madrák (a médek utódnépe) a magadhaiak és a magarok (méd mágusok), ezen kívül néhány Gudzsarátban ma is élő nép, vagy törzs mind vagy egyenesen a szkítáktól, vagy a kusán-kidarita-heftalita szkíta utódnépektől származnak; Chauhan ezt történelmi és antropológiai tényekkel bizonyítja. ^[45] Chauhan maga is rádzsput. Szerinte az is bizonyítja az utódnépek szkíta-kusán-heftalita származását, hogy az időszámítás előtt ezekről a népekről nem írtak az ősi védikus könyvek, tehát ezek ősei később érkezhettek Indiába és az indiai árjáktól idegenek voltak. Több angol régészre, történészre hivatkozik, így Todra és Cunninghamra, akik ugyanezt a nézetet képviselték, kiegészítve azzal, hogy ezek a népek Nap-vallásúak. ^[46] Ezt a vallást és a Földanya tiszteletet még ma is tartják. Bár ősi templomaikat, például a rádzsasztáni Csittorban Síva templommá alakították az elmúlt századok során, de a főoltár még mindig a Napistené, ennek homlokán borostyánkőből ott fénylik a Nap szimbóluma. A Nap szekerét mindig hét ló húzza. Mind a hetes szám, mind a ló állandó jelképük. Chauhan külön említi Katiavart ^[47] , ez a terület ma is megvan India nyugati részén, Gudzsarát tartományban. A terület (és város) neve két ősi szkíta nép nevét őrzi: a kattikét és az avarokét. Az avarok egy része már a Nyugati Ksátrapák uralkodása alatt megérkezett Indiába, majd a nagy avar birodalomból (a mai Tibet feletti rész) csak később, a Kr. utáni 5-ik században a fehér hunokkal, azaz a heftalitákkal együtt, míg a harmadik csoport a heftaliták indiai veresége után csatlakozott hozzájuk, együtt sietve nyugat (Bizánc) felé az őket üldöző türk sereg elől. A már említett Gudzsarát tartomány pedig a nevét is egy szkíta utódnépről: a gudzsárokról, vagy gurdzsárokról kapta. Ők voltak mind a Nyugati Ksátrapák, mind később a heftaliták pásztortörzse, élelmezői, mai szóval a hadtáposok. Ezek a belső-ázsiai lovas nomád népek ugyanis úgy vonultak, akár egy másik nomád nép elől menekülve, akár hódító útjukra, hogy az egész nép: harcosok, pásztorok, gyerekek, asszonyok, öregek, és az egész állatállomány ment velük. Ahogyan azt Pusztaszeren a csodálatos Feszty-körképen láthatjuk. Feszty Árpád és festőtársai ugyanis keleten tanulmányozták a lovas nomád népeket, szokásaikat és forrásokat is olvastak. Pontosan így vonultak az Indiát többször hódító lovas nomád népek is. A gurdzsárok már a szkíták és heftaliták bukása után, tehát kb. a Kr.u. 6-ik, 7-ik században egy nagyterületű birodalmat alapítottak Nyugat- és Közép-Indiában, az úgynevezett Gurdzsára-Pratihára Királyságot. Ennek központja Rádzsasztán délnyugati részén volt. ^[48] Fejlett képzőművészetről tanúskodó szobraik, épület-töredékeik ma is láthatók a New Delhi-i Nemzeti Múzeumban. Jelen tanulmány egyik célja annak vizsgálata, mely népek és milyen hagyományok maradtak meg Indiában a szkíta és fehér hun birodalmakból. Régebben megjelent könyvemben részletesen írtam a fehér hunok rádzsput utódairól és a Rádzsasztánban található hun falvakról,  ősi vallásuk fennmaradt emlékeiről. ^[49] A szkíták, azaz a Nyugati Ksátrapák gudzsaráti utódairól tudtam, egy kiváló indiai történész-szociográfus, S. S. Shashi könyvéből: az „India pásztorai” című alapműből. ^[50] A szerző többek között beszámolt azokról a pásztornépekről, melyek belső-ázsiai származásúak. Királyi pásztoroknak nevezi őket, mivel India meglehetősen viharos története folyamán ezek a belső-ázsiai népek bátran harcoltak a muzulmán invázió több hulláma ellen, megvédve az őket befogadó földet. Ezért az indusok is befogadták őket, mégpedig a második kasztba: a ksatriják közé, ez pedig a harcosok és királyok kasztja. Természetesen ma már nemcsak pásztorok, letelepedett földművelők, sőt Gudzsarát városaiban kézművesek és kereskedők. A már említett gurdzsárokon kívül (ezek ma 13 százalékát teszik ki a róluk elnevezett Gudzsarát tartomány népességének), az ahírok (az avarok leszármazottai), a kattik és a rabarik élnek a Nyugati Ksátrapák egykori országrészében. A gurdzsárokról már megemlékeztem a fentiekben, Shashi sem ír róluk többet, a kattikról szintén röviden szólt. A rabarikról és az ahírokról bővebben tudósít könyvében. „A rabarik a falvakban élnek, elsősorban birka- és kecskepásztorok. Öltözékük térdig érő fehér pamut dóti (deréktól körbetekert lepel), ing, a nyakukon vastag sál, vállukról nagy botjuk lóg, lábukon házikészítésű sarú. Állataikat nagyon szeretik. Vándorló nép, bejárják egész Gudzsarátot és Rádzsasztánt, mindig új legelőt keresve. Bár megélnek az állatokból (elsősorban a tejből és tejtermékekből, valamint a gyapjúból), nem sokat törődnek az anyagiakkal, a szabadság számukra a legfontosabb. Mára felvették a hindu vallást és megünneplik a hindu ünnepeket. Asszonyaik szépek és erősek.” ^[51]

Az ahírokról (az avarok leszármazottairól) a következőket írja: „Az ahírok is  pásztor nemzetség. Elsősorban bivaly tenyésztők és a bivalytej feldolgozása és eladása is főfoglalkozásuk. A tradíció szerint az ahírok a Nyugati Kán birodalom leszármazottai (ezen Shashi a Nyugati Ksátrapákat érti, mivel más Nyugati Kán birodalom Indiában nem létezett). Kiterjedt gotra (szanszkrit szó, jelentése: nemzetség), elsősorban Gudzsarát legnyugatibb félsziget jellegű részén: Kácsban (térképeken angol nevén: Kutch), a tartomány déli részén, a nagyobb félszigeten: Szúrasztrában (Szaurástrában), Katiavarban (mely helységnévben megőrződött eredeti nevük) és Gudzsaráttól délre: Maharástra tartományban, valamint északon a Pandzsábban is megtalálhatók. Ma már letelepedett nép, állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkoznak, a városokban kézművesek. Vegetáriánusok, egyszerű, puritán emberek, mind a férfiak, mind a nők erősek, jó felépítésűek.” ^[52] A fentiekben említett Szúrasztra névvel kapcsolatban néhány megjegyzést tennék. A Szúr kezdetű szavak a szanszkritban és a hindiben is egyaránt Napot jelentenek. Hindiben ma vagy Szúrja, vagy Szurádzs a Nap neve. Szúrasztra (Szaurástra) azt jelenti a „Nap országa”.  Ez az elnevezés is az ahírok (avarok) régi vallására utal. De ezen kívül Chauhan a már felsorolt szkíta népeken kívül a szúrasztraiakat is közvetlenül egy szkíta néptől eredezteti: a Szauromatáktól. ^[53]

A bivalytenyésztő ahírokról megjegyeznénk, hogy Tiszaugon a területet bemutató természetvédelmi táblán az olvasható: „a bivalyt az avarok hozták Indiából Európába” (Nagy Mária és Vidák István közlése alapján).

A Nyugati Ksátrapák utódnépei a heftalita birodalom részeként önálló tartományt hoztak létre a mai Kács területén Kaccsa néven, a Kr.u. 5-ik, 6-ik században. Közel az Indus deltájához, a delta nagyobbik része ma Pakisztánhoz tartozik.

A fent említett utódnépekről, hagyományaikról, népművészetükről sok mindent megtudhattam egy  kecskeméti népművész házaspártól: Nagy Máriától és Vidák Istvántól. Többször jártak Indiában és elsősorban Gudzsarátban, és a nemezkészítés ottani mintáit tanulmányozva felfigyeltek néhány érdekes emlékre, szokásra, hagyományra. Engedelmükkel nekem küldött képeiket is felhasználom ehhez a tanulmányhoz. Ők Kács fővárosában Bhudzsban szálltak meg, onnan járták be a tartományt. A bhudzsi múzeum kertjében érdekes, kb. 1100 éves és annál újabb sírköveket mutatott nekik a múzeumigazgató. Egyik képet  közöljük.

A kövön sok minden látható: a lovas férfi éppen olyan merev posztó öltözetben van, mint a kusánok a fennmaradt érméken, kőszobrokon. Kezében kard és íj, vállán nyíltartóban a nyilak, oldalán tarisznya, vagy tarsoly lóg. A posztóköpeny aljában vannak a képen sajnos alig látható feliratok. A múzeumigazgató el tudja olvasni azokat, de a jelen tanulmány szerzője jövő januárban mindenképpen elutazik Indiába és próbálja – másokkal együtt – megfejteni a szöveget, rendkívül fontos lenne. A lovas mellett a feltartott kéz tenyerének közepén a Nap ábrázolása virágként („világnak virága”, azaz a Nap szkíta felfogás szerint). A Vidák házaspár szerint több helyen hasonló sírkövek vannak, rendszerint hosszabb feliratokkal. Azért is érdekes ez a közlés, mivel köztudottan a hinduk nem temetkeznek, a tetemeket máglyán, vagy krematóriumban égetik, a muzulmánok pedig egyszerű, szobor és dísz nélküli sírokba temetik halottaikat. Tehát ezek a kövek egy máshonnan jött nép emlékeit őrzik. Vidákék érdekes ünnepről is beszámoltak. Ez rendszerint télen, valószínűleg a Holdújévkor (mozgó ünnep) történik: férfiak és fiúk (tíz és harminc év közöttiek) vonulnak föl az utcákon, dobszóval, majd mások botos táncot járnak, van, akik karddal. A botos tánc hasonlít a magyar botolókra. Ezek után jön egy feldíszített ló, mögötte egy autó, mely megvilágítja a lovat, mintegy kiemelve a fesztivál „főszereplőjét”. Az egész ünnepség hasonlít a régi indiai könyvekben – a Puránák nyomán – leírt „ló ünnepre”. Ezt a szokást is valószínűleg a szkíták és a többi szkíta eredetű nép hozta be Indiába. A heftaliták győzelmük megünneplésére lóáldozatot (asvamédát) mutattak be, de előtte a lovat feldíszítették, s ünnepséget rendeztek számára. Tehát a kácsiak megőrízhették ezt az ősi szokást, de a lovat nem ölik meg. Azonkívül, amikor a kecskeméti házaspár belépett egy bhudzsi üzletbe, a tulajdonos kezét felemelve úgy köszönt nekik: „Dzséj Matadzsí”, ami hindi nyelven azt jelenti: „Éljen az Úranya”, vagy „Nagyasszony”. Ez a Matadzsí a Földanya, szobrai Rádzsasztán-szerte szinte minden faluban és városban megtalálhatók.

Még egy érdekes szokásról beszámoltak Nagy Mária és Vidák István: több százéves hagyomány, hogy a kácsiak – itt mind a rabari, mind az ahír törzs embereit értjük – elsőszülöttnek fiúgyereket szeretnének. Ezért fából egy szép lovat és a ló elé keretben egy kisfiút faragnak. Ezt elhelyezik házukban. Majd, ha megszületik a várva várt fiúgyerek (nem mindig elsőnek) és eléri a 24-ik évét, a szobrot a szülők a tengerbe dobják. Élelmes kereskedők kiszedték a megtalálható szobrokat a vízből, kijavították, és jó pénzért árulják. Így megtekinthetők a bhudzsi üzletekben. ^[54]

A kácsi Bhudzs várának romjai teljesen hasonlóak az általam fényképezett csittori (Rádzsasztán) vár romjaihoz. Ezek valójában kívülről nem romok, csak belül lakatlanok. Mindkét vár a belső-ázsiai építészet jellegzetességeit őrzi: „L” alakú, sima falak, kevés nyílással, dísztelenek, valójában erődített várak. Csak egy-két kis erkély látható a falakon.

A tanulmánynak nem célja párhuzamot vonni az indiai, elsősorban a gudzsaráti, rádzsasztáni népek szokásai, hagyományai és az ősi, honfoglaláskori magyar nép élete között, az olvasóra bízza, hogy levonja a következtetéseket. Mindenesetre, ezeknek a népeknek és hagyományaiknak kutatása saját őstörténetünk szempontjából is fontos, és mivel Indiában is felgyorsult a gazdasági „fejlődés”, azaz a változás, félő, hogy a kutatásokkal a huszonnegyedik órában vagyunk.

Az indoszkítákon kívül volt néhány utalás az indopártusokra is ebben a tanulmányban. Az ő leszármazottaikat mind Irán keleti részén, mind Dél-Indiában megtalálhatjuk. Ez utóbbi helyen pahlava, majd pallava néven több évszázadon át uralkodtak. De az utolsó iráni sah Reza Pahlavi is ebből az ókori népből származott, vagy ezt a nevet vette fel. Érdekes, hogy a mai Irán sok ősi népből és azok kultúrájából alakult ki. Elsősorban az indus árjákkal rokon óirániak, majd az asszír, méd, pártus, perzsa és szászanida népek, törzsszövetségek alkottak itt hatalmas birodalmakat és alakították ki a közel ötezer éves múlttal rendelkező országot.

A szakákat őseiknek vallják az altáji népek is, valamint a kazakok. A Magyarok Világszövetsége által 2004-ben rendezett I. Őstörténeti Konferencián részt vett egy fiatal kazak történész: Alibek Kazghaly Uly. Ő beszélt előadásában arról, hogy kazak területen találták meg a híres szaka aranyember sírját, s hogy első királyukat I. Szakának nevezték. ^[55] A király dinasztiáját pedig Szaka-háznak. És természetesen a szkíta-kusán-heftalita-avar kapcsolaton keresztül a magyarok és a székelyek részbeni ősei is a szakák voltak. A szakákról a kínai források érintőlegesen, míg a többi ókori szerző, elsősorban Hérodotosz és Strabon részletesen írtak, bár néha túloztak /Strabon 11.8.4/; a nyugatiak lekezelő stílusában szinte vadembereknek állították be az ázsiai szkítákat, akik mind harci felkészültségükkel, mind egyedülálló művészi alkotásaikkal cáfolták a fenti szerzők állításait. Azonban az indoszkítákról és a Nyugati Ksátrapákról már datálható, részletes forrásokkal rendelkezünk, egyrészt érméikből, kőfelirataikból, másrészt az indiai, perzsa, örmény és görög irodalmi, vagy vallási művekből. Tehát szinte az ő történelmükből, államszervezetük és kultúrájuk leírásából következtethetünk belső-ázsiai szaka elődeik életére. Ezért is hasznos kutatásuk és a kutatási eredmények publikálása.

 

Eva Aradi:

The Sakas and Indoscythians

The Sakas were the  Asian Scythians . They occupied a huge territory in  Central Asia.

The Hsiung-nus defeated the Yuechis in about 174 B.C., therefore the Yuechis migrated to the West. They occupied a part of the Saka territories, so this people started for the South. They settled first in Parthia, where they were vassals of the Parthians. Later they became allies of the Parthians. Together they occupied the ancient Bactria, the Indus-delta, later the northern part of India, for a short time even Mathura in Central India. They did not rule there for long, as the Yuechis (the Kushans) defeated them. After some time (in the second century A.D.) the Kushans and the Sakas (the historians call them Indoscythians) became allies.

The most famous rulers of the Indoscythians were the so called Western Kshatrapas. They ruled in the western part of India, in today’s Gujarat. Their capital was Ujjain.  They lost their territory in 398 A.D. Altogether the Indoscythians occupied some parts of India, Kashmir and Bactria for more than 400 years. They had many dynasties. Their influence is still could be traced in some Indian tribes, first of all in Gujarat.

 

Irodalom:

Aradi, Éva: A hunok Indiában, Hun-Idea Kiadó, 2005,

Aradi, Éva: Egy szkíta nép: a kusánok, Hun-Idea Kiadó, 2008.

Bagchi, P.C.: India and Central Asia, 1990, Delhi,

Bakay, Kornél: Magyarnak lenni büszke gyönyörűség I. rész

Bracey, Robert angol történész szives közlése, 2009. és tanulmánya a Wkipedián.

Chattopadhyaya, S.: Sakas in India, 1955, Vishwa-Bharati publ. Santiniketan,

Chauhan, Mulchand: Scythic Origin of the Rajput Race, 2009, Wikipedia

Epigraph of Andau in Ep.Ind. XVI.

Errington, Elizabeth and Sarkosh-Curtis, Vesta: Indo-Scythians in From Persepolis to the Punjab, 2007, London, British Museum publ.,

Grousset, René: The Empire of the Steppes, a History of Central Asia, Rutgers University Press, New Jersey, 1970 /translation from the original French book/,

Harmatta, János: The Languages and Literature of the Kushans in  History of Civilizations in Central Asia, Vol. III.  Unesco Publ. 1994, Paris,

Kalhana: Rajatarangini, tr. by Sir Aurel Stein in 2 Vol., Westminster, 1900,

Kazghaly Uly, Alibek: Semantics of the Hungarian Crown: a Glimpse from the Kazakh Steppes, 2004 /presentation/,

Kiszely István: A magyar nép őstörténete, c. könyvből a Kőbe vésett és fába írt történelem című rész., 2005.

Kurma Purana, XVIII, English translation,

Mahajan, V.D.: Ancient India, 2003, S.Chand and Co. Publ., New Delhi,

Majumdar, R.C. /edited/: The History and Culture of the Indian People, Vol. I. 1990, New Delhi,

Mifrendereski, G.: Nomenclature of the Sakas in Wikipedia, 2008,

Mitchiner, M.: Indo-Greek and Indo-Scythian Coins, 1976, London,

Mukherjee, B.N.: India and Early Central Asia in Political History of Ancient India, 1996, University of Calcutta publ.

Nagy Mária – Vidák István szóbeli közlései és fényképei

Neelis, Jason: The Sakas and Indoscythians in Wikipedia, 2008,

Periplus Maris Erythrea, tr. by W.Schoff, 1974, Delhi,

Puskás Kolozsvári Frederic: A székelyek  eredetének kérdéséről in A Hunok Öröksége, 2009, Hun-idea.

Raychaudri, Hemachandra: The Sakas, in Political History of Ancient India, 1996, University of Calcutta publ.,

S.S. Shashi: The Shepherds of India, Sundeep Prakashan, Delhi, 1978.

Singh, G.: Scythians-Sakas in Wikipedia, 2008,

Stein, A.: The District of Cuksha in Indian Antiquary XXV. 1896, Calcutta,

Strabon: Geográfia, 1977, Gondolat, Budapest, Földy József fordítása,

Tarn, J.: The Greeks in Bactria and India, 1947, London,

The Cambridge History of India Vol. 1. 2005, Cambridge,

The History of Herodotus in 2 Volumes, tr. by E.H.Blakerey, London, 1949,

Yu, Taishan: A Study of Saka History, 1998, in Sino-Platonic Papers No.80, University of Pennsylvania publ.

 

J.J. Modi indiai történész, hun-kutató rövid beszéde 1925-ben, amikor Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia kitüntette őt (Zajti Ferenc festőművész, magyarságkutató társa és barátja volt, az eredeti angol szöveget Zajti Ferenc fordította magyarra):

 

ÁLDOTTAK LEGYETEK MAGYAROK, ATILLA NÉPÉNEK ÖRÖKÖSEI!

 

(A magyarság életében ünnepnappá emelkedett az a nap, amikor Horthy Miklós meghívására, 1925-ben hazánkba érkezett a világhírű hindu tudós, Dr. J. J. Modi, aki óriási tömeg jelenlétében tolmácsolta India üdvözletét, majd előadást tartott „A régi magyarok nagyságáról, viselt dolgairól, faji őserejéről” címmel. Ebből az előadásból emeltük ki azt a részt, amellyel leghatalmasabb királyunkat, Atilla nagykirályunkat, „az Isten Ostorát” kívánom bemutatni és jellemezni):

„Áldottak legyetek magyarok, Atilla népének egyetlen örökösei! Félszázados tanulmányaim meggyőztek arról, hogy a hunok feltétlenül a magyarok ősei voltak, s így a mai magyarság az ősi szkíta népek egyedüli leszármazottai. Így a magyarságnak a történelme a ma élő összes nemzetek legősibb történelme. Kutatásaim során a hunokat olyan nemzetnek ismertem meg, amelynek dicsősége a mai szomorú világot is beragyogja. Atilla a világtörténelem egyik legnagyobb hőse, aki mint minden igaz hős, lovagias és nagylelkű is volt, amit Róma alól történt visszavonulásával a legcsodálatosabb módon bizonyított be.

Tudják-e önök, hogy a világtörténelem legnagyobb alakjait, összehasonlíthatatlanul legnagyobb hadvezéreit, legnagyobb államépítőit és államszervező zsenijeit önök, magyarok adták? Tudják-e önök, hogy Atilla hadvezéri nagyságához képest a történelem többi nagy katonai héroszai: egy Cyros, egy Nagy Sándor, egy Hannibál, egy Julius Caesar, egy Napóleon elenyészően kicsi figurák? Ki volt a világtörténelem folyamán, Atillán kívül, aki a kínai nagy faltól egészen az Atlanti-óceánig terjedő két világrészt átfogó, roppant területet tudott uralma alá hajtani? De volt-e Atillán kívül a világtörténelemnek még egyetlen zsenije, aki hadvezéri tehetségével megszerzett és megalapított két kontinensnyi birodalmat nemcsak meghódítani, hanem megszervezni, élő organizmusban összefogni, törvényekkel szabályozni, renddel fenntartani tudta volna? És ezt a szinte emberfeletti, emberen túli nagyságot, ezt a minden idők legnagyobb tehetségű katonáját és államférfiját önök, magyarok adták a világnak!  És én, az egyszerű öreg hindu ember büszke vagyok arra, hogy ezt most önöknek elmondhattam és meghajthattam személyesen is az önök nagyszerű fajtája előtt az elismerés zászlaját. Mert ez a faj, amely egy Atillát tudott produkálni, magából kitermelni, olyan érték és olyan erő, amelyet ideig-óráig érhetnek ugyan leromlások, kisiklások, letörések, de mégis a maga őserejéből táplálkozva megújulhat százszor és ezerszer, s amelyet végleg elpusztítani nem lehet soha! A magyarok mindig az első faja voltak a világnak s azok is maradnak mindvégig, a történelmi idők jó és balsorsán keresztül.

ATILLA AZ ISTEN OSTORA, A KIRÁLYOK KIRÁLYA

 (434 – 453 között uralkodott)

 

ARADI ÉVA

1938-ban, Budapesten születtem. 1969-ben az ELTÉ-n angol-magyar szakos diplomát szereztem. 1956-ban, mint az ELTE hallgatója részt vettem a forradalomban, nem fegyverrel, hanem tollal, a Magyar Függetlenség című újságban írtam néhány cikket. Ezért 1957. márciusában letartóztattak, majd szabadulásom után (nem ítéltek el, csak úgynevezett biztonsági őrizetben voltam), fegyelmivel az ország összes egyeteméről kizártak. Ekkor egy külkereskedelmi vállalatnál helyezkedtem el levelezőként, ott ismertem meg férjemet, Aradi Mártont. 1960-ban férjhez mentem. 1965-ben rehabilitáltak és így végezhettem el az angol-magyar szakot. Közben, a hatvanas és hetvenes években összesen nyolc évet töltöttem Indiában: Bombayban, családommal együtt; férjem az ottani magyar külkereskedelmi kirendeltségen dolgozott. A Bombay-i Egyetem Indiai Tudományok Főiskoláján 1976-ban diplomáztam hindi nyelv- és irodalomból. 1978-ban az ELTÉ-n doktoráltam, indológiából. 1976-tól 1980-ig az ELTÉ-n tanítottam hindi nyelvet és indiai irodalmat. 1975-ben Nagpurban részt vettem az első Nemzetközi Hindi Kongresszuson, ahol Indira Gandhi miniszterelnöktől kitüntetést kaptam.  Majd Mauritiusban, Trinidadban, Delhiben, Torontóban és több európai városban vettem részt nemzetközi indológiai kongresszusokon. 1993-ban Dr. Shankar Dayar Sharma akkori indiai államelnök adott át kitüntetést, „Magyarországon a hindi nyelvért tett szolgálataimért”. 2003-ban tanulmányúton vehettem részt Indiában, ahol az ottani Oktatásügyi Minisztériumhoz tartozó Központi Hindi Intézet kiadásában megjelent a „Magyar-hindi társalgási könyv”, amelynek társszerzője vagyok. A tanulmányúton levéltárakban, múzeumokban, falvakban kutattam a heftalita (fehér hunok) indiai hódítását, leszármazottaik életét, szokásait, kultúráját. Erről szóló könyvem, a „Hunok Indiában” 2005-ben jelent meg. A Magyarok Világszövetsége által rendezett I. (2004) és II. (2008) Őstörténeti Konferenciák szervezőbizottságának elnöke voltam. A kusánokról 2008-ban jelent meg könyvem: „Egy szkíta nép: a kusánok” címen.

2007. júliusában a legutóbbi Nemzetközi Hindi Kongresszuson vehettem részt, az indiai kormány meghívására. Ott életmű-díjat kaptam az indiai miniszterelnök megbízásából, az Indiai Kulturális Központ elnökétől, volt kulturális minisztertől. Szintén 2007-ben, Csomakőrösön  Kőrösi Csoma Sándor-emlékérmet kaptam kutatásaimért.

Indiában tudományos folyóiratokban jelentek meg tanulmányaim és több nyersfordítást készítettem indiai költők számára a magyar irodalom két nagy költőjének: Ady Endrének és József Attilának számos verséből. Itthon a hindi irodalomból fordítottam, 1980-ban az Európa Kiadó megjelentette Prémcsand: Nirmalá című regényét és tíz elbeszélésének fordítását; a Nagyvilág c. folyóiratban is számos novellafordításom jelent meg. Prémcsand Móricz Zsigmond kortársa, és a magyar íróhoz hasonló népi író volt, nagyon népszerű.

1999-től 2007-ig a Pécsi Egyetem Ázsia Központjában, mint megbízott előadó tanítottam hindi nyelvet (kezdőknek és középhaladóknak), valamint a „Bevezetés az indiai civilizációba” és az „Indiai irodalom” című stúdiumokat. Magyarországon és Indiában több mint ötven tanulmányom jelent meg tudományos folyóiratokban, tankönyvekben. Angol, orosz, hindi és német nyelven beszélek, valamint megértem – alapfokon – a szanszkrit szövegeket.

E-mail: eva_aradi@freemail.hu