Tóth Sándor
Győztes csatáink

Lehet, hogy történelmi szenzáció elindítója lesz ez a könyv? Elképzelhető, hogy egy fiatal kutató – korábbi, de tudatosan elfelejtett kutatók munkáját folytatva – megtalálta Árpád nagyfejedelem sírját? Teljesen logikus történeti okfejtését alátámasztani látszik maga Anonymus is. S rajta kívül több korabeli forrás, ill. a kelták, a rómaiak és az avarok korában is fontos szellemi-kulturális-gazdasági-katonai központ, az egykori Carnuntum, Pannonia Superior fővárosa ma is szemmel látható, kézzel tapintható, megmaradt műemlékei, s feltárt régészeti emlékei. Ugyanígy az egykor oly jelentős város földrajzi adottsága és elhelyezkedése, ami kísértetiesen megegyezik a régi leírásokkal, így Anonymuséval, valamint az egykori, titokzatos „Vetus Buda” 1700-ból fennmaradt, hű metszetábrázolásával.

Lehet, hogy rossz nyomon jártak az eddigi kutatások, s Attila egykori városa, Sicambria, Etzelburg is ugyanitt keresendő? Lehet, hogy fellebben a fátyol az ősi titokról, s kiderül, hogy Árpád és egyúttal Attila sírja, a hunok-avarok ősi városa a mai, ausztriai Bad Deutsch Altenburg területén volt?

A hegyen épült hely temetkezési-szakrális jellege, az ott látható, méltóságteljes kurgán, a kikövezett patak, a Duna melletti „felső” hévizek, az avar korban épült keresztény körtemplom, az Árpád-kori alapokkal bíró székesegyház, a máig fennmaradt elnevezések, a helyi emlékezet és hagyomány, a történelmi-régészeti adatok, a meglévő épületmaradványok mind megerősíteni látszanak azt a szerzői feltevést, hogy a Nagy Károly frank király által leromboltatott ősi hun főváros, Sicambria nyomai kerültek elő a történelem homályából.

Ésszerűnek tűnik, hogy a súlyosan sebesült Árpád fejedelmet ide, a gyógyvizek mellé vihették a közeli Pozsony mellett vívott, győztes csata után, itt halhatott meg és itt temethették el.

Mindezt természetesen a régészeti feltárások igazolhatják csak.

Két nagy, győztes magyar ütközet leírását tartalmazza a Magyarságtudományi Füzetek második darabja. A pozsonyi (907. július 4-6.) és a cserhalmi (1068 tavasza) csatáét. Az egyikben Árpád fejedelem, a másikban László herceg, későbbi Szent László királyunk játszott döntő szerepet. Egyéniségük, elhívatásuk, küldetésük példa minden ma élő magyar számára.

Bizakodjunk, hogy a pozsonyi diadal győztes napját egy leendő, magyar szívű kormány nemzeti ünneppé nyilvánítja. Hisz akkor született meg Magyarország.

Pápai Szabó György

Pozsonyi diadal

907. július 4-6.

Bevezetés

A pozsonyi diadal (907. július 4-6.) legnagyobb győztes csatáink közé tartozik, mégsem őrizte meg méltóképpen, a jelentőségéhez mérten a magyar történelmi emlékezet. Múltbéli és jelenkori történetíróink is rendkívül visszafogottan emlékeznek meg róla. Különösen érthetetlen ez azon műveknél, amelyek közvetlenül e kor hadtörténelmi eseményeit voltak hivatottak feldolgozni. Kristó Gyula „Az Árpád-kor háborúi”^{^[1]} címmel megírt munkájában csak utalásszerűen említi a győztes pozsonyi csatát. Művének egyik legnagyobb hiányossága éppen a pozsonyi csata jelentőségének elhallgatása. Még csak említést sem tesz arról a fontos történelmi tényről, hogy a magyarok hatalmas győzelmével végződött csata után a nyugati határ az Enns folyóig kitolódott. Ez a határ, pedig csaknem száz éven át volt nemzetünk nyugati védvonala, amiről az amúgy finnugrista szemléletű, az ún. „szegedi iskolához” tartozó Kristó igencsak megfeledkezett. Miközben vesztes csatáinkat hosszasan taglalja, aközben győztes ütközeteinket elfelejti méltatni érdemleges módon. Munkájában az örökös vesztes nemzet eszméjét emeli ki, mintegy bűntudatot táplálva bennünk még győztes csatáink kapcsán is.

A szintén jelentős győzelemmel végződött, az Augsburgnál megvívott (910. június 12.) ütközetet azzal feketíti be, hogy a visszafelé vezető úton vereséget szenvedtünk a bajoroktól. Sőt a 913. évi hadjáratnál már olyan súlyos képet fest a magyarok vereségéről, miszerint mindössze 30 harcosunk maradt életben... Mindezt teszi olyan bizonytalan értékű, jobbára nyugati hírforrásokra alapozva, melyeket természetesen az ellenség írt vagy íratott rólunk. A 2004-ben elhunyt, s a korábbi rendszerben oly kegyelt történész a nyugati hadjáratokat felelőtlen, kalandozó rablóhadjáratoknak állítja be, amelyeknek mindegyike tele van társadalmi és katonai problémával. A 955. évi, ismert augsburgi (más néven Lech-mezei) csatát katasztrofális, nagy vereségnek írja le, ahol súlyos kudarcunk „végre lezárta a kalandozások korát”. Milyen érdekes, hogy ennek ellenére az Enns folyó melletti határ továbbra is szilárdan a magyarok ellenőrzése alatt áll, és semmilyen területi veszteséget e „hatalmas vereség” nem okozott számunkra. Emellett az augsburgi csatában a németek is igen súlyos veszteségeket szenvedtek, hisz elesett maga Konrád herceg és Ulrich püspök is többezer honfitársával egyetemben.

A Hóman Bálint és Szekfű Gyula által írt Magyar történet^{^[2]} c. monumentális munkában is igencsak zavarosan, s nem hitelesen szerepelnek a pozsonyi csata történései. A csata döntő ütközetét Ennsburg alá helyezi, de keveri a tényleges pozsonyi csata idejével és azt július 5-ére datálja. A műben így úgy hangzik, mintha a pozsonyi csata helyszíne Ennsburg lett volna. A csata nemzettörténeti fontosságát a szerzők nem hangsúlyozzák ki, csak egy megtörtént győzelemnek veszik. Ám, más 20. századi történészek sem tulajdonítottak írásaikban nagyobb jelentőséget ennek az igen is fontos történelmi eseménynek. Holott e csatának a jelentősége felmérhetetlen, hiszen a Kárpát-medencét végleg birtokukba vevő őseink 907-ben, Pozsony alatt legyőzték Gyermek Lajos (893-911) király hatalmas hadát, amely a fiatal Magyar Nagyfejedelemség eltiprására indult.

A Keleti Frank Birodalom ellentámadása – a 900-906 között az általunk elfoglalt bajor területek visszaszerzésével – döntő csapást kívánt mérni őseinkre. Egyben a frankok felmondták az Arnulf keleti frank király által korábban megkötött szövetségi szerződést a magyarokkal, mivel az uralkodó meghalt. Örököse, a még gyermek Lajos (IV. Gyermek Lajos 893-911), Hatto mainzi érsek (891-913 között volt mainzi érsek) régenssége alatt uralkodott, amíg nagykorúvá nem nyilvánították. A németek először akkor bőszítették fel a magyarokat, mikor Kurszán vezért, Árpád fejedelem társuralkodóját Altenburgba csalták béketárgyalás címén, majd utána a lakomán orvul legyilkolták embereivel együtt.^{^[3]} A németek ezt a gaztettüket hadjáratuk első fontos győzelmének tekintették. Sőt végső céljuk a teljes Kárpát-medence elfoglalása volt, az általuk barbárnak nevezett magyaroktól. Ennek érdekében szervezték meg hadjáratukat, melyet szinte keresztes háborúként próbáltak beállítani. Ezért írásomban a déli német sereget „kereszteseknek” nevezem, az egyházi vezetők túlsúlyával bizonyítva ezt, valószínűleg nem is alaptalanul. A „keresztes had” szervezésével Theotmar (874-907)^{^[4]} salzburgi érseket bízták meg. Nem egészen keresztényhez méltó módon hangzott azonban mindenütt hirdetett jelmondatuk: „decretum… Ugros eliminandos esse” – „elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak!”

A frank és német tartományok vallási vezetői az Enns folyó mögött toborozták híveiket. Az egyesült magyar hadak azonban hosszú időre tudatosították Európával, hogy itt vagyunk, és képesek vagyunk megvédeni jogos örökségünket, s hazánkat, a Kárpát-medencét. A napokon át tartó pozsonyi csata egyben a magyarság első és talán legnagyobb honvédő háborúja. A nyugatiak számára titokzatosnak és félelmetesnek tűnő hadművészetünk, fegyelmezett és megfelelően kiképzett, s jól felszerelt hadseregünk meglepetést okozott az idegen hadaknak és vezetőiknek. A szkíta-hun hadművészet örökébe lépő magyarok határvédelme, jól kiépített gyepűsávja, remek felderítése megakadályozta a nyugati seregek gyors támadását. Bebizonyosodott, hogy a magyar hadak harckészsége, bátorsága, fegyelme a nagy és nyílt harctéri ütközetek során is képes győzedelmeskedni. Fejedelmünk, jelen esetben Árpád és hadvezéreink kiváló hadművészete, hadvezetői tudása, magasan megelőzte a nyugati seregek vezéreiét.

Előzmények

A Kárpát-medencébe hazaérkező^{^[5]} s a hont birtokukba vevő, honfoglaló magyarok Árpád nagyfejedelem vezetésével rövid időn belül megszervezték az új hon működését. A vezérek felosztották egymás között a szálláshelyeket. Erről részletesen beszámolnak régi, írott forrásaink. Őseink a Dunántúl birtokba vétele után egészen Linzig hatoltak nyugat felé, majd a Fischa folyó vonalában húzták meg a határsávot. Utána elfoglalták az Al-Dunánál fekvő tartományokat, országrészeket. Szlavónia birtokba vétele után seregeink kijutottak az Adriai-tenger mellékére is. Ezzel közvetlen szomszédságba kerültünk az itáliai tartományokkal. Dél-kelet felől pedig a Bizánci Birodalommal. Északon véglegesen legyőzték a morvákat és elszakították őket a nagy Frank Birodalomtól.

A Frank Birodalom döbbenten vette tudomásul, hogy a Kárpát-medencében az új, erős állam, a magyarok Nagyfejedelemsége megszilárdította hatalmát és kiverte őket Moráviából. A magyarok jól szervezett nyugatra irányuló hadjáratokat vezettek, amivel csírájában elfojtották az esetleg ellenünk induló támadó hadjáratokat. Ezeket szokás kalandozásoknak, rablóhadjáratoknak bélyegezni, de ezek valójában sokkal inkább a Kárpát-medence védelmét szolgálták. Valamennyi, a Kárpát-hazából kiinduló hadjárat fejedelmi irányítással és központi szervezéssel történt. E hadjáratok védelemre kényszerítették a környező, magyarellenes hatalmakat, nem hagyva számukra lélegzetvételnyi időt sem egy esetleges, ellenünk irányuló támadásra. A Kárpát-medence békés birtokba vétele, belső rendjének megszilárdítása szempontjából ez rendkívül fontos volt. Az őslakosok és az Árpáddal bejött magyarok nyugodt körülmények között tehették meg, hogy lerakják egy új államszervezet alapjait. Ám a győztes, 906-os szászországi magyar hadjárat után Gyermek Lajos frank királysága minden katonai erejét összeszedve ellentámadásba lendült. A frankok és bajorok 907 júniusában indították meg ellentámadásukat a fiatal Magyar Nagyfejedelemség ellen. A hadjárat eseményeit a korabeli írott művekben nem jegyezték fel részletesen, csak a szűkszavú német források, azok viszont fekete gyászbetűkkel.

A megemlékező források

A legfontosabb írott források a német évkönyvek. A Sváb évkönyv (907) így emlékezik: „…a bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal. Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.” A Salzburgi évkönyv (907) megadja a csaták pontos idejét (július 4-én és 6-án, pénteken és vasárnap) és helyét Brezalauspurc (Braslavespurc), tehát a mai Pozsony. A Salzburgi és Sváb évkönyvek egyidejűek a csatával, így lényegében hitelesnek mondhatók. A gyászos július 5-e, vagy több évkönyvben, így a fuldaiban 6-a,^{^[6]} s későbbi Sváb évkönyvekben több évszázadon át fekete betűvel íródott és fekete vasárnapként szerepelt. A csata a német történelem legnagyobb vereségének, s a legnagyobb veszteséggel járó eseményének számított sok évszázadon keresztül. Ezért is igyekeztek aztán az általuk megnyert, 955. évi augsburgi csatát úgy beállítani, mintha azzal kiköszörülték volna a Pozsonynál szerzett csorbát. Azonban számunkra a Lech folyónál elszenvedett vereség messze nem járt olyan súlyos következményekkel, mint az őket ért veszteségek Pozsonynál. Hiszen mi területet nem vesztettünk, míg a pozsonyi csata után a németek igen. Mégpedig óriási mértékűt, hiszen a határ egészen az Enns vonalára tolódott ki.

További fontos bizonyítékok a német halottas könyvekből és a királyi oklevelekből ismertek. Ezek az adatok pontosan közlik a német előkelőségek veszteséglistáját, társadalmi pozíciójukat, rangjukat. Az Annales Admuntenses közli három elesett püspök nevét (Theotmar, Ottó, Zakariás). Halálukat a Merseburgi és Weisenburgi évkönyv június 28-ára datálja. A Freisingi évkönyv Liutpold halálát július 5-ére jegyezte be.

A dátumok látszólagos szétszórtságából tudjuk, hogy a csata hosszan elhúzódó (június 28 – július 6.) időszakra tehető. A püspökök eleste a legkorábbi első csatához köthető, míg Liutpold a második csata áldozata volt. Az évkönyvek alapján egyértelműen tudhatjuk, hogy a déli római hadiúton vonuló, az egyházi méltóságok által vezetett keresztes sereg ütközött meg elsőként őseinkkel, és szenvedett súlyos vereséget.

A királyi diplomák (oklevelek) őrizték meg azoknak a világi és egyházi méltóságoknak a nevét, akik a csata előtt a királyi udvarban szolgáltak. Liutpold, Iring, Meginwald, Papo, Hatto grófok és Isengrim főasztalnok, továbbá 29 főnemes a csata után a királyi számadásokból eltűnt. Az egyházi méltóságok közül Theotmar salzburgi érsek Zakariás sabeni, Ottó freisingi, valamint bizonytalan adatok alapján egy Udó nevű püspök neve is szerepel a veszteséglistán. Az apátok közül Gumpold, Hartvik és Hemprecht veszett oda. A király új embereket nevezett ki a csatában elesett tisztségviselők és egyházi főrangúak helyére ill. helyettesítésére.

Fontos dolgokat tudhatunk a magyarok viselt dolgairól Regino prümi apát (+915) évkönyvéből is, aki Karoling-latinsággal írt, és műve felmaradt az utókor számára. Ám mivel egy korban élt az általa lejegyzettekkel, igyekezett a magyarokat minél negatívabb szerepben feltüntetni az utókor számára. Mégis, sok esetben hűen jellemzi a magyarokat. „Lovaikon szoktak járni, gondolkodni, álldogálni és beszélgetni…”– írja, amiben valóban aligha kételkedhetünk. Regino apát krónikája a magyarokat a szkítáktól származtatja. Munkájában sok írott forrást használt fel. Azt írja a szkíta magyarokról: „A magyarok dölyfös és lázadó természetűek… mindig hajlanak az idegen elleni vagy otthoni felkelésre, természetüknél fogva hallgatagok, készebbek a cselekvésre, mint a beszédre… fáradalmakban és a harcokban kemények…”

A későbbi források közül Aventinust (1477-1534), a bajor humanista történetírót kell még említenünk, aki még a mára eltűnt forrásokat ismerve írta le a legfontosabb eseményeket és szereplőket. Munkájából ismert a bajor sereg gyülekezési helye és ideje – 907. június 17. Valóságát a Bajor évkönyv és krónika is bizonyítja, azonos adatokkal. A gyülekezési helyként ismert Szent Flórian kolostor Ennsburgban állt,^{^[7]} tehát innét indultak az egyházi seregek.

A harcba induló bajor csapatok pontos mozgásának meghatározásában segít az Ostland^{^[8]} erődrendszerének behatárolása is. A kelet-nyugati irányú, és a Dunára támaszkodó erődrendszer megerősítése a magyarok ellenében történt. Ezek a legfontosabb erődítések: Melk, Krems, Mautern, Hollenburg, Tulln, Klosterneuburg és Hainburg. Legtöbbjük már a római korban is kőfalakkal védett erősségnek számított. Melk egyben egyházi szempontból is kiemelt fontosságú jelentőséggel bírt. A magas hegyen álló apátságot jól védett erősséggé építették ki. A Római Birodalom virágzása idején Namare néven szerepelt. Tulln, a római Comagena a Duna vonalának biztos pontja volt Bécstől 20 km távolságra, nyugati irányba. Magas, kőből épült, patkó alakú bástyákkal rendelkezett még a római időkből.^{^[9]} Közvetlenül előtte húzódott a régi római, köves út. Az Enns folyó átkelőit őrizte Ennsburg és Ybbs vára. Dévénnyel szemben, pedig Hainburgot erősítették meg a Duna völgyében.

A Frank Birodalom határait jól megszervezték, és komoly erősségekkel védelmezték a keleti határon. Ám ez a határvédelem kevésnek bizonyult a gyorsan mozgó, turáni hadművészettel rendelkező népekkel szemben. Így a magyarok is egyszerűen elkerülték a nagyobb várakat. A várak őrsége persze sokszor el akarta vágni visszavonulásuk útját. Ám a magyar felderítés és az előőrsök segítségével seregeink legtöbbször ezt sikeresen kikerülték. Ostlandot és a magyar törzsszövetséget széles gyepűsáv választotta el, ami durván Pozsonytól Stockerauig húzódott, az északi Duna parton. Ezen belül, a Dunához viszonyítva, északon a Morva, délen a Fischa folyók jelentették a határt.

Katonaföldrajzi szempontból fontos tényező a nyugatról induló utak meghatározása a Kárpát-medence felé. A Duna déli partján húzódó római hadiút viszonylag könnyen járható, át a Bécsi-medencén, ám a kijutást a Kisalföldre akadályozza a Rozália-hegység és a Lajta-hegység, valamint számos kisebb folyó és a Hanság mocsarai. Északról még nehezebb bejutni, mert a Morva-mező után a Kis-Kárpátok a Dunánál a Dévényi-szorosba tereli a nagy folyót és a közvetlen mellette járható keskeny utat. Ráadásul a Morva folyó szeszélyes mély vizén sem könnyű ebben a korban átkelni. Ezen az útvonalon haladva a bajor csapatok sehol nem lehettek biztonságban, hiszen számtalan hely alkalmas volt arra, hogy csapataink rajtaüssenek a menetelő bajorokon. A kezdeti napi 25-30 km haladási sebesség a Fischa folyót elérve, napi 4-5 km-re csökkent, ami a magyarokkal kezdődött első harcérintkezéseknek volt a következménye. Ez június 26-án történt először. Július 4-ig a megmaradt rövid távot csak napi 4-5 km megtételével érték el, tehát itt már jelentős ellenállást fejtettek ki seregeink előőrsei.

Fontos bizonyítékok lehetnek még a régészeti leletek is. Ezek összegzése azonban rendkívül nehéz, mivel több ország többféle érdeke vitákat válthat ki ez ügyben.

Például magányos lovas sírt találtak az Alsó-ausztriai Gnadendorfban, ami egy ifjú magyar harcos maradványait tartalmazta. A csontváz mellett gazdag lelet-együttest találták, hisz használati tárgyai, fegyverei elkísérték a halottat a túlvilágra. Aranyozott, ezüstszerelékes szablya, ezüst hajkarikák, pénzek, gazdag lószerszám jellemezte a lelet-együttest. A mellékletek hosszan tartó használatról árulkodtak, részben korabeli javításokat találtak rajtuk. Tehát a tárgyak nem a fiatal harcos számára készülhettek, hanem egy örökség részét képezhették. A fiatal magyar előkelőség sírjában talált pénzek 902-vel keltezettek, így akár a pozsonyi csata áldozata is lehetett. Vannak olyan feltételezések is, hogy esetleg Árpád fejedelemnek a csatában elesett valamelyik fia az áldozat. Ennek kiderítése nem lesz könnyű feladat. A harcos a karját ért nagy erejű ütés, ill. az artéria átvágása s elvérzés következtében hunyt el. Az antropológiai vizsgálat egy korábbi sérülést is kimutatott a koponyáján, ami a besarjadt csontszélek beforradása alapján gyógyultnak tűnt. A gnadendorfi ifjú harcos sírlelete a Magyar Nemzeti Múzeum időszakos kiállításán is szerepelt 2006-ban.

Az Árpád-korban élt történetíróink érthetően nem számolhattak be teljes hűséggel a szentistváni új államalapítást megelőző időszak, legjelentősebb győztes magyar csatájáról. Nem zenghettek dicshimnuszt a Római Egyház és Frank Birodalom katasztrofális vereségéről. Hisz már a nyugati, a római egyházhoz kapcsolódtunk. S abban az időszakban az idegen papokkal erőteljesen és sokszor bizony erőszakosan, államhatalmi támogatással térítő magyar keresztény egyház megszilárdítása is igen sok áldozatba került. Főleg az idegenek által pogánynak nevezett lázadások korában. (Természetesen e források „pogánynak” neveztek mindenkit, aki István ellen lázadt, még akkor is, ha az illető már a nyugat-római egyházat jóval megelőző s régibb bizánci (keleti) keresztyénség követője volt. Az új rend elleni lázadások szinte végig kísérték az Árpádok korát. (Nagy valószínűséggel e lázadások nem a keleti és nyugati kereszténység párharcáról szóltak, hanem sokkal inkább az idegenek túlzott térhódításáról országunkban, a magyarság önvédelmi harcáról és ősi szabadságjogainak megvédéséről. A szerkesztő)

Mindenesetre legnagyobb királyainknak, így Szent Lászlónak is igen szigorú egyházi törvényeket kellett alkotnia és azokat betartatnia. A korai magyar források tehát a nyugat-római politikai és egyházi orientáció és érdekek miatt számolnak be oly szűkszavúan az eseményekről.

A leghasznosabb, s már magyar nyelvű munkák erről a nagy magyar diadalról jobbára csak a XIX. század végén tudósítanak. Baróthy Lajos, a „Magyar Nemzet Története” című munkájában ír összefoglaló értékelést a csatáról. Ez a mű Szalay József korábbi írásaiból összeállított válogatás, mely pontosan foglalja össze az egykori történelmi eseményeket. A hajóhad pusztulását az utolsó csatának írja le. Sajnos a történet eredeti forrását nem jelöli meg, így nem tudható, hogy milyen korai műveket tanulmányozott munkájában.

A Szilágyi Sándor^{^[10]} által szerkesztett, hasonló mű alapforrásának a Freisingi évkönyvet jelöli meg. A munkában igen rövid értékelést olvashatunk csak a történetről. A döntő csata napját július 6-ra datálja: „Nonas Júli. bellum Baioariorum cum Ungaris in oriente.”

Összefoglalva tehát megjegyezendő, hogy szinte valamennyi magyar mű alapként korabeli vagy későbbi német forrásokat használt. Nemzeti elfogultsággal tehát ezek alapján a magyar műveket vádolni nem lehet. A németek veszteségeiket nyilván nem értékelték túl, sőt valamennyire inkább próbálták az elvesztett csatát kisebb jelentőségűnek beállítani. Például Aventinus bajor történetírót később többen vádolták azzal, hogy kiszínezte és eltúlozta a németek veszteségét, s a csata történelmi szerepét. Pedig a humanista író sehol sem tért el lényegesen a korabeli évkönyvek és királyi dokumentumok adataitól.

Elemzésemben a hadjárat részleteit igyekszem magam is az ismert német adatok és források alapján leírni. Mindezt kiegészítem azokkal az új adatokkal, melyek később váltak ismertté. Természetesen, ahol az adatok hiányoznak ott logikus kiegészítésekre, hivatkozásokra, netán következtetésekre kényszerülök.

A történet hitelesebb megismerése és leírása érdekében a hivatkozott helységek nagy részét személyesen is bejártam. Az Ostland védelmi vonalának várait, városait a történelmi kutatások és a feltárt régészeti leletek alapján igyekeztem megismerni. A cél érdekében a terület fontosabb múzeumaiban kutattam, és próbáltam minél jobban eligazodni a levéltári-könyvtári anyagok sűrűjében, a feltáratlan múlt útvesztőiben.

A támadó bajor haderők

A források adatai, valamint a katonai és földrajzi helyzetek alapján kiértékelhető a bajorok hadműveleti terve és elgondolása. Elsődleges céljuk a kulcsfontosságú Pozsony és közvetlen környékének elfoglalása volt. Pozsony bevétele kiinduló pontja lehetett volna egy későbbi inváziónak, ami a teljes Dunántúl elfoglalását készítette volna elő. A bajor hadvezetés arra számított, hogy a két hadoszlopban indított támadásuk megosztja, és zavarba hozza a magyar hadvezetést. Nyugati gondolkodású hadműveleti terveikben nem sejtették, hogy remekül illeszkedik a turáni hadművészet védelmi elgondolásaihoz az, miszerint a magyarok egyesült erővel, külön-külön veszik fel a harcot az ellenséggel, így megosztva azok erejét, egyenként győzik le őket.

A Frank Birodalom királya, Gyermek Lajos arra az időre tervezte a hadműveletek megindítását, mikor szokásos évi hadgyakorlataikat szokták tartani. Arra gondolt, hogy a magyarok későn veszik csak észre, hogy ez nem csak a német seregek szokásos erődemonstrációja. Így megelőzheti a magyarok csapatösszevonását a nyugati gyepük védelmére.

Természetesen tudnunk kell, hogy Lajos ekkor mindössze 14 éves volt, de már nagykorúnak nyilvánították. Azonban a fontosabb döntéseket, így a hadjárat tervezetét nyilván katonai tanácsadói, főpapjai határozták meg. Maga a király ezekben a fontos ügyekben csak hozzájárulását adhatta. Még apja, Arnulf király^{^[11]} jelölte ki fia számára nevelőként, régensként Hatto-t, a passaui püspököt. Így a hadjárat elindítása mindenképpen egyházi nyomásra indulhatott meg. A nyugatiak erőszakos térítései mindennaposak voltak a Kárpát-medencében. A mindenkori salzburgi érsek egyházi hatalma alá tartozott elvben Avaria területe. Az egyházi adók elmaradása, a hitélet színvonala miatti általános elégedetlenségét hangsúlyozta az érsek. A magyarok Kárpát-medencébe érkezése visszaállította e terület ősi vallását, amit nem nézhettek jó szemmel a Római Egyház vazallusai. A háború megindítását így egyértelműen egyházpolitikai okokkal indokolhatták. Az indok a „barbár” magyarok térnyerése volt Avariában. A Római Egyház vezetői ezért minden követ megmozgattak, hogy újra birtokba vehessék elvesztett és egyszer már keresztény hitre térített területeiket.

A feladat végrehajtására két szárazföldi hadoszlopot kívántak indítani kelet felé, a Duna két oldalán. A Dunán szállították volna terveik szerint a nehéz ostromszereket és a páncélos, lassan mozgó gyalogság nagy részét. Mindezt a viszonylag gyors felvonulás érdekében. A fősereget Passau környékén gyülekeztette a király, Liutpold őrgróf vezetésével. Ennek az északi seregnek azt a feladatot szánta, hogy átkelve a Morván, foglalja el a kulcsfontosságú Dévényi-kaput és vonjon ostromzárat Pozsony köré. Ez a sereg a viszonylag jó földrajzi lehetőségek miatt hamar elérhette a Morva folyót. Ezért ezt a csapatot később indította el a király, mint a déli sereget. Tervei szerint így valószínűleg egyszerre érnek célba.

A déli sereget a király a Frank Birodalom egyházi fejeinek vezérletére bízta. Theotmar salzburgi érseket nevezte ki vezérnek. Az érsekbuzgón látott feladatához, és valóságos keresztes hadjáratot hirdetett a „pogány magyarság” és országuk eltörlésére. Valamennyi püspökség és apátság főpapjait táborába rendelte fegyveres szolgáikkal egyetembe. A passaui, freisingi Ottó és Zakariás, valamint Udó püspökök is beálltak a seregbe. Természetesen a melki és más apátságok is hadba vonultak. A terv szerint ennek a déli seregnek kellett hamarabb indulnia, hogy elvonja a magyar hadakat a Duna északi partjáról. Ezért a déli hadoszlop főleg lovas egységekből állt. Útjuk a régi római kövezett hadiúton vezetett a Duna jobb partján. Viszonylag biztonságban érezhették magukat ezen az úton, hiszen erődített városok és várak láncolata állott az út mentén. Ellátmányukat is főleg ezek a helységek biztosították, így a kevesebb hadtáppal gyorsabban haladhattak. Napi 25-30 km távolságot meneteltek egészen a Bécsi-erdőig. Haladásuk azonban innentől fogva jelentősen lelassult.

A harmadik seregrész a Dunán hajózott Pozsony felé. A király a flotta parancsnokának Singihard grófot nevezte ki. Feladata volt az ostromszerek, az ellátmány és a várvívó gyalogság Pozsony alá szállítása. A flotta egyben biztosíthatta a két felvonuló seregrész kapcsolattartását is. A város alá érve egyúttal át kellett volna juttatniuk a keresztes sereget is a pozsonyi oldalra. Feladatuk volt továbbá, hogy megakadályozzák a magyarok átkelését a Dunán. A tervek összehangolását és a hadműveletek vezetését Liutpold őrgrófnak szánta a király, aki tapasztalt hadvezérnek számított. Liutpold és Richar passaui püspök ugyanis egy kisebb magyar sereget már sikeresen legyőzött Bajor földön, 900. november 20-án.^{^[12]} Ám, mint a német évkönyvek utalnak is rá, a vezér kevélyen, túlzott önbizalommal kezelte a hadjáratot. Nem ismerte jól a magyar hadsereget, lenézően tekintett a keleti új szomszédra. Igen bízott hatalmas seregében, mely közel 100 000 főt számlált. A déli keresztesek – felvéve az útjukba eső városok helyőrségét – 40 000 fővel érték el a mai Bécs vonalát. Az őrgróf főserege 60 000 harcedzett hivatásos katonából állott. A flotta hajósai és katonái összesen 10 000 embert számláltak még.

A felsorolt haderőn kívül, még Ennsburgnál állomásozott maga a frank király, Gyermek Lajos is, ismeretlen létszámú tartalékhadával. Burghard passaui püspök egyházi kíséretével, valamint egy Aribó nevű gróf csapata. A király ide még folyamatosan várta a távolabbról érkező birodalmi katonákat és szövetségeseit. Távlati célja lehetett, hogy amint kedvező híreket kap csapatai eredményéről, ő maga is elindul a tartalékhaddal.

A hadjárattal kapcsolatban olyan hírek is ismertek, miszerint a csata nem is Pozsonynál volt. Ez a híradás Moseburg (Zalavár) városát jelöli meg az ütközet helyszínének. Ez a zavar azzal magyarázható, hogy nyilvánvalóan a bajorok az egész Dunántúl területét meg kívánták szállni, és ez esetben Moseburg lett volna a kijelölt újabb hadjárati célpont.^{^[13]} Talán az Ennsburgnál készenlétben álló királyi had tervezte ide a döntő csapást. Azonban az sem kizárt, hogy egy valóságos csapatkontingens valóban elérte Moseburgot, és itt csatát vívtak. Ha ez megtörtént természetesen itt is vereséget szenvedhetett a bajor sereg. Erre utaló konkrét bizonyítékunk azonban nincs. Tény viszont, hogy a későbbi időkben, így 1030-ban II. Konrád egyesített német hadai is ebben az útirányban kezdték meg hadműveleteiket. Azonban a magyarok főleg a felperzselt föld taktikáját alkalmazva, akkor is kiverték az ellenséget az országból. Ezekből a többször megismételt hadjáratokból láthatjuk, milyen nehezen mondtak le csak a németek Magyarország meghódításáról. A nyugatiak térnyerésének kísérlete sajnos rányomta bélyegét egész nemzetünk történelmére.

Visszatérve történetünkhöz, fontos szólnunk arról is, milyen volt ekkor a frank-bajor haderő? Lovasságuk és gyalogságuk fele-fele arányban lehetett. A katonák egyéni harcra jól kiképzett és felszerelt egységekből álltak. Harcmodoruk közel hasonló volt az egykori római haderő stílusához. Zárt rendben, csapategységben jól és szervezetten harcoltak. Lovasságuk közelharchoz szokott, lendületes, ék alakban rohamozó, nehéz páncélzatú egységekből állott. Nem, vagy csak részben ismerték a könnyűlovas harcmodort. Lovaik erős, nagy testű, a pusztai lovas népek lovainál lényegesen lassúbb, fáradékonyabb, kényes jószágok voltak. Mindegyikük patkót viselt. A lovak szerszámzata és nyerge szintén gyengébb volt, mint a magyaroké. A nyugati típusú magas nyereg nyomta a ló gerincét és olykor fájdalmat okozott számára. Ráadásul már ekkor is részben páncélozták őket. A lovasok az erőszakosabb feszítő zablákkal irányították a lovaikat. A katonák fazékszerű vassisakot viseltek. Testüket részben lemez pikkelypáncél fedte. Ezeket brigantinnak nevezték. Fő fegyverük a nehéz, kétélű, egyenes kard volt. Ez a fegyver szúrásra és vágásra egyaránt alkalmas típus. Hossza egy méter körüli, súlya duplája a magyar szablyáénak. Másik fontos fegyverük a nehéz döfő lándzsa volt. Ebben az időben főleg az úgynevezett szárnyas lándzsákat kedvelték. Nevüket a két oldalukon található oldalágakról kapta. Ezzel a szárnyacskákkal háríthatták a rájuk zúduló kardvágásokat. Távolra ható fegyverük az íj volt. Minősége azonban messze elmaradt a pusztai népek félelmetes reflexíjától. Ezek fele olyan távolságra hordtak, átütő erejük is gyengébb volt. Lovas íjász tudományukról nem is beszélve. Távoli célokra használták még a harci szekercét és a dárdákat. Testüket bal kezükbe fogott, viszonylag nagyméretű pajzsukkal fedezték. Ráfestve nemesi, tartományi címereik. A kereszteseknek pedig, egyházi rendjüknek címere, vagy egyszerűen csak egy vörös kereszt volt a jele.

Gyalogságuk zárt egységbe, vonalba sorakozva harcolt. Részben páncélozott egységekből állott. Fegyverzetük hosszú, nyeles, nehéz szárnyas lándzsa és kétélű kard. Háromszög alakú, hosszú pajzsokkal védekeztek. Díszítésük hasonlókép, mint a lovasoké. Ám a gyalogosok alacsonyabb társadalmi rangjuk miatt pajzsukra tartományuraik címerét vagy az egyházi jelképet festhették. A gyalogság íjászai páncélt és pajzsot nem viseltek, másodlagos fegyverük kard vagy szekerce volt. A katonák harci fegyelme sokkal alacsonyabb szinten állott, mint a turáni népeké. Vezéreiket kevésbé tisztelték, sok esetben önállóan döntöttek akár a harci fegyelem ellenében is. Dölyfös szabadelvűségük, lázadó természetük nagyban hozzájárult későbbi vereségükhöz. Ezt a német krónikák is kritikusan említik.

A flotta hajóinak számáról nem írnak az évkönyvek, de megjegyzik, hogy valamennyi oda veszett. Tízezer hajóssal és katonával számítva legalább 100 hajónak kellett részt vennie a vállalkozásban, mert mint tudjuk az ostromfelszerelést és az ellátmány nagy részét is ők vitték. Ezek a hajók evezővel hajtott gályák lehettek, amelyeken esetleg vitorla is volt. A több mint száz évvel későbbi német hadjárat során hasonló hajóhad támadta hazánkat, amit a történet szerint Búvár Kund (Zotmund)^{^[14]} fúrt meg embereivel. Itt a történetírók nagyméretű gályákról tudósítanak. A 907. évi hadjárat flottája is hasonló hajókból állhatott. Szállítottak bizonyára faltörő kosokat, hajítógépeket, ballistákat is. Az ostromszereken, fegyvereken kívül az élelem szállítása is a hajók feladata volt. A hajóhad elvesztése értékét tekintve is komoly érvágás lehetett a birodalomnak. Ilyen nagyszámú hajóhad felállítása és felszerelése óriási összegeket emészthetett fel. Gazdaságilag is megrendítő csapás lehetett a hajóhad pusztulása a bajorok számára.

Mint a fenti adatokból láthatjuk, Gyermek Lajos mindent megtett a siker érdekében és bizalommal tekinthetett az események elé. A hatalmas előkészítő munkálatok súlyát mérlegelve, nem vonható felelősségre, hogy nem készült fel tisztességesen a hadjáratra. Sőt, érződik a vállalkozás tervezésénél a német precizitás. Igazán nem gondolhatta a frank uralkodó, hogy így alakulnak az események. Keressük meg a hiba okát, hol tévedtek a frankok?

Nézzük meg most a másik oldal, a magyarok felkészülését a honvédő harcra.

A magyar haderő

A csata kimenetele egyértelműen bizonyítja, hogy őseinket nem érte váratlanul a bajorok támadása. A nyugati határvédelem felkészülten várta és időben felderítette a támadó ellenség harcmozdulatait. A 907 júniusában hadjáratra mozgósított német csapatösszevonások seregei Ennsburg térségében gyülekeztek, s mindez egybeesett a szokásos bajor seregszemlék idejével. Valójában a bajorok ezzel akarták leplezni a magyar törzsszövetség elleni hadjáratot. A mustrával kívánták megtéveszteni és időhátrányba hozni a magyar kémhálózatot és felderítést, hogy maguknak minél több időt nyerjenek. Őseink kémhálózata, ha észlelte is a bajor csapatösszevonást Ennsburg térségében, úgy is értékelhette volna mindezt, hogy mindössze a szokásos évi hadgyakorlatról és az ahhoz kapcsolódó rutintevékenységről van szó. Ám a csel nem sikerült, mert a magyar hadvezetés mégis időben értesült a szokatlanul nagy csapatmozgásokról, a hajóhad felszereléséről, valamint felderítették az északi seregek gyülekezését is. Így maradhatott elég idő a nyugati határ védelmének megerősítésére. Az eredményes felderítés után gyors futárszolgálat vitte a támadás hírét a fejedelem udvarába. Tudjuk, hogy ezek a futárok sebes, váltott lovakon, tűzön-vízen át igen hamar célba értek. A hírek kiértékelésére Árpád fejedelem bizonyára hamar összehívta a haditanácsot, és megszervezték az ország védelmét. Magyar szokás szerint azonnal végig hordták a véres kardot az országban. Ez azt jelentette, hogy haladék nélkül minden hadra fogható erőnek a hon védelmére kellett gyülekeznie a kijelölt helyeken.

A gyepűsávban őrjáratozó magyar felderítők fokozottan figyelték a bajorok minden mozgását, és jelentették azt a határvédelmi erőknek. Összevonták a nyugati határ közelében állomásozó, gyorsreagálású, törzsi lovasseregeket és a megfelelő helyre gyülekeztették. Árpád fejedelem parancsára a sűrű, s lovassági harcra alkalmatlan Bécsi-erdőben a magyarok még nem vették fel a harcot az ellenséggel, ám a nyíltabb Fischa folyó menti ligeteknél már harcra készen állott a magyar határvédelem.

De tartsunk gyors seregszemlét a magyar főhadaknál is.

A magyarok főserege szinte teljesen csak lovas hadakból állott. Mégpedig a szkíták, hunok, avarok örökségének minden vívmányával felvértezve. Ezek a pusztai népek félelmetes lovas íjászok voltak. Lovaik alacsonyabbak, de gyorsabbak és kitartóbbak voltak, s egyúttal igénytelenebbek is nyugati lovaknál.^{^[15]} Szűkebb időkben akár a hó alól kikapart, gyenge fűvel is beérték. Akár egésznap is képesek voltak megfelelő bánásmód mellett lovasaikkal kitartani. Szerszámzatuk, nyergük tökéletes alkotás. A nyereg a ló hátának két oldalára nehezedve osztotta meg a harcos súlyát, nem nyomva a ló gerincét. A ló irányítását kíméletesebb csikózablával érték el. A harcosok gyerekkoruktól fogva tökéletesen elsajátították a lovas harc minden fortélyát. A félelmetes csodafegyvernek számító, összetett íjaikkal a vágtató ló hátáról is célba találtak.^{^[16]} Mivel a lovas íjász a ló fejétől számítva balra, és csak hátra felé tudott célzott lövést leadni, hadi taktikáját is erre alapozta. Erős messze hordó reflexíjaikkal bontották meg az ellenség sorait, majd villámgyors támadással, kézitusában fejezték be a harcot. Sok esetben visszavonulást színlelve maguk után csalták az üldözőket, majd lovaikon hátra fordulva, nyilaikkal okoztak súlyos vérveszteséget az üldözőknek. Mikor aztán az üldöző hadsorok felbomlottak, fegyelmezetten egyetlen vezényszóra visszafordultak. Szablyával, fokossal harcolva fejezték be a küzdelmet. Ezekről a harci eseményekről már írásos feljegyzések is maradtak.

„A fáradalmakban és a harcokban edzettek, testi erejük mérhetetlen…karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilaikkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaru íjaikról, hogy lövéseik ellen csak alig lehet védekezni.” – írja Regino prümi apát évkönyvében. Az apát 915-ben halt meg, így megélve a pozsonyi csata korát, pontos információkat kaphatunk tőle. Első kézből értesülhetett korának legnagyobb csatájáról, ami a karolingok vesztét okozta. A magyarok haditaktikájáról írt műve fontos híradás számunkra.

Ahogy az is, ahogyan egy tudós arab utazó leírta a magyarok bizánciakkal vívott csatáját 934-ből:

„A jobb szárny lovas osztagai a bizánciak derékhadára törtek, és nyílzáport zúdítottak rá, miközben átmentek a balszárnyra. A balszárny lovas osztagai is felvonultak, és nyílzáport zúdítottak a bizánciak derékhadára, miközben odáig jutottak, ahonnan a jobbszárny lovas osztagai kiindultak. A nyilazás így állandóan folyt. A lovas osztagok pedig forogtak, mint a malomkerék. Maga a türk jobbszárny, középhad és balszárny nem mozdult. A lovas osztagok tovább folytatták akciójukat ezres csoportokban… A bizánciak látták, hogy miként bomlanak fel soraik, s hogy hogyan tér rájuk vissza állandóan a nyílzápor, rendezetlen soraikkal támadásba mentek át, s az eddig mozdulatlanul álló türk fősereget rohanták meg. A türk fősereg utat is nyitott nekik. Utána azonban egyetlen hatalmas nyílzáporral borították el őket. Ez a nyílzápor lett az oka a bizánciak megfutamodásának. A türkök ugyanis a nyílzápor után rendezett sorokban végrehajtott támadásukkal megszerezték a győzelmet. Az ő soraik ugyanis rendezett állapotban maradtak és nem bomlottak fel. A lovas osztagok jobbról és balról száguldottak. Előkerültek a kardok is.”

E sorok is igazolják a tízes, százas, ezres rendszerben felállított csapategységek besorolását és a félelmetes hadművészet sikerét.

„A vezér és nemzet között szerződésszerű viszony volt” – írja Bíborbanszületett Konstantin (VII. Constantinus, 912-959) bizánci császár. „A magyarok vezéreiknek nem alattvalóik” ^{^[17]} – folytatja. Ennek nagy jelentősége van. Ez volt az alapja annak az óriási fegyelemnek, amely a katonai sikereket összekovácsolta.

A bizánciak sok csatavesztés után kezdték csak kiismerni a magyarok haditaktikáját, amit császáruk Bölcs Leó (886-912) megfigyelt és lejegyzett. Ezekből a felmaradt írásokból fontos ismereteket meríthetünk a magyarok hadművészetéről és fegyverzetéről.

„Nem kell mohón utánuk rohanni, de hanyagul sem szabad viselkedni, mert ha az első ütközetben le is győzték őket, nem hagyják abba a harcot, mint a többi nép, hanem míg csak tönkre nem silányítják őket, mindenképpen iparkodnak ellenfeleik ellen támadni.”

Szerencsére ezekhez a fontos észrevételekhez a frank és német uralkodók, hadvezérek csak évtizedekkel később számos csatavesztés árán jutottak el. A magyarok 899 és 970 között legalább 47 nagyobb hadjáratot vezettek nyugat felé, amiről fent maradtak korabeli írott források. Ezeknek a döntő többségét siker koronázta, a vesztes hadjáratok aránya elenyésző. Az egyik vesztes csata, a merseburgi csata volt, 933. év március 15-én. A másik vereség, a már említett augsburgi csata a szövetséges Konrád herceg árulása miatt, Augsburgnál, 955. év augusztus 10-én történt.^{^[18]} Ez a két csatavesztés Magyarország történelmét jelentősen nem befolyásolta, a nyugati hadjáratok lezárása inkább politikai okok, s nem a katonai vereségek miatt következett be.

Nézzük most meg, milyen is volt a magyar hadak fegyverzete, hadfelszerelése?

A magyarok fémsisakot, lemezvértezetet nem használtak. Testüket bőr süveg, és ruházat oltalmazta. Jól látható ez például az aquileai székesegyház altemplomában megmaradt kárpiton, ami 1200 körül készült. Könnyű kerek pajzsaik azonban lehettek, amit használaton kívül a lovuk oldalán vagy a hátukon viseltek.

Az egykori leírásokból is világos, hogy a magyarok legfontosabb, szinte csatadöntő fegyverének az íjat tekintették. Íjaink hírnevét dicséri a 924. évből Modena városának templomi könyörgéséből ismert ima: „Krisztus hitvallója, Isten szent szolgája, oh Geminianus, imádkozva könyörögj, hogy ezt az ostort, amelyet mi nyomorultak megérdemlünk, az egek királyának kegyelméből elkerüljük… Kérünk téged, bár hitvány szolgáid vagyunk, a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” (A sagittis Hungarorum, libera nos Domine). Ezzel fohászkodtak védőszentjükhöz, Szent Geminianushoz.

Ezek a csontmerevítős íjak igazi mesterremekek, valóságos csodafegyverek voltak korukban. Hozzájárult még ehhez a pusztai népek félelmetes lovas íjász-tudománya. A drága fegyvert íjtartó tegezekben tárolták az időjárás viszontagságaitól féltve. A felhúrozott íjakat az újabb kutatások szerint készenléti tegezben viselték.^{^[19]} A mintegy 80 cm – hosszú nyílvesszőket szintén tegezben hordták a hátukon, vagy az oldalukra függesztették. Ezek a rendszerint bőrből készült tegezek, díszes, sok esetben nemesfémből készült, palmettás stílusú veretekkel voltak felszerelve.

A közelharc fő fegyvere a szablya volt. Az enyhén ívelt, fokéles penge^{^[20]} vágásra és szúrásra is alkalmas kivitelben készült. Az utóbbi művelet érdekében a markolatot az él irányában kissé visszahajtották. A fegyver markolata és a szablyahüvely fémrészei sok esetben aranyozott ezüstveretekből készültek. A régészeti leletek szerint nem egy köztük ötvösművészeti remekműnek számít. Ilyenek kerültek elő a karosi honfoglalás kori temető sírjaiból is. Jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum féltve őrzött kincsei között láthatók.

Közkedvelt fegyvernek számítottak a harci fokosok, harci balták is. A hosszúnyeles fegyverek közül főleg a kopjákat kedvelték. Dobó dárdáikat magyarosan kelevéznek nevezték. Harci felszerelésük fontos része volt a veretes öv, amin fegyvereiket, szerszámaikat és tarsolyukat viselték. Csak a magyarságra jellemző, csodaszép díszítésű tarsolyaik legszebb honfoglalás kori régészeti leleteink közé tartoznak. A tarsolyok ezüst borítása ötvösművészeti remekmű, sok esetben palmettás stílusú díszítő motívumokkal.^{^[21]}

Ütközet a keresztesekkel

A Theotmar érsek vezette keresztes haderő június 17-én indult el Ennsburgból.^{^[22]} Útjuk a régi római Norikum tartomány Duna menti hadi útján haladt a Magyar Nagyfejedelemség felé. A még mindig jó minőségű kövesút jelentősen gyorsította haladásukat. Ybbs, Melk, Mautern, Tulln városokat érintve érkeztek a Bécsi-erdőhöz. Eddig napi 25 km-t haladtak és június 24-én a Kierlinbach patak völgyénél átkeltek a Bécsi-erdőn és a mai Klosterneuburg vára alá értek. A várost a római korban Citium néven nevezték. Nagy Károly idejében jelentősen újjáépítették, megerődítették. Ekkor kapta a Neuburg (Újvár) nevet. Hozzá tartozott Kroneuburg városa is. Jelen írásomban az újabb nevén Klosterneuburg néven szerepeltetem, főleg a könnyebb azonosítás kedvéért. Eddig a magyarok csak szemmel kísérték őket nem gördítettek jelentős akadályt a keresztes sereg útjába.

A szinte napi járóföldre épült várak és azok őrsége miatt igen kockázatos és felesleges lett volna útközben megtámadni a vonuló sereget. Főleg nappal, éjszakára ugyanis mindig igyekeztek elérni a következő erődített várat, hogy biztonságban érezhessék magukat. Eleve már a rómaiak is egy napi járóföldre építették városaikat. Ezek a fallal körülvett, bástyákkal védhető erődítések olyan nagyok voltak, hogy éjszakára elfért falai között az egész sereg. Ráadásul ellátásukról, élelmezésükről is gondoskodtak, így kevesebb társzekérrel kellett haladniuk. Ráadásul nehezebb hadfelszerelésüket a hajóhad szállította.

A városok között vonuló sereg vezérei nyilván gondoskodtak a felderítésről, megfelelő elő- és oldalvédelemről. A Bécsi-erdőn átkelve azonban megváltozott a helyzet. Klosterneuburg után elfogytak a Karoling-erődök.^{^[23]} Az utolsó, ekkor már jelentősen kiépített Hainburg vára, messze volt. Hainburg Pozsonnyal szemben, a Duna jobb partján állott. A régi várról már a Nibelung-énekben is szó van. A várromot Nibelungenliedben említett Heinburc maradványainak tartják. A mai Hainburg helyén az ókorban is hatalmas erődítések voltak, amelyek a régi kelta városhoz Carnuntumhoz tartoztak, és romjaik részben ma is láthatók. Carnuntum a római Pannónia provincia fővárosa volt. Itt csak megjegyezném, hogy Deutsch Altenburg és Hainburg között van egy kurgán, melyet az ottaniak Attila, mások, így Lanfrancani Enea is, Árpád fejedelem sírdombjának tartanak.

A vár őrsége nyilván el volt foglalva önmaga védelmével és nem lehetett arra felkészítve, hogy segítséget nyújthasson a közeledő keresztes seregnek. Ezt a hibát használta ki a magyar határvédelem. Innét igyekeztek lassítani a bajorok vonulását, hogy időt nyerjenek a közeledő fejedelem seregeinek. Nyilván Árpád erőltetett menetben közeledett a határ felé a fősereggel. Miután sorra érkeztek meg a magyar csapatok a határhoz, elegendő erő állott készen arra, hogy felvegye a küzdelmet a bajorokkal. Egyszer csak azt vették észre a bajorok, hogy a felderítőik sorra nem érkeznek vissza, és sorozatos támadások érik az előőrsöt és az oldalvédet. Intenzív mozgásuk lelassult, ezután naponta mindössze 4-5 kilométert közeledtek csak Pozsony felé.

Óvatosságuk nem volt hiábavaló. A magyar határvédelmi erők június 26-án felvették a harcot Theotmar érsek seregeivel. Ettől a naptól fogva állandóan zaklatták, lassították a német sereg felvonulását Pozsony alá. A bajorok állandó harckészültségben kellett, hogy álljanak a támadások visszaverésére. A magyarok hol innen, hol onnan nyilaikkal lövöldözték, bőszítették az ellenséget, majd azonnal visszavonultak.

A macska-egér harc szindróma odáig fajult, hogy a felhergelt bajorok üldözőbe vették a csintalankodó magyar nyilasokat. Az üldözők nem is sejtették, hogy vesztükbe rohannak. Csak erre vártak a magyarok. Mikor már jó messzire csalták a kiszakított csapatot a főseregtől, lovaikon visszafordulva nyílzáport zúdítottak rájuk. A nyilak mértani pontossággal találtak célba. Az üldöző csapat egysége felbomlott. A magyarok az ősi pusztai lovasharc örököseiként csak erre vártak. A hadnagyuk egyetlen jelzésére visszafordultak és szablyával, harcifokossal kézitusában tönkre verték az ellenséget. A magyar lovasok körberajzották a bajorokat és egy perc nyugtot sem hagytak nekik. Sőt éjszaka is nagy lármát csapva, többször rájuk rontottak, majd gyorsan, tovább állottak. Ez az idegfeszítő pszichológiai hadviselés felbőszítette az ellenséget, ugyanakkor félelmet keltett az ehhez nem szokott dölyfös, Karoling-katonákban. Másnap holtfáradtan, kialvatlan állapotban kellett volna folytatniuk útjukat. Ám minden elölről kezdődött. Jöttek és jöttek a magyarok...

Mikor már kezdték volna megszokni az incselkedést, akkor követték el a legnagyobb hibát. A szokásos kisebb magyar rajtaütések hirtelen totális támadásba torkoltak. A bajorokat meglepte a szokatlan, hatalmas erejű roham. Az íjászok balról jobbra körözve állandó nyílzáporral verették a pajzsaikkal védekező ellenséget. A rémülten védekező keresztesek közül egyre többen vesztek oda. Soraik felbomlottak, a hadviselésben kevésbé tapasztalt egyházi vezérek tehetetlenül viselték sorsukat. Azonban ezt a csatát még megúszták, mert a magyarok ismét visszavonultak. Tették ezt azért, mert még a döntő csatához mindig kevesen voltak. A főerők még nem értek a csatatérre. Ezt az ütközetet az évkönyvek már feljegyezték, és dátumát június 28-ra datálják. A Merseburgi évkönyv szerint ebben a csatában elesett a keresztesek fővezére Theotmar salzburgi érsek. Sőt Ottó és Zakariás püspökök is vértanúkká váltak. Így a zömében egyházi méltóságok által vezetett frank sereg ezen a napon érzékeny veszteséget szenvedett.

A magyarok visszavonulásának további oka, hogy a felderítők hírül hozták, miszerint friss bajor csapatok érkeznek a keresztesek megsegítésére. Ennek az utánpótlásnak köszönhette az érsek serege a katasztrofális vereség aznapi elkerülését. Az elesett Theotmar érsek helyett kinevezett új karoling fővezér neve nem ismeretes. Némely kutatók Udó püspök vezéri kinevezésére gondolnak. Mindenesetre a csata után a bajorok lassan folytatták útjukat Pozsony felé. Július 3-a körül 15 kilométerre állottak Pozsonytól, ahol táborba szállottak. Ez a hely valahol Hainburg alatt lehetett. A csatavesztés helyszínén ma is áll az úgynevezett Rotes Kreuz, Vörös Kereszt nevű emlékhely, amit már az osztrákok állítottak a keresztesek vereségének helyszínén. ^{^[24]}

Közben, július 3-án Árpád fejedelem is megérkezett főseregével a város alá. Csapatainak pontos számáról nem maradtak feljegyzések, de valószínűleg hasonló létszámban voltak, mint az ellenség. A magyarokon kívül az őslakos avarok is felsorakoztak Árpád mellett. Az avarok továbbélését a Kárpát-medencében Regino apát évkönyve is megerősíti. A Keleti Frank Birodalom ügyeit régensként intéző Hatto mainzi érseket és Adalbero augsburgi püspököt Regino személyesen is jól ismerte. Ezáltal közöttük állandó volt az információcsere. Az avarok által Pannónia a keresztény világ része lett. 798-tól a salzburgi érsek alá rendelt egyházi vezetők végezték az evangelizációs tevékenységet az avarok lakta tartományban és a Mosaburgban (Zalavár) székelő Kocel (Kecel) fejedelem alattvalói között. Ez indokolhatta, hogy a Magyar Nagyfejedelemség ellen hadba vonuló karolingok keresztes hadjáratot hirdettek lázadó alattvalóik visszatérítésére.^{^[25]} Ezért lett a déli, főleg egyházi személyek által irányított sereg fővezére Theotmar, a salzburgi érsek.

Július 4-én, kora hajnalban vízözönként rohantak Árpád lovasai a frank táborra. Az álmából felriadt ellenség megpróbálta feltartóztatni a magyarok lovas rohamát, de minden igyekezetük ellenére fokozódott a káosz, és totális vereséget szenvedtek. A csata történetének mozzanatait nem ismerjük, de a Salzburgi, Freisingi évkönyvek gyászosan számolnak be a katasztrofális vereségről. A Weisenburgi évkönyv alapján tudjuk, hogy a 28-án elesett Theotmar érsek és Ottó, valamint Zakariás freisingi püspökök után ezen a napon Udó püspök is elesett. Szintén megemlíti az évkönyv három apát és számtalan gróf és fegyvereseik halálát. A döntő csatában és a korábbi összecsapásokban teljesen felőrlődött a keresztes sereg. Csak azok maradhattak életben, akik még ideje korán menekülésre fogták a dolgot. Értékeiket hátra hagyva, lovon vagy gyalog elérték Klosterneuburgot, vagy bevetették magukat a sűrű Bécsi-erdő rejtekébe. Ugyanis a gyors lovaikon száguldó magyarok kíméletlenül üldözőbe vették a menekülőket, és csak estére tértek vissza övéikhez. Tették ezt Árpád szigorú parancsára, aki tudta, hogy még a Duna túlsó partján Pozsony ostromára készülő Liutpold főseregével is fel kell venni a harcot. Ezért a magyar sereg lassan a Duna felé húzódott Pozsony és Hainburg között. A csata a már említett Vörös Kereszt nevű helyen történhetett.

Arról nem szólnak a híradások, mi lett Hainburg sorsa. Ám mivel ezt a területet hosszú időre elfoglalta bekebelezte a magyar hadsereg, nehezen képzelhető el, hogy nem foglalták el a várat rövid időn belül. Sőt tudjuk, hogy csak 1042-ben III. Henrik német császár foglalja vissza Hainburgot és romboltatja le.^{^[26]} Később, 1050-ben Henrik jelentősen megújítva, felépítteti Hainburg várát. A vár felépítését I. András királyunknak nem sikerült megakadályoznia. Az akkor felvonuló magyar seregek az 1050. szeptember 22-i csatában eredménytelenül harcoltak a németek ellen.^{^[27]} Ez után kezdték a magyarok az északi parton, Hainburggal szemben felépíteni Dévény várát. Ez a két vár évszázadokon nézett farkasszemet egymással, és őrizték közösen a Dévényi-kaput és az azon átvezető ősi dunai hajóutat. A várak őrserege határozta meg mindenkor, hogy szabad-e Dévénynél bejönni?

A német hajóhad pusztulása

Árpád seregeinek a Dunán való átkelését nagyban veszélyeztette a német folyami flotta, ezért a magyar hadvezetés ennek felszámolását tűzte ki célul. Pozsony városának felmentését ugyanis csak az északi partról lehetett megkísérelni. Azt nem tudni, hogy ebben a szakaszban folyamatban volt-e már a város ostroma. Ha nem is, az előkészületek már bizonyára előrehaladott állapotban lehettek. A hajók Dévény és Pozsony között az északi part közelében horgonyoztak. Mivel súlyos, nehéz gályák is szép számmal voltak közöttük, ezek nagy merülési mélységük miatt a parttól távolabb horgonyozhattak. Csak a kisebb hajókat futatták esetleg fel a fövenyre.

A hajósok már biztosan értesülhettek keresztes bajtársaik vereségéről, ezért harckészültségi állapotban lehettek. Ez azt jelentette, hogy teljes fegyverben harcra készen kellett várakozniuk a vízen ringó hajókon. A flotta parancsnoka egy Karoling királyi diploma (oklevél) szerint, Sigihard gróf volt. Nem ismerjük a gróf vezéri képességeit, de nyilván érezte, hogy hajói veszélyben vannak. Arra számíthatott, hogy az éj leple alatt a magyarok kisebb hajókkal, csónakokkal esetleg támadást indíthatnak ellenük. Erre készült, így megtiltotta a hajók elhagyását.

Árpád valóban felkészült a hajóhad megtámadására. Mivel azonban sem hajói, sem vízi jártasságban tapasztalt emberei nem voltak, mást eszelt ki. Felsorakoztatta legkiválóbb íjászait a hajóhaddal szemben a Duna-parton és gyújtónyilakkal lövette azokat. A csepűvel, olajos kóccal, izzó taplóval becsapódó nyilak felgyújtották a hajókat. Legjobban az oltásban serénykedő hajósokat tizedelték a magyar nyílvesszők. Az elharapódzó tűzvészben egyre több hajó vált a tomboló tűz áldozatává. Ráadásul a hajókat, nehogy elsodródjanak, egymással is összekötözték, ami tovább fokozta a zűrzavart, s a pusztítást. Mivel a horgonyon álló hajók alatt a Duna vize mély és gyors sodrású volt, az összeszűkülő Dévényi-szorosban igen sokan a vízbe fúltak. Ráadásul a páncélos katonákat felszerelésük is akadályozta, ha egyáltalán tudtak úszni. Ebben a korban ugyan is a hajósok válogatásának nem volt feltétele az úszni tudás. Sőt az tud csak igazán küzdeni a hajó megmentéséért, aki nem tud úszni – hangoztatták parancsnokaik.

A hajók tüzes nyilakkal való felgyújtásának híradása egyben információt is közöl az íjak hatótávolságáról. Újabban ugyanis azt kezdik a rekonstruált, mai íjak alapján bizonygatni, hogy a magyar íjak lőtávolsága nem volt több 60 méternél. Márpedig itt a szorosban is legalább 250 m széles a Duna. Az évkönyvek pedig megjegyzik, hogy a támadásban az összes hajó oda veszett. Tehát még azok is, amelyeknek sekélyebb merülésük miatt volt arra lehetőségük, hogy közelebb ússzanak a pozsonyi parthoz. Sőt az íjászaink elérték a túlsó parton a vízből kikászálódó menekülőket is. A jelentések szerint szinte az egész legénység oda veszett. Singihard gróf is csak nagy nehézségek árán tudott elmenekülni – írja a Freisingi évkönyv.

A mai íjrekonstrukciók nem ismerhetik pontosan az eredeti íjkészítő technológiát, sem a felhasznált anyagok minőségét. Az íjkészítő mesterek magas szintű tudásáról nem is beszélve. No meg arról, hogy a letűnt kor íjászai gyerekkoruk óta igen magas szinten sajátíthatták el az íjászat tudományát.

A flotta elvesztése igen súlyos helyzetbe hozta az északi parton Pozsony ostromára sorakozó németeket. A mintegy 10 000 főt számláló veszteségen kívül oda lett a még ki nem rakodott hadianyag és ellátmány is. Az ostrom során nagy szükség lett volna arra a jól képzett páncélos gyalogságra, melyet a hajók szállítottak. Nélkülük az ostromló sereget a lováról leszállított lovagokkal kellett pótolni. Súlyos gondot jelentett továbbá, hogy elvesztették a Duna vonalát védő flotta támogatását is. A Dunán járőröző hajók megakadályozhatták volna a magyar sereg esetleges átcsoportosítását az északi partra.

A döntő ütközet: a pozsonyi csata

Pozsony vára a stratégiailag jelentős dombon épült. Ősidők óta erődített helynek számított. A szlovák régészi-történészi vélekedések szerint a IX. század közepén hatalmas földből és fából épített várfallal megerősített szláv vár állhatott itt, körülbelül 5,5 hektárnyi, szabálytalan ovális alakú, 300 x 200 méteres alapterületen. Az objektum határai nagyjából a későbbi gótikus vár területével lehettek azonosak. Szlovák álláspont szerint a feltételezett ún. a Nagymorva Birodalom fennállása alatt a várterület feltehetően fontos közigazgatási, egyházi és védelmi szerepet tölthetett be. Számos épület állott belső területén. A jelenlegi Koronatorony közelében kisebb palotamaradványokat találtak a szlovák régészek. A palota épülete mellett megtalálták a kiszolgáló létesítmények helyét is. Álláspontjuk szerint már a IX. század közepétől állt itt egy háromhajós bazilika is, amely 13 méteres, külső szélességével az általuk hitt Nagymorva Birodalom óriása lehetett. Hosszát azonban a szlovák régészet a mai napig sem tudta meghatározni. A maradványoknál nagyszámú, újra felhasznált római követ találtak. A szlovák régészeti leírások vallják, hogy a bazilika belső terét freskók, valamint figurális és növényi motívumok díszíthették. Az építményt temető vette körül. A sírokban a szlovákok – úgymond – értékes nagymorva ékszereket találtak.^{^[28]} Viszont megjegyezném, hogy arra utaló nyomokat nem találtak, hogy hol voltak a szlávok mikor ezt a számukra oly ősi várost meg kellett volna védeniük...(!) Erre a nemzetközi irodalom, de a szlovák régészet sem találja a magyarázatot. Halkan megjegyezném, hogy nem is fogja...

Július 5-én Árpád seregével közvetlenül a Duna-part közelében vonult táborba. A tábor Pozsonnyal szemközt kissé keleti irányban lehetett. A folyó vonalát mindkét fél a saját partján szoros őrizetben tartotta. Árpádnak ugyan nem kellett tartania attól, hogy esetleg a bajorok átkelnek a déli partra, mert ez nem állt érdekükben. Sőt hajóhíd vagy hajók segítsége nélkül erre amúgy is képtelen lett volna a nehéz páncélzatú bajor sereg. Liutpoldot is megnyugtatta a széles, nagy folyó seregeket elválasztó képessége, de azért óvatos volt.

Később megfigyelői jelentették, hogy a túlsó parton a magyarok nagy tüzeket gyújtottak, igencsak lármásan ünneplik előző napi győzelmüket. Ez megnyugtatóan hatott az aggodalmaskodó Liutpoldra, és ezért éjszakára pihenőt rendelt el katonáinak. A Duna parti őrséget a biztonság kedvéért azért megkettőztette. A frank katonák harci morálja csapataik sorozatos vereségei miatt nyilván felfokozott állapotú lehetett. Aggódó tekintettel szemlélték a túlsó parton mulató, ismeretlen harcmodorú, kellemetlen ellenséget.

Közben az est beálltával Árpád tábora, legalábbis a pozsonyi oldalról szemlélve, békés képet mutatott. Pedig a magyarok közben lázas tevékenységbe merültek. Egy kisebb csoport a Duna-part közelében számtalan tüzet gyújtott és hangos lármával táplálta azokat. Feladatuk volt elhitetni az ellenséggel, hogy az egész magyar tábor pihenőben van. Árpád a parti őrséget megháromszorozta, hogy megakadályozza az ellenséges felderítők esetleges átkelését a folyón. A sereg nagy része viszont kisebb egységekben távolabb húzódott a folyótól és elhagyta a tábort. Igen csendesen haladtak, nehogy az ellenség neszét vegye a vonulásnak. A jól képzett lovak is halkan lépkedtek, mintha tudták volna milyen fontos az óvatosság. Nem nyerítettek, nem dobogtak patáikkal egyetlen lószerszám sem csörrent fel az est homályában. A Duna Pozsonytól keletre eső nagy kanyarulata felé tartottak. Árpád hadai titokban megkezdték az átkelést a nagy folyón. A fegyvereket, főleg az íjakat vízhatlan viaszos zsákokba rejtették. Ezek a fontos fegyverek ugyanis rendkívül kényesek voltak a nedvességre. Nem szívhatták meg magukat vízzel, mert akkor hasznavehetetlenné lágyultak volna. Századonként csendesen úsztattak át a lovak a túlsó partra. A harcosok együtt úsztak lovaikkal. A lovak farkába vagy a nyeregbe kapaszkodva egyik kezükkel. Tanulták, hozzászoktak az ilyen nagy folyókon való átkeléshez is. Néha egy-egy ló elmerült ugyan, esetleg lovasa is, de általában igen kis veszteséggel oldották meg ezt a feladatot. Ezért az esetleges veszteségek miatt, mindig a folyó célpont folyásirány alatti részén úsztattak át, hogy az uszadék, a halottak, a lótetemek, az elvesztett felszerelés nehogy elárulja őket, hiszen az ellenség szigorúan őrizte a folyót. Mivel a víz nagyon jól vezeti a hangot, igen csendesen kellett végrehajtani az átkelést. A sötétség sem igen gátolta őket, a szemük hamar hozzászokott.

Az ilyen titkos, folyami átkelés nem volt ismeretlen a pusztai népek harci stratégiájában. Őseik, Attila hunjai szintén ezzel a módszerrel keltek át a Dunánál is nagyobb Itilen (Volgán) és más folyón is. Az Itil nyugati partját korábbiakban hiába őrizték igen szigorúan az akacirok (alánok), a magyarok pozsonyi átkeléséhez hasonlóan a hunok is sikeresen vették az akadályt. Utána nagy csatában megverték a meglepett alánokat, majd meg sem álltak a Kárpát-hazáig...

Árpád magyar serege éjfél körül már a túlsó parton volt. Tüzet nem gyújthattak, nehogy az ellenség észre vegye őket. Pár órás csendes pihenő után, immáron a bajorok által megszállt, északi Duna-parton, igen lassan, a lovak lábát vászonba csomagolva közelítettek az alvó, mit sem sejtő frank tábor felé.

Hajnali három óra körül a magyar seregek kellő távolságra hadrendbe sorakozva félkörívbe bekerítették a frank tábort. A még égő tábortüzek jól megvilágították őket. Élesen rivallottak fel a magyar harci kürtök. A meglepett ellenség rémülten ugrott talpra. Először nem értették, honnan jön az ellenség, hiszen a túlparti tüzeket látva még mindig azt hitték, ott táboroznak a magyarok. Ez csakis egy új sereg lehet, ami észak felől tört rájuk, vélték. Tévedésük végzetes lett. A tábortüzekkel megvilágított bajor tábor remek célpontot mutatott a magyar íjászoknak. A kürtök által felébresztett, rohanó katonák látványa és a zűrzavar leírhatatlan volt. Általános lett a zavarodottság az ellenség soraiban. Össze-vissza kapkodtak. Volt ki fegyverét, ruháját, némelyek lovukat keresték. Vezéreik megpróbálták őket valamilyen hadrendbe terelni, de az általános zavar mind jobban totális katasztrófába torkollott. Egyre hangosabban lehetett hallani a támadó magyar lovak patáinak fülsértő csattogását. A huj-huj hangzatú magyar csatakiáltás, a kürtök démoni hangja menekülésre késztette a nyilak jégesőként hulló ege alatt pusztuló frank sereget. Ráadásul a túlsó Duna parton maradt magyarok is megkezdték az átkelést a folyón. Támadásuk újabb frontot nyitott a még kétségbeesetten védekező lovagok ellenében. Sorra vesztek oda a legkiválóbb német lovagok és grófok.

Liutpold elrendelte a teljes visszavonulást. Igen ám, de a közben szintén fellármázott pozsonyi vár magyar őrsége megpróbálta elvágni a menekülés útját. A létszámfölényben lévő bajorok közül azonban sokan sikeresen vették ezt az akadályt. Volt, aki a Duna-part felé, mások a hegyek irányába menekültek. Egyes bátrabb lovagok még elkeseredetten viaskodtak a magyarokkal. Személyes bátorságuk és kiváló harci tapasztalatuk azonban kevésnek bizonyult a fegyelmezett és legalább olyan jól harcoló magyarok ellen. A magyarok lassan felőrölték, elszigetelték egymástól az ellenállási gócokat, és sorra leölték a bajor lovagi sereg színe javát. Maga a fővezér, Liutpold őrgróf is halálosan megsebesülve zuhant le lováról. Halálának hírét a Bajor királyi diplomák őrizték meg az utókor számára. Halálának időpontját a Freisingi évkönyv július 5-re dátumozta, míg más évkönyvek és diplomák a döntő csata elesett hősének írják az őrgrófot és a csata napját július 6-ra dátumozzák. A csata áldozataiként név szerint megemlített grófok Iring, Gumpold, Megiwald, Papo és Isengrim lovagok. Továbbá, szám szerint 29 főnemes halálhírét közlik a korabeli híradások.

Az elesett grófok és főnemesek halálának pontos körülményei nem ismeretesek. Talán sokan nem is a csatatéren, hanem az azt követő fejvesztett menekülés közben lelték halálukat. A Dévényi-szoros felé menekülők nehéz helyzetbe kerültek. A szűk Duna-parti úton összetorlódtak, és egymás hegyén-hátán próbáltak menekülni. Közben igen sokan elestek az üldözők nyilaitól. Némelyek a Dunába szorultak, ahol a mély vízben nem sok esélyük maradt az életben maradásra. Azok sem jártak szerencsésebben, akiknek sikerült a szoroson átverekedniük magukat. Hiszen elvágta útjukat a következő természetes akadály, a Morva folyó. A széles és mély nagysodrású áradat átszelésére esélye sem lehetett a menekülő páncélos csapategységeknek. Igyekeztek ezért páncéljaikat eldobálva menekülni. A magyarok azonban keményen üldözték őket, és csak kevesek jutottak túl az akadályokon. A hegyek, a Kis-Kárpátok felé menekülőket is sorra utolérték a gyors lábú lovakon száguldó magyar könnyűlovas csapatok. A német évkönyvek szerint alig menekültek meg pár tucatnyian az öldöklő csatából. A bajorok anyagi vesztesége is hatalmas volt.

A magyarok kezére kerültek Pozsony városának ostrománál használt hadi gépezetek és mindennemű ostromszer. Az egész tábor felszerelése, hadszerei. Az elesett bajor katonák személyes felszerelése és fegyverzete. Számtalan harci paripa és a szállító szekerek nagy része is. Az itt zsákmányolt kétélű német típusú kardok közül többet átvett a magyarok egy része. Ezt a hazai sírleletek mellékleteiként régészeink megtalálták. A kardok egy részének markolatát, a nyél irányába meghajtották. Ezt egyes kutatóink technikai zsákutcának tartják, és használhatóságát megkérdőjelezik^{^[29]} (pl. Révész László). Meglátásom szerint, ez egy másodlagos fegyver lett, a lóra való pallosok őse. A ló bal oldalára málházva hordták, és mint másodlagos fegyvert a nehéz páncélos ellenség ellen vehették hasznát. Így, én ezt a fegyvert technikai újdonságnak tartom, amit a magyar lovasság hosszú időn át megőrzött. Ha ez a fegyver használhatatlan lett volna, nem igen hiszem, hogy például Thury György legkedveltebb fegyvereként említenék a történelemben.

A háborúnak természetesen a magyarok oldalán is súlyos veszteségei voltak. Név szerint ismert három herceg halálhíre. Elesett Tarhos, Üllő és Jutas Árpád fiai közül. Azt, hogy melyik összecsapásban és milyen körülmények között, arról nem írnak sem a németek, sem a magyar krónikák. Az azonban szinte biztos, hogy valamelyik vezér csak az ennsburgi csatában esett el. Hiszen arra nem is kerülhetett volna sor, ha minden vezérünk azt megelőzően elesik. Elképzelhető, hogy Árpád fejedelem sebesülése is csak a későbbiekben vált súlyossá.

A dévényi vár fokán 1896-ban, a millennium évében lényegében a csatatér közelében állították fel Árpád fejedelem monumentális emlékművét. Az emlékmű avató ünnepségén báró Jósika Sámuel, a császár és a király személye melletti miniszter mondott ünnepi beszédet. Itt a pozsonyi csatát is méltatta. A dévényi vár fokán álló, 21 méter magas, haraszti mészkőből készült emlékművet Bercsik Gyula tervei alapján építették. Az oszlopfőn elhelyezett honfoglalás kori vitézt ábrázoló szoboralakot, amely jobbjában leeresztett kardot, bal kezében országcímerrel díszített pajzsot tartott, jelképesen az ország kapujának őrzőjéül állították. A szobor Jankovics Gyula alkotása. Az emlékművet a csehek a gyalázatos trianoni békediktátum után, 1920-ban felrobbantották.^{^[30]} Így köszönték meg a „Nagymorva Birodalom” védelmét a magyaroknak a hálátlan utódok.

További harcok az Ober Ennsnél*

A magyaroknál a megnyert csaták után is nagy volt természetesen a harci kedv. Mivel veszteségeik lehetővé tették, (nem biztos, hogy ekkor még a hercegek halálhíre megérkezett a táborba) tovább folyt a menekülő bajorok üldözése. Sőt a magyarok a hadjárat folytatása mellett döntöttek. Most ők nyargaltak az Enns folyó felé, és a pozsonyi csatavesztés hírével együtt meg is érkeztek Ennsburg alá. A magyar hadak vezére Árpád fejedelem lehetett, aki éppen Ennsburg alatt is szerezhette a később végzetessé váló sebesülését. Sajnos erről semmilyen korabeli írott forrással nem rendelkezünk. Friss csapatok is érkeztek a Kárpát-medence távolabbi részeiről, akikben bizonyára még jobban égett a harci vágy. Egy hét múlva már az Ennsburg körüli harcokról írnak a krónikák. Anales Admuntenses krónikája szerint a város védelmét maga a Karoling király, Gyermek Lajos személyesen vezette.^{^[31]} Mellette állt Burghard passaui püspök bizonyos egyházi kíséretével. A már említett Aribó gróf Ennsburg várának őrserege felett parancsnokolt.^{^[32]} Rendelkezésére állt a tartalékhad és Ennsburg várának állandó őrserege. Ezen kívül a környékről több kisebb várat és várost kiürítve, azok őrségét is Ennsburgba rendelte a király.

Arról, hogy melyek lehettek ezek az erősségek, nem szól a krónika. Valószínűleg a jól védhető helyen álló Ybbs, a magas hegyen lévő Melk és Klosterneuburg védelméről nem mondott le. A kevésbé védhető Mautern, és a még római építésű Tulln városának védelme már nehezebb lehetett.^{^[33]} Ráadásul ezen erősségek helyőrségének egy része a keresztesek csatavesztése következtében elesett. Pótlásuk nyilván ekkor még nem történt meg. A magyar hadak ekkor még ezeket a számukra kevésbé fontos erődítéseket elkerülték. Amilyen gyorsan csak lehetett a karolingok legfontosabb városa, Ennsburg felé törtek.^{^[34]} Azt is jól tudták, hogy Gyermek Lajos, a birodalom királya ott tartózkodik.

A magyarok haladék nélkül megkezdték Ennsburg ostromát. A város erődítése ekkor még nem volt korszerű. Arról viszont már tudunk, hogy itt állott egykoron a Szent Flórian székesegyház, amit a krónikák a korábbi keresztes hadak gyülekezési pontjaként meg is jelölnek. A város azonban nem számított a magyarok ilyen gyors ellentámadására. A sok felhalmozott éghető anyag, a szénakazlak, a gabonahombárok, a tetőzetek hamar tüzet fogtak, és porig égtek a magyarok gyújtónyilaitól. A kőfalakkal védett vár már nehezebb diónak számított. A vár őrsége azonban nagy hibát követett el. A dölyfös lovagok nem bírták türelemmel elviselni városuk pusztulását és kitörtek a várból. A magyarok azonnal menekülőre fogták a dolgot. A társaik sikerén felbuzdult várvédők szintén a lovagok után vetették magukat, és tovább üldözték a látszólag fejvesztetten menekülő magyarokat. Ám azok lovaikról hátrafelé nyilazva sokakat megöltek. Mikor a vártól már jó messzire elcsalták az őrséget, mintegy varázsszóra szokásukhoz híven újból visszafordultak. Most az eddigi üldözők felbomlott tömege került nehéz helyzetbe. Sorra buktak le lovaikról. A magyarok nyilaitól megtizedelve, hanyatt-homlok menekültek a vár felé. Csak a menekülők kisebb hányada tudott a biztonságot jelentő falak közé menekülni, mert közben a király parancsára bezárták a kapukat. Így elkerülték a bajorok, hogy a nyitott kapukon a magyarok bejussanak. Ennsburg várának megfogyatkozott védőserege bezárkózott a várba és megpróbálta megszervezni annak védelmét. A magyarok sűrű nyílzáporral árasztották el a falakon védekező bajorokat. A gyújtónyilaktól a vár tetőzete is hamarosan lángokban állt. Hamarosan megpecsételődött az erősség sorsa.

Közben Gyermek Lajos is fontos „lépésre” szánta el magát. Legfontosabb híveivel és szolgáival, a vár közelében, a Dunán horgonyzó hajóján elmenekült. Természetesen a passaui püspök, Burghard is követte királyának „életmentő” cselekedetét. Nagy siettében a király még a kincseit is a várban felejtette. Aranyos trónusának elvesztésén sokáig sajnálkoztak a bajorok. Sorsára hagyták Ennsburg várát, és meg sem álltak Passauig. Erről az egyáltalán nem dicsőséges haditettről a legtöbb bajor krónika megemlékezik, persze csak a neves Karoling király halála után.

Ezután Ennsburg elesett. Nem maradt semmi éppen. A krónikák hírül adják, hogy Ennsburgot a magyarok lerombolták és felperzselték. A németek szerint a Szent Flórián székesegyház is a tűzvész martaléka lett.

A győzelem következményei

Árpád fejedelem halála után Zsolt (Zolta) lett az új Magyar Nagyfejedelem^{^[35]}. A pozsonyi győzelem után, Zsolt a Magyar Nagyfejedelemség határait kitolta az Enns folyóig, északon pedig biztosította a Morvaország alatti határvonalat. Alsó-Ausztria birtokba vételével uralma alá vonta a teljes Bécsi-medencét, és nyugatra tolódtak a magyar szállásterületek. A magyarok sorra megostromolták és bevették a Duna menti, a hadjárat leírása során már szereplő várakat és városokat. Sőt Szent Pölten monostorát is felperzselték. Ezek közül Melk erődített apátságát Babenberg Lipót osztrák őrgróf csak 985-ben tudta visszafoglalni. A németek vesztesége olyan súlyos volt, hogy legközelebb csak 123 év múlva, 1030-ban tudtak csak nagyobb támadást indítani, akkor már a Magyar Királyság ellen. Widukind, Sankt Gallen krónikása bizonyára igazat szólt mikor ekként írt a magyarokról: „ez az erős nép, amely hadi erényei által jeleskedett, nemcsak a körülötte fekvő területeken uralkodott, hanem a tengeren is átkelt és porba sújtotta azokat, akik ellenszegültek, de szövetséggel ajándékozta meg a békéért könyörgőket.”

A Magyarország történelmét feldolgozó írásművek túlnyomó többsége azt szereti bizonygatni, hogy a Magyar Állam csak Szent István korától, 1000-től létezik. Sőt Pauler Gyula kóborló nomád törzsek képzetével inzultálta az olvasókat. Ám a valóságban Árpád fejedelem tekinthető a magyarok Kárpát-medencei állama megalapítójának. Sőt, talán az sincs olyan messze a valóságtól, ha ezt az államot Birodalomnak nevezzük. Mint írta azt Acsády Ignácz A Magyar Birodalom története című művében. (Bp. Atheneum. 1903.)

A csata sok fontos adatot szolgáltat a kor magyar hadügyi vonatkozásaiban. Látható az erős határvédelem kiépítése, a remek felderítési képesség és a harctérre való mozgósítás. A hunoktól örökölt keleti hadviselés alkalmazása a németek ellen jól bevált. A gyorsan mozgó magyar könnyűlovasság évszázadokon át uralta a csatatereket. Mint a leírtakból olvashattuk, a magyarok az erődítések, a várak, a városok ostromától sem riadtak vissza. A kőfalakkal kerített várak bevételét is megoldották. Ha ez nem ment erővel, akkor cselhez folyamodtak, vagy egyszerűen felgyújtották az ostromlott várost. Ez történt Ennsburg esetében is. Ennsburgot a németek csak Géza fejedelem idejében tudták újból megerősíteni, Géza fejedelem külön engedélyével.

A magyarok a gyepűelvének a határfolyótól nyugatra eső sávját biztonsági zónának tekintették. Szerepe az idegen csapatmozgások korai felderítésében és a határvédelmi erők időben történő riasztásában volt. A második vonalon már megszűrték az ellenséges erők támadását, és ellentámadásba lendülhettek. A gyepűsávban a magyar könnyűlovasság a látszólagos megfutamodás taktikáját alkalmazva lelassította az ellenség előnyomulását, állandó zaklatással veszteségeket okozott, fárasztotta a támadókat, majd a megfelelő időben döntő csapást mért a betolakodó ellenségre.

A magyarok jól ismerték a katonai földrajz szerepét. Remekül alkalmazkodtak a terep adta hadászati előnyök kiaknázására. Ennek igen fontos eleme volt a felderítés, amiben a pusztai népek élen jártak. Ugyancsak fontos volt a harci fegyelem betartása, a csapatszellem megőrzése, ami főleg a hadrendek mozgatásánál volt feltétlenül szükséges. Egyetlen kürtjelre azonnal engedelmeskedtek, a nyugatiakra jellemző önfejűség a pusztai népeknél azonnal büntető szankciókkal járt volna. Mindezekhez járult a lovas harcban való igen magas szintű tudás, a kitartó pusztai lovak, a kiváló fegyverzet, a katonai tapasztalat, s a remek harckészültség. A magyar hadvezérek személyes bátorságukról adtak tanúbizonyságot, élen jártak a csaták sűrűjében. Számtalan esetben ezért életükkel fizettek, de a pusztai hadviselés csak az „utánam” vezényszót ismerte, mert az „előre” fogalma ismeretlen volt előttük.

A győzelem egyben a honfoglaló magyarok és az őslakosság erejét is bitonyította. A Magyar Nagyfejedelemség megmutatta, hogy képes határait bármilyen komoly támadó erő ellen is megvédelmezni. Tudatosította a szomszédos népekkel, hogy a Kárpát-medence jogos örökösei lettünk és maradunk, s még „magyar vér” folyik ereinkben.

A haderő mellett a győzelem a magyar állam gazdagságát, fejlett iparát és szervezettségét is bizonyította. A katonai logisztika biztosítása nem kis feladat lehetett a fiatal állam számára. Ebben nyilván legnagyobb mértékben az őslakosság vehette ki részét. Csupán a fegyverzet acéligénye több száz tonnára tehető. Hatvanezer harcosra számolva, ha csupán csak minden második vitéznek volt is szablyája, akkor is 30 tonna acél szükségeltetett. Ilyen jellegű, aránylag pontosnak nevezhető számításokat Poór Miklós végzett „Az ősmagyarok hadi művészete”^{^[36]} című művében. Az acélnyílhegyek súlya is több mint 200 tonnára tehető. Acél kellett még a fokosokhoz, harci baltákhoz, kelevézekhez és hatalmas mennyiségben a lovak szerszámzatához. Ezt az irdatlan tömegű vasat ki kellett bányászni, elszállítani a kohókhoz, és ott acélt gyártani belőle. Az acélbugákból végül is fegyvert kellett a kovácsmestereknek készíteni. (Ez a teljesítmény még az újkori Magyarország életében sem volt mindig megvalósítható. Főleg nem a Habsburg-elnyomás iparának idejében.)

Az eddig felsoroltak csupán a vasipar teljesítményét próbálták szemléltetni. A hadsereg „logisztikája” azonban számtalan más területet is érintett. Hiszen a katonának egyéb felszerelésre is szüksége volt. Kilométerekben mérhető a ruházat és a katonai felszereléshez szükséges szíjazatok mennyisége. Igen nagy értékű volt a lóállomány, mert egy hadjáratra tartalék és málhás lovakat is szükséges volt bevonultatni. Így a hatvanezres seregnek, akár 120 000 lóra is szüksége lehetett. A harcosokat és lovakat élelemmel is jól el kellett látni.

A katonai logisztika ill. utánpótlás nagyságáról úgy szerezhetünk reális képet, ha átgondoljuk, hogy hazánk mai huszonvalahány ezer létszámú hadseregének is akadozik az ellátása, illetve hatalmas terhet ró a gazdaságunkra. Árpádék, több mint ezerszáz évvel ezelőtt mégis sokkal jobban megoldották a hadsereg ellátását, mint akár napjainkban, ezért senkinek nem lehet joga felelőtlenül „lenomádozni” őket. Nomád hordák esetében lehetetlen elképzelni az akkori hadi teljesítményeket. Komoly iparosok, fémművesek, kovácsok, ötvösök, tímárok, vargák, szűcsök, nyergesek, íjkészítők, szíjgyártók, és még kitudja hányféle iparos szükségeltetett a hadsereg kiszolgálásához. Az akkori ipar teljesítménye tehát nagyszerű bizonyíték Árpád államának fejlettségére.

A győzelemben a katonákon kívül az egész nemzet derekasan kivette a részét. Volt ki fegyverrel a harcmezőn, míg mások a kohók, kovácsműhelyek füstjében, a bányagödrökben görnyedezve, vagy a szántóföldeken izzadva, hogy a harcosnak is meglegyen a mindennapi kenyere.

A pozsonyi csata nagyszerű győzelmét Bakay Kornél régészprofesszor – teljesen jogosan – egyenesen Magyarország születésnapjaként ünnepelné, mint azt nagyszerű történelemkönyvében írja.^{^[37]} Adja Isten, hogy egyszer, úgy legyen!

Árpád fejedelem sírja

Bevezetés

Súlyos bajnak és nagy szellemi leépülésnek a jele, ha egy nemzet megfeledkezik múltjáról és őseinek nemzetmentő cselekedeteiről. Az ősi hagyományok hatalma ellen most is sokan hadakoznak, és szeretnék eltépni azokat a kötelékeket, amelyek nemzedéket nemzedékhez fűznek. Akik a nemzeti hagyományokat őrzik, a múltat tisztelik, mindent megtesznek, hogy a múltját felejtő, szendergő nemzetet felébresszék. Oly kevés örömünk van a jelenben, hogy a múlthoz fordulunk, keresve a megnyugtató tanulságot a mának és a holnapnak javára.

Ebben a folyamatban igen fontos esemény lenne Árpád apánk sírjának megtalálása, hiszen ez szakrális jelentősége miatt elemeiben rázná meg az alvó nemzetet. Újra lenne hitele az ősi krónikáknak, mert semmiféle tudomány nem bizonyít oly mértékben, mint az isteni gondviselést magán hordozó, igaz történelem tanulmányozása. A múltban meghamisított tények, az elferdített események igazságát a látható, régészetileg alátámasztott, kézzelfogható bizonyságok adataival kell igazolni, az alapos kutatás szigorú tényeivel. Amiről nincs adat, az nem valós, amiről mást mondanak, mint aminek látszik, az valójában téves információ. Írom ezt azért, mert sokan bolyonganak a történelem útvesztőiben a hamis tények és mendemondák sűrű ködébe veszve.

Mindig is érdeklődéssel figyeltem, de soha nem volt célom Árpád vezér sírjának kutatása. A könyv első részének, a Pozsonyi csatának az adatgyűjtése során, kutatás céljából végigjártam Ennsburgtól Pozsonyig a történelmi színhelyeket. A Hainburg an der Donau területén, Árpád sírjának lehetséges helyszínére leltem. Mivel a források meggyőzően hatottak, úgy döntöttem, hogy kutatásomat erre a kényes területre is kiterjesztem.

Régóta vallom, hogy egy turáni fejedelmet csak a hagyományoknak megfelelően, rangjához méltón temethettek el. A mi kultúránk ezt egyszerűen megkövetelte. Legfőképpen és megkülönböztetett módon érvényesült ez a tisztességadás a legnagyobb fejedelmek és királyok esetében. A feladat súlyosságát mérlegelve, kutatási eredményeimet tényekkel, meggyőző forrásokkal és fotókkal kívánom bemutatni. Kutatásaimat csak az adott helyszínre, a Hainburg an der Donau területére összpontosítom.

Magyarként azt kívánom, hogy bárcsak ne lenne igazam, és Árpád sírja mégiscsak hazánk mai területén kerülne elő. Az igazság azonban úgy érzem, fontosabb, mint személyes érzelmeim. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a kutatást saját akaratomból és a magam költségén végeztem, mindennemű elkötelezettség és bármiféle állami- vagy érdekképviseleti csoport támogatása nélkül.

Munkámban nem kívánom összefoglalni az eddigi Árpád-sír kutatók műveit, nem célom bírálni munkásságukat. Az ilyen jellegű kutatásokra utalva, írásomban nem áll szándékomban lelkes kutatótársaimat megsérteni vagy magasztalni. Munkájukat megpróbálom csupán tényként bevonni ezen írásomba. Sajnálatos tényként kell azonban közölnöm, hogy ezidáig kutatásaik számomra nem hoztak áttörő, bizonyító jelentőségű adatokat, kutatási eredményeket.

A pilisi és az óbudai kutatások nem találták meg Árpád fejedelem sírját, és az áhítva keresett Sicambriát. Nem került elő komoly bizonyíték a Boldogságos Szent Szűz Mária tiszteletére felszentelt Fehér Egyház hollétére sem. A bizonytalan korú és elnevezésű pilisi romok nem köthetők egyértelműen egyik fentnevezett történelmi emlékhelyhez sem. Csupán létük valós, ám hovatartozásuk erősen vitatható. A romok Sicambriához vagy Etzelburghoz, Attila várához való kötődése sem a források tükrében, sem a régészeti leletek alapján nem bizonyított.

Az általam talált, feltételezett Árpád sír a mai Bad Deutsch Altenburg szakrális temetőjében van. A hatalmas fejedelmi tumulus kutatására vonatkozó forrásokat, a hely történelmét szeretném összefoglalni írásomban. A ma is látható történelmi romok és épületek meggyőzően illeszkednek a történelmi krónikák világába, mintegy bizonyítva, hogy nem járok messze a valóságtól. Ez a kutatómunka teljesen új lehetőség az Árpád-sír kutatásának területén, mert ezen a helyen eddig csak igen kevesen végeztek hasonló irányú, tervszerű, a magyarság történelmére kiterjedő vizsgálódást. A hely történelme szinte ismeretlen az átlag magyar kutatók számára, pedig számtalan szállal kapcsolódik népünk múltjához. Valójában az osztrákok sem ismerik az ide vonatkozó magyar történelmet, és a krónikáink szövegét, ezért nem ismerhették fel a hely kapcsolatát Árpád fejedelemmel és Sicambriával.

Gondolataimat a hat legfontosabb bizonyíték köré csoportosítva kívánom bemutatni az idevonatkozó forrásokkal, fotókkal és egyéb történelmi bizonyítékokkal kiegészítve.

Továbbá részletesen ismertetem azt a metszetet, ami Vetus Buda néven ismert, és Jakobius Tollius 1700-as Epistolae^{^[38]} című könyvében látható. Ez a metszet meggyőződésem szerint itt Deutsch Altenburgban készült, illetve ezt a helyet ábrázolja, és fontos bizonyíték az általam vallottakra. A John van Vianen^{^[39]} által készített metszet földrajzilag – és az ábrázolt történelmi épületek tanulmányozása alapján – egyértelműen e helyszínre utal. Ezek az épületek ma is állnak, vizuálisan összehasonlíthatók a metszet objektumaival, itt Hainburg an der Donau területén. Nem úgy, mint más korábbi műveknél, amelyekben csak feltételezésekre hivatkozva, bizonytalan állításokkal igyekeztek a metszetet a mai Óbuda, illetve a Pilis valamely pontjára erőltetni.

Rendkívül fontosnak tartom e munka során kihangsúlyozni a hely korai történelmi szerepét, mind az ókori, mind a kora középkori időszakot illetően. A fontos történelmi város első nevén, a kelta időkben Carnuntum néven szerepel, amit a római hódítás során is visel. A római időkben Pannonia Superior fővárosa, sőt egy időben császárválasztó, -állító szerepe is volt. Történelmi idejében fontos a hunok, majd később az avarok számára is Carnuntum, amely ekkor valószínűleg már más néven szerepelt. A turáni népek elnevezését illetően, Sicambria és Etzelburg ide vonatkozó elnevezése természetesen bizonyításra vár, ez is e kutatás feladata és része. Árpád idejében a hely újból jelentősen felértékelődött, hiszen a pozsonyi csata felvonulási útjába esett, sőt fontos ütközetek dőltek el a közelében. Később a német-magyar háborúk során számtalan esetben cserélt gazdát a terület, amelynek birtoklásáért hosszú éveken keresztül folytak ádáz csatározások. A németek térnyerése után nevezték el Deutsch-Altenburgnak, majd az újkorban híres gyógyvize miatt Bad Deutsch Altenburg lett a neve.

Árpád sírja

Deutsch Altenburg szakrális temetőjében, a Duna fölött, a Templom-hegyen áll egy tumulus, (Hügelgrab, kurgán), amit a helyi legenda Attila esetleg Árpád sírjának vél. A kurgán magassága 16 méter, míg kúp alakú hantjának átmérője 80 méter körüli lehet.^{^[40]} A sírdombra kerengő út vezet fel, egészen a csúcsáig. Alakjában monumentálisnak hat, és magányosan áll a temető parkban. Véleményem szerint formailag hozzá legközelebb a zempléni honfoglalás kori vezéri sírhalom áll. Az ausztriai dromosz-sírok sorozatába nem illik bele. Ezek közül a Balácán, és Rapportkirchenben feltárt sírépítményekkel tudtam összehasonlítani, amelyek jelentősen más formájúak. Az ilyen jellegű sírhalmokra nyugati tájolású, egyenes feljárat vezet, és szinte valamennyi ellipszis alaprajzú. A dromosz sírok falazott, kőépítmény jellege sok esetben azonnal felismerhető.

Az egykori Noricumban és Pannóniában található dromosz sírok főleg a Rábától délre, a Dráva felső folyásánál csoportosulnak. Ezek a kelta, boi népek temetkezésének kulturális emlékei. Korukat az osztrák archeológia az I-II. századra keltezi. A Duna menti provinciák vezető rétegei szintén átvették a halomsíros temetkezés kultúráját, alkalmazkodva az őslakosok temetkezési szokásához. Továbbra is építettek falazott sírkamrákat, de ők is földdel fedték be, így hasonultak a kelta sírépítményekhez. Később a kelták egyszerűbb sírépítményeket is emeltek, amelyhez nem tartoztak falak és boltívek, csupán a földfeltöltés alatt egy méhkas formájú kőrakás állott. Ilyen jellegűek a pannóniai tartomány inotai, kálozi és környei kocsis temetkezések sírjai. Az altenburgi kurgán azonban ezekhez sem hasonlít.

Természetesen a sírhalom korát és történelmi szerepét csak egy mindenre kiterjedő korszerű régészeti ásatás során lehetne kétséget kizáróan tisztázni. Ennek megindításához azonban szükséges a történelmi háttér kutatása, adatgyűjtés az objektumra vonatkozóan. A sírhely kutatásában először Jeremiah Milles (1714-1784) brit kutató állította, hogy szerinte Árpád magyar fejedelem temetkezési helye lehet.^{^[41]}

Később, 1814-1825 között Martin Johann Wikosch professzor kutatott a Templom-hegyen. Ekkor a kurgánba is belefúrtak és temetkezésre utaló, szórványos leleteket találtak. Gerendából ácsolt sírkamra elkorhadt famaradványait figyelték meg. A halomból egy lándzsahegy is napvilágra jött, de a tárgyról nem készült pontos leírás, így típusa és kormeghatározása bizonytalan. Koponyacsont-maradványok is előkerültek (feltehetően egy gyermek vékony fejtető csontja?). Ám ezek a csontok a kurgán földjének összehordásából egy korábbi korszak temetkezéséből is származhattak úgy, mint azok a bronzkori leletek, amelyek szintén ekkor láttak napvilágot. Erre utal, hogy a leletek rendezetlenül a kutatási terület legkülönbözőbb pontjairól kerültek elő. Valójában senki nem feltételezte azt, hogy a hatalmas sírhalom a szétszórt kísérőleletek alapján megállapított, jelentéktelennek számító gyermek számára készült. Sajnos az 1814-1825 közötti időben, a sírdomb átfúrásával indított kutatás több kárt okozott, mint gondolnánk. Ez a korszerűtlen ásatási módszer a kurgán-kutatásban nem vált be. A talajszint alá ásott aknasír megtalálása ezzel a technikával szinte lehetetlen. A turáni sírok legtöbbje valójában mind az eredeti altalaj alá van süllyesztve.

Az Árpád-sír kutatásának témáját 1894-ben A. von Schweiger-Lerchenfeld^{^[42]} dolgozta fel újra. A kutatás beindítását ismét Anonymus krónikája szolgáltatta. Schweiger szintén nem véletlenül vette elő az ősi legendát. A krónika ide vonatkozó része határozottan állítja, hogy Árpád fejedelem sírját rejti az altenburgi tumulus.

A félbehagyott ásatásokat 1912-ben, a Magyar Nemzeti Múzeum kutatásának keretében megújították. Ekkor Szombathy József vezetésével újabb irányból fúrták meg a kurgánt. A centrum közelében fából készült, bőr borítású, keleti típusú pajzs maradványai, gyűrűk, gyöngysorok és egyéb egyszerűbb temetkezési leletek kerültek elő. Sajnos ekkor az alagút a centrum körzetében beomlott, és a kutatást felfüggesztették. Rájöttek, hogy a kurgán kutatása ezzel az átfúrási technikával nem folytatható, mert igen balesetveszélyes a laza földhalom miatt.^{^[43]}

A szibériai kurgánkutatások tapasztalatai azt bizonyítják, hogy az ilyen jellegű sírépítményeket célszerűbb, fentről lefelé, egészen az altalajig átmetszeni. Sok esetben ugyanis a sír akár a 10 méter mélységet is meghaladva, az altalajba van ásva. A szelvényt leásva az altalajig, megkereshető a sírfolt, ami meghatározza az aknasír helyzetét. Nem törvényszerű, hogy maga a sír, a centrumban legyen. Sőt sok esetben a sírrablók megtévesztése miatt a fősírhelyet a középponton kívül rejtették el. A szibériai arzsani 2. kurgán fejedelmi sírja is az építmény északnyugati végében volt elrejtve, amelyet aranyban mért gazdagsága miatt Tutanhamon egyiptomi fáraó sírjával hasonlítottak össze.^{^[44]} A Tagár kultúra sírhalmainak vizsgálata is ezt bizonyította. Itt a sír építése során az altalajba egy 7,35 x 7,20 méter területű és 3,6 méter mély gödröt ástak a domb nyugati felén. Tehát itt sem a központban. Utána a gödröt körbefalazták, így alakítva ki a sírkamrát. Mikor elkészült, a sírt vastag vörösfenyő törzsekkel fedték le, a lefedés ovális kupolaszerű faemelvényre hasonlíthatott.^{^[45]} Talán az altenburgi kurgán átfúrása során talált gerenda-maradványok is az ilyen típusú sír lefedésére használt faanyagból származtak. Ez estben a sírakna a gerenda-maradványok alatt keresendő.

Az oguzi kurgán hatalmas sírépítménye is sok meglepetést adott a feltáró régészek számára. A királyi sír 4,3 méter mély és 18,5 m² nagyságú aknáját a halom középpontjától 42 méterre délre ásták. Itt sem középre. A sírhely melletti oldalfülkékbe helyezték a királyt, a kísérő mellékletekkel. A déli sírt a központtól 56 méterre ásták, és 4,4 méter mély volt. A központi aknától 36 méter hosszú folyosó vezetett az újabb sírhoz, amelyet 6,6 méter mélyre ástak. Itt fegyveres „őrök” maradványai pihentek. A királynő sírja 5,5 méter mélyen feküdt és habár részben kirabolták, így is 6 000 darab aranytárgyat tartalmazott. A sírépítménybe lovakat, sőt szekeret is temettek.^{^[46]}

Visszatérve Altenburgba, az 1913-as omlás miatt befejezetlen ásatást Georg Kyrle foglalta össze. Írásában közli, hogy bár a régi krónikák vitathatatlanul jelzik, hogy a kurgán Árpád fejedelem sírja lehetett, az ásatás eredménytelen volt ez ügyben.^{^[47]} A folytatást a tél beállta, majd az I. világháború kitörése megakadályozta.

Később a hely fontosságát felismerve Keil József végzett a területen kisebb ásatást, 1934-ben. Kutatóárkokat ásatott a tumulus közelében, amit később dunai kaviccsal töltetett be, nyilván azt feltételezve, hogy egyszer a kutatás még folytatódni fog. Keil kutatását egy ide vonatkozó lengyel legenda indította be, amelynek nyomára ez idáig nem sikerült rábukkannom.^{^[48]} Mivel az osztrák archeológia is hun-türk típusú tumulusként határozta meg a sírépítményt, van rá remény, hogy a magyar történelmi források összegyűjtésével a kurgán a figyelem középpontjába kerüljön. Az osztrák kutatók a sír hun jellegét azzal indokolták, hogy az alakjában és formájában jelentősen eltér a megszokott Alsó-Ausztriai hasonló temetkezési építményektől. A vaskori tumulusok kutatói, Otto H. Urban és Karl Kaus^{^[49]} az altenburgi tumulust nem sorolta be a vaskori kelta és római császárkor halomsírjai közé. Urban, a bécsi egyetem őskori-koraközépkori régész és történész kutatója írt röviden a tumulusról. Kutatásai alapján szerinte „ide temették a legendás királyt, Árpádot, vagy a hunok királyát, Attilát.” Tanulmányában leírja, hogy a XVIII-XIX. században sokan keresték itt a királyok kincsét, ami állítólag egy szekérnyi arany lehetett. Jól érzékelték, hogy egyedülálló sírok ritkán fordulnak elő a tartományban, túlnyomórészt csoportokban (3-15 halom) helyezkednek el. Sőt Schandorfban, Königsdorfban és Raxban több mint 50 halom is áll egy csoportban. Az altenburgi emiatt is egyedi esetnek számít a területen. Általában a hun sírokat elrejtve, meglehetősen elhagyatott vidéken, alig lakott területen emelték. Ezzel szemben az altenburgi tumulus szinte figyelemfelkeltő módon a Duna feletti szent hegyen, sűrűn lakott központi területen található.

Az osztrák régészek idevonatkozó munkái mellett ismerünk olyan forrásokat a XIX. századból is, amelyek foglalkoznak az altenburgi tumulus rejtélyével. A XIX században és a XX. század elején Alsó-Ausztria területén is folytak kutatások Attila illetve Árpád fejedelem sírjának megtalálása érdekében, hiszen a nagyszentmiklósi kincsek megtalálása felvillanyozta a kor szellemét az antik világ kutatása iránt. A császári udvar teret nyitott a magyar kutatók előtt is, sőt komoly anyagi támogatásokat különítettek el ezekre a célokra. A Budapesti Hírlapban volt olvasható 1911-ben, hogy dr. Edvi Illés Aladár és dr. Csánky Dezső vezetésével ásatások kezdődtek Wiener Neustadt (Bécsújhely) mellett az ügy érdekében. Ám, mint a híradásból kiderült, a kutatás nem járt jelentős sikerrel, mert csupán hamvasztott kelta maradványokat rejtett ez a tumulus.^{^[50]} Csak remélni lehet, hogy Európa közepén, a mindenki által jól ismert mondákból és legendákból kiindulva, nem rabolták ki a fejedelmi, királyi kurgánt. Sajnos a viharos időkben ez is előfordulhatott. Először III. Henrik német-római császár katonáinak hadfelvonulási útjába esett, majd később újból a magyarok birtokolták a területet. Később a morvamezei ütközet katonái pusztították a környéket. Csehek, németek, stájerek, magyarok és kunok. A hatalmi harcok befejezése után tartósan az osztrákok rendezkedtek be ezen a határ menti területen. Hunyadi Mátyás király rövid időre újra elfoglalja a Babenbergek örökségét, Alsó-Ausztriát. A területet később a törökök is többször elfoglalják bécsi hadjárataik alkalmával. Bizonyíték erre az a John van Vianen-féle metszet, ami Vetus Buda néven szerepel és Hainburg an der Donau területét mutatja. Ezen jól láthatók a török öltözékű személyek, akik az 1683-as bécsi ostromnál jártak újból ezen a területen.

Árpád szablyáját a német-római császári koronázási jelképek között, Bécsben őrzik.^{^[51]} Az aranyszerelékes, egyértelműen keleti típusú szablya az osztrákok szerint Nagy Károlyé volt egykoron. Igen ám, de a frankok nem használtak szablyát, főleg nem magyar jellegűt. A magyar régészet kimutatta a bécsihez hasonló fegyvereket, amelyek főleg a Tiszaháton illetve a Bodrog-közben kerületek napfényre legfőképpen a karosi temetőből. Állítólag a fegyver a XI. században Salamon magyar király anyjának ajándékaként került Ottó bajor herceg birtokába.^{^[52]} Kérdés, hogyan került Salamon király anyjához? Esetleg Árpád sírjából került elő valamilyen formában? El volt-e egyáltalán temetve, ha rövid időre is? Nyilván a fejedelemnek több fegyvere is lehetett, tehát a kérdés nem egyszerű.

A Brockhaus Encyklopédia, (Bécs, 14. kiadás) az altenburgi tumulust magyar temetkezési helyként tartja számon, mint Aryads (Árpád?) temetkezési helyét. Sajnos a keresztnevet rosszul fordították németre, de szinte biztos, hogy Árpádot értettek alatta.^{^[53]} A szerzők nem jelölték meg a forrás eredetét, de pontosan közölték annak ide vonatkozó tartalmát. Érdekesség, hogy a szokásostól eltérően Attilát nem említették ezen a helyen, mint máskor, ahol a hun király és Árpád együttesen szerepel.

A Museum der Naturkunde (Bécs) 13. szobájának termében látható egy freskó, ami az altenburgi Boldogságos Szent Szűz Mária székesegyházat ábrázolja. A képet Robert Russ festette 1889-ben. Itt a festő kiemelt szerepet szánt a tumulusnak. Az alkonyati tájban a templom szinte eltörpül a kurgán mellett. A kép aláírása szerint Árpád vagy Attila sírja lehet a monumentális sírépítmény.

Enea Lanfranconi,^{^[54]} a dévényi kőbányák tulajdonosa is az altenburgi kurgánban vélte megtalálni Árpád vezér sírját. Ő mérnökként 1870-ben jött Magyarországra és Pozsonyban telepedett le. Magyarként élt, alapítója volt a Magyar Történeti Társulatnak. Komolyan foglalkozott a magyar történelemmel, így Árpád sírjával is. Határozottan állította, hogy a fejedelem sírját rejti a templomhegyi tumulus. Mivel közvetlenül a kurgán mellett működött egy kőbánya a Pfeffenberg-hegyen,^{^[55]} valószínűleg igen jó rálátása lehetett a terület történelmére és régészeti leleteire. Enea műkincseket, régészeti leleteket is gyűjtött. Budapestnek ajándékozta 14 000 darabból álló régi térképgyűjteményét, festményei és metszetei egy részét. Az ő találmánya volt az önműködő sikló, amit főleg a dévényi gránitkő bányájában használtak. Találmányát a legfejlettebb országokban is szabadalmaztatták. Az ő emlékének tiszteletére írtam le rövid történetét.^{^[56]} A mai Pozsony városában a Lanfranconi városnegyed őrzi emlékét.

Most pedig vizsgáljuk meg a magyar történelemben, hogy igazolható elmélet-e Árpád sírját Deutsch Altenburgban keresni?

A források szerint^{^[57]} Árpád a pozsonyi csata (907. július 6.) után röviddel elhunyt. A halál oka lehetett a fejedelem csatában szerzett sebesülése is. A sebesültet a csatatérről a nyári melegben dühöngő pestis elől menekíthették a közeli Carnuntumba, a Kárpát-medence akkori legnagyobb városába, lényegében a fővárosba, hiszen Pannónia újraegyesítése után ismét Carnuntum látta el ezt a szerepet. A sebesült, ekkor már a hatvanas éveit taposó fejedelem az altenburgi hőforrásoknál gyógyulhatott. Sőt, mivel az itteni gyógyvíz jód és kén tartalmú, a sebek fertőtlenítését is megoldhatta. Azt már az adott kor gyógyítói is nyilván felismerték, hogy a jód milyen hatással van a sebek kezelésére. Ám a vezért a gondos kezelés sem tudta megmenteni. Ez az esemény valószínűsítheti, hogy Árpádot itt helyben helyezték örök nyugalomra. A nyári melegben nem is volt ésszerű hogy a testet messzire szállítsák, már csak kegyeleti okokból sem. Egy turáni fejedelmet, jelen esetben Árpádot a kötelező szokás szerint méltón és pompával kellett eltemetni. Maga a Gesta Hungarorum is hangsúlyozza a tisztességes temetés valóságát.

Tehát az adott kor szokásához híven, a hagyományoknak megfelelően temették el a fejedelmet, nem pedig valamiféle misztikus módon. A tisztes temetés, a hagyományok szerint azt jelenthette, hogy teljes vagy részleges lovas temetkezési formában történt meg a szertartás. A hosszú túlvilági útra melléje helyezték fegyvereit, használati tárgyait, lovának szerszámzatát, valamint bőségesen ellátták étellel-itallal. Hasonlóképpen, mint őseit a keleti pusztákon, vagy mint a zempléni vezéri sír lakóját.

Ahogy a 17. oldalon már említettük, az osztrák régészek magányos lovas sírt találtak Gnadendorfban, ami egy ifjú magyar harcos földi maradványait tartalmazta. A halottat gazdag leletegyüttes kísérte a túlvilágra. Aranyozott ezüstszerelékes szablya, ezüst hajkarikák, pénzek, gazdag lószerszám. A mellékletek hosszan tartó használatról árulkodtak, részben korabeli javításokat találtak rajtuk. Tehát a tárgyak nem a fiatal harcos számára készülhettek, hanem valamely ősétől örökölte. Az ifjú harcos előkelőség sírjában talált pénzek 902-ben keltezettek, így akár a pozsonyi csata áldozata is lehetett.

Számunkra fontos, hogy a Gnadendorfban eltemetett ifjú nemes magyar vitézt is halálának helyszínén helyezték örök nyugalomra, a szokásoknak megfelelően, tisztességesen. Melléje került lovának szerszámzata és teljes hadfelszerelése. Igazi pompával küldték a túlvilágra. A pompa egy fejedelemnek még inkább kijárt. Az égi istenek földi helytartója, a fejedelem vagy király, csak rangjához méltóan távozhatott az örök élet birodalmába. Ez az adott korban azt jelentette, hogy testét földbe temessék, és sírjára halmot emeljenek. A sírhalom az elhunyt földi életének megfelelő nagyságot kívánt. Semmi sem indokolta az adott korban, hogy a testet bárhová száműzzék, elrejtsék. A misztikus temetkezések története sok esetben fantázia szüleménye, egy turáni fejedelem esetében esetleg szentségtörés és tiszteletlenség is lett volna.

Most nézzük meg, mit írnak az ősi krónikák erről a kérdésről. Nemzeti történelmünk legrégibb és legnagyobb eposza, a Gesta Hungarorum, Anonymus P. mester munkája szinte egyedüliként ír az ide vonatkozó eseményekről.

Anonymus értelmezésénél az a legfontosabb, hogy bízzunk eleinkben, és jó szándékkal értelmezzük ezt az írott forrást. Anonymus a királyi kancellária bizalmasa, Isten hű szolgája, már csak tisztsége miatt sem írhatott valótlanságot. Tanult kortársai szintén tisztában lehettek a múlt történéseivel, és nyilván szóvá tették volna a ferdítéseket. A Gesta megírása után eltelt évszázadok folyamán, legfőképpen az újkorban mégis támadták ősi krónikásainkat, sokszor idegen érdekek uszítására. 1827-ben Dobrovszky cseh apát nyíltan hirdette, hogy „nem fog névtelen jegyzőnkön egy hajszálnyi becsületet sem hagyni.”

Mi magyarok soha ne álljunk a hamis próféták uszítása mellé, ne söpörjük le nemzeti történelmünk legértékesebb információit a bölcsek asztaláról!

Knauz Nádor püspök is foglalkozott a XIX. század második felében Árpád sírjának kérdésével. Munkájában, a „Magyar Sion” első kötetében – Anonymus munkásságát elismerve – határozottan állította, hogy a Boldogságos Szent Szűz Mária temploma azon a helyen épült, ahol Árpádot eltemették.^{^[58]} Mátyás Flórián, a XIX. század szaktudósa így jellemzi Anonymus írásában Árpád sírjának helyét: „Az etiam-mal erősített Ubi, a caput fluminisre vonatkozik, mert Árpád sírhelyére építették a templomot, és nem a városban. A temetőhelyet akarja vele jelölni Anonymus. A város említésével csak a folyó irányát határozza meg. A Fehéregyházat Anonymus a kis folyó forrása fölött szintén pontosan megjelöli.” ^{^[59]}

A Gesta Hungarorum 52. fejezetében ez áll.

„Ezután az Úr megtestesülésének 907. esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, amelyet Fehérnek hívnak.” ^{^[60]}

Megvizsgálva az idézet valóságtartalmát az altenburgi tumulus függvényében, meglepő azonosságok jelentkeznek. A szent hegy alatt, ahol a tumulus is áll, fakadnak a hőforrások, amelyek vizét egy patak a Dunába vezeti. Ennek a pataknak a medrét részben már a római időben kikövezték. A kőmeder főleg a patak torkolatánál maradt meg mostanáig, ahol még a római köves út is látható. A patak itt lényegében egy szabályozott egyenes vonalú csatorna. Tehát az anonymusi állítás igaz, mégpedig minden belemagyarázás nélkül. Ráadásul közvetlen a hegy alatt fut a patak, amely melegvize miatt tűnhetett fel olyan mértékben, hogy szerepeljen a szűkszavú krónikában.

Az idézett krónika második része is helytálló adat a mai viszonylatban is. A kurgántól alig hatvan lépés távolságra ott áll a ma is Boldogságos Szent Szűz Máriáról elnevezett, monumentális kegytemplom. Az építmény középső taktusában megmaradt a korai Árpád-kori templomrész. Ezt Szent István királyunk építtette 1028-tól. A háromhajós, oszlopcsarnokos bazilika födémszerkezetét öt négyszögű oszlop-pár tartja. A pillérek oszlopfői egyszerű faragással készültek, négyszögletes párkányzattal. Az oszlopokat boltívek kötik össze, amelyek fölött keresztboltozatú a födémszerkezet. Kívülről a tetősík alatt félköríves, karéjokkal díszített párkánysor fut végig az Árpád-kori templomrészen. Az egész épület szépen faragott fehér kváderkövekből épült, melyet a közeli Pfeffenberg kőfejtőjében bányásztak. Az ajtók a főhajó torony alatti részén, illetve a mellékhajó oldalain nyílnak. Szerkezetükben egyszerű bélletes kapuzatok.

A baloldali templomhajó Szent István-oltára felett a király lovas alakja látható a barokk oltárképen, amit gróf Koháry István 1726-ban készíttetett.^{^[61]} A székesegyház főoltárképéről a Boldogságos Szent Szűz Mária tekint le ránk a kis Jézussal.

Az egész templom még a mai korban is őrzi a magyar egyházi kultúra emlékeinek egész sorát. A templom jobb oldali hajójához épült a keresztelő kápolna, amely szentély részében szintén gótikus stílusú. Az Árpád-kori székesegyházat a főhajó szentélyének irányában jelentősen kitoldották. Így a bővített templom mérműves ablakokkal tagolt, magas gótikus toldalékot kapott. A szentély területe ezzel a jelentős hozzáépítéssel megnőtt, de az építés során elvesztette Árpád-kori jellegét. Ez a gótikus toldalék kívülről csipkézett, karcsú, agyoncicomázott, pillér jellegű tornyokkal szegélyezett. A pillérek között három magas, kétosztatú ablak lett beépítve. A félköríves szentélyt szintén három karcsú ablak világítja meg. Szintén ekkor épülhetett a karcsú harangtorony is az épület túlsó végére. A két gótikus toldalék tehát mindkét oldalról lezárja az Árpád-kori ősi templomrészt. Ám a török időkben a jelentősen romossá vált tornyot a XX. században átépítették. Ekkor került ide az új bejárat is. A székesegyházat, és a kerektemplomot körbefogó temetőt, kerítőfal övezi. Úgy, ahogy az a régi metszeteken is ábrázolva van.

A székesegyház építési kora, a Boldogságos Szűzre utaló elnevezése pontosan beleillik az Anonymus által megírt történetbe, tehát a krónika idézett, második része is igaz.

A hatalmas, hosszhajós székesegyház mellett áll egy másik szakrális egyházi épület is, amelyet ma temetkezési kápolnának használnak. Ez egy ősi, Árpád-kori kerektemplom. A rotundához keletre tájolt, félköríves szentély csatlakozik. A szentélyt mindössze egy keletre néző ablak világítja meg. Kapuzata pitvarszerűen előre nyúlik, maga a bejárat rendkívül díszes, bélletes, faragott építészeti remekmű. Lépcsőfokonként egy-egy oszloppal tagolt, a gyámkővek és főleg az oszlopfők igen gazdagon faragottak. Az épület párkánysora díszítésében azonos a mellette álló nagy temploméval. A falazatot szakaszonként stilizált féloszlopok díszítik. Az egyik épület kövére az „élet rózsája” magyaros szimbólumát faragták az építőmesterek. Egy másikon a hun liliom látszik, melynek nyila keletről nyugatra mutat. Itt megjegyezném, hogy az egykori Carnuntum városában, a mai Petronell településrészen is van egy igen hasonló kerektemplom. Ez arra utalhat, hogy nem csupán temető-kápolnaként számolhatunk velük.

Építési korát az osztrákok a XII. század elejére datálják. Az építés időpontja régészeti szempontból erősen vitatott. A kerektemplomok kormeghatározásánál sajnálatos gyakorlat, hogy az építmények korát „fiatalítják”. Ennek egyik fő oka, hogy Szent István királyunk római keresztény államának megalapítása előtt nem épülhetett egyházi épület a Kárpát-medencében a hivatalos egyháztörténet szerint. Ez az álláspont tarthatatlan, hiszen pl. az osztrák és német történészek is keresztény avar püspökségeket tartanak számon területen, már a IX. századtól. A keresztény vallás megléte Pannóniában töretlenül kimutatható a római kortól, egészen Árpád népének bejöveteléig. Igaz, voltak olyan időszakok, amikor csak szórványban. Az avar idők kereszténységének központja Moseburg (Zalavár) írott forrásokkal is igazolható.

Számos esetben a pannóniai kerektemplomok Szent István uralkodása előtt épültek. A kerektemplomok funkciója és a bennük zajló liturgia inkább a keleti keresztény rítusnak felel meg. Altenburg esetében, a hosszhajós templom építése után vajon mi indokolta egy kerektemplom felépítését a hatalmas épület árnyékában? Szinte biztos, hogy a rotunda épült előbb. Igen fontos, hogy ne felejtsük el: ez a terület a jelzett időben a magyar érdekszférához, s területhez tartozott.

Összefoglalva:

A Szent-hegyen álló Árpád-halom mellett szakrális épületek állnak, amelyet felszentelési nevükkel igazolnak az ősi krónikák. Az egész hegy, összességében egy szakrális temető helyszínét mutatja még a mai korban is. Egy kis folyó feje fölött található, ahogy azt Anonymus írja, a kőmederben folyó patak felső folyásánál. A kövezett meder egyenes, láthatóan mérnöki munka. Az egyházi épületek fehér mészkőből épültek, tehát hívhatták Fehér^{^[62]} Templomnak is, mint ez számtalan esetben elő is fordul a Kárpát-hazában. Esetleg utalhat Györffy György magyarázatára is: „a helynevekben a fehér szín a királyi udvarral való kapcsolatra, esetleg a templomok királyi alapítására utal”. Ez a magyarázat levezethető a fehér színnek a hatalmi elithez való kapcsolatából. Kiegészítésül: „A fehéregyházak, fehértemplomok a fehér magyarok, tehát az államhatalomhoz hű, kereszténységükben erős közösségek templomai is lehettek.”^{^[63]} Tehát a Szent István király által építetett altenburgi székesegyház is nyilván ide sorolható.

Amennyiben Árpádot valóban ide temették, akkor ez a hely a krónikák szerint azonos kell, hogy legyen Sicambriával, illetve Attila városával, Etzilburggal.

Vizsgáljuk meg ennek a lehetőségét is a legendák szövegére hivatkozva:

„Attila királyi székhelyet állított magának a Duna melletti felső hévizek fölött. Minden régi épületet, amit ott talált megújítatott, és az egészet igen erős fallal vétette körül. Ezt magyar nyelven most Budavárnak mondják, a németek pedig Etzilburgnak hívják.”

A pannóniai tartomány Duna menti „felső hévizei” a folyó legfelsőbb folyásánál nézve, a régi Carnuntum, illetve a mai Bad Deutsch-Altenburg területén vannak. Tehát a krónika „felső hévíz” jelentése egyértelműen ide azonosítható. A Duna mentén feljebb nincs Pannóniában több hőforrás. Ráadásul a „civitatem Athilae regis” elnevezés is jelzi, hogy a „Ecelburg” név Attila nevéhez kapcsolódik, és nem Aquincum (Acincum) félremagyarázott változata.

Különösképpen, hogy a Hainburgot is említő Nibelung-ének valójában Etzilburgnak nevezi Attila városát. Maga a vár szó (Burg) különben ma is él a város elnevezésében, csak Német Öreg Várrá alakult a nemzetségváltás során. Dénes József szerint a Pfeffenbergen (Püspök-hegyen) faszerkezetes, sáncokkal övezett, régi vár állott. Szerinte ez a vár a magyar időkre jellemző. Sajnos a hegyet a XX. században kőbányászat céljára széthordták.^{^[64]}

Többen írják^{^[65]}: „Kétségtelen, hogy Attila király a régi Sicambriát felújítatta, ami később avar székhely is lehetett, majd Árpád esküdttársaival együtt megcsodálta annak maradványait, de a romok ez időbeli helyreállításáról se a Gestában sem a Krónikában nem esik szó.”

Itt kétségtelenül egy hatalmas romvárosról van szó, amit Attila újjáépíttetett. A római hódítások révén Carnuntum Pannónia^{^[66]} tartomány részévé vált.

Carnuntum története

Területe az őskortól lakott. A kelták egyik legfontosabb oppidumukat a Braunbergen (Barna-hegyen) építették fel. Maradványait feltárták a régészek. A város neve, Carnuntum is a keltáktól származik. Petronell mellett is volt egy őstelep, ahol a veteránok és római kereskedők sírjait is sikerült felkutatni, Kubischek ^{^[67]} ezt a telepet jelentősnek véli. A kelta hangzású tulajdonnevek ritkábban fordulnak elő itt, mint máshol a provincia területén, mert a római műveltség kezdetektől fogva szervesen ráépült a kelta őslakosságra és átvette a vezető szerepet.

A város jelentősége a római hódításokkal tovább fokozódott. Első rangú katonai állomás és város lett Pannóniában. Helyét a Duna jobb partján, a mai Bad Deutsch Altenburg és Petronell helységek területén óriási római építmények maradványai jelzik. Épületek, föliratos kőemlékek, szobrok és rengeteg régészeti lelet került itt a Carnuntumi Múzeumba. A faragott kövek némelyikén a város neve is szerepel. Car(nuntum) CIL III 4495 és Kar(nunum) (u.o.11139) formában fordul elő. Teljes névalakban olvasható egy afrikai (CIL VIII. 2675Carnunto) illetve egy ó-szőnyi (CIL: III 11019 Karnunto) feliratú kövön.

Mérföldkövek eddig a Carnuntumot Vindobonával (Bécs) összekötő útról kerültek elő, a 7 közül 6 Schwechatról (CIL. III. 4641-466). Ezek ugyanazzal a távolságot mutató számmal vannak jelölve. Ez az út a Duna jobb partján tovább ment Brigettión keresztül Aquincum irányába. Maradványai Altenburg alatt ma is jól láthatók a Duna parton. A harmadik és egyben legjelentősebb út, a „Borostyán út” az északi tengertől, Kaup városától a Morva-kapun keresztül vezetett Carnuntumba, majd onnét tovább Kismartonon, Szombathelyen (Savaria) át Itáliába. A város kereskedelmi jelentőségét mutatja, hogy már Néró császár idejében a távolságot az északi tengerig Carnuntumtól számolták.

Még nagyobb volt azonban Carnuntum stratégiai jelentősége. Tiberius császár Kr. u. 6-ban a carnuntumi gázlót találta a legalkalmasabbnak, hogy itt átkelve a Dunán megtámadja Marobduust, a markomannok királyát. Vellejus szerint,^{^[68]} Carnuntum ebben az időben még Noricum tartományhoz tartozott. Azonban amikor a római hódítás Pannóniában is elérte a Duna vonalát, komoly katonai helyőrséggel látták el, és Pannóniához csatolták.

A sírfeliratok szerint, már Claudius császár előtt a XV. Apollinaris légió állandó katonai tábort épített Carnuntumban.^{^[69]} Rövid időre, ’63-ban ez a légió elhagyja ugyan a várost, de Jeruzsálem bevétele után – amint a kőfeliratok is jelzik: 73-ban – újból visszatér. A katonai tábort jelentősen megerősítik, ami ma is könnyen felismerhető az úgynevezett „Burgfeld” nevű magaslaton. A Duna felőli oldalát a folyó elmosta, de három oldalán még 3-5 méter mély, néhol 20 méter széles övező árok ma is látszik. Területe 350-400 méteres, négyszög. Az ásatások nyomán 1877-től napfényre kerültek az erőd falai és a kapu két védőtoronnyal.

A XV. Apolloniaris légió Trajánus uralkodása alatt véglegesen elhagyta Carnuntumot. Rövid ideig a X. Gemina légió foglalta el a helyét. Utána a dáciai háborúk veteránjaival feltöltött XIV. Gemina Martia Victrix légió költözött ide véglegesen. Ez a légió Tiberius császár alatt már harcolt Pannóniában a markomannok ellen, de a császár 9-ben a Felső-Rajna vidékére vezényelte őket. A légiót 43-ban Claudius Britannia legyőzésére küldte s a nagy ütközetben, melyben Suetonius Boadicea királynőt legyőzte, egymaga harcolt. Nero a légiót hősiességéért a Martia Victrix melléknevekkel tüntette ki. A légió a nagy markomann háborúkban is vitézül harcolt.

A katonaváros Vespasianus uralkodása alatt tovább bővült kaszárnyák, műhelyek, raktárak sokaságával, kórházzal. A század végén a tábortól délnyugatra lovassági telepet létesítettek. A katonaságot kiszolgáló, logisztikai civil lakótelepek is egyre bővültek, és Hadrianus császár idejére városi szintre emelkedtek. A polgárvárost Hadrianus municipium rangra emelte. (Municipium Aelium Carnuntum). Tehát a városi jogot kétségkívül Hadrianus császárnak köszönhette Carnuntum. Erre utaló föliratos kőemlékek is előkerültek a város területén végzett ásatások során. A Jupiter-szentélyt a város keleti peremén emelkedő Pfaffenbergen emelték.

A Mithras-kultusz^{^[70]} igencsak korán jelent meg Carnuntumban. A provincia legkorábbi Mithraeumát Antonius Pius császár (uralkodott 138-161 között) korára keltezik. Ezt a Mithras-gyülekezetet poetovioi vámtisztviselők hozták létre.^{^[71]} A városi katonaság és közigazgatás egyben vallástörténeti folyamatok tényezője is volt.

A Trajanus uralkodása alatt ide vezényelt XIV. légió véglegesen a városban maradt. Ezen kívül itt állomásozott a Classis Flavia Pannonica dunai flotta első hajóraja is. A markomann háborúk idején a 171-173 közötti években Marcus Aurelius főhadiszállása volt, mivel a háború súlypontja ezen a vidéken zajlott. A császár a városban három évet töltött, ahol egy tudományos műve is született. Carnuntum Pannónia fővárosa, majd a kettéosztást követően Pannonia Superior fővárosa lett. Később, az újraegyesítésnél ismét Pannónia fővárosa, sőt a Kárpát-medence legnagyobb városa lett. Ekkor közel 70 000 lakosa volt Carnuntumnak.

Itt megjegyezném, hogy Aquincum 15 000 lakosú ebben az időben. A főváros helytartóját, Septimius Severust 193. április 9-én, Carnuntumban római császárrá kiáltották ki, Pertinax császár meggyilkolását követően. Légióinak gerincét a dunai provinciák, de főleg pannóniai katonák alkották. Ez után a település, mint colonia szerepel még (mint colonia Septimia). A Septimia melléknév elég bizonyíték arra, hogy a colonia rangot Carnuntum Sepimius Severus császárnak köszönhette.

A colonia lakói közül többen ismeretesek név szerint. (CIL. III. 4170, 4236, 4567) A colonia tisztségviselői viszont ez idáig ismeretlenek. A katonai collégiumok közül talán kettő érdemel említést. Az egyik felírat collegium veteranorum centonariorum – egy veterán légiós centurió emlékét őrzi, míg a másik egy légiós katonáról állít emléket. 260-ban, a tartomány helytartója, Regalianus császárrá kiáltatta ki magát Carnuntumban, de a trón megszerzésére tett kísérlete kudarcba fulladt.

Jeles nap volt Carnuntum életében a nagy háborúk után, 307-ben, az úgynevezett „császártalálkozó”. Galerius Licinius, itt emelte bajtársát „augustussá”, Diocletianus és Maximianus Daia jelenlétében. A történelem ezt az időszakot a római korban tetrarchia, a válság idejének nevezi. A császárok Illiricum provincia császárává választják Liciniust.

A város szerepében fontos, hogy ekkor felújítják a legnagyobb Mithras-szentélyt. Nagy (I.) Konstantinus, Julianus Apostata és I. Valentinianus császárok is megfordultak Carnuntumban, mint a provincia legfontosabb városában. Látogatásukat semmilyen különösebb emlék nem őrizte meg. Azonban a háborús dúlások közben romossá vált várost Valentinianus stratégiailag még mindig fontos településnek nevezte.

Történelmének folytatása a Sicambria alcímben olvasható tovább, de előtte szólnom kell még röviden a római romok újkori felfedezéséről.

A rendszeres ásatások 1857-ben kezdődtek, amikor az Osztrák Császárság műemléki bizottsága Deutsch-Altenburgnál egy nagyobb fürdőtelepet ásatott ki. Jöttek elő a régészeti leletek, feliratos kőemlékek az ásatás eredményéből nagy számban. Néhány évvel később a kibővített kutatás során előkerült a castrum erődítésének romja, majd az amphitheátrum is napfényre került.

Az aréna hossztengelye 72,2 méter, míg a szélessége 45,5 méter. Az aquincumi 53,36 méter hosszú és 44 méter széles. A felépítményből alig maradt meg valami. Mindössze a két körfalat láthatjuk, továbbá az ezek között küllőszerűen elhelyezett falazatok sorát. Ezek tartották egykoron az ülősorokat. A carnuntumi amphitheátrumra legfőképpen a kereszttengely déli végén elhelyezett páholyszerű fülke jellemző, nyilván a helytartónak és az előkelőségeknek fenntartva.

Mint Aquincumban, úgy Carnuntumban is megállapítást nyert, hogy az amphitheatrummal kapcsolatban állott Nemesis szentélye. A Nemesis-kultusz szorosan összefüggött az amphitheatralis játékokkal. Carnuntumban, a keleti kapualjban, eredeti helyén állva találták meg a Juno Nemesis tiszteletére emelt fogadalmi oltárkőt. A nagy tisztelettel felövezett istennő a teátrális játékok imádott bálványa lehetett.^{^[72]} Még ennek felfedezése előtt akadtak Dolichenus szentélyére és a harmadik Mithraeumra. Mind a három szentélyben a szobrok és föliratos kőemlékek meglepő sokasága látott újra napvilágot. Azóta a kutatás rendületlenül folyik Carnuntum területén és a leletek nagy többsége látható is a régészeti múzeumban. A feltárt és restaurált épületek pedig Bad Deutsch-Altenburg illetve Petronell területén. A romok mai szétszórtságából következtetni lehet a város egykori monumentális voltára.

Sicambria

A középkori krónikák szerint Attila (ill. Atilla) Sicambriában, a Duna mellett, fényes palotában lakott. Ekkor Attila városának és Etzilburgnak is nevezték. Etzilburgban keresztény egyház is állt, amelyről a krónikák sűrűn tesznek említést. Deutsch-Altenburg egy része ma is hatalmas rommező, amely a régészeti kutatások tükrében szinte minden időben lakott hely, főváros volt. A város régészeti kutatása közben előkerült leletek egy része is elkülöníthető a római hagyatéktól. Ezek közül talán csak a rovásos gyűrűket említeném, amelyek megfejtése bizonyára érdekes feladat lenne a magyar kutatók számára is. A múzeumi ismertetőben az ilyen jellegű tárgyakat csak tényként közlik, de minden esetben magyarázat nélkül. Szintén elgondolkodtató a tucatnyi „Attillus” ^{^[73]} feliratú faragott kőemlék, amely az itteni formákban sehol nem került még elő a provinciában.

A Frank Birodalom császára, Nagy Károly az avarok elleni utolsó nagy csatáját Pannóniában, a Duna mellett vívta. Ott, ahol az avarok fővárosa, Attila Etzilburgja állott. A császár a győzelem után az elfoglalt várost elpusztította, majd a helyén, a Duna közelében, a nagy hegyek alján, egy jelentéktelen dombon keresztény templomot építetett.^{^[74]} És láss csodát: a leírás megegyezik az altenburgi helyszínnel. A valóban jelentéktelen, 20 méter magas dombon állnak az egyházi épületek a Duna fölött. Ezt a templomot építette újjá Szent István és nevezték el Fehéregyháznak (Alba Ecclesia). Természetesen ilyen jelentős építményt nem akárhová és nem akárkinek a tiszteletére, emlékére emeltek.

Antonio Bonfini, Mátyás király történetírója így emlékezik meg a témáról:

„Miután Károly a magyarokat legyőzte, Sicambria erődítményeit leromboltatta, adót vetett ki, a fegyvereket beszedette és a régi bálvány-templomokat lebontatta. Azokkal, akik a keresztény vallást felvették, kegyesen bánt, nekik, hogy legyen helyük a keresztény isteni szolgálatot gyakorolni, felépítette Mária egyházát.” ^{^[75]}

Heltai Gáspár szintén hasonlóan fogalmaz.

„És az város végén, az hegy alatt, egy Boldog Asszony Egyházat rakatta, melyet fejér avagy fényes Boldog Asszonynak nevezének.” ^{^[76]}

Inchoffer Fehéregyház alapítását 803-ra teszi (melyet Nagy Károly alapított).^{^[77]}

Valójában Nagy Károly barátja és történetírója, Eginhardt nem említi a Sicambriában alapított, a Boldog Asszony tiszteletére emelt egyházat. Az avarok, magyarok elleni hadjáratot kielégítően tárgyalja és tudósít a császár győzelméről. „Maga a hely, ahol a Khagan (kagán) egykori palotája állt, nyomát sem mutatta fel többé, hogy ember lakott benne.” Tehát a történetíró szerint is Nagy Károly valójában földig romboltatta Sicambriát, illetve Attila városát. Dolgát valószínűleg jelentősen megkönnyíthette, hogy az építmények túlnyomó többsége fából épülhetett, és így az a lángokban elenyészett. Rombolásával nem csak a „bálványokat” és épületeket pusztította el, de mint látjuk, sajnos még az emlékezetből is szinte tudatosan kitörölte, ill. kiölte Sicambria létezését. Földrajzi helyzetét mindenféleképpen sikerült lényegében behatárolhatatlanná tennie.

A mai Buda területére Nagy Károly hadai valójában soha nem juthattak el. Legalábbis erre igazolható forrás, régészeti lelet nem utal. Aquincumot a sorozatos barbár támadások miatt 420 körül a rómaiak véglegesen kiürítették, és a háborúk során romhalmazzá vált. A város hunok által való újjáépítésére nincs bizonyítékunk, így Nagy Károlynak nem is lett volna mit lerombolnia már 803-ban.

Carnuntumban, a szakrális temetődomb és egyházi építmények fölött ott áll a nagy hegy, amit egykoron Sicannak neveztek. A mai neve rendkívül érdekes. Hundsheimer-berg. Magyarul Kutyák Otthonának Hegye. Ez az elnevezés eleinte Hunsheimer-berg formában szerepelhetett, ami valójában a Hunok Otthonának Hegyét jelentette. Ám a németek térnyerése után egyszerűen lekutyázták a hunokat, így kaphatta új nevét és lett belőle Kutyák Otthona.

Tudjuk, hogy Attilát a nyugati keresztény világ Isten Ostorának nevezte és sok esetben kutyafejjel ábrázolta. A hunok és magyarok szokása volt ketté vágott kutyára esküdni, amelynek megszegése főbenjáró bűnnek számított. Az ellenség is jól tudta ezt, és nemegyszer fordult elő, hogy döglött kutyákat dobáltak a csatatereken a magyarok elé. Ezzel az ellenség igyekezett felbőszíteni minket, és elhamarkodott támadásra ösztönözni. Legfőképpen a csehek, így II. Ottokár ingerelte ily módon seregeinket. A gúnynév azonban egyértelműen utal a hunok lakhelyére, ami ez esetben Etzilburg, Attila városa volt.

Nagy kérdés azonban, miért Buda neve maradt fenn az utókor számára egy város elnevezésében, Attilával szemben. Hiszen a történelem mai álláspontja szerint Attila volt az ismertebb, nagyobb hatalmú hun király, míg Buda csak, mint társuralkodó szerepel a köztudatban. Így nyilván az lenne logikus, ha és amennyiben Attila városa azonos lett volna a mai Budával, azt a nagyobb méltóságról, Attiláról nevezték volna el.

Lehetséges azonban, hogy Attila városa Buda városával nem volt teljesen azonos, sőt nem is ezen a környéken lehetett. Külön volt tehát Attila városa, Sicambria (Etzilburg), illetve Buda városa. Mivel a történelem viharai során Sicambria területe elveszett a magyarság számára, a németek új nevet adtak neki. Ez a krónikából is kiderül, mert a teutonok a várost sokáig Etzilburgnak nevezték. A keveredés abból is fakadhat, hogy néha Buda király is tartózkodhatott Etzilburgban, esetleg még ezt a várost is elneveztethették róla. Attila ugyanis nem kedvelte a kőfalú házakat, városokat.

„A városoknak, váraknak ura vágyott lenni, s azokon uralkodni, de bennük lakni nem szeretett. Idegen fajta kísérete lakik vala városokban és falvakban” ^{^[78]} Attila ezért inkább a Duna-Tisza között keresendő úgynevezett nyári szállásán, fővárosában lakott. Tudjuk a követjárások idején is ott tartózkodott. Hiszen Priszkosz rétor írásában megmaradt, hogy azon a sík helyen sem kő, sem pedig erdők nem voltak. Csupán Onogessius fővezér épülete volt Pannóniából hozott kövekből építve.

Lényeges továbbá, hogy a sicamberekről szóló első említések a római történetírásban akkor bukkannak fel, amikor Pannóniát hódoltatják a légiók. Ez azt jelenti, hogy a sicamberek pannóniai népek voltak. Tacitus, Claudius és Plinius is írt a sicamberek seregeiről, akik a rómaiak szövetségesei voltak. A valóság igazolását, eredetiségét bizonyítja Chlodwig megkeresztelése, aki később megalapítja a Frank Birodalmat. „Hajtsd meg a fejed büszke Sicamber, imádd, amit eddig megégettél és égesd el, amit eddig imádtál!” ^{^[79]} Ezt mondta Remigius püspök Reimsben, midőn megkeresztelte Chlodwigot.

Figyelemre méltó továbbá, hogy a régi Kézai, Thuróczy, Budai, és Képes Krónika mind azt állítják, hogy a régi Buda Sicambria romjain épült fel. Ezek a történelmi kútfők ismertették a frankoknak és gallusoknak a Duna-melléki Sicambriából való származásának legendáját is. A francia hagyomány szerint őseik Trójából származtak, és Sicambriából indultak el nyugatra, ahol később a Szajna partján Párizst megalapították. Az egykori trójai herceg Paris emlékezetére.

Sicambria a Kárpát-medencében ősi helyiségnévnek számít, hiszen az Árpád-kortól a XVII. századig említik a krónikák, Kézaitól Istvánffyig. A XVI. század végén még Oláh Miklós püspök is említi Sicambria városát. Azonban pontos földrajzi meghatározások nem mutatnak rá a város helyzetére. Ezért is vitatott a pontos helyszíne a mai napig is. Egy biztos csupán, hogy a város a Duna partján, a felső hévizeknél, egy nagy és ősi romvárosra épült. Ezek a mutatók bizony így a mai Deutsch-Altenburgra is kétségtelenül ráillenek.

A város alatt, ahol a kövezett medrű patak torkollik a Dunába, megtalálható az egykori római kövesút maradványa. Ezt az utat a hajóvontatók is használhatták, hiszen szinte a vízparton vezet. A város alatt egy ma is látható gázló vezet át a Dunán, ami az egykorú Borostyán út vonalába esett. Az értékes ásványi anyagot ezen az útvonalon szállították Itáliába. A gázlóról a krónikák is megemlékeznek, midőn Attila hadai itt keltek át a Dunán, majd az „ausztriai Tulna városa felé vonultak, ami három pihenőre van Bécstől.” ^{^[80]} A krónikás azt is hozzá teszi, hogy Tulna városát ekkor még a latinok lakták. Tehát, itt a mai ausztriai Tullnról lehet szó, amely közel esik Carnuntumhoz, illetve Attila városához.

Itt meg kell jegyeznem, hogy Dümmerth Dezső a pannóniai Tolnával azonosítja a krónikában szereplő Tulna városát. Ezt Berenik Anna „nagyszerű meglátásnak” állítja be a Nem oda Buda! című tanulmányában. Ehhez viszont előbb be kéne bizonyítani, hogy a hazai Tolna létezett-e városként Attila idejében. Az ausztriai Tulln viszont létezett, a római időkben Comagena néven jelentős erődített település volt a Duna déli partján. (Érdekes a névegyezés: Commagéné-Kommagéné – ókori, turáni eredetű királyság, városállam Észak-Szíriában, az Eufrátesz folyónál, a Taurus-hegységtől délre. Története, kultúrája, vallása számos szállal kötődik a sumer-káld-pártus népekéhez. Kr.u. 17-ben a Római Birodalom része lett. A szerk.)

Akárhogy is volt, Tulln városában áll a Duna parton Európa legmonumentálisabb hun szoborcsoportja, méltó emléket állítva a legendás hun királynak. A Nibelung-éneket tartalmazó „könyv” a szoborcsoport része, és az olvasható benne, hogy egykoron itt volt Magyarország és Németország határa. A kutatások szempontjából rendkívül jelentős ez a mondat.

Visszatérve Carnuntumhoz, a stratégiailag oly fontos hely biztosított átkelést a magyarok nyugati hadjáratai alkalmával is. A Duna főágán ezen a helyen volt a legbiztonságosabb átkelő nyugat felé. A római korban, a markomann háborúk idején is ezért játszott fontos szerepet Carnuntum a történelemben. Marcus Aurelius éppen ezért három évig innen irányította a római légiókat.

Állításomra a további bizonyítékot a Fehérvár-Fehérfolt Alapítvány címoldalának XVII. századi metszete szolgáltatta.^{^[81]} A metszetet Jacobius Tollius „Epistolae” című könyvében közölte, az ábrát John van Vianen, valószínűleg az 1683-as bécsi török hadjárat során készítette, amikor a törökök Altenburgot is elfoglalták. Ez a metszet a mai Óbuda területére földrajzilag nem illik rá, viszont pontosan egyezik Hainburg an der Donau geológiai viszonyaival. A metszetet a mai Budával azonosítani nem lehet. Talán a budai várhegy és a mögötte álló Gellért-hegy még belefér a képbe, de a hegytől balra álló, Csepel-szigetre ábrázolt két magas hegy bizony hamis állítás. Sőt a Duna – ellentétben a valósággal – a Gellért-hegytől számítva balra kanyarodik a metszeten, így ez sem lehet igaz. Viszont a metszetet rajzoló mester, ekkorát nem tévedhetett. A metszet tehát máshol készült, más helyet ábrázol. Egy másik állítás szerint a Szűz Mária temploma az Ezüst-hegyen állott, de valljuk be őszintén, erre sincs perdöntő bizonyíték.^{^[82]}

Nézzük meg, mi a helyzet Deutsch-Altenburg függvényében!

A mester a metszetet az egykori római Petronell városából nézve ábrázolta, így látva Deutsch Altenburgot, illetve az egykori Sicambriát. Először a Templom-hegy tűnik elő, mögötte a Gellért-hegyre kissé hasonló hainburgi-várhegy, amely már a Nibelung-énekben is szerepelt. Ettől balra egy magas hegy látható a Braun-berg, amelyen egy kelta oppidumot tártak fel a régészek. A Templom-hegytől jobbra az egykori Sican-hegy, mai nevén a Hundsheimer-berg látható.

A domborzati viszonyok szerint tehát a Vetus-Buda, Alt-Offen című, XVII. századi metszet egyértelműen a valóságot rögzíti Altenburgban, és nem tényszerű a mai Óbuda területére nézve. Sőt a Duna itt, Altenburgban a hainburgi-várhegy mellett balra kanyarodik, úgy ahogy a művész is ábrázolta a metszeten.

Maga a városkép ábrázolása sem egyezik meg a török kori Budával, ezt a legnagyobb lokálpatrióták sem merik vállalni. A metszeten semmilyen várra utaló erődítmény nem látszik, csak a kerítő-fallal övezett templom tornya és a város épületei. A képen látható romok inkább az ősi Carnuntum, Sicambria épületeinek maradványai lehetnek, amelyek még ma is megvannak a városban. A metszeten ábrázolt székesegyház a Szent István király által építetett Boldogságos Szűz Mária templomának pontos, XVII. századi ábrázolása. Jól látható az egytornyú, romos épület, a magas szentély részletével, aminek gótikus romjait Darai Lajos is jelezte a metszeten.^{^[83]} Ez a gótikus szentélyrész valójában igen fontos bizonyíték, hiszen igencsak egyedi, és csakis Altenburgban áll ebben a formában. Sőt a torony támpillérei is a mai valóságot tükrözik.

A torony ablakait és annak új bejáratát a II. világháború után neogótikus stílusban állították helyre a Marienkirche Bad Deutsch-Altenburg szakkatalógusa szerint. Szintén azonosságot mutat a kerítőfal, és a székesegyháztól jobbra látható kerektemplom. Még az épület tájolása is a mai helyzet pontos megfelelője. Sőt a 20 méter magasságú Templom-hegy is konkrét helyszínnek tekinthető. Az építményt ölelő, és a metszeten is látható teraszok ma is szintén megvannak. A metszeten, a templomtól jobbra látható rotunda ismét feltűnik egy 1774-es altenburgi templom ábrázolásának metszetén, pontosan azonos helyen. Ez az épület az 1774-es Wien-Albertina nevű metszeten kettős kereszttel és magas, kúpos tetővel van ábrázolva. Ez a forma mindkét metszeten, így szintén hasonlatos. Az egyedi épületek a metszeteken kétséget kizáróan azonosak, tehát a két metszet egy helyen készült. Úgyszintén a metszeten ábrázolt út feljárata, ami ma a hegyről a városba vezet.

További fontos tényező, hogy az altenburgi Mária-templom megvan a valóságban, és helyét nem csak feltételezni lehet, mint azt teszi Sashegyi Sándor és az ő nyomdokain haladó Pilis-kutatók, a Szente-tanya helyét illetően.^{^[84]}

A közeli településrészeken, így a Pomáz falu közepén álló ősi templomra nincs semmilyen kézzelfogható konkrét bizonyíték, főleg annak Szent István-kori jellegére. Írom ezt azért, mert itt, a Budai Káptalan egykori területén is folytak kutatások Sicambria helyének azonosítására. A fentebb jelzett területen igen sok romot rejt a föld, tehát a kutatások fontosak lennének, de sajnos jelen esetben a konkrét bizonyíték kevés, a feltételezések, pedig nem túl meggyőzőek.

A mai Óbudán előkerült középkori leletanyag is kevés ahhoz, hogy egy Árpád-kori főváros maradványait bizonyítsa. Itt a XIX. század közepétől vallatják a földet a régészek, de hiába. Schoenwisner osztrák régész nem ismerte el a mai Óbudát Sicambriának és Herculliának, csak azt tudta kimutatni, hogy ennek a városnak a régi római neve Aquincum volt.

A magyar régészek és Óbuda-kutatók egész hada szintén nem ért el kézzelfogható eredményt Sicambria és Árpád, illetve Attila sírjának kutatásában. Érdy János, Rómer Flóris, Thay Kálmán, Wekerle László és sokan mások kutattak itt évekig, de ásatásaik Sicambria ügyében kudarcot vallottak. Sőt Rómer Flóris határozottan azt állította, hogy a Viktória téglagyár területén előkerült templomrom sem lehetett a Szent István-kori Alba Maria egyháza az előkerült régészeti leletek alapján.

Wekerle László sok éven át kutatott Árpád sírja után Óbuda térségében, de főleg csak római emlékeket ásott ki. A Kapuczinus-dombon megkezdett kutatásai is Sicambria megtalálására irányultak. Az ígéretes rommező azonban csak egy római telep villamaradványait rejtette. Az itt talált viszonylag nagyméretű antik ezüstkorsó^{^[85]} is egy római ciszterna mélyéről került elő. Maga a régész is csalódottan számolt be a kutatásról:

„Amit a Kapuczinus – dombon kerestem, azt nem találtam. Amit pedig találtam az nem elég arra, hogy a keresettnek (Sicambriának) nyomára vezessen. A negatív bizonyítékok arra a pozitív eredményre vezetnek, hogy a remetehegyi promontoriumnak ezen a részén hajdan csak római nyaralók álltak.” ^{^[86]}

Azóta sok év eltelt, számtalan régészeti feltárás történt a területen, még sincs új bizonyíték Óbuda és Sicambria azonosságára.

Feltételezhetjük, hogy esetleg a kudarc oka az, hogy a feltételezések alapján nem a megfelelő helyen folytak a kutatások. Erre több szakember, történész, régész is utalt már, de a lokálpatriotizmus erősebbnek bizonyult a tényeknél.

Álláspontom szerint azon kutatásoké a jövő, amelyek nem álmokat kergetnek, hanem állításaikat konkrét bizonyítékokkal támasztják alá. A sok feltételezéssel szemben az altenburgi kutatások tényszerűek, a megtekinthető valóságon alapulnak. A krónikákban különös hangsúllyal említett székesegyház, amelyet Szent István alapított 1028-ban s, amelyet a Boldogságos Szent Szűz Mária tiszteletére szenteltek fel, és amely Árpád fejedelem sírjánál épült, ma is megtekinthető. Pontosan a hévizek fölött, amint azt Anonymus is leírta. Itt az ideje, hogy higgyünk neki!

Visszatérve John van Vianen metszetéhez, a rajz előterében jól látszanak a megfelelő helyen ábrázolt, egykori városfal kapujának romjai Carnuntumban. Az építmény boltíves kapuzata ma is szinte az ábrának megfelelően tükrözi a valóságot. A kapu monumentális méretei lenyűgözőek. Helyzete és tájolása a metszettel azonos. A kapunyílás mögött ma is látható oszlopot a művész a metszeten is jelezte. A még álló kaput Heidentor, azaz Pogány-kapu néven említik, nevezik ma is. Ez a név egyértelműen utalhat Attila városának egykori főbejáratára. Egy római keresztény város kapuját aligha nevezték volna el pogánynak, amennyiben annak lakói mind keresztények lettek volna. Sőt mivel a bejárat a város nyugati oldalán van, még a pogány keleti szomszédok hollétére sem utalhat. A kapu pogány elnevezése egyértelműen inkább a város lakóinak vallási hovatartozását jelöli. Etzilburg városának főkapuját a németek a hagyományoknak megfelelően (évszázadok át megőrizve az eredeti nevét) nevezik ma is Pogány-kapunak.

A középkorban az osztrákok még úgy tudták, hogy a kaput a pogányok építették.^{^[87]} A mai hivatalos megállapítás szerint Flavius Julius (II.) Constantinus (Nagy Konstantin másodszülött fia – uralkodott: 337-361) római császár számára, a pogányok feletti győzelmének tiszteletére emelték a diadalívet 354-361 között. Azt azért a legkételkedőbbek sem hihetik el, hogy a római keresztény világ bajnoka, jelen esetben II. Konstantin egy Pogány-kapun keresztül vezette diadalmenetét. Arról nem is beszélve, hogy ebben az időben Pannónia északi része már nem a rómaiak diadalaitól volt hangos. A ma is folyó ásatások remélhetően komoly eredményekkel szolgálnak a jövőben erről a hatalmas építményről is.

A metszeten, a Duna mentén tovább tekintve – közvetlenül a folyó mentén – azonosíthatóak Hainburg városának ma is álló tornyai. A város valóban ma is ilyen. Az eredeti városkapuk és kerítő-falak körülölelik a várost, megőrizve a középkori állapotot. A kettős tornyú Bécsi-kapu a nyugati oldalon áll. Kelet felé a Magyar-kapu nyílik, míg a Duna felőli oldalon a Halász-kapu és a Vízi-kapu engedett bejárást a folyó felől. A város déli oldalán meredek hegyen Hainburg ősi erődítménye koronázza a városképet. A metszeten a vár épületei is jól azonosíthatók.

Jacobius Tollius könyvében ábrázolt John van Vianen ^{^[88]} metszet szerint a földrajzi és építészeti azonosságok is félreérthetetlenül bizonyítják, hogy a kép Deutsch-Altenburgban készült. A Vetus Buda elnevezés nem a mi Budánkat jelöli, ezért is tette elé a művész a Vetus megkülönböztető előnevet. A régi és az új főváros megkülönböztető előneve egyértelművé teszi, hogy két Buda nevű főváros volt.

Az egyik Ősbuda, a mai Altenburgban volt, majd midőn Szent István korától elveszett a magyarság számára, a későbbiekben az új fővárost is így nevezték el.

Azt, hogy miért hívták az altenburgi fővárost Budának, nyilván további kutatást igényel. Természetesen az sem kizárt, hogy a művész csupán tévedésből – a régi főváros nevének ismeretében – nevezte el a metszeten látható várost ilyen formában, illetve így akarta közölni, hogy itt a régi fővárosra gondolt. Vianen korának igen híres térkép- és metszetrajzolója volt, de nyilván kevésbé ismerte a magyar történelmet és földrajzi elnevezéseket. Alkotásának valóságtartalma, szinte fényképszerű ábrázolása viszont megkérdőjelezhetetlenül valóságos egész életművében.

Hat pontban összefoglalva megismétlem azokat a legfontosabb tényszerű bizonyítékokat, amelyek ma is megvannak, szemmel is láthatók és igazolhatók:

1. Carnuntum szakrális temetőjében áll egy monumentális fejedelmi, királyi sírépítmény.

2. Mellette látható a Szent István király által építtetett, s a Boldogságos Szent Szűz Mária tiszteletére szentelt Árpád-kori katedrális, amelyről Anonymus tudósít.

3. A hegy alatt fakadó forrás (ma termálfürdő) vizét kőmedrű patak vezeti a Dunába. Anonymus ezt is említi a Gestában.

4. A város alatt van a dunai átkelő, amely a Borostyán-út része és a legendák említik.

5. Pannonia Superior (Felső Pannónia) „Felső hévizei” itt vannak. Erről is tudósít a Gesta Hungarorum.

6. A Pogány-kapu, Sicambria kapuja ma is megtekinthető, s a metszettel azonos.

A Deutsch-Altenburg szakrális temetőjében álló Árpád sírt nem kell keresni, mert ott van. Helye – meglátásom szerint – nem csupán feltételezés. Bizonyság a látható valóság és a rá vonatkozó ősi krónikák elemzése. Ez az a hely, ahol a nagyfejedelem elhunyt és ahol el is temették. A mi feladatunk, hogy rávilágítva a tényekre, elősegítsük a tumulus mielőbbi régészeti feltárását, a hely közös osztrák-magyar (német-magyar) történelmének függvényében. Mindkét nemzetnek érdekében áll a történelmi valóság kiderítése, e történelmi fehér folt megvilágítása. A kissé álmosan szendergő Bad Deutsch-Altenburg idegenforgalma, történelmi jelentősége magasra szárnyalhat. Kulturális élete is megélénkülhet.

Anonymus krónikája, a Gesta Hungarorum, igaz történet. Nekünk, magyaroknak, új szilárd történelmi alapokat adhat, amelyen elindulva, végre igaz úton haladhatunk. Bízhatunk krónikásainkban, mondáinkban úgy, amint azt eleink tették.

Carnuntum ősi városa, az egykori Pannónia fővárosa, Attila székvárosa népünk történelmében igen jelentős szerepet töltött be, és még romjaiban is nemzetünk múltjának ékes hagyatéka. Most, hogy a határok Európának ezen a részén csak jelképesek, használjuk ki jobban a lehetőséget, melyet a népek barátsága és együttműködési szándéka tovább bővít. Szent István király életműve e téren is egybecseng a magyar és német ajkú népek hagyatékával. A kegytemplom is befogadta mindkét nemzet Istenhez való könyörgését és adott számukra elégséges irgalmat.

Cserhalmi ütközet
1068 tavasza

Az ütközet irodalmi és történelmi vonatkozásai

A magyar dicső csaták sorozatából úgy érzem kihagyhatatlan a cserhalmi ütközet története. Valójában nem számított nemzetünk számára olyan sorsdöntő jelentőségűnek, mint éppenséggel a pozsonyi csata, de az érintett területek megvédésével biztosította hazánk önvédelmi képességét, minden időben, bármilyen ellenséggel szemben. Egyik legnagyobb nemzeti királyunk, Szent László halhatatlanságát, dicső tetteit példaként emelte magasba a nemzet történetében. Legendák születtek, és hosszú évszázadokon keresztül fordult eredménnyel népünk ehhez a legendához, s fohászkodott Szent László királyhoz, ha bajba jutott. A lovagkor példaképe, Magyarország és Erdély nemzeti védőszentje, sok veszedelemből mentette meg hadfiainkat puszta legendájával. A harctereken felszálló fohász sokszor adott erőt, acélozta meg fegyvereinket, seregeinket győzelemre segítve. Ez a hit oly erős volt, hogy sok esetben még az ellenség is hitt benne és fegyvereik megremegtek. Íme, álljon itt erre egy példa a Dubnicai Krónika történetéből.^{^[89]}

„A székelyek az Úr 1345. évében vízkereszt táján egynéhány magyarral kiszállván a tatárokra, számtalan pogányt kardra hánytak. A harc három napig tartott. És beszélik, míg az üldözés tartott, Szent László király fejét a váradi egyházban sehol sem találták. Az egyház őre negyednap újból bement keresésére, akkor már ott volt szokott helyén, de átizzadva, mintha élve nehéz munkából, vagy forróságból tért volna vissza. Az őr elmondta a csodát a kanonoknak és egyéb jámbor embereknek. Egy öreg tatár, pedig megerősítette állítását. Azt beszélte ugyanis, hogy őket nem a székelyek és magyarok verték meg, hanem ama László, akit mindig segítségül hívnak. És a többi tatár szintén bizonykodott, hogy mikor a székelység rajtok ment, egy hatalmas termetű vitéz járt előtte, magas lovon, fejében arany korona, kezében szekerce, és mindnyájokat lefogyatott rettenetes csapásaival és vagdalkozásával. A vitéz feje fölött, pedig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündöklött csodálatos fényességben, fejében aranykorona. Világos ebből, hogy a székelyeket Krisztusért harcoltukban maga a boldogságos Szűz Mária és Szent László segítette a pogányok ellen, akik saját erejükbe és sokaságukba vetették bizodalmukat…”

Olyan erős volt a Szent Lászlóba vetett néphit és bizalom, hogy szinte minden krónikánk megemlékezett erről. Kézai Simon mester krónikája az egyetlen, amely eredeti Árpád-kori alakjában maradt fent az utókor számára. A Szent László koráról írt vázlatos műve említi a kyrioleis (Kerlés) melletti csatát, de nem szól a leányrablásról, amit csak a későbbi, XIV. századi kiegészített függelék tartalmaz. A Képes Krónikában lejegyezték, hogy mikor Salamon király Pozsonyban látomást látott, s abban, az álruhába öltözött Szent Lászlót lángoló, tüzes pallosú angyalok oltalmazták.^{^[90]}

A Képes Krónika az 1360-as évek elején, Kálti Márk barát írásából született, Nagy Lajos király idejében. A nagy történelmi művet Hertul fia Miklós festette, aki szintén jól ismerte az adott kor legendáinak történetét. Szintén Nagy Lajos király korában íródott Mügeln Henrik Krónikája, amely a festett képsorok története szerint írja le az epizódot.

Bonfini, Mátyás király történetírója szintén feldolgozta a legendát a nagy király személyes megrendelésére. Érdekessége, hogy a kunt maga az elrablott leány öli meg, ahogy az a falfestmények legtöbbjén is szerepel. A krónikás hagyomány tehát nem egységes. A fő eltérés a nő viselkedésének különböző megítélése, amit főleg Antonius Bonfini szövegében érzékelhetünk.

A szövegben olvasható, hogy László lováról leszállva, bárddal megölte a leány által földre rántott kunt, de hozzáteszi: „Egyesek azt mondják, hogy a szűz a Lászlóval birkózó kunt a megkaparintott bárddal hátulról leütötte, és megmentőjét megsegítette.” ^{^[91]} Ezzel szemben mások azt mondják, hogy könyörgött az ellenségért.^{^[92]}

Az ez idő tájt alkotott, már jelzett művek hatására ekkor jelent meg Szent László király ábrázolása a magyar arany forintokon. Egyébként Bonfini a Thuróczy-krónikát tekintve alapműnek, dolgozta fel újból a történetet. A mű Hystoria sancti Ladislai címmel – ahogy a Thuróczy-krónika augsburgi címképén olvasható – maradt fenn, 1488-ból.

A Magyar Anjou Legendárium képes anyaga szintén felbecsülhetetlen adatokat szolgáltat az utókor számára, szent királyunk cselekedeteiről. A műben a szöveg csak a képek aláírásában szerepel. A csata utáni pihenés csak ebben a legendáriumból ismert, a kép aláírása alapján. Ennek utolsó fázisa, mikor a Szent Szűz gyógyítja a herceget.

Az Érdy Kódex a XVI. század elején íródott. Ebben a műben is van egyedi leírás, főleg mikor a kunt egy főembernek jelöli meg az író.

Vörösmarty Mihály mindössze huszonöt évesen írta meg monumentális művét, Cserhalom címen. Egyik legnagyobb epikai művének cselekményeit egyetlen énekben, mint hőskölteményt vetette papírra. A későbbi idők folyamán is szinte mindegyik jelentős nemzeti írónk és történészünk foglalkozott a témával: Ipolyi Arnold, Rómer Flóris, Huszka József, László Gyula, hogy csak néhányukat említsem.

Ez a kutatási érdeklődés a mai napig is tart, hiszen az óriási emlékanyag szinte kimeríthetetlen. A Szent László tiszteletére felszentelt több mint 150 Kárpát-medencei templomunk felbecsülhetetlen freskó anyaga hosszú időre ad munkát a kutatók számára.

Sőt a 16. századi reformáció idején lemeszelt templomfalak kutatása és feltárása során még ma is kerülnek elő új, eddig nem ismert, a Szent László-legendáriumot ábrázoló freskók.

A legtöbb Szent Lászlót ábrázoló freskó Erdélyben maradt meg, s talán ezek közül a leghitelesebb a székelyderzsi unitárius erődtemplom északi falának festett képsorozata. A történet jelenetei csillagos hálókeretbe illeszkednek, ami azt a képzetet keltheti, mintha a történet az ég csillagai között játszódna. Ez az ábrázolás a Képes Krónikában is így szerepel.

A lovak és harcosok felszerelése, fegyverzete igen hiteles. A herceg kengyele például nyugati típusú, egyenes szárú, míg a kuné íves, a pusztai népek kengyel-formáját idézi. Szent László páncélja és koronás, glóriás feje minden jelenetben azonosan van ábrázolva. Testét és karját könyökig lemezpáncél védi. Láncinge a felsőlábszárig ér, felső testén erre van felcsatolva mellvértje. A herceg karját könyökvédős vért óvja, kezén vaskesztyű van. Igen szépen ábrázolt gyöngyveretes öve, melyről egy tőr lóg alá. Lábát láncpáncél fedi, hosszú szárú, csillagkerekes sarkantyút visel. Hasonlóan igen pontosan és hitelesen ábrázolta a művész a kun harcost is. Keleti ruházata, lovas felszerelése, fegyverzete igen részletes, és a legapróbb részletekig kidolgozott.

Mivel nem a faliképek elemzése a fő feladatom ezért csak megemlíteném, hogy számomra, mely templomok freskói jelentették a legnagyobb élményt. Erdélyben a már említett Székelyderzs, Bögöz, Gelence, Maksa, Erdőfüle, Sepsikilyén, Bibarcfalva. A felvidéken Zsegra, Kakaslomnic, Vitfalva, Karaszkó és Rimabánya freskói nyerték el legjobban tetszésem. Az egykori Zala megyei Bántornya^{^[93]} monumentális csatajeleneteit, sokalakos, hadfelvonulást ábrázoló képeit emelném ki főleg hadtörténelmi szempontból. Ezekről a képekről a soproni Storno Ferenc készített helyszíni vázlatokat, még az 1863-as esztendőben.

Összefoglalva: néprajztudósaink, történészeink remek munkát végeztek az elmúlt időszakban, megmutatva, hogy ezek a legendák eurázsiai mondakincsünk utólagos megnyilvánulásai itt, a Kárpát-medencében. Horváth Cyrill kitűnő elemzései valóban a mesék, mítoszok és legendák történetét tárják elénk. Rámutatnak miként éltek a világi és egyházi legendák nemzetünk történetében, sok-sok évszázadon keresztül.

A Szent László-ábrázolások világi és egyházi szerepe és jelentősége messze túlmutat a Kárpát-medencei hazán, ennek legszebb példái Itáliában találhatók. A Nápolyban álló Szűz Mária-templom magyar szentjeinek ábrázolásában természetesen Szent Lászlónak is kiemelt helye van a magyar szent királyok panteonjának sorában.^{^[94]} A Szent László történetét ábrázoló freskóciklus tartalmazza többek között a király hódolatát a Magyar Szent Korona előtt.^{^[95]}

A nápolyi freskó harmadik jelenete Szent László királlyá koronázását ábrázolja.^{^[96]} A negyedik jelenet a cserhalmi ütközetet ábrázolja, Szent László győztes csatáját a pogány kunok ellen.^{^[97]}

A sokalakos, kavargó csatajelenet tömegéből magasan kiemelkedik Szent László király alakja, aki győzelemre vezeti a kereszténység bajnokait a pogány hit vitézei ellen. Ez egyben mitológiailag a világosság bajnokának győzelméről is szól, aki legyőzi a sötétség, a gonosz hatalom uralmát a földön.

A valóságban a tényleges cserhalmi ütközet 1068-ban, Kerlés falu határában zajlott le.

Az is részben vitatott, hogy valójában ki is volt a betörő ellenség? A későbbi korokban íródott legendák a kunokat vádolják ezzel a gaztettel, de korántsem biztos, hogy igazuk van. Ők ebben az időben ugyanis még nem érték el a keleti Kárpát-haza határát, éppen az orosz fejedelemségekkel állottak harcban.

A másik megvádolt népesség a besenyő, akik egy része már letelepedett a Kárpát-medencében, és megmaradt társadalmuk ebben az időszakban épp összeomlásban volt.

Maradtak a vádlottak padján az uzok, amely népesség erősen hozzájárult ahhoz, hogy a besenyők bebocsátást kérjenek a Kárpátok ölébe. Ráadásul az uzokra hatalmas nyomás nehezedett a kunok részéről, akiknek útjukban álltak. A kunok elől kitérni csak az Al-Duna, vagy a Kárpát-medence felé lehetett némi esélyük. Esetleg felmorzsolódnak, mint a besenyők és más nemzetek alattvalóivá válnak. (Egyébként mind a három nép: rokonnépünk. A Szerk.)

Mindenesetre a betörés elsősorban rabszolgaszerző és rablóhadjáratként érte hazánkat. Rendkívül gyors villámháború volt, amilyen gyorsan jöttek olyan gyorsan próbáltak is eliszkolni az országból. Nem számítottak arra, hogy a magyar hadak ilyen hamar reagáljanak a betörésre, és megfelelő haderővel nyomukba szegődjenek. Mivel nem területszerzés volt a céljuk, várak, erődített telepek ostromával nem is bíbelődtek. Bihar várát ugyan meglepték, de nem sikerült elfoglalniuk. Sőt ettől a ponttól azonnal vissza is fordultak, de a zsákmány megnehezítette futásukat.

A csata jelentősége abban rejlik, hogy tudtára adta a keleti népeknek is, hogy a Kárpát-medencébe nem lehet csak úgy büntetlenül betörni. Az erdélyi székelység is örömmel vette, hogy maga a királyi had érkezett szinte azonnal segedelmükre. Bizodalmat, elszántságot adott ez számukra. Sok évszázadon át joggal számítottak, s számíthattak is a magyarság támogatására. A történelem során a székelyek sem igen hagyták cserben a magyarokat, ha ki kellett állniuk nemzetünk érdekében, vagy a haza védelmében. Háborúkat, forradalmakat vívott vállvetve a magyar és székely, míg a XXI. század elejére oda jutottunk, hogy csalódniuk kellett derék székely testvéreinknek az anyanemzet bizalmában és segedelmében. (A szerző a 2004. december 5.-i népszavazás utáni elkeseredésre utal. A Szerk.)

Ezért vissza kell nyúlni a gyökerekhez és emlékeztetni a régmúlt közös és dicső tetteire!

Mi sem nagyszerűbb példa erre, mint a cserhalmi ütközet. Ez a csata, amely legendákat szült, nemzetünk összefogásának is a jelképe kell, hogy legyen. Ezt elsősorban az erdélyiek ismerték fel és figyelmeztettek, hogy itt égnek még a nemzeti őrtüzek. A nemzet teste eggyé kell hogy váljon, mert különben lassan elenyészik.

Az emlékezet jeleként, 1998. augusztus 15-én, Cegőtelkén felavatták a Cserhalom-emlékművet.^{^[98]} Az emlékmű 10 méter magas kő obeliszkjéhez 250 lépcsőn lehet feljutni. Az út fáradalmas, mert kell, hogy emlékeztessen arra, mi végből is született. Az elesett hősök vére és verejtéke áztatta ezt a dombot, a Szent Haza védelmének oltárán. Olyan ez, mint a Golgota, ahol Krisztus megfeszíttetett. Örök mementó!

Az emlékművet az Erdélyi Magyar Közművelődési Társaság állítatta, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, a Juliánus Alapítvány, illetve és az erdélyi székelység és a magyarság nemzeti összefogásának ereje. Az ökumenikus istentiszteleten igét hirdetett az azóta elhunyt dr. Csiha Kálmán erdélyi református püspök. Beszédében Szent László királyra és a magyar vitézekre emlékezett. Felidézte a múlt véres, de dicsőséges pillanatát, amikor is ember kellett a gátra. Faragó István Ernő cegőtelki lelkész szavai szerint azért állították az emlékművet, hogy a szórványban élő magyaroknak legyen hová zarándokolni. „Az emlékmű azt üzeni, hogy harcoljunk fiainkért, leányainkért, gyermekeinkért és a hazáért” – emelte ki lelkesítő beszédében Tőkés László püspök.

Beder Tibor, a Juliánus Alapítvány elnöke felidézte, hogy öt éve még csak fakereszt hirdette Kerlés falu határában a hősök emlékét. „Szent László a csatában a leányrabló kuntól szerezte vissza a leányt, a leendő magyar anyát, édes anyanyelvünk legfőbb őrzőjét. A harc azóta sem szünetel. Szent László királyunk segíts, hogy megszűnjék nyelvünk alattvaló státusza, hogy iskolánkban újra magyarul taníthassuk a földrajzot, a történelmet, hogy otthont találjunk a hazában” – zárta beszédét Beder Tibor.^{^[99]}

Csetri Elek történész kiemelte, hogy Cserhalom nyert csatáinkra emlékeztet, szemben, az ellenségeink terjesztette nemzethalál gondolatával. Sajnos, nemcsak az idegenek, de mi magyarok is többet foglalkozzunk vesztes csatáinkkal, mint a diadalainkkal. Pedig a lelkesítő példaképek, eszmék felrázhatnák a még depresszióban szenvedő, de gyógyulni akaró nemzetet.

Az emlékmű egyben új zarándokhely Erdélyben. Itt szervezik meg a Lármafa-találkozót, amely Szent László emlékét őrzi. A Lármafa egyben az erdélyi őrvidék jelképe, ahol a csángók és székelyek évszázadok óta éberen vigyázták a nemzet álmát.

Az ellenséges haderő

Mivel a krónikák és a legtöbb történelmi mű a témában különböző etnikumhoz köti a támadó erőket, ezért először ennek tisztázása lenne a legfontosabb feladat. Az első krónikák, így a Kézai Simon mester által szerkesztett Képes Krónika idejében, még élénken élt a kunok betörésének emlékezete, ezért nem lehet csodálkozni azon, ha a korábbi 1068-as támadást is az ő rovásukra könyvelte el a nemzet. A lehetséges támadók, a besenyők, az uzok és természetesen a már említett kunok lehettek. Ezek a pusztai népek velünk együtt valójában rokon népek, a keleti puszták fiai voltak. Sorozatos hullámban közeledtek a Kárpátok felé, szorosan a nyomunkban, először is a besenyők. Ezzel kapcsolatban szép számmal születtek téves következtetések, valóságos rémtörténetek…

Kristó Gyula egyenesen a besenyőkkel zavartatja be a honfoglaló magyarokat a Kárpát-medencébe.^{^[100]} Egy állítólagos bolgár-besenyő szövetséggel alátámasztva állítását, egy bizonyos görög kútfőre hivatkozva, a hadjáraton lévő magyar harcosok családjának leöléséről tudósít. Magyarázata szerint a támadás után menekültek be a megmaradt magyarok a Kárpátok ölébe…

„És mikor a türkök (magyarok) hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették, és a földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét. Miután pedig a türkök visszatértek, és földjüket ilyen pusztán és feldúlva találták, letelepedtek arra a földre, melyen ma is laknak.” ^{^[101]}

A besenyő támadás „valóságát” egy másik nyugati forrással is magyarázza. „A magyarokat saját lakhelyeikről kiűzték a vele szomszédos népek, akiket besenyőknek neveznek.” ^{^[102]}

Valójában az említett forrásokon kívül erre semmilyen bizonyíték nincs. A magyarok egyértelműen a Kárpátok bércei között lévő területet tartották őshazának, ahová a szkíták, hunok, avarok örökében haza érkeztek. Ide várták őket, sőt hívták az őslakosok. Ezért nem is volt jelentős ellenállás a Kárpát-haza birtokba vételénél.

A legújabb DNS-kutatások bizonyító eredménye alapján igen jelentős, velünk rokon őslakosság élt a Kárpát-medencében. Árpád népe számokban kifejezve sokkal kisebb számú lehetett, mint az itt élők. Az őslakosok a szkíták, hunok utódai, az avarok és rokonnépeik voltak.

A területen szlávok, frankok és más idegen népek nem éltek jelentős számban ebben az időben. Ezért a magyarok betelepülését csak a Kárpátokon túli, idegen érdekszféra próbálta megakadályozni. Mint tudjuk éppen ezen okok miatt esélyük sem volt erre. Hisz nemzetünk ősi etnikuma már évezredek óta berendezkedett ebben a hazában. Árpád népe csak vérfrissítést jelentett a rokon népek körében. Éppen ezt az ősiséget bizonyítja a legújabb tudományos módszer, a DNS-teszt, ami megcáfolhatatlan.

Emellett a régészet is megállapította, hogy a feltárt honfoglalás kori temetőkben a gyermekek, nők, öregek és harcosok aránya kiegyensúlyozott. Tehát Árpád magyarjai családjaikkal együtt érkeztek a hazába, és nem vesztették el őket Etelközben, sem máshol.

Arról nem is beszélve, hogy ezeket a gyilkossággal megvádolt besenyőket nyilván nem engedtük volna hazánkba települni, ha valóban elkövették volna a rájuk fogott rémtetteket. Márpedig számos népességük települt le békésen hazánk területén. A Duna és Tisza mentén, Nyugat-Dunántúlon, Csallóközben, a Sajó mellett és még számos helyen az ország egész területén. Szirmabesenyő, Besenyőtelek, Besenyőd, Besnyő, Besenyőszög és még sok más besenyő eredetű helységnév jelzi letelepedésük helyét. Ezeket részben még régi okleveles adatok is alátámasztják. A besenyőket ráadásul még igen fontos határvédelemmel is megbízták az uralkodók. Sőt hivatásos katonáskodást, királyi testőrséget is vállalhattak. Ezek a fontos státuszok abban az időben is bizalmi állások voltak, és szolgálatuk megkövetelte az erkölcsi fedhetetlenséget. Teljesen nyilvánvaló, hogy ily fontos szerepet nem kaphattak volna királyainktól a korábban igen súlyos vádakkal illetett besenyők.

Besenyő vezéri nemzetségből jött népével hozzánk Tonuzaba vitéz;^{^[103]} Urkund apja, akitől a nagy tekintélyű Tomaj nemzetség^{^[104]} származott. Tonuzoba és felesége még megmaradt a régi vallás hívének, de Urkund keresztény lett. „Krisztussal együtt él mindörökké.” ^{^[105]}

Taksony fejedelem is ebből a besenyő családból választott feleséget. Tonuzoba a Tisza melletti kemeji részeken, az Abád-rév közelében kapott birtokot.

Végül is a magyar hagyomány több időben bekövetkezett besenyő bevándorlásról tesz említést. Hartvik püspök arról ír, hogy egy besenyő nemzetség „Rengeteg arannyal, ezüsttel és az ékességek sokféle fajtájával megrakott szekereken a bolgár vidékek felől Pannóniába jött.” ^{^[106]} E nemzetség a birtokán monostort is építtetett.

Később, 1074-ben, nem sokkal a cserhalmi ütközet után I. Géza király és László herceg befogadják Zoltán vezérükkel a besenyők egy csapatát, és Moson valamint Pozsony várát birtokló, kegyvesztett Salamon őrzését bízzák rájuk. Ezek a fontos tények tovább erősítik a besenyők ártatlanságát.

Azonban a történelmi hitelesség kedvéért röviden ismerjük meg a besenyők történetét.

A VIII. században, egy tibeti nyelven íródott, ujgur követjelentésben hallunk róluk először. A Nyugat-szibériai sztyeppén éltek a kipcsakok, a kimekek és a velük azonos kultúrájú oguz-törökök családjába tartozók, az uzok mellett. A Volga alsó folyásánál a Kazár Birodalommal voltak határosak. Sokszor háborúskodtak egymással, mígnem egyszer az uzokkal szövetkezett kazárok a besenyőkre támadtak. 894-ben ennek hatására a besenyők nyugat felé húzódtak. Ebből adódóan szokás azt feltételezni, hogy a besenyők pedig a magyarokat nyomták maguk előtt egészen a Kárpát-medencéig. A kelet-európai sztyeppén ellenőrzésük alá vonták a kereskedelmet. Az orosz-bizánci kereskedelem útja a besenyők földjén, a Dnyeperen vezetett. A besenyők a zuhatagokon átrakodni kényszerülő kereskedőket vám fizetésére kényszeríttették.

A bizánciak kereskedelmi kapcsolataik miatt igen jól ismerték a besenyőket. Bíborbanszületett Konstantin császár feljegyzéseiből ismert, hogy a besenyőknek nyolc törzsük volt. Az Al-Dunánál a Jazi-Kapan törzs, a Prut és Szeret folyók mentén a Kabuksin-Jula törzs lakott. A Dnyeszter és Bug mentén a Javdi-Erdim az oroszok szomszédságában pedig a Kara-Baj^{^[107]} törzs tanyázott. A Dnyepertől keletre a Küercsi-Csur, Szuru-Külbej, Boru-Tolmacs és a Bula-Csaban törzs élt. A törzsneveket megfigyelve azonnal láthatjuk, hogy egy jelentős részük beépült a magyar nyelvhasználatba, valamilyen formában. Például a Jula-Csaban a magyar Gyula és Csaba szavunkkal azonos. Ismert a Csur, mint csűr, a Tolmacs, pedig tolmácsként. A Küercsi törzs Ercsi városunk alakjában szerepel. Ám a Boru a Baj és a többi törzs neve is megtalálható a magyar nyelvben. Ezek a nyelvi alakok is bizonyítják, hogy a „beséket” befogadta a Magyar Birodalom.

A besenyők társadalmi viszonyairól, szerkezetéről csak a tudós császár, Bíborbanszületett Konstantin feljegyzései alapján szerezhetünk tudást. Jelentéséből ismert, hogy a besenyők három fő törzse irányította a törzsszövetséget. A Kabuksin-Jula, Javdi-Erdim és a Küercsi-Csur. Ezek közül a Jula-Gyula a magyar törzsszövetségben is főrangot jelentett. Valószínűleg a katonai legfelsőbb irányítás tisztségét jelentette a Jula-Gyula szóalak. A törzsek hármas szövetségét Konstantin császár vitéz, előkelő kangaroknak nevezi. A szóalak igen hasonlít a pusztai népek kagán, vezéri tisztségéhez.

A besenyő-kangar törzsszövetség a Türk Birodalom felbomlása után a VIII. század végétől önálló hatalmi szerepet töltött be a sztyeppén. A nyolc törzs negyven részre, törzsenként öt nemzetségre tagolódott. Ezek a nemzetségek már sok esetben nem vérségi, hanem a nemzetségi arisztokrácia irányítása alatt működtek. A méltóságviselők a néptől különvált hatalmasságok közül kerültek ki. Ez az utódlási rend a szeniorátus elvével egyenlő. Ebben az esetben az uralkodási rendet az egyenes ági rokon mellőzésével, a legidősebb férfi rokon örökli.^{^[108]}

A X. században a besenyő törzsszövetségen belül egyes törzsek önálló hadsereggel rendelkeztek, s jelentős politikai hatalomra tettek szert. Ez a folyamat a törzsszövetség lassú bomlásához, hatalmi harcok, belháború kiváltásához vezettek. Az első ismert harc Tirek és Kegen törzsei között bontakozott ki. A vesztes Belcser fia Kegen megmaradt népével a bizánciakhoz menekült és felvette a kereszténységet. Tirek törzse üldözte Kegen népét, ám ennek során ütközetre kényszerült a bizánciakkal és vereséget szenvedett. Tirek népe is kénytelen lett a keresztény Bizánc alattvalójává válni. A még megmaradt törzsek fegyveres szolgálatokat vállaltak az orosz fejedelemségekben, a lengyeleknél, Bizáncban és a magyaroknál is.

Sok esetben hadjáratot vezettek zsákmányszerzés, rabszolga vadászat, adó és béke-váltságdíj szedése érdekében. Rendszeresen támadták az orosz fejedelemségeket, a bolgárokat, valamint Bizáncot. A szomszédos országok harcaiban zsoldosként hol az egyik, hol a másik pártján avatkoznak be a küzdelembe. Így, 962-ben Kijevet vonják ostromgyűrűbe, majd 965-ben, Szvjatoszlav kijevi fejedelem oldalán harcolnak a kazárok ellen.

A Bizánc elleni hadjáratot 968-ban, Szvjatoszlav oldalán indították el, de a fejedelemnek vissza kellett fordulnia, mert más besenyő törzsek Kijevet vették ostrom alá. A hadjáratnak az vetett véget, hogy 972-ben Szvjatoszlávot elfogta egy harmadik besenyő törzs, akiktől az oroszok nem kértek átvonulási engedélyt földjükön. A „besék” vezére, Kurja megölette a fejedelmet, majd pusztai szokás szerint koponyájából ivócsanakot készíttetett magának.

Az összes besenyő törzset összefogó törzsszövetség ez után már nem alakult ki, a besenyőket magukba fogadták a környező nagyobb népek. Így a cserhalmi ütközet idejére a besenyők, már mint szétszóródott népek szerepeltek, és aligha állhatott módjukban önálló hadjáratot vezetniük a Magyar Királyság ellen. Az Al-Dunánál még megmaradt néptöredékük 1091-ben, a bizánci-kun szövetséggel vívott vesztes háború után végképp felmorzsolódott. Később, II. István^{^[109]} magyar király adott engedélyt a hazánkban való letelepedésükre. A király besenyő híveire támaszkodva igyekezett uralmát megszilárdítani Magyarországon.

A honfoglalás utáni időkből nincs adatunk arra, hogy a besenyőkkel bármiféle háborús összetűzése lett volna nemzetünknek. Ám a magyarok oldalán, mint szövetségesek részt vettek a bizánci hadjáratban. Sőt egy keleti forrás^{^[110]} szerint a magyar seregeket a besenyők taktikája segítette győzelemre. A forrás megemlíti, hogy a magyar-besenyő szövetséges sereg derékhadra, jobb és balszárnyra oszlott.

„A két szárny mellett – besenyő javaslatra – lovas osztagokat állítottak fel ezres egységekben, melyek két oldalról, felváltva rohanták meg a bizánciakat, szünet nélkül nyilazva, s közben az ellenség arcvonala előtt átszáguldottak a másik oldalra. Így forogtak körben, mint a malomkerék, amíg a bizánciak sorai fel nem bomlottak és akkor nyílt támadásba mentek át. A várakozó fősereg ekkor utat nyitott nekik, de nyomban hatalmas nyílzáporral borították el őket, majd a rendezett sorokban végrehajtott támadással közelharcban megszerezték a győzelmet.” (Lásd 110-es jegyzet)

Ez a harci taktika a magyaroknál is jól ismert és használt volt. Ez a jellemzés a magyar és besenyő népek közötti rokonságnak, azonos jellegű, szintű hadművészetének állít emléket.

A besenyő könnyűlovasság 6 nemre és 24 ágra oszlott, az ágaknak 100-100 lovast kellett mozgósítás esetén kiállítaniuk. Ide tartozott csatlakozni még a közrendűek fegyveres ereje is. Ez a katonai szabályzat a székelyekre is hasonlóan vonatkozott. Ám a kevesebb népelemmel rendelkező besenyők nyilván csak kisebb számú sereget tudtak kiállítani, mint a székelyek. Ez a néhány ezres létszám is azonban jelentős katonai erőt képviselt, mert erre vonatkozó kiváltságaik sokáig megmaradtak.

A csapatok fegyelmezett, gyors manőverezése, körforgásszerű taktikája magas szintű begyakorlást, precíz fegyverforgatást követelt. A színlelt megfutamodás, a rejtett, cseles ellentámadások, rajtaütések, sikertelenség esetén a szervezett visszavonulás, mind a pusztai népek hadművészetére jellemző. Közelharcba a besenyők is csak akkor bocsátkoztak, ha az ellenséges hadsorokat már sikerült felbomlasztaniuk. A besenyők is csak könnyűlovas hadosztályokkal rendelkeztek. Fő fegyverük szintén a messze hordó reflexíj volt. Bőrpáncélt viseltek, jellegzetes szkíta típusú, magas háromszög alakú fejfedővel. Könnyű kerek bőrpajzzsal védekeztek. Közelharcban lándzsával, szablyával, fokossal és buzogánnyal küzdöttek. Jellegzetes fegyverük az úgynevezett kun-besenyő buzogány. Ez bronzból öntött, lapjain piramis alakú tüskékkel, melyet szokás csillagfejű buzogánynak is nevezni. A magyar régészeti leletek sokasága szerint, ez igen elterjedt fegyver lehetett az adott korban a könnyűlovasok kezében. Szokatlanul nagy számuk arra is utalhat, hogy a kunokon és besenyőkön kívül mások, így a magyarok is használták ezt a népszerű fegyvert.

A sztyeppei besenyők régészeti elkülönítése a többi pusztai néptől aligha tehető meg, hiszen kultúrájuk is igen hasonló volt. Temetkezési rítusuk szintén azonos, vezetőiket, törzsfőiket rangjuknak megfelelően kurgánba, földhalom alá temették. Temetkezési szokásaiknál szintén kimutatható a részleges lovas temetkezés. Sajátságos, csak a besenyőkre jellemző temetkezési szokást eddig a régészeti elemzések nem találtak.

Az 1902-ben, Darufalván^{^[111]} előkerült kincslelet feltehetően egy besenyő vezér feleségének a tulajdona lehetett. A kutatók szerint az ékszerlelet Kijev környéki területen készülhetett a X-XI. században. A határvédelmi területre telepített besenyők birtokában volt, amit a XI. században rejtettek a földbe.

Tovább lépve, nézzük meg röviden a kunok történelmét is, hogy eldönthessük a támadó erők lehetséges etnikai hovatartozását.

A dolog azért sem egyszerű, mert mindössze néhány történelmi év választja szét csupán az eseményeket és ezek ilyen hosszú idő elteltével bizony akár kétségbe is vonhatók. Sőt mivel rabló-hadjáratról van szó, talán az sem lehetetlen, hogy többféle nációhoz tartozó népelemek törtek be a Kárpát-medencébe.

„A kígyók népe a sárgák területére vonult, szétzúzta és elkergette őket, mire a sárgák az uzokra és a besenyőkre zúdultak, és mindezek a népek egyesülve őrjöngő dühhel a rómaiakra törtek.” ^{^[112]}

Ez az összesűrített híradás jellemzi, milyen összefüggő mozgásokat indított el a sztyeppén egy ellenséges hadjárat sikere. A bizánciakra törő besenyőket az uzok nyomták nyugat felé, akiket a sárgák, azaz a kunok kényszeríttettek mozgásra. Ezt a mozgást erősíti meg Sharaf al-Zaman Tahir Marvazi^{^[113]} az Állatok természete című munkájában, amit 1120 körül írt. Ő munkájában a pusztai népek mozgásának elindításával a kitajokat vádolja, akik a X. században Észak-Kínában alapítottak birodalmat.

A földjeikről elmozdított kunok hármas törzsszövetséget kötöttek más, erős rokonnépeikkel. A kunok első szövetségese a sarik lettek, akik azonosak a sárga ujgurokkal. Ezek az indoeurópai jellegű népek világos hajszínükről kapták nevüket. A szövetségesek a Tien-san hegyeit a dzsungáriai kapun elhagyva, a karlukok és oguzok földjére értek. Ezután a Kimek államból kivált kipcsakokkal kötötték meg a harmadik szövetségüket.

A kun-sari-kipcsak szövetség uralma hamarosan átterjedt az Urál hegység európai felére is, és tovább terjeszkedett nyugat felé. 1050 körül az uzokat letolták az orosz fejedelemségek területére, és 1054-ben már őket veszélyeztetik. Vszevolod prejaszlavi fejedelem még békét tud kötni velük, de csak rövid időre.

A kun szövetség három orosz fejedelemségen is áttör és 1068-ban (a cserhalmi ütközet éve) megszállják a Dnyepertől nyugatra eső területet, egészen az Al-Dunáig. Ezt a területet Kipcsak Pusztaságnak nevezik az arab és perzsa kútfők. Valójában a terület neve latinul Cumani néven vonul be a történelembe.

Ettől az időtől igen jelentős lett a kunok nyugati irányú katonai aktivitása. Először Magyarországra 1085-ben, Szent László uralkodása idején törnek be. Kutesk vezér seregei egészen a Felső-Tiszáig pusztítanak, míg Szent László seregeivel ki nem veri őket az országból.

A második nagy betörés az Al-Duna felől, a Törcsvári-szoroson keresztül éri Erdélyt. Kapolcs vezér kunjai végig dúlják Erdélyt, és a Meszesi-kapun át, Biharon keresztül száguldva, a Tiszán is átkelve pusztítanak a Duna-Tisza közén. A Horvátországban tartózkodó Szent László a Temes folyónál éri utol a zsákmánnyal menekülő kunokat, és a Pogáncs folyócska menti csatában tönkre veri őket.

Egy évvel később a kun bosszúhadjárat betörését Orsova táján töri derékba a király, és itt vezérüket, Ákost a csatában személyesen öli meg. Ez a vereség ezután végképp elveszi a kunok kedvét a magyarországi betörésektől. A magyar hadak ellentámadása 1099-ben, Könyves Kálmán vezetésével Przemyslnél kudarcot vallott az orosz-kun szövetségtől. A csatában a kunok a pusztai népek harci taktikáját alkalmazva verték meg Kálmán seregét. Később, az orosz fejedelemségek állandósult támadásainak következtében a kunok országát kettészakították, és Fehér-Fekete Cumánia néven élt tovább.

A kunok sorsát végül is egy újabb, hatalmas pusztai nép, a mongolok támadása pecsételte meg. Ám Dzsingisz kán^{^[114]} és a kunok története egy másik szálon fut, amiről most nem tisztem beszámolni.

Visszatérve a cserhalmi ütközethez, valóban ki is volt akkor a betörő ellenség? Meg kell állapítanunk, hogy erre az uzoknak volt a legnagyobb esélyük. A besenyők már felbomlottak és nagy részük hazánkba menekült. A kunok, pedig még az oroszokkal harcolva nem érhették el a Kárpát-medencét. Az uzok, pedig ott álltak a történelemben a besenyők és a kunok között. Sokan mégis azért vádolják a kunokat, mert később hasonló útvonalon és haditaktikával szinte megismételték a betörést.

Azonban ne feledkezzünk meg arról a fontos tényről, hogy ezeket a későbbi támadásokat, a hazánkat már jól ismerő uzok, mint felderítők is vezethették. Hiszen az 1068-as betörésnél jól megfigyelhették az útvonalat és a zsákmányszerzés lehetőségéről is tájékoztatással szolgálhattak a kunok részére.

Az uzok és kunok olyan közeli rokonságban álltak egymással, hogy kívülállók részére fel sem tűnt esetleges különbözőségük. Az ezen etnikumok közötti hasonló nyelvi és kulturális azonosság megtévesztő lehetett. Ezért a betörő ellenséget a magyarok jogosan akár kunnak is nevezhették, hiszen különösebb különbséget nem tudtak érzékelni a két népesség között.^{^[115]} Mivel azonban általánosan a legtöbb legenda kunoknak nevezi a betörő ellenséget, ezért írásomban én is így teszek.

A templomi freskók Szent Lászlót, illetve a cserhalmi ütközetet megjelenítő ábrázolásai szinte kivétel nélkül kun viseletben és harci felszereléssel ábrázolják az ellenséget. A művek készítésének kora idején hazánkban még jól ismerték a velünk együtt élő, de lassan elmagyarosodó kunok viseletét. A kunok ráadásul hosszú időn keresztül megőrizték nemzeti kultúrájuk, viseletük, felszerelésük egyediségét. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy V. István királyunknak a felesége, Erzsébet kun hercegnő volt. Fiuk IV. László, pedig Kun László néven lett Magyarország királya.^{^[116]}

Kun László tekintélyes kun könnyűlovasságának a segítségével nyerte meg a csehek ellen vívott morvamezei ütközetet. A kunok mégis fellázadtak királyuk ellen, aki ezért a Hód-tavi csatában leveri őket, majd később egyezséget kötnek az uralkodóval. Az egyezség ellenére azonban egy kun bérgyilkos végez a királlyal, akit Csanádon temetnek el. A kunok még ezután is sokáig maguk választhatták meg ispánjaikat, kapitányaikat. Katonáskodásukért cserébe, továbbra is megtarthatták kiváltságaikat.

A magyar királyi haderő

Árpád Nagyfejedelem államát, a Szent István-kori Magyar Királyság államhatalma szervezte újjá. Szent István királyi Magyarországa a Magyar Szent Korona hatalma alá vonta az országot. Magyarországon ezután mindenkor a Szent Koronának volt királya és nem a királynak koronája. Az átszervezett, immáron Királyi Magyarország legfőbb méltósága a Magyar Szent Korona lett. Államirányító királynak a nemzet csak azt az uralkodót ismerte el, akit a Szent Koronával koronáztak magyar királlyá. Szent István, a Magyar Szent Korona oltalma alatt az ország népével megtehette, hogy a Római Keresztény Egyház égisze alá vezesse a nemzetet. A király a kereszténnyé vált országot, tíz egyházmegyébe szervezte: Bihar, Csanád, Eger, Esztergom, Győr, Gyulafehérvár, Kalocsa, Pécs, Vác és Veszprém. Esztergom egyben a mindenkori érseki székhely is lett. Szent István korának első érseke Asztrik^{^[117]} néven ismert. A király törvényekkel szabályozta rendeleteit.

Szent István királyi vármegyékre osztja az országot. Élükre ispánokat neveztet ki, akik várispáni székhelyükről irányítják a rájuk bízott vármegyét. István felesége, Gizella bajor hercegnő kíséretében megjelennek az első német lovagok.^{^[118]} Ezáltal lassú folyamatként elindul egy nyugati típusú haderőreform, ami jelentősen átalakítja a magyarországi hadszervezetet. A haderő átalakítása azonban – főleg a nyugati drága hadfelszerelés beszerzése miatt – hosszú folyamat volt. Elsősorban a királyi és érseki testőrség csapatai, egyes gazdagabb nemzetségfők és azok fő emberei tudták csak megfizetni a méregdrága fegyvereket és páncélzatot. Azonban a fokozódó német háborúkból zsákmányolt hadfelszerelés megszerzése is jelentős mértékben hozzájárult a haderők átfegyverzésére. Ezek a német támadások Konrád, de főleg III. Henrik német-római császár idején szinte állandósultak.

Az 1051. évi német támadás – I. András királyunk idején – súlyos kudarcot szenved, s a Vértes menti csatában a magyarok győzedelmeskednek. A felperzselt, puszta föld taktikáját alkalmazva ért az éhező, elcsigázott ellenség Székesfehérvár térségébe, ahonnét kénytelen volt visszavonulni.

I. András király seregei a Vértes-hegységben szétverik és futásba kergetik a németeket. A menekülő katonák fegyvereiket, páncélzatukat elhányva igyekeznek egérutat nyerni. Az ütközet után igen nagy mennyiségű nyugati fegyver, páncél és hadfelszerelés kerül a magyarok birtokába.^{^[119]}

A következő évben III. Henrik szárazon és vízen újra megtámadja Magyarországot, de támadása ismét súlyos kudarcba fullad. Kénytelen feladni Pozsony ostromát, mivel a hajóhadát Zotmund búvárjai segítségével elsüllyesztik a magyarok. Ez a II. pozsonyi csatavesztés végül is békekötésre kényszeríti a német-római császárt. Ennek a hadjáratnak a végén is jelentős német fegyverzet került a magyarokhoz.

Történetünk idején, Salamon királysága alatt, a még mindig zömében lovas hadakkal rendelkező Magyar Királyság két fegyvernemre oszthatta seregét. A sodronypáncélos nehézlovasságra és a még Árpád örökéből származó könnyűlovasságra. A sodronyos^{^[120]} láncingek mellett a nehézlovasságnál megjelenik a vért, a lemezből kovácsolt páncélzat is. A lovagok a fejükön szintén lemezből kovácsolt fazék vagy üst formájú sisakokat is viseltek. Testük védelmére hosszú háromszög alakú, fémveretekkel erősített fa pajzsot viseltek. A pajzsokra festették nemesi címerüket, világi vagy egyházi szimbólumukat. Részben a lovaikat is páncélozhatták. Távolra ható fegyverük csak a dárda, esetleg „hajintó” bárdjuk volt. Hosszú, nehéz döfő lándzsát, csatabárdot és egyenes kétélű kardot használtak a közelharcban. Fő fegyverük a kétélű kard a szablyánál nehezebb, ez szúrásra és vágásra is alkalmas. A drága kardpengéket, mint azt a mesterjelük is bizonyítja, főleg Passauban verték. A passaui kovácsbélyeg stilizált, futó farkas alakja hosszú időn át jellemezte a helység iparát.

A mesterek Ulberth, Berthold, Sigvinius, Ingerli néven váltak híressé. Szent István királyunk Prágában^{^[121]} őrzött kardjának pengéjét is németföldön, Passauban kovácsolták Ulberth mester műhelyében. Csontból készült markolatszerelése viszont normann, viking stílusú. Markolatgombja hármashalom alakú. A korai X. századi kétélű kardok között északi, úgynevezett osztott gombos lovagkardok is szép számmal szerepelnek.^{^[122]} Markolatszerelésük arannyal, ezüsttel díszített. Szintén ismertek hazánk területén az úgynevezett kijevi típusú, kétélű kardok, amelyek markolatgombja magas kúp alakú. A magyarok bizánci kardtípust csak elvétve használtak, mivel pengéjük a nyugati típusnál rövidebb volt, így lovassági harcra kevésbé voltak alkalmasak.

A képes krónikák, falfestmények ábrázolásából szintén ismerhetjük a kor hadfelszerelését, fegyverzetét. Ezek ábrázolása nem csak művészeti hagyományokat követ, hanem a fametszők, illusztrátorok, képfestők személyes tapasztalatait, fegyverismeretét is tartalmazza. A székelyderzsi templom falfestményein látható, hiteles értékű hadfelszerelés jól szemlélteti az adott kor haditechnikáját. Szent László páncélja és fegyverzete minden jelenetben szinte azonos. Felsőtestét sodronypáncél fedi, amely egészen a felső lábszárig ér. Ezen lemezből kovácsolt mellvértet visel. Karján és lábán könyökvédős és térdvédős lemezpáncél látszik. A herceg fedetlen fővel, koronával a fején szerepel. Más ábrázolásokon azonban sok esetben fémsisakot is visel. A liptószentandrási kivonulás Váradról jelenetében a herceg fején lánccsuklyát visel, amelyre úgynevezett bacinett típusú, üst alakú lemezsisakot is festettek.

Fegyverzete közül általánosan ábrázolják a csatabárdot és a lándzsát, melyet az üldözésnél előreszegezve tart maga előtt. Oldalán, a székelyderzsi freskón jól látható egy hosszú tőr, esetleg ebben az esetben arányait tekintve, egy kétélű kard. Tőr ábrázolása és elkülönítése a leghitelesebben Erdőfüle templomának faliképén látható. A herceg kíséretének hadfelszerelése hasonló, mint a vezérükké, de náluk általánosan, bal karjukon feltűnik az Árpád-sávos festésű pajzsuk is. A pajzs kettős keresztábrázolással a herceg baljában látható, például a zsegrai freskó üldözési jelenetében. Az egyik harcos – ebben a jelenetben Zsegrán – szintén kettős kereszttel díszített hadijelvényt, lobogót visz. Kisméretű lobogók feltűnnek a zászlós kopjákon, lándzsákon is némely faliképeken, krónikákban.^{^[123]}

Érdekes, hogy kardok ábrázolása a magyaroknál meglehetősen ritkán fordul elő, a zsegrai jelenetben is csupán egy harcos kezében tűnik fel. Igaz a bántornyai birkózás jelenetében a herceg és a kun oldalán is kardot ábrázolt a festő. Ennek magyarázata ismeretlen, talán az egyenlő felek küzdelmének kihangsúlyozása lehetett a célja. A lefejezési jelenetek közül érdekes a kakaslomnici, ahol a leány kezében szablyát tart erre a célra, míg a herceg üstökénél tartja a kunt a nő elé.

A jelenetekben érdemes a lovak szerszámzatára is figyelmet fordítani, mert ezek ábrázolása is hallatlanul pontos. A székelyderzsi freskón, a lovakon hálós farhám van, és a festő igen pontosan tette helyére a nagy szíjvéget is. Szent László egyenes szárú, nyugati típusú kengyele igen figyelemre méltó, míg a kun ívelt talpalójú, pusztai kengyel fajtája is rendkívül hiteles. Ugyancsak szembetűnő a herceg csontkorongos lovagi nyerge, a kun pusztai típusú nyergével összahasonlítva. Ám a László lábán ábrázolt hosszú szárú, csillagkerekes sarkantyú csak az Árpád-kor végén jelent meg, és valójában már a gótika kora vívmányának tekinthető.

Összefoglalva: a magyar nehézlovasság Szent László idejében már jól elkülöníthető fegyvernemnek számított. Természetesen felszerelésének függvényében hadművészetük is átalakult. Mozgásuk lelassult és csupán közelharcban voltak bevethetők. Vonalba vagy ékalakba sorakozva, felszerelésük súlyának lendületével rohamozva támadtak. Ebben a fegyvernemben főleg a gazdagabb, nagybirtokos nemesség képviselte magát, így a parancsszavaknak főleg az egyéniségük szabott gátat. Fegyverforgató tudásuk magas szintű volt, ám sok estben bátran, de önfejűen cselekedtek. Saját zászlaik alatt harcoltak, saját testőrségük, fegyverhordozóik voltak. A pusztai lovakat erősebb teherbíró, de lassabb, kényesebb lovakra cserélték. A lovak felszerelése is jelentősen átalakult. Nyergeik magas kápájú, biztonságos ülést nyújtottak, de a lovakat jobban fárasztották. Páncélozott szügyelőt, fejpáncélt adtak a lovakra. Irányításukra kíméletlen feszítőzablát és sarkantyút használtak, amely sok esetben okozott sérülést a drága csatalovaknak.

A magyar hadsereg másik fegyverneme, az ősi könnyűlovasság alapjaiból építkezett. Zömét a székelyek, besenyők és más pusztai népek csapatai képviselték. Összességében fegyverzetük és hadfelszerelésük is a régi kort idézte. Távolra ható fegyverük továbbra is az összetett íj maradt, amelynek legkiválóbb használói a székelyek voltak. Erről számtalan kútfő is elismerően nyilatkozott. A könnyűlovasság hadművészete és hadszervezete továbbra is megmaradt, így felderítésre, lesvetésre, váratlan rajtaütésekre kiválóan alkalmasak maradtak. Gyorsaságuk, fegyelmezettségük némileg megbízhatóbb volt, mint a páncélosoké, de már nem a hagyományosan vett, ősi kultúrának megfelelő. A csapatvezető tisztek társadalmi rangja különbséget jelentett közöttük is.

Fokozatosan ők is áttértek a közelharcra alkalmas, kétélű kardok használatára, a szablyát már csak elvétve használták. A többi, jellegzetes könnyűlovas fegyverzetüket megtartották, esetleg buzogánnyal bővítették is. Főleg tisztjeiknél előfordult láncing és fémsisak használata. Hadijelvényként lobogókat, zászlós kopjákat hordtak. A lobogók fő szimbóluma az Árpád-sávos díszítés maradt, amelyről az ősi krónikák és falfestmények kiválóan adnak tanúságot. A hadijelvények természetesen utalhattak az adott alakulat egyházi, vagy világi urának hovatartozására is.

A magyar haderő ezen kettőssége kiválóan kiegészítette egymást, és komoly előnyhöz juttatta az ellenséggel vívott háborúkban. A nyugatiak könnyűlovassággal, míg a keleti népek nehézlovassággal nem rendelkeztek. Bizánc ez alól kivétel, mert náluk a régi római mintára felszerelt nehézlovasság továbbra is megmaradt. Saját könnyűlovasságuk nem lévén, ezt a hiányt keleti lovas népek zsoldba fogadásával pótolták. Sok esetben besenyő, uz vagy kun könnyűlovasságot szerződtettek egy-egy hadjáratra. Sőt tudunk perzsa íjászok bizánci hadba vonulásáról is. A bizánciak pozícióját tovább erősítette, hogy jól képzett, páncélozott gyalogsággal is rendelkeztek.

Nálunk a gondot inkább ennek a gyalogos fegyvernemnek a hiánya okozta. Ezért a csak gyalogosan megvívható csaták, főleg várostromok súlyos veszteséggel jártak. A bátor, de gyalogos harchoz nem szokott magyarok a történelem folyamán sokszor érezték ennek hátrányát. Ez a hiányosság főleg az igen jól képzett husziták és a török janicsárok elleni harcban volt kimutatható a történelem folyamán. A gyalogság fegyverneme hazánkban csak Hunyadi Mátyás uralkodása, és a hajdú katonák felállítása után – főleg Bocskai Istvánnak köszönhetően – javult, de igazán soha nem érte el a lovasság igen magas színvonalát.

A XI. századi Magyarországon kialakult a feudális állam, amelynek biztonsága felett jelentős számú hadsereg őrködött. A király mellett a főpapok, nagybirtokosok tartoztak önálló haderőt kiállítani az ország védelmére.^{^[124]} A vármegyék, élükön az ispánnal, szintén kötelesek voltak katonai szolgálatra állani, amennyiben a haza úgy kívánta. Ők a társadalom középrétegéhez tartoztak.^{^[125]} Egy részük a királyi várispán közvetlen hatalma alá volt rendelve, de voltak közöttük szabadon gazdálkodó, önállósult birtokosok is.

Jelentős katonai kontingensnek számított a várjobbágyok tömege is, amelyet szükség esetén szintén felfegyvereztek, míg máskor, szolgáltató-termelő feladatokat végzett.

A katonai erőt tovább növelte az úgynevezett kiváltságosok kötelező hadi szolgálata háború esetén. Ide tartoztak a székelyek, csángók, besenyők és egyéb segédnépek, akik jelentős részben a határok őrzésére voltak kötelezve. A határvédelmi erők feltételes királyi szabadsággal bírtak, társadalmi helyzetük a várnépekénél magasabb pozíciót jelentett számukra. Részben ők képviselték a magyar haderő könnyűlovasságát is. Hadba vonuláskor a sereg elő és utóvédjét is ők alkották.

A királyi testőrség, haderő igen jól felszerelt, nehézfegyverzetű, nagy katonai tapasztalatokkal rendelkező erőkből állott. Salamon király idején 600 fő alkotta a királyi csapatok létszámát. Tisztjeik a legmegbízhatóbb, legjobban fizetett, a királyhoz hű katonák lehettek. A nagybirtokosok a hadsereg szervezésével saját erejüket, hatalmukat, tekintélyüket növelték, de a király és a haza iránti kötelességüket is teljesítették. Ráadásul birtokaikat hadi érdemeik függvényében növelhették. Könyves Kálmán király a 100 arany jövedelemmel rendelkező birtokosokat egy nehéz páncélos lovag kiállítására törvénnyel is kötelezte. Bertalan comes^{^[126]} Modrus megye birtokadományának fejében 10 nehéz páncélost volt köteles háború esetén a királyi haderőbe küldeni. Külországi hadjárat esetén viszont csak négy főre kötelezte őt a törvény.

Az egyházi nagybirtokosok nem hadi szerepük, hanem vallási kötelezettségük teljesítése fejében kaptak birtok-járandóságot, de ezek védelméről ők tartoztak gondoskodni. Az új vallás és a rend törvényeinek betartatása, birtokaik igazgatása, védelme és az ott szolgáló népek féken tartása is megkövetelte az egyházi rendektől fegyveres szolgák tartását. Az egyházi fegyveresek a várjobbágyokéhoz hasonló jogokkal és kötelezettségekkel bírtak. Az egyházi rendek fegyveres katonáinak száma igen jelentősnek mondható. A pécsváradi Benedek rendi apátság Salamon király korában már 200 fegyveressel rendelkezett. Sőt fegyverzetük, hadfelszerelésük is kiválónak mondható.

Géza és László herceg ebben az időben szintén jelentős, saját katonai erővel rendelkezett. A két herceg seregének létszáma együttesen közel azonos szinten lehetett, mint Salamon királyi testőrsége. Ez a király és a hercegek közötti mogyoródi csata eseményeiből következtethető ki. Talán a hercegi csapatok még valamivel erősebbek is lehettek, hiszen legyőzték Salamon király seregét.^{^[127]} A király viszont előtte, Kemejnél szétverte Géza herceg hadait.^{^[128]}

Igaz nem csak a csapatok létszáma és fegyverzetének minősége befolyásolhatta a csata kimenetelét. Fontos lehetett a jól megválasztott csatahely és időpont, valamint a leglényegesebb a megfelelő harci taktika megválasztása. Talán László herceg bátorsága, harci szelleme is hiányzott, mivel a kemeji ütközetben nem vett részt csapataival bátyja mellett.

A hercegek közel 300 fős katonai egységet tudtak fegyverben tartani. A király és a hercegek 1200 fős seregéhez még vegyük hozzá a váradi püspök 200 fegyveresét, a bihariak^{^[129]} és más közeli, gyors reagálású haderők számát. Az együttes haderő így együtt sem lehetett több mint 3000 fő. Ehhez jöhetett még a székelyek megközelítőleg 400 fős könnyű lovassága. A királyi és hercegi, valamint a váradi püspök serege főleg páncélos lovasalakulatokból állott. Ez a „kivonulás Váradról” című freskókon és táblaképeken jól nyomon követhető. Az ábrákon is néha megjelenő, egy-két szablyás lovas alak, a felderítők jelenlétére utalhat. Nyilván a király az ellenség gyors keresésére nem nélkülözhette a környéket jól ismerő, gyors mozgású, remek székely felderítőket.

Borosy András Magyarország hadtörténete című munkájában három fegyvernemre bontja a hadsereget. Nehéz páncélos lovasságra, átmeneti fegyverzettel rendelkező lovasságra, és a még nem feudalizálódott, a régi típusú, pusztai hagyományokat követő, könnyű íjász lovasokra. Az utóbbiaknál valójában a magyarsághoz csatlakozott egykori pusztai népek segédhadára gondol. A besenyők, kunok, jászok, sőt igazából a székelyek később sem igen viseltek zárt páncélzatot. Tehát nem a feudalizálódás hatása okozta elsősorban a fegyverváltást, hanem annak szükségszerűsége. Ez a katonai-hadi tagozódás azonban Salamon király korában még nem igazán vált általánossá.

Valójában a hagyományosan vett nehéz páncélzatú csapatnem is könnyebb fegyverzettel, vértezettel rendelkezett, mint a nyugati lovagok. Az egészen zárt lemez páncélzat nálunk szinte teljesen hiányzott. A középkori kútfők többször lejegyezték, hogy a magyar seregek harcművészete és fegyverzete különbözött az egykorú nyugati lovagi seregekétől. Hogy ez így alakult, annak több oka is volt. Részben a nyugati fegyverzet méregdrága volta, s emellett katonáink a nálunk melegebb éghajlat miatt is nehezebben szokták meg ezt a súlyos és zárt harci felszerelést. Előnyösebbnek tartották inkább a szellősebb sodrony inget és a nyitott arcú sisakokat.

A későbbi, átmenetinek nevezett fegyvernem, pedig nem is igazán viselt még vértezetet Salamon király idejében. Talán csak a kard használata választhatta szét őket a hagyományos pusztai harcosoktól. A korabeli illusztrációk, így a Szent László-legendárium képanyaga is meglehetősen hitelesen bizonyítja a magyar hadfelszerelés és fegyverzet színességét.

A cserhalmi ütközet

1068 tavasza

Teljesen váratlanul, 1068 tavaszán ellenséges haderők törték át a Radnai-hágó torlaszait, és a székely határőröket elkergetve rablóhadjáratot indítottak Erdélyben. A vezérüket Ozulnak hívták,^{^[130]} akinek vezetésével nagy pusztítást okoztak vonulásuk útján. Falvakat, településeket raboltak végig. Zsákmányolva, az embereket rabszíjra fűzve, az ellenállókat legyilkolva, a falvakat felgyújtogatva, majd gyorsan tovább állva átlépték a Meszesi-kaput is. A hágó az Erdély és Magyarország közötti, viszonylagosan jól járható ősi útvonalak egyike volt. Ezt a hágót is őrizte a határvédelem, de a váratlan és gyors támadást a csekély létszámú őrség nem tudta feltartóztatni.

A támadás főcsapás iránya a Nyírségen keresztül, a meglehetősen gazdagnak mondható Bihar vármegyét érintette. A kunok Várad környékét pusztítva Bihar váráig jutottak. Bihar ebben a korban már valamilyen formában erődített várral rendelkezett. A bihari várispán embereivel behúzódott az erődítésbe, és sikerült azt megvédelmeznie a kunoktól. Erdély területén ezen felül semmilyen katonai ellenállás nem bontakozott ki a kunok ellen. Az adott területen nem tartózkodott nagyobb magyar katonai kontingens, csapatösszevonások azonban történtek és a királyi sereg Erdélybe vonulására vártak. Nyilvánvalóan a székelyek szemmel tartották a kun csapatmozgásokat, és annak irányát jelentették a váradi püspöknek, illetve más katonai elöljáróknak.

Az ellenséges erők valójában nem is igen próbálkoztak az ostrommal, hiszen nem területszerzés volt a céljuk. Nem igazán értettek különben sem a várak ostromához, erre a felszerelésük sem volt alkalmas. Idejük meg végképp nem volt egy hosszan elhúzódó ostrom befejezésére, mert közben hírét vették a magyar királyi seregek közeledésének. Ezért Bihar alatt visszafordulva, ismét a Meszesi-kapun át Erdélybe vonultak. Visszafelé csak lassabban haladhattak, mert vonulásukat lassította a nehéz zsákmány és a nagyszámú fogoly felügyelete. Sőt mivel a területet kirabolták és felperzselték, az ellátmány megszerzése és a foglyok életben tartása is fokozott nehézségekkel járt. Ozul serege a máramarosi bércek között próbált kiszökni az országból, és a Szamos völgyéből az erdélyi Sajó folyó mentére húzódott. A folyóvölgyekben haladó, viszonylag jól járható út azonban hosszasan kanyargott és fizikailag megviselt embert és lovat egyaránt.

Salamon király mikor hírét hallotta az ellenséges betörésnek, haladéktalanul intézkedett. A rendelkezésére álló, gyors reagálású csapatokkal személyes vezetése mellett szinte azonnal elindult Erdély felé. Közben értesítette a hercegeket, és más tartományurakat is az azonnali hadba vonulás fontosságáról. A hercegek sem igen tétováztak, hanem azonnal a király mellé szegődtek seregeikkel. Első útjuk Váradra vezetett. Közben, vonulásuk során csatlakoztak hozzájuk az útjuk mentén álló vármegyék seregei és várispánságai. Mire Váradra ért a pár ezres számú királyi sereg, a püspök és a várjobbágyok is felkészültek a hadjáratra. Felderítőket küldtek a szélrózsa minden irányába hírekért, és az ellenség útját mind jobban kifürkészni. Közben a király türelmetlenül várta a híreket az ellenséges erők felől. Ekkor azonban már a magyar sereg Doboka várában állomásozott. Doboka vármegyének azonos nevű ispáni székhelye ebben a korban már erődített helynek számított. Azonban a hely erődítésének leírását és jellegét nem ismerjük. Mára már teljesen romokban hever, építéstörténetét csupán egy jelentős régészeti kutatás tudná csak tisztázni.

A kun sereg megtalálásáról egy Fancsika nevű székely hírszerző szolgáltatta a legpontosabb adatokat. A híradás szerint a kunok letértek a Szamos mentéről a Sajó völgyébe, és így könnyű volt kitalálni, hogy az ellenség a Borgói-szoroson próbál eliszkolni. A kunok persze előtte mindent elkövettek, hogy a magyarok azt higgyék, miszerint ők továbbra is a Szamos folyó völgyén a Radnai-hágó felé menekülnek. Ám Fancsikát, aki nyilván jó helyismerettel rendelkezett nem lehetett megtéveszteni. A királyi sereg azonnal a szökevények nyomába szegődött.

A Kivonulás Váradról című jelenetek a legendák sorában az első helyen állva mutatják meg a magyar sereget. A képsorokat elemezve rengeteg információhoz juthatunk. Az illusztrátorok szinte kivétel nélkül Szent László alakját helyezik a központba, fején a glória és a Szent Korona. A képeken termetével is társai fölé emelik, míg a róla szóló írásos legendáriumok is e képen szólnak. „Természeti adottságaiban, pedig az isteni irgalom kegyelme a különös kiválóság kiváltságával a közönséges emberi értékek felé emelte. Mert erős volt a keze, tetszetős a külseje, s miként az oroszlánnak, hatalmasak a végtagjai, óriási a termete, s a többi ember közül vállal kimagaslott, úgy - hogy a benne túláradó adományok teljességét mintegy a testi megjelenés is uralkodásra méltónak nyilvánította.” ^{^[131]}

Maga Várad, magas tornyokkal kiépített, jól erődített hely lehetett. A gelencei első kivonulási jelenetben feltűnik a város székesegyházának ábrázolása is. Itt az ikertornyos, kereszthajós, hatalmas bazilika indítja a képsorozatot. Homoródszentmártonban szintén kereszthajós bazilikát festettek, de csak egy magas toronnyal. Liptószentandráson viszont ismét ikertornyokat láthatunk, csak úgy, mint Rimabánya templomában. Összefoglalva, közel azonos stílusban ábrázolják a székesegyházat, ami valóban így nézhetett ki a freskósorozat készítésének korában. Szent László idejében természetesen a gótikus stílusú bazilika még nem létezhetett.

A kivonulás azt is jól illusztrálja, milyen jellegű és fegyverzetű katonák indulnak el Váradról. A Képes Krónika illusztrátora az első sorban ábrázol egy székely íjászt, mint előőrsöt. Mögötte a koronás király, páncélos vitézek, majd ismét vértezet nélküli uraság következik. Pónik templomának freskóján is láthatunk lovas íjászokat és páncélosokat vegyesen. Az ábrázolt fegyverek formájukban megfelelnek az Árpádok korának fegyvertípusaival. Liptószentandráson viszont egyértelműen már a gótikus kor fegyvereivel ábrázolják a sereget. Ez talán a „kutyafej” ^{^[132]} alakú sisakformából vonható le a legkövetkezetesebben. A legtöbb freskón ennek megfelelően, a festmények korának jellegzetes, gótikus harci eszközeivel fegyverzik fel főleg a magyar sereget. A kunok könnyűlovas hadfelszerelése szinte minden falfestményen azonosan stilizált.

Közben visszatérve eredeti történetünkhöz, az üldözés folytatódott, és a magyar sereg egyre közelebb került a kunokhoz. A menekülök mozgását, mint említettük, rendkívül korlátozta a zsákmány és a sok hadifogoly. Végül Ozul látva, hogy a magyarok bekerítették, és szorosan nyomukban vannak, egy a Sajó fölé magasodó hegyre vezette népét. Mivel a nap már lemenőben volt, mindkét sereg táborba szállt. A hegyet, amire a kunok felhúzódtak Cserhalomnak nevezték a helybeliek. A terület Kerlés falu határához tartozott. Ezért is ismert a csata mind cserhalmi mind kerlési ütközet néven.^{^[133]} A hegy meglehetősen gyér növényzetű volt csupán a lábánál övezte sűrűbb erdő. A környező völgyeket és hegyeket viszont dús növényzet takarta.

A magyar sereg a Sajó folyó völgyében ütött tábort, szinte teljesen bekerítve a cserhalmi hegyet. A fáradt ellenségnek esélye sem volt megszökni, olyan erősen őrizték őket. Ezért Ozul is letáborozott embereivel, és amennyire lehetett felkészült a másnapi ütközetre. Arra gondolhatott, hogy kipihenve, világosban nagyobb eséllyel vehetik fel a harcot a magyarokkal. Győzelem esetén a zsákmányról és a foglyokról sem kell lemondania, míg a kitörés csak ezek áldozatával lehetett volna némileg sikeres vállalkozás. Ráadásul Ozul nem is rendelkezett a magyarok létszámát illetően pontos adatokkal, mert nagy részüket takarta az erdő. A felderítést, pedig a nagyszámú őrség miatt nem merte kockáztatni.

A Sajó völgye fölött lassan nyugovóra tért a nap. Csak a sűrűn felvillanó őrtüzek világították meg a tábort. Pénteki nap volt. A váradi püspök vezetésével a tábori papok az egész keresztény seregnek feladták az oltári szentséget. Az égiek segedelmét kérték a másnap eljövendő, öldöklő csatához. Maga a király, a hercegek, és a fő emberek mind ájtatos imádkozással szóltak az Úrhoz, hogy vigyázó szemeit reájuk vesse a másnapi nehéz küzdelemben. A megemlékező írások mind kiemelték Szent László Istennek szóló fohászát és lelkének mennyekig érő könyörgését szent hazájának oltalmáért. „Megvilágosította a Szentlélek kegyelme. A rá mosolygó s hízelgő világi dicsőséget esendőnek és átmenetinek vélte, az igazságot éhezte és szomjúhozta, hogy az örök hazába eljusson. Mert ámbár a világ virágjában ragyogott rá, szívében mégis az után epedett, aki iránt vágyakozva mintegy megfeszítetett. Ennek okáért halandó testében már nem is ő maga élt, hanem Krisztus élt benne.” - írja egy prédikáció a Szent László királyról szóló műben.^{^[134]}

A keresztény seregek csata előtti könyörgéséről az Úrhoz, számtalan tudósításból értesülhettünk. A magyarok a Nagy Boldogasszonyhoz, majd később Szent Lászlóhoz szóló könyörgése a csata megsegítésében általánossá vált. A csaták, vagy a várak ostromának utolsó roham előtti napján ünnepi misét celebráltak a tábori papok. Felkészültek az öldöklő ütközetre testben és lélekben is egyaránt. A legszebb ünneplő ruhájukat öltötték magukra, miután megtisztálkodtak. Ezzel jelezték, minthogy felkészültek az utolsó útra, a halálra. A katonahalál, mely minden csatába induló vitéz feje felett lebegett, így nem érhette őket felkészületlenül. Így ment utolsó útjára Zrínyi Miklós is, és számtalan névtelen magyar hős, aki életét áldozta a Szent Haza oltárán.

A derengő hajnal mozgásban találta az egész magyar tábort. A király és a hercegek hadosztályai felsorakoztak a hegy lábánál. A sereg három fő irányból három osztályra bontva várakozott a küzdelemre. A legnagyobb seregrész Salamon király személyes irányítása alatt állott. Itt sorakozott fel a váradi püspök és az egyházi seregek túlnyomó része is. A másik hadat Géza herceg, a harmadikat László herceg vezényelte. Seregeik élén ott állottak a székely lovasíjászok közvetlenül az erdő szélén. Így szabad kilövésük nyílott a két ellenséges sereg közötti viszonylagos tisztásra. A páncélos lovasság túlnyomó része hely hiányában azonban a szálerdő takarásában sorakozott fel. A vezérek így bizonyos értelemben némi fedezékben várhatták az esetleges ellenséges nyílzápor megindítását. Jól ismerve a kunok harcmodorát joggal feltételezhették, hogy az ellenséges kitörési kísérletet egy nyílzápor sorozata fogja bevezetni. Utána pedig az általános zűrzavart kihasználva, megkísérelhetik az áttörést a magyar hadsorokon. A magyar had természetesen úgy helyezkedett el, hogy seregeik ott álljanak, ahol a természeti viszonyokat is figyelembe véve, a kitörés a legvalószínűbb lehetett.

Ozul, a kunok vezére eddig tétlenségben pihentette^{^[135]} katonáit az ütközet előtt. Ő mivel nem volt fejedelme, uralkodója a kunoknak, hanem csak hadparancsnoka, mindent elkövetett, hogy hírnevet szerezzen magának. Szerfelett gőgős és elbizakodott volt a nagy zsákmány miatt, amit mindenesetre szeretett volna haza vinni. Mivel eddig magyar földön ellenállásra nem talált, gúnyosan becsmérelte a királyi sereget. Pedig azt sem tudta milyen erők kerítették be csapatait, mivel a sötétség és a kun felderítők ellentmondásai kevés információval szolgáltak. A reggeli derengésben látva a magyarok hadmozdulatait megvető hangon adta ki parancsait embereinek. „Menjenek az ifjak azokra a tehetetlen magyarokra, és vívjanak velük játék harcot.” Magyarul, a parancs értelmében az ifjaknak meg kellett támadniuk a magyarokat, akiket ezzel a hadmozdulattal ki akart csalni a fedett helyről a kun íjászok elé a nyiladékba. Ám a király emberei nem mentek lépre, ismervén a turáni hadicselnek ezt az elemét. Salamon és a herceg továbbra is mozdulatlanul várakozott. Ekkor a kunok erős nyilazással verették a magyar hadsorokat. A nyilak azonban a fák oltalmában álló magyar csapatoknak nem okoztak súlyos veszteséget. Sőt a királyi csapatok azonnal ellentámadásba lendültek, és a meredek hegyoldalon bátran megrohamozták a kunokat. A támadást a székely íjászok nyílzápora fedezte.

Közben Géza herceg csapatai is megtámadták az ellenséget. Géza okosan, csapatait kivonva a kun nyílzáporból, a nagyobb menedéket nyújtó hegyoldalon, gyors lovas rohammal zúdult a kunok nyakába. Higgadtságáról és bölcsességéről a korai kútfők is megemlékeztek.^{^[136]} A váratlan, gyors ellentámadás visszavetette a kunokat a hegy magaslata felé. Nyilaik egyre gyérebben és pontat

Tartalomjegyzék

Tóth Sándor Győztes csatáink

Tóth Sándor
Győztes csatáink