TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF

MEGMARADÁSUNK

ALKOTMÁNYA

A Szent Korona-eszme a magyar történelemben és közjogban

Budapest, Hun-idea Kiadó, 2007.

(Részlet)

 

A keresztény Európában a kiemelt súlyú és erkölcsi tekintélyű magyar államot alkotó – szakrális értelemben vett – nemzet a helyzetnek megfelelő eredet- és önazonosság-tudattal rendelkezett. A magyarság eredettudata visszavezet – az emberiség történettudatában, mítoszaiban a nagy civilizációs szakadásként, pusztulásként megélt – Vízözön korszakáig. Az eredettudat szerint a magyarság a pusztulás után újjászülető emberi kultúra és civilizáció, az élet isteni forrásának hordozója, közvetítője. (Az ószövetségi hagyomány keretei közé beágyazva, Noé fiának, Jáfetnek leszármazói). A középkori krónikák, a magyar mondák és népi hagyományok alapján a sumér király, Nimród (Enmer-kár – Enmerud-kár [„kár”=vadász] = Nimrod [Werner Papke] ^[1] ) és fiainak utóda, a szkíta (szittya) népek családjának történelmi örökösei. A magyarság etnogenezisének helyszíne, Meotisz (azaz a Kaszpi- és az Aral-tó, valamint a Kaukázus déli vonulata) megegyezik a korábban a sumér népet alkotó egyik népcsoport „őshazájával”. A kora ókori kapcsolat hagyományát az elmúlt évtizedekben számos tudomány megerősítette. A történeti és vallástörténeti összehasonlító elemzések (pl.: a korábbi hazai és nemzetközi kutatások mellett Tábori László, Kiss Irén és az Agyagtábla Baráti Egyesület kutatói), a nyelvészeti hasonlóságok, a máig élő néprajzi és népmesei szakrális szimbólum-rendszer (pl. Pap Gábor, Molnár V. József és mások), ^[2] az egyházi, népi, néprajzi hagyományok (pl.: Takács György, Daczó Árpád és mások kutatási eredményei), ^[3] a Kárpát-medence, valamint a szkíta népek után maradt számos régészeti, művészettörténeti emlékek, tárgyak (Torma Zsófia, László Gyula, Bakay Kornél kutatásai) is a hagyományos származástudatot támasztják alá. A tatárlaki korong, a nagyszentmiklósi aranylelet, az esztergomi királyi vár oroszlános címere stb., népzenénk ősi eredete, hagyományos néptáncunk táncrendjeinek ősi szimbólum-rendszere a Szent István-i államreform után is máig élő bizonyítékai a magyarság évezredes hagyományának.

A magyar eredet-monda és öntudat, küldetéstudatot is hordoz (lásd pl.: Nemeskürty István vonatkozó munkáját). ^[4] Ennek üzenete, hogy a magyarság az isteni örök igazság letéteményese. Történelme közvetve vagy közvetlenül az igazságosság Istenéhez vezető utat mutatja saját áldozatvállalásával, példamutatásával, önzetlenségével, nagyvonalúságával és erejével. (Lásd pl.: Kocsis István munkái) ^[5] . Szakrális közösségi rendet az igazságosság, az egyenrangúság, az örökös áldozatvállalás, az embertársainkkal és a környezettel való, az életet és annak feltételeit megtartó viszony jelenti. A szakrális közösségi rend az örök isteni törtvények betartásával az önkormányzó, önellenőrző, forrásait nem felélő, a megújulásra képes közösséget jelent. A közösség sorsát irányító és ellenőrző „igaz” és „derék” emberek szakrális tudásuknak megfelelően jutnak felelős közösség-irányító pozícióba a hierarchia eredeti, valódi értelmében. (Lásd pl.: Vass Csaba és Kocsis István írásai). ^[6] Ahol a közösségi és állami irányítás összhangban van, és az ezekhez tartozó funkciókat betöltők személyisége egybeesik – illetve nem ellentétes a szakrális hierarchiával – nincs értelme elkülönült vallásfogalomnak, hiszen a napi élet Isten szíve előtt zajlik, a mindennapok az egész élet szertartásrendjébe tagozódnak.

A Kaszpi- és az Aral-tóig visszavezethető szkíta hagyomány – amely eredetét tekintve kötődik a Tigris és az Eufrátesz völgyéhez – nagyon szerteágazó, Buddha az Indiáig, Nepálig vándorló ágból származik. Egy-egy székely mester még ma is tudja „olvasni” a Nepálban máig jellemző kopjafás temetők faragott szimbólumait, jeleit (Lovass Ferenc és Boda Sarolta illetve Csáji László Koppány ^[7] ).

Palesztina területén, a Jordán felső folyásánál még a XX. század első felében készült térképek is feltüntették az egykori Szkítopoliszt. Melkizedek Sálem (talán Jeruzsálem) királya a kora ókorban vízzel (illetve borral) és kenyérrel áldozott, mint Sumér királyai és nem véres áldozatot mutatott be, mint a Közel-Kelet más (elsősorban szemita eredetű) népei. (Feltételezhető – és ezt ó- és újszövetségi utalások is megerősítik –, hogy Palesztina főleg északi területén szkíta eredetű népesség is élt, amelyek az idők során felvették a zsidó vallást.) A szkíta népekhez tartoznak a közel öt évszázadon keresztül birodalmat alkotó pártusok is, akik Rómát is legyőzték, kijelölve annak keleti határait. (Megölve azt a Crassust, aki a Spartacus-felkelés leverője volt.) A pártus (illetve a perzsa) birodalom területéhez kötődik Mani, a manicheista keresztény irányzat alapítója is, aki bevallása szerint az ős szkíta bölcsességet gondolta tovább.

A szkíta népekhez tartoznak – továbbá többek közt – a szarmaták, a dákok, és a hunok. A hun birodalom legismertebb uralkodója – a keleti és a nyugati római birodalmat egyszerre legyőző és a germán népeket uralma alatt egyesítő – Atilla, „az Isten ostora”, a „Mennynek a fia”, aki a lassan kereszténnyé váló Európát bünteti, figyelmezteti. Atilla két kulturális hagyomány határán állt. Miközben – a jelenlegi álláspont szerint – a hunok Atilla előtt és utána is ismerték a keresztény vallás keleti és nyugati irányzatait (lásd például a hun püspökségeket szállásterületükön), világképük az ősi szkíta asztrál-mítoszi hagyomány és a keresztény, (elsősorban az újszövetségi) tanítás ötvözete lehetett.

Időben (V. század) és szimbólumaiban is meghökkentő hasonlóságot találunk a kelta Arthur-mondakör és a hun-szkíta hagyománya között: Arthur is a kelta őshit szakrális hagyományát és az újszövetségi hagyományt kapcsolja össze. „Isten ostora” és a Szent Grál keresése arra figyelmeztetnek minket, hogy Krisztus önfeláldozása, a megváltás, az evangéliumok tanítása – az ószövetségi hagyományok mellett -, a más népek, így a kelták, szkíták által hordozott ősi igazságok, küldetés beteljesítését is jelenti.

Az elmúlt évtizedekben megfontolandó hipotézissé vált a kelta-szkíta, ezen belül az etruszk-szkíta közös eredet vagy közös múlt feltételezése is. Tény, hogy a – több évezredes szkíta örökség beteljesítésének öntudatát, mint küldetést a Kárpát-medencébe hozó – magyarság a kora Árpád-korban misztikusan különös és szoros kapcsolatot ápolt a távoli kelta népekkel. Egyik kiemelkedő példája az Árpád-házi Skóciai Szent Margit, a skótok megtérítője. (Bizonyára nem véletlen az sem, hogy a XIV. századi angliai romantikus festők Arthur királyt a Magyar Szent Koronával is ábrázolják. Hasonlóan a korabeli festők által megfestett Nagy Károly frank császárhoz, akinek édesanyja avar nő volt, és akit az általa elrabolt avar aranykincsek révén több hipotézis is kapcsol a Magyar Szent Koronához.)

Az ősi krónikák, a mondák és népmesék és az évezredes, máig élő hagyomány szerint a magyarság a rokon népek utolsó, küldetést beteljesítő örököseként a Kárpát-medencét, mint jogos jussát foglalja el. Azt a területet, amelyhez a korábbi rokon népeket már akár több ezer éves hagyomány is kötötte. (A krónika alapján a magyarok és a hunok egymás nyelvét is értették). A magyarság már IX. századi honfoglalás előtt is ismerte a keresztény vallást. Ezt a honfoglalás korabeli sírok, a korai templomok és a máig élő népművészet, néphagyomány, hitvilág is bizonyítja. A magyarság vallása feltételezhetően az ősi hit és az Újszövetség hitének sajátos ötvözete lehetett saját „szkíta”-rítussal, amelyekre éppen tiltó rendelkezéseiben utalt I. András király. Bár Szent István király a bizánci rítusú kereszténység elismerése mellett – amely szintén gyakorlott vallás volt az István előtti Magyarországon – a római rítusú katolikus vallást tette államvallássá, ám ezzel, ebben a tekintetben, nem okozott „törést”. Az ősi hit szimbólumai jelentésükben, értelmükben kiteljesedtek, végső értelmet nyertek (pl.: keresztfa-életfa, a Nap, a Hold stb.) Az ősi egy istent valló hitvilág – Istenanya és annak különböző személyei – az Istenszülő Boldogasszonyban és annak különböző ünnepeiben éltek tovább (Molnár V. József) alakítva a katolikus rítusú kultuszt is. Az egyes az – asztrál-mítoszi rendszerben több ezer éves – ünnepek Krisztusban tiszta értelmet nyertek (pl.: a sötétség utáni fény újjá születésének ünnepe, amikor a magyarok körében a lélek madarát, a kerecsenyt/sólymot reptettek fel: karácsony, Krisztus születése). A konfliktus – akkor is és később is – akkor jelentkezett, amikor a katolikus egyházat vagy annak vezetőit egy magyarságellenes, idegen hatalom eszközének kívánták felhasználni. A magyarság saját erkölcsi romlásának okaként érte meg a középkori magyar állam XVI. századi felbomlasztását, amely a hitbeli megtisztulás igényét követelte. A magyarországi reformáció eredetileg a keresztény hit és az azzal harmonizáló ősi hagyományok felélesztését kívánta (lásd pl.: a református kazettás mennyezetek üzenetét), amely nem tagadta az Istenanya tiszteletét sem (lásd pl.: Bethlen Gábor pénzén a Szűzanya Ábrázolást). A Szent Korona mind a katolikus, mind a protestáns magyaroknak az emberi hatalmi viszonyok fölött álló, örök isteni akaratot jelentette. Mire azonban a reformált hitvallások teljese és egységes magyarországi katalógus a XIX. századra elkészült, állandósult egyes európai egyetemek hatására az ősi hagyomány a fővonalból száműzve lett. (Ennek drámai utóélete napjainkban az elsősorban holland hatásra felújított kárpátaljai templomok, amelyekből az 1990-es évektől modernizálás címén eltüntetik a több száz éves festett mennyezeteket és padokat.)

A középkorban a magyarországi katolikus hit európai sugárzása csak az akkori magyar királyság súlyával mérhető. Az Atillát ősének valló szent Turul-nemzetség, az Árpád-dinasztia a korábbi szakrális küldetést folytatva a világot szentek, boldogok, hitvallók és szentéletűek sokaságával ajándékozta meg. Az ősi hagyomány öröksége a keresztény hitben teljesedett ki, illetve élte tovább ősi küldetését. Gondoljuk meg: Árpád-házi Szent Erzsébetként általában II. Endre lányát, a hitvallását elsősorban Thüringiában beteljesítő Erzsébetet ismerjük, noha mellette még két Árpád-házi Erzsébetet kanonizált az egyház. Köztük Portugália védőszentjét, Portugáliai Szent Erzsébetet, de ott vannak más államok további Árpád-házi szentjei, Szent Kinga, Lengyelország és Litvánia védőszentje, Boldog Jolánta Aragóniáé, Szent Irén, Piroska Bizáncban stb. Franciaországi Szent Lajos felesége is Árpád-házi királyleány volt, mint ahogy Toulousi Szent Lajos édesanyja is stb., stb. (Az Árpád-házból származó szentek száma több mint húsz.)

Dr. Tóth Zoltán József (Phd)

jogtörténész és politológus

 

Szerzője és szerkesztője a Molnár – Pap – Pecze – Tóth – Vass – Zlinszky: A Magyar Szent Korona és a Szent Korona-tan az ezredfordulón (1999), valamint a Kocsis – Tóth – Zétényi és mások: A Szent Korona-eszme időszerűsége (2004) és az Igazság és történelem – Molnár Tamás gondolatainak gyűjteménye (2000) köteteknek is. Írója továbbá a Magyar közjogi hagyományok és nemzeti öntudat a 19. század végétől napjainkig (2007) című műnek is.