II.
Hogyan lettünk finnugorok?

1997. december 2-án Miskolcon díszdoktorrá avattuk^{^[1]} a 88 esztendős László Gyula régész professzort, egykori mesteremet, aki annak idején (1958-1963) a magyar őstörténet kutatására képezett ki. Egyetemi éveimben a tőlem telhető szorgalommal tanulmányoztam az őstörténeti szakirodalmat, amely természetesen kizárólag a finnugor elmélet anyagaira terjedt ki.

Hamisság volna ma azt állítani, hogy László Gyula, legendás és nagyszerű egyetemi előadásaiban^{^[2]} mást tanított volna, mint az általánosan elfogadott, hivatalos finnugor elmélet. Így alig-alig került a kezünkbe másfajta szemléletű munka, de ha elénk is vetődött, mondjuk Bobula Ida vagy Padányi Viktor valamelyik könyve, a belénk nevelt elutasító ösztön azonnal működésbe lépett. Elvégre a magyar történettudomány nagyjai mindazokat, akik nem tudták vagy nem akarták elfogadni a finnugor tanításokat, már a múlt század végén „mucsai veteránoknak” nevezték, akik „az ősi kaczagány dicsőségétől áztatott délibábos virányait” kedvelik.^{^[3]} S ha figyelmeztették őket, hogy a „tudományos kérdésekkel foglalkozó embertől megkövetelik a jóhiszeműséget és a tudományos lelkiismeretességet s azt, hogy folytonos kritikával kísérje a maga nézetét csak úgy, mint a másét, s ne restellje bevallani, hogy tévedett”,^{^[4]} „mindenféle badar ítélet és következtetés” képviselőjének nevezték el az ellenfelet.^{^[5]}

Jól emlékszem, milyen megrőkönyödéssel forgatgattam 1966-ban Bobula Ida, A magyar nemzet eredete c. munkáját,^{^[6]} mint a hozzá nem értők egyikének „fekete bibliáját”, aki mindenféle badarságokat állít.^{^[7]}

Pedig érdemes lett volna már akkor kiböngészni az angol szöveg fontosabb részeit, elsősorban a finnugor elmélet kritikájáról szóló sorokat,^{^[8]} valamint azt a felszólítást, amely így szól: „Mindazokat, akiknek van bátorságuk most hinni, szeretném felszólítani, kutassanak, tanuljanak tovább!”, majd így folytatja: „Egy rövid ideig a nyugati világban volt bizonyos szimpátia 1956 után, de ez elmúlt. A kiadványokban ismét feltűnik az ázsiai betolakodó, a vad nomád idegen régi képe, sztereotíp gyalázkodó szövegekkel, amely hozzájárul ahhoz, hogy a nyugati közvélemény részese legyen annak az érzéketlen és ellenséges hallgatásnak, amely a magyar népirtást^{^[9]} rejti magában.”

„Talán ki fognak nevetni e felszólításért, ennek közzétételéért, amelyet a fiatalokhoz és mindazokhoz intézek, akik szívükben fiatalok maradtak a közönynek ebben a mostani időszakában. S bízom abban, hogy üzenetem eljut mindazokhoz, akik az emberiség jövőjét építik.” ^{^[10]}

Hosszú ideig, bizony, nem jutott el. Senki sem akart bekerülni az „őstörténeti csodabogarak” közé, akiket maró gúnnyal pellengéreztek ki lényegében egy jó évszázad óta. Különösen kicsúfolták azokat, akik a magyarság fennmaradását összekapcsolták az őstörténeti tudatával s attól féltek, hogy valóra válik Paul de Lagarde jóslata, miszerint „a magyar nemzet el van kopva és el fog enyészni.” ^{^[11]} Már a XX. század elején is úgy nyilatkoztak egyesek,^{^[12]} hogy „egészen elavult, a maga korában is teljesen tudománytalan tanítás volt a török-tatár rokonság” s igazán itt az ideje, hogy „a balvéleményeket gyökerestől kiírtsuk.” „Úgy tüntetik fel a dolgot, mintha a magyar nyelv finnugor volta még mindig(!) vita tárgya volna,” holott micsoda óriási ösztönző erő ez számunkra!

Különösen nagyképűen és ellentmondást nem tűrően fogalmazott századunk elején Szinnyei József (1857–1943), aki „komoly, lelkiismeretes, hozzáértő tudós férfiaknak” nevezte a finnugristákat, ellentétben a többiekkel. Majd ezt írta: „nem különös dolog-e az, hogy minálunk a hozzá nem értők között(!) még mindig sokan vannak, akik ezen épület alapjának erősségében kételkednek? Nem különös dolog-e az, hogy a magyar nyelv finnugor voltának hirdetését sokan még mindig olybá veszik, mintha valami tudományos divat volna, amely majd idejét fogja múlni, mint minden más divat?” ^{^[13]}

Az elmúlt száz esztendő alatt a helyzet tovább romlott, nem kis mértékben Zsirai Miklósnak^{^[14]} köszönhetően, aki a finnugor elmélet elutasítóit „gyermeteg ellenszenvvel” vádolta és elítélte a „vad őstörténeti csodabogarakat”.^{^[15]} A nagyközönségnek szánt, ún. alapvető ismereteket közlő munkákban lépten-nyomon olvashatók az ilyesfajta közlések: „Hogy a magyar nyelv finnugor eredetű s hogy minden más elmélet kalandos és tudománytalan, azt ma már nemcsak a tudomány hirdeti, hanem benne van a művelt magyarság köztudatában.” ^{^[16]} „Ma már egységes álláspont alakult ki nyelvünk rokonsága kérdésében, de régebben sok fantasztikus elképzelés elhangzott ezzel kapcsolatban. Némelyek a hunok közvetlen utódainak vélték népünket, mások a héber, sumér, perzsa nyelvvel vagy éppen az angollal hozták kapcsolatba nyelvünket. Egy ideig – különösen a múlt század közepe tájáig – sok híve volt a török–magyar atyafiság gondolatának. Századunkban pedig a magyar nyelv munda és dravida kapcsolatait latolgatták. Mindezen elméletek nagyrészt komolytalanok, bebizonyíthatatatlanok voltak, és a tudomány fejlődésével lassanként lomtárba kerültek.” ^{^[17]}

Hajdú Péter szerint „1869 nyarán a finnugor nyelvrokonság már végleg bevett tétele a nyelvtudománynak.” ^{^[18]}

Nagyon jellemző az újdonsült őstörténész, Engel Pál akadémikus legújabb megfogalmazása: „A finnugor eredet ma szilárd ténynek számít (sic!), amelyet a világ egyetlen nyelvésze sem vitat, noha a közvélemény nem elhanyagolható kisebbsége ma is kételkedve veszi tudomásul.” A más nézeteket vallókról így ír: „A tudomány elveitől és módszereitől mindegyik függetleníti (sic!) magát, az új elméletek célja ugyanis egyik esetben sem egy tudományos probléma szakszerű megoldása, hanem a ‘kis magyar nép’ számára a lehető legdicsőbb ős megszerzése.” ^{^[19]} „Tudományos szempontból a probléma egyetlen vonatkozása érdemel figyelmet: mint aggasztó társadalomlélektani jelenségé!” ^{^[20]}

Ez az álláspont napjainkban is virul és terjed. Vékony Gábor is így fogalmaz: „A magyarság finnugorságát, időnként nyelvi rokonságát is, gyakran képzettebb körökben is(?!) kétkedéssel szokás fogadni nálunk.” ^{^[21]} Zsirai Miklóst még napjainkban is igyekeznek olyan színben feltüntetni,^{^[22]} mint aki áldozata volt a kommunista uralomnak s éppen nemzeti mivolta okán.^{^[23]} Magam igyekeztem rámutatni arra, hogy Zsirai Miklóst ugyan számos komoly méltánytalanság érte, mégsem nevezhető mellőzöttnek és vétlennek sem, hiszen oroszlánrésze volt a finnugrizmus ellentmondást nem tűrő^{^[24]} terjesztésében.^{^[25]}

De Zsiraihoz hasonló módon oktatta ki az olvasókat Szabó T. Attila^{^[26]} is, lesajnálva a „fellegjáró nyelvészeti képzelgések káprázatába csábított sok-sok jótét lelket”, a turáni rokonság híveit „az emberi értelem józanságától elrugaszkodottaknak” titulálva. „Az ilyenfajta téveszmék rabjai visszasüllyednek a képzelgések kezdetleges szintjére.” És még ő vádol! „...az érvekre a nyelvrokonító nem a józanság hűvös ellenérveivel, hanem a megszállottság rögeszmés kitöréseivel, a rosszindulat, az elbizakodottság, a szakmai gőg és hasonló embertelen indulatok feltételezésének vádjával felel.” „A magyar nyelv finnugor eredete... ma már... sarkigazság. A magyar nyelv rokonait a finnugor nyelvek csoportján kívül kereső régi és új elméletek nem tudományosan bizonyítható tények, hanem a nyelvi valóságot semmibevevő értelem-kápráztató képzelgések világába ragadják az ‘elméletek’ szerzőivel együtt a tőlük megtévesztett hiszékeny lelkeket.” ^{^[27]} Némelyek egyenesen „kivételes erkölcsi bátorságú tudósoknak” nevezték azokat, akik „mertek ellenszegülni... a ködös napkeleti ábrándban” elmerültekkel és „szomorú történetnek” (vajon miért szomorú az, ha egy feltevést nem akarnak elfogadni?) mondják, hogy a „közvélemény és vele együtt nyelvészeink többsége(!) sokáig hallani sem akart a finnugor eredetről.”^{^[28]} „Hamis nacionalizmustól fűtött amatőr nyelvészeknek” titulálták azokat, akik támadják a „halszagú finnugor rokonságot”.^{^[29]}

Különösen bántó hangnemben, felfuvalkodott önteltséggel rontottak neki azoknak, akiktől némiképpen „tartottak”, legtöbbjüket „monomániásnak és agresszívnek” keresztelve el,^{^[30]} akik „a nyelvtörténet alapismereteivel sem rendelkeznek.” ^{^[31]}
Ha a „széllelbélelt elméletek” szerzői felkészült, nyelveket ismerő, tájékozott, olvasott emberek, akkor így „érvelnek”: „tudományos felkészültségük látszata(?), a munkáikban fevonultatott filológiai apparátus sokakat meggyőz a hirdetett tételek igazáról. Elsősorban azokat persze, akik az adatokat, forrásokat ellenőrizni, új igazságokat kritikával fogadni nem tudnak.” ^{^[32]} Magyarán: mindenki csaló, ostoba, „ultrás nacionalista”, arcátlanul vakmerő,^{^[33]} aki a „végleges és megdönthetetlen” finnugor elméletet nem fogadja el és a „múlt illúzióiba menekül”, hamis tudatú, „márpedig érdemes a történelem hamis tudatait szigorú vizsgálat alá venni, bármi is legyen egy ilyen vizsgálat eredménye.” ^{^[34]}

Mennyivel más László Gyula álláspontja, aki azt mondja: „Ha valaki úgy érzi, hogy a finnugor nyelvtudomány tévútra vitte őstörténetünket: ehhez joga van. De egyúttal elsőrangú kötelessége a rokonításokat pontról-pontra, módszeresen, tudományos alapossággal megcáfolni és helyettük jobbat, meggyőzőbbet adni.” ^{^[35]} A magukat régebben büszkén marxistáknak nevező történészek^{^[36]} szerint „a millenniumi évek szenvedélyes nacionalizmusának légkörében valóságos büntető hadjáratot(?!) indítottak a finnugor nyelvrokonság hívei ellen.” ^{^[37]} Vajon kik ellen?

A Magyar História sorozatban közzétett őstörténeti munka szerzője, Fodor István 1975-ben még egy jottányit sem tért el a fentebb vázolt „mérvadó és hivatalos” vonaltól s különösen a sumér-magyar kérdés vizsgálóit bunkózta le: „elgondolásaik éppoly zavarosak és tudománytalanok, mint elődeiké, meghökkentő ’felfedezéseik’ jóízű derültségnél egyebet aligha válthatnak ki.” ^{^[38]} Ugyanakkor az is nagyon jellemző ránk, hogy a bírálatokra csak akkor szeretünk „reagálni”, ha azok kedvezőek. Fodor István 1975-ben megjelent könyvét Götz László, a szó szoros értelmében, megsemmisítő bírálatban részesítette,^{^[39]} az érintett szerző azonban soha sem válaszolt a bírálatra.

Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy újabban már fel sem merik vetni a magyarság eredetének újravizsgálatát, mert félnek a tudományos közvélemény elítélésétől, félnek a megbélyegzéstől és a kirekesztéstől.^{^[40]} Nemeskürty István például kiválóan látja a gondokat és tisztázatlanságokat, mégis ezt írja le: „A tudomány bebizonyította, hogy a hunok és a magyarok között nincs rokoni kapcsolat, nyelvük is különbözött.^{^[41]} A finnugor eredet kétségtelen tényének világossága a képzelet homályába száműzte Attila és Árpád két honfoglalásának ezer éven át makacsul élt hagyományát.” ^{^[42]}

Röviden összefoglalom a magyar nyelv- és történettudomány őstörténeti álláspontját, azért, hogy az olvasó képet alkothasson arról, milyen alapokon áll a magyar őstörténet.

A magyar nyelv több százezres szókincs-állományából ősi szókincsünk mindössze 4-500 szó,^{^[43]} ezeknek van megfelelőjük valamelyik finnugor nyelvben. Ez volna a száz százalékos nyelvrokonság „kikezdhetetlen alapja”. Az uráli korban (Kr. sz. előtti VI-IV. évezred) az ún. finnugor és szamojéd népek az Urál hegység környékén éltek, „ahol a nyelvcsalád tagjai többségükban ma is élnek”(!). A finnugor őshaza vagy a Volga-Káma vidékén volt, vagy a Balti-tengertől tartott egészen az Urálig, vagy az Urál és az Ob folyó között, Nyugat-Szibériában. Az „uráli korban sokszázezer négyzetkilométernyi kiterjedésű őshazában (...) nagy területen szétszórva, egymással laza érintkezésben éltek.”

Kr. sz. előtt 4000 táján „osztódott” az uráli ősnép, majd 3000 táján kettévált a finn-permi és az ugor ág. Az ugor ágból 2500 körül vált ki az „előmagyarság”, s Kr. sz. előtti 500 tájáig a nyugat-szibériai őshazában maradt. „Idővel (mikor?) a terület délebbi (hová?) részeire költözött. Itt ősiráni szomszédaik hatására tértek át a természeti gazdálkodásról a termelőire.” ^{^[44]} „Az ugor népek kettéválása... éghajlati változással magyarázható.” ^{^[45]} Kristó ugyanezt így adja elő: „Kr. sz. előtti 1000 és 500 között a korábbi steppe-övezet kezdett félsivataggá válni” s a halász-vadász obi-ugor népek „kénytelenek voltak 2-300 km-rel északabbra húzódni, hogy a megszokott klimatikus viszonyok közepette folytathassák tevékenységüket”, az előmagyarok(?) azonban megmaradtak a félsivatagban – Isten tudja csak miért tettek így? – s persze „a félsivatagi állapotok miatt(?!) életmódváltásra kényszerültek és áttértek a nomád állattartásra.” 800 és 700 táján azonban „a steppe ismét tajga lett(?), a félsivatag pedig ismét steppe”, így az obi-ugorok „a tajgában találták magukat” – meséink hippla-hopp-ja! – „és visszatértek a halász-vadász életmódhoz,^{^[46]} miután összeolvadtak a mongoloid paleoszibirid őslakossággal.” ^{^[47]} A magyarok „délre mozdultak el”, de innentől – így Kristó Gyula akadémikus – nem tudjuk mi történt velük, mert „egyszerre megszakadnak a magyarság múltjára vonatkozó nyelvi és régészeti adatok.” „A honfoglalásig nem maradt nyelvi emlék.” „Semmi támpontunk nincs arra vonatkozóan, hogy az ősmagyarok mikor és miért hagytak fel nyugat-szibériai szállásaikkal és cserélték fel... Baskíria területére.”

Zaicz Gábor adatgyűjtése szerint ez „az elvándorlás” történhetett a Kr. sz. előtti IV. században, vagy a Kr. sz. utáni IV. században (ez eddig 800 év különbség!), vagy a VI. században, vagy a VIII. században (itt az eltérés már 1200 esztendőt tesz ki!). Ezt követően „a magyarok dél, majd nyugat felé vándoroltak, egy kisebb részük azonban Magna Hungaria-ban maradt (ezek Julianus barát magyarjai). A 800-as évek közepéig a Don, a Donyec és az Azovi-tenger határolta Levediában tartózkodott a magyarság. Ezt a nézetet nem osztja Benkő Loránd.^{^[48]} Ezután eleink 840-850 táján a kazárok elől(?!) nyugatra, a Dnyeper felé vonultak (Etelköz).” ^{^[49]}

Aki 35 esztendőn keresztül búvárkodik a történelmi forrásokban, olvassa a szakirodalmat, vizsgálja a régészeti leleteket, előbb vagy utóbb rájön arra, hogy a történelmi szakmunkák és tudományos ismeretterjesztő írások nagyobb része telis-tele van hibával, félreértéssel, félremagyarázással, hemzsegnek bennük a másoktól átvett és kiollózott olyan részletek, amelyeket a szerző soha nem ellenőrzött, soha meg nem nézett eredetiben. Posztját és rangját azonban elégségesnek tartja igazsága nyomatékaként. Ez azonban nem új jelenség. Régen is így volt: „a tudós czím nálunk éppen nem a tudományos munka jutalma. Azt is csak a kegyelteknek szokták adományozni, akár tudnak valamit, akár nem.” ^{^[50]}

1989-ben, a Feltárul a múlt? c. könyvem megjelenése után döbbentem rá arra, hogy sem a jelenkor, sem a középkor meg nem érthető őstörténetünk tisztázása nélkül. De hát 1976-tól miért pártoltam el a magyar őstörténet kutatásától?^{^[51]} Elsősorban azért, mert elűztek kutatási területeimről (Somogy megyéből és a Balaton környékéről, ahol nagyszabású avar és magyar temető-ásatásokat terveztem és indítottam meg.^{^[52]}), másodjára azért, mert nem tudtam magamban feldolgozni és elfogadni, hogy népünk ősi múltjából valóban csak annyit tudnánk, amennyit az irányadó szakkönyvek elénk tárnak s az az ismeretanyag is ennyire elképesztően zavaros és ellentmondásos.

1992-ben elnyertem egy nyolc hónapos ösztöndíjat Grazba, 1993-ban pedig egy három hónapos ösztöndíjat Göttingába,^{^[53]} és valójában ekkor fogtam hozzá nagy tervem valóra váltásához. A szemem Götz László könyve^{^[54]} nyitotta fel, aki szinte felrázott szavaival: „senki sem vesz magának fáradtságot arra, hogy eredetiben utánanézzen, miket is állítottak a régiek. Pedig nem ártana, ha néha felütnének egy-egy ilyen ásatag, copfos vagy biedermeier fóliánst, mert nem egyben igen elgondolkodtató dolgokat találnánk.” ^{^[55]} S újra kézbe vettem Padányi Viktor könyvét^{^[56]} is, most már előítéletek nélkül. Ekkor úgy döntöttem, hogy erőm és képességeim szerint a kezdetekhez kell visszatérni és onnan elindulni, mégpedig az eredeti műveket tanulmányozva.

l993 nyarán, a kutatás lázában, közzé tettem első eredményeim rövidített összesítését,^{^[57]} azzal a céllal, hogy felkeltsem a figyelmet. A szakma azonban a legcsekélyebb figyelemre sem méltatta a cikkemet. Egy esztendő múlva Pete György vállalkozott arra, hogy ugyanezt a tanulmányt (sajnos, a hibák kijavítása nélkül!) megjelenteti a szombathelyi Életünk-ben,^{^[58]} a következő megjegyzés közlése mellett: „Bakay szenvedélyes, elfogultságait vállaló írása lényegében azt célozza: szabaduljunk meg korábbi századok elméletileg mára már sokban túlhaladott képzeteitől, tabuitól, s friss szemmel, az ismert tények újraértelmezésével keressünk egy új modellehetőséget, amelyben semmi igazsága nem semmisül meg a finnugor nyelvi kapcsolatoknak, s talán megnyugtatóan helyére kerül sok minden, ami eddig – mert nem felelt meg a finnugor elmélet szabta kritériumoknak – figyelmen kívül hagyattatott.” ^{^[59]}

Erre a közlésre már muszáj volt válaszolni. Négy hónap múlva ugyanezen folyóirat hasábjain napvilágot látott a „cáfolat”.^{^[60]} Az adott helyen erre mindig hivatkozom majd, mert eléggé tanulságos. Ugyanakkor azt is tudatnom kell, hogy három esztendő múltán a szerkesztőség megtagadta korábbi elveit és visszatért a hagyományos és elfogadott finnugor tanok közléséhez és tőlem többé már nem kért tanulmányt.^{^[61]}

Pusztay János az idézett bírálatában kijelenti, hogy a tudományt politikai indítékok nem befolyásolhatják, majd kilenc sorral alább leszögezi: egy nép eredete tudományos és politikai kérdés.^{^[62]} Úgy véli, számomra megdöbbentő szillogizmussal, hogy az őstörténeti kutatások „igen könnyen elvezethetnek... a rasszizmushoz. Kimondva vagy kimondatlanul, de megfogalmazódnak a nép-, illetve a nyelveredet kapcsán a különbségek az egyes népek, egyes kultúrák között, és így teljesen tudománytalan módon magasabb, illetve alacsonyabb rendű népekről beszélnek.”

Aki tehát mást merészel állítani vagy kutatni, mint a finnugor származás-elmélet hirdetői, az már félig-meddig rasszista és teljes egészében tudománytalan!

Ilyen „elfogulatlan és tárgyilagos” magyar tudósok írják a történelmünket, akik még azt is kijelentik, a nyelvrokonság csak a szakemberek számára igazolható, a nyelvészetben nem járatosak számára nem, tehát a finnugor nyelvészeken kívül senki ne közelítsen e kérdéskörhöz, mivel csakis „délibábos és tudománytalan fantáziálgatás” lehet az eredmény. A finnugor nyelvész a magyar őstörténetkutatás egyedül hivatott képviselője, aki az „örök igazságok” birtokában tudja például, hogy a nyelvek nyelvcsaládokba tartoznak. „Az, hogy egy nyelv melyik nyelvcsaládba tartozik, nem értékítélet, hanem tudományos tény”.^{^[63]}

Egyelőre tekintsünk el attól, hogy a legújabb nyelvészeti kutatások hogyan vélekednek a nyelvcsaládokról, az ún. nyelvcsaládfa-képzelményekről, az alapnyelvről, a szabályos hang megfelelésekről s most még azzal se foglalkozzunk, vajon miért „tudománytalan” Götz László fejtegetése,^{^[64]} inkább arra figyeljünk, mekkorát változott, ha úgy tetszik „fejlődött” Pusztay János három esztendő alatt. 1994-ben az alapnyelv még „kiinduló állapot” volt, amelyet „a szakember csak retrospektív módon nyilváníthat alapnyelvnek”, 1997-ben viszont „pusztán rekonstrukciók révén megalkotott hipotetikus posztulátum”-nak mondja, amelyről semmilyen ismeretanyaggal nem rendelkezünk, „csupán feltevéseink lehetnek”.^{^[65]} Már azt is elismeri, hogy a családfa-elméleten kívül „vannak más hipotetikus (miért, a finnugor nem az?) modellek is”. Az alapnyelv és az őshaza, szorosan összefügg egymással, azaz az egy nyelvcsaládba tartózó (kitalált) ősnép lakta a (feltételezett és kikövetkeztetett) őshazát. De – folytatja a szerzőnk 1997-ben – már „nem számolunk egységes őshazával sem, sokkal valószínűbbnek ítéljük meg az ún. őshaza-lánc(?) meglétét..., amely a Baltikumtól Nyugat-Szibériáig(?!) tartott.” ^{^[66]}

Lényegében ezt az ötletet felvetette már 1994-ben is s akkor sem volt eredeti, hiszen például László Gyula elmélete is erre épült 1961-ben.^{^[67]} A módosításra azért volt szükség, mert az elmúlt harminc évben a finnek^{^[68]} egyre határozottabban elutasították az ún. bevándorlás-elméletet és síkraszálltak amellett, hogy az ősfinnek sokezer év óta (9000 éve!) laknak mai hazájukban, tehát folyamatosan lakják földjüket.^{^[69]} Kyösti Julku ezt így fogalmazta meg: „A dogmatikus felfogás szerint őseink Kr. u. 100-800 között vándoroltak be Észtországból Finnország területére. Ez a nézet nem helytálló, és csupán egy hipotézis volt. Miután elég hosszú időn át ismételték, feledésbe merült, hogy csak egy hipotézisről van szó, s magától értetődő igazságként kezelték.” ^{^[70]} „A hagyományos felfogás a közös uráli őshazáról és a Volga menti finnugor őshazáról szóló (ugyancsak) hipotézis... a dogmatikus felfogások, amelyek röviddel ezelőtt a nyelvészetben uralkodtak, lassanként megváltoznak.” A nyelvészek ekkor „találták ki” az őshaza-láncot, de ezek ez engedmények többé nem elegendőek!^{^[71]}

Így hiába okoskodja ki Pusztay János, hogy a finnugorok „középső csoportja” lenne valahol a Baltikum és az Urál-hegység között. Ebbe nagy valószínűség szerint a mai permi nyelvek és a cseremisz tartozik, továbbá elképzelhetők olyan ‘kóbor’ népcsoportok (én a lappokat tudom ilyennek elképzelni), amelyek összekötő szerepet is játszhattak ...hol ide, hol oda csapódva..., K. Julku ugyanis a finn és a lapp népet egy nációnak tekinti! „Az ún. keleti csoport, folytatja Pusztay, valószínűleg kb. azon a területen lehett honos, ahová a ma még többé-kevésbé érvényes és elfogadott őshazaelmélet szerint az egységesnek vélt uráli őshazát rekonstruálják...” ^{^[72]} Pusztay János, noha kijelenti: nem kíván az én cikkemmel foglalkozni, hosszan taglal olyan kérdéseket, amelyekről én nem írtam,^{^[73]} így a német-ellenességről, a zsidó-ellenességről(!) és a bolsevik-ellenességről, úgy tüntetve fel, mintha – sejtelmesen – a magyar-zsidó szembenállás napirenden tartása lett volna a célom.^{^[74]} Amint az alábbiakból talán kitűnik, egyáltalán nem erről volt szó. De más érvek hiányában nagyon is jól jött mind Pusztay Jánosnak, mind a másik bírálómnak, Láng Gusztávnak^{^[75]} a zsidó-kártya kijátszása,^{^[76]} hiszen ezzel eleve a „szélsőségesek” közé lehet lökni a szerzőt. Holott, valójában, 1993-ban is és most is csak azért tüntettem fel Szinnyei József hivatalos életrajzi adatai(!) alapján,^{^[77]} hogy ki kicsoda, mert egyáltalán nem közömbös, kik élezték ki az őstörténeti vitát s ehhez mikor fogtak hozzá?

Sed ne auctoritate, nisi id potius
experimentum sit!^{^[78]}

A finnugor kézikönyvek vagy a nagyközönségnek szánt összefoglalások általában igen előkelő helyen említik meg, hogy a vogulok és az osztyákok, valamint a magyarok rokonságát már a XV. században észrevették, hiszen e rokonságot
„Aeneas Sylvius Piccolomini 1458-ban elkészült Cosmographia c. munkája újságolja már”.^{^[79]} Az egyetemi hallgatók számára készített egyetemi jegyzet szerint, amelyet 60 szerző készített és a szerkesztést Hajdú Péter, Kristó Gyula és Róna-Tas András vállalta magára, Aeneas Sylvius Piccolomininek 1457/58-ban „készült el kompilációja, az Asia (más néven Cosmographia vagy Historia rerum ubique gestarum)”, amelyben „egy oroszországi útról hazatért veronai kereskedőre hivatkozva... azt írja, hogy az utazók a Tanais forrásán túl magyarul beszélő, magyar szokásokat tartó pogány népet találtak.” ^{^[80]} Azt mondhatnók, jelentéktelen, pici adatról van szó, mégis érdemes nagyon alaposan elemezni ezt a kijelentést, mivel így (is) fény derül a kutatók munkamódszerére és főleg a megbízhatóságára.

Aeneas Sylvius Piccolomini (1405-1464), aki 1458. augusztus 18-tól II. Pius néven pápa lett, egyetlen olyan művet sem írt, amelynek a címe Cosmographia lett volna! Életében nagy művei nem is jelentek meg.^{^[81]} Számos nagy könyvében korábbi szerzők munkáit kivonatolta vagy másolta, ám egyetlen művében sem szerepel soha az a Zsirai Miklós által már 1930-ban közismertté tett „adat”, hogy ti. „Asiatici Hungari”, azaz ázsiai magyarok a vogulokkal és az osztyákokkal volnának azonosak, mégpedig „kétségtelenül”.^{^[82]} Bár Zsirai a Finnugor rokonságunk c. munkájában hosszasabban idéz latin forrásszövegeket,^{^[83]} mégis úgy tűnik eredeti forrásokat kevésbé használt. II. Pius egyik legkorábban megjelent könyvében^{^[84]} szerepel az a hely, amelyre Zsirai is hivatkozik, mégpedig a könyv XXIX. fejezete. Szó nincs itt arról, hogy ez az egész fejezet „az ugorságnak van szentelve”,^{^[85]} ellenben szó van az ázsiai szkítákról, az ő kegyetlenkedéseikről és ocsmányságukról. „Szkíthia, ahonnan Atilla és hasonlóképpen a magyarok is származnak, mert a magyarok is szkíták, amiképpen azok magyar nyelven beszélnek.” ^{^[86]} Majd így folytatja: „az ázsiai Szkítiából vonultak Európába a húnok, azok a vad népek, akikről Jordanes és mások is azt állítják, hogy boszorkányoktól és démonoktól születtek, s akik minden barbár népet leigáztak a Tanais és a Duna között.” ^{^[87]} Majd Heticus Philosophusra hivatkozva közli, hogy a szkíták is turkok, mégpedig azok legocsmányabb nemzete.^{^[88]} És hogy ne legyen félreértés, Ottó freisingi püspökre támaszkodva utal a frank Pipinnek az avarokkal megvívott legkegyetlenebb háborújára, akik hatszáz esztendővel később ugyancsak a Káspi-kapun törtek be Európába.^{^[89]} Nicolaus
Segundin, aki a görög és latin tudományoknak igen nagy szakértője,^{^[90]} írásban nyilatkozott II. Piusnak a turkokról és az ázsiai szkítákról.^{^[91]} II. Pius pápának kortársa volt Thuróczy János (1435–1489?), Antonio Bonfini (1427–1501) és Petrus Ransanus (1428–1492) is. Thuróczy János Magyar krónikája ^{^[92]} 1486-ban ^{^[93]} jelent meg, Ransanus műve^{^[94]} 1490-ben lett befejezve, Bonfininál az utolsó tárgyalt esemény időpontja 1496. Érdemes tehát beleolvasni ezen művekbe is, mielőtt folytatnánk II. Pius pápa kitételeinek vizsgálatát, mivel nyilvánvalóan mindhárman ismerték II. Pius munkáját, noha nem nyomtatott formában! Thuróczy például szóról-szóra ugyanúgy ismerteti Heticust (Éthikósz), Segundinust (Secundinus) és freisingi Ottót, de meg is mondja: használta Pius pápa Történelmét.^{^[95]} Bonfini azonban az egyetlen, aki szembeszegül Aeneas Sylviussal, aki a következőket állította: „Azt tartják, hogy a magyarok, akik a Duna partjain laknak, a szkíták nemzetségéből valók, nem mintha a hunoktól származnának, amit egyesek a szavak rokonsága miatt hittek, hanem másfajta magyaroktól, akikről Jordanes is megemlékezik.” ^{^[96]}

Antonio Bonfini a következőket írta le: „A magyarok ugyanis a hunoktól, a hunok a leucusoktól vagyis a szkíták közül származó ázsiai albánoktól (alba: fehér hun, azaz heftalita!) vették az eredetüket... Pius pápa visszautasítja ezt a nézetet, nem tudom milyen meggondolásból, hacsak nem azért, mert kitűnő látnok lévén előre tudta, hogy azokat az alemannokat, akiket oly nagyon és méltán kedvelt, a magyarok nemsokára könnyedén meg fogják hódítani, és nem vette jónéven, hogy ezeknek valamiféle nemes eredet jusson. Procopius azt hagyományozta, hogy a húnok az ephtaliták nemzetségéből valók, akiket leucusoknak, azaz albusoknak is nevez...” ^{^[97]}

Petrus Ransanus sokkal óvatosabban fogalmazott, bár világossá tette, hogy a magyar hagyományokat hitelesnek véli: „A magyarok mindenesetre dicsekedhetnek azzal, hogy elérték, amit a hunok azelőtt sehogysem tudtak, ők ugyanis nem tudták kieszközölni, hogy uralmuk idején az ősrégi Pannónia nevet a nép emlékezetéből kitöröljék. Jól tudom, hogy egy bizonyos történetíró szerint semmi különbség sincs a hun és hungar elnevezés között, hanem azt a nemzetet latin néven hungarnak, saját nyelvén pedig hol magyarnak, hol hunnak hívják. Én magam erről a dologról nem mernék vitatkozni, nehogy úgy tűnjék, hogy szembeszegülök a saját nemzetük történetét megíró magyarokkal... semmiképpen sem bocsátkozom vitába azokkal, akik másként gondolkodnak, kiváltképp a magyarokkal, akikről el kell hinnünk, hogy sokkal hitelesebben ismerik övéik történetét, mint én vagy bárki más, aki hazájuktól és nemzetüktől idegen.” ^{^[98]}

Bonfini keményen rápirít a pápára: „ez a szentséges atya... nem nézte jó szemmel, hogy a Szkítiából származó magyarok, akik az ausztriaiakat súlyos vereséggel és csapással sújtották, és alighanem sújtani fogják megint, ily nagy dicsőséggel ékeskedő ősöket kapnak.” ^{^[99]}

Már itt megjegyzem, mennyire tisztán látták száz évvel ezelőtt a finnugrizmus veszélyeit s mennyire élesen fogalmazott például a Századok c. folyóirat szerkesztője, Szilágyi Sándor éppen a fent idézett Procopius-féle adatokkal kapcsolatban: „...Hunfalvy végzetes tévedését az ő finn-ugor elméletével Procopius fenti adatának lekicsinyléséből származtatjuk... Nagy és végzetes tévedés rejlik abban, hogy Hunfalvy nagy tekintélye súlyával Procopius eme megbecsülhetetlen adatát kirekesztette és elértéktelenítette.” ^{^[100]}

De hogyan tették a finnugristák II. Pius leírását az obi-ugor-magyar rokonság „szenzációs elbeszélésévé”?^{^[101]} Úgy, hogy a teljes szövegrészt nem közölték, hanem csak kiragadtak részeket. Így tett Zsirai Miklós főművében, ahol jónéhány sort egyszerűen kihagyott, többek között azt a részt is, ahol II. Pius arról szólt, hogy Jordanes idejében, aki Justinianus császár korában élt, Pannónia még nem volt a magyaroké. Sokkal a hunok, a gótok és a langobardok után jöttek a magyarok a Dunához, kijővén Szkítiából, elűzvén a korábban itt lakókat.^{^[102]} Zsirai a bevezető mondat után nyomban ezt a részt idézi:^{^[103]} „A mi veronaink, akit fentebb említettünk, a Tanais eredetéhez érkezett meg, és az ázsiai Szkítiában, nem messze a Tanaistól olyan népek szálláshelyei vannak, akiknek a nyelve megegyezik a Pannóniában lakó magyarokéval.” ^{^[104]}

A finnugristák a forrásközlést itt, általában, befejezik és levonják a „kétségtelen” tanulságokat. Noha a forrás egyetlen utalást sem tartalmaz a vogulokra és az osztyákokra, Zsirai Miklós az ázsiai szkítákat nemes egyszerűséggel vogulnak és osztyáknak nevezi! „Aeneas Sylvius nem említi ugyan a Jugria szót, de kétségtelen(??), hogy az Asiatici Hungari néven említett nép a vogulokkal és az osztyákokkal azonos(?), és az Asiatica Scythia-ja az obi-ugor földre is értődött(?). Örök érdeme(?!) Aeneas Sylviusnak, hogy fölfedezi, szabatosabban, elsőnek említi a magyar és az obi-ugor nyelvek rokonságát, de a szenzáció erejével ható (sic!) rokonításon és az „ázsiai magyarok” pogányságának, műveletelenségének hangsúlyozásán kívül szinte semmi lényeges adatot nem közöl.” ^{^[105]}

II. Piusnak ezt a híradását megemlíti Thuróczy János: „II. Pius mondja, hogy beszélt egy veronai származású emberrel, aki éppen napjainkban (az 1480-as évek!) átkutatta Szkítia vidékét, és azt beszélte, hogy az ázsiai Szkítiában, ott ahol a Tanais folyó ered, a Pannóniában lakó magyarokkal egy és ugyanazon nyelvet beszélő emberre bukkant.” ^{^[106]}

Bonfini, amikor elmondja, mi mindent hordott össze a hunokról Jordanes, így fogalmazott: „Jordanis a vele ellenséges nemzetről, nem tudom, miféle szörnyűségeket hord össze, amelyeket a legtöbb évkönyvíró is elhisz, és vele együtt halandzsázik ...Pius pápa, szerintem igen nagy tudós, akit ugyanolyan érzelmek vezérelnek, mint Jordanist, nem hiszi, amit minden történetíró állít, hogy a magyarok a hunoktól erednének, azt írja, hogy a magyarokat és a szkítákat a nyestbőr-kereskedés tette ismertté. Ez a szentséges atya tanúságra hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Tanais forrásánál járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk, szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről, követeket és kutatókat küldött oda, hogy a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól meglehetősen elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul.”^{^[107]}

A finnugristák sem Petrus Ransanus, sem Antonio Bonfini megjegyzéseit nem vették figyelembe, sőt azt sem vizsgálták meg, egyáltalán ki lehetett ez a verónai szerzetes és miről írt még II. Pius? A Pius pápa elmondja, hogy „a Szent Ferenc rendből több istenfélő, a szentségekben és a tudományokban járatos tanító férfiú el akart menni hozzájuk (ti. az ázsiai magyarokhoz), mivel tudták a nyelvüket, azért, hogy Krisztus szent evangéliumát hirdessék, ám ezt megtiltotta az az „úr”, (fejedelem?), akit Moszkva jelölt ki s aki a görög hitetlenség szennyében leleldzett és rossz néven vette, hogy az ázsiai magyarokat a latin egyházhoz kössük és a mi szertartásainkhoz szoktassuk.”^{^[108]}

Zsirai Miklós a továbbiakban is „természetes egyszerűséggel” azonosítja az ázsiai magyarokat a vogulokkal és az osztyákokkal, így fogalmazva: „Aeneas Sylvius olyan fontosnak tartotta ezt a magyarok és az ázsiai szkíták (vogulok-osztjákok) közti rokonságra és nyelvi azonosságra vonatkozó észrevételt, hogy a Commentarii c. önéletrajzában is megismételte.”^{^[109]}

II. Pius főművében (1435, 1462/63)^{^[110]} valójában ezt írta: „Egyesek Magyarországot Hunnariának mondják, a magyarokat pedig a hunoktól származóknak gondolják, mintha a hunok maradékai a mi korunkig megmaradtak volna? Tudomásunk szerint a Tanaison túl, annak forrásvidékétől nem messze, az Ázsiai Szkítiában mindmáig megtalálható egy nép, amelyet magyarnak neveznek, és akiknek a beszéde semmiben sem különbözik a Duna mentén lakó magyarokétól. Azok őseinek mondják magukat, isteneiket barbár módon tisztelik, bálványokat imádnak, barbár szokásaik vannak és csaknem vadak módjára élnek.” ^{^[111]}

Ezután elmondja, hogy IV. Jenő pápa (1431–1437), akinek szándéka volt Krisztus hitének terjesztése,^{^[112]} a Magyarországból hozzá küldött istenfélő férfiakat kívánta útnak indítani keletre, ám ez az utazás nem valósulhatott meg, mert a közbenső, átvonulási területen lakó rutének (ti. oroszok), akik Istennek görög szokás szerint áldoznak, ezt megtiltották. A keleti magyarok inkább maradjanak meg a bálványimádás tévelygésében, mintsem a római egyház rítusának ajánlják magukat.^{^[113]} Zsirai nyomban Thuróczy krónikájára hivatkozik, mondván: „Az az újdonság, hogy Jugria^{^[114]} a magyarok őshazája(?), Jugria voguljai-osztjákjai(?) a délnyugatra költözött magyarok visszamaradt testvérei(?), a XV. századvég és a XVI. század földrajzi és történeti irodalmának elmaradhatatlan kellékévé, közhelyévé vált. Magyarországi visszhangját Turóczi krónikájában (1488) halljuk először.”

Thuróczy János megemlíti ugyan Pius pápa történetét, ám Szkítiáról, a Tanais forrásvidékéről beszél, ahol ugyanazon nyelvet beszélők élnek. Többet nem mond.

II. Pius pápa műveit úgy írta, hogy mások munkáiból „kivonatolt”, magyarán összeollózta az anyagát korábbi szerzők közléseiből, általában a legcsekélyebb kritikai rostálás nélkül. Erre jó példa a „mi veronaink” kifejezése is. Munkáiban csaknem mindig Pliniust nevezi Veronensis-nek, mivel C. Plinius Secundus Kr. sz. előtti 20-ban Veronában született.^{^[115]} Műve elején utal arra is, hogy „a mi veronaink” kifejezés Caius Iulius Solinus egyik követőjére vonatkozhat. Solinus ugyanis csaknem teljes egészében Pliniust követi.^{^[116]}

1993-ban, amikor e könyv ezen fejezetéből egy részt hamarjában közzétettem, még a hagyományos írógép állt csak a rendelkezésemre, mivel azonban 1992 szeptemberétől lényegében 1993 decemberéig Grácban és Göttingában dolgozhattam, a tisztázati gépelést egy gépírónő végezte el, bizony, sok hibával s ami ennél is súlyosabb vétségem, a leadott nyomdai anyagot nem néztem át. Eredeti szövegemben a „mi veronaink”-at Pseudo-Solinusnak neveztem el,^{^[117]} a gépelt példányon azonban a pszeudo szó mindenütt kimaradt, így teljesen összemosódott a Kr. sz. utáni III. században élt Caius Iulius Solinus^{^[118]} és a Pseudo-Solinus személye. Nagy a valószínűsége annak, hogy ez a bizonyos ál-Solinus valójában azonos volt Iulius Pomponius Sabinus-szal, aki a XV. században Oroszországtól északra, a Jeges-tenger melletti ugari vagy ugri népre bukkant^{^[119]} s akinek fő műve^{^[120]} 1480 táján elkészült.^{^[121]} Mindez azonban nem változtat azon a goromba hibán, amely mind a Hunnia-ban,^{^[122]} mind az utánközlő Életünk-ben^{^[123]} olvasható, hogy ti. C. I. Solinus kortársa volt II. Piusnak! Tudományos életünkre eléggé jellemző, hogy amikor megjelentek a tanulmányom kritikái,^{^[124]} senki sem vette észre ezt az igen durva hibát. Majd látni fogjuk, nem kivételről van szó. A kutatók, általában, sokkal felületesebbek, mint elvárható volna.

Először vizsgáljuk meg, ki volt C. I. Solinus? II. Pius is elmondja, hogy Indiától Hispániáig körülutazta a Földet^{^[125]} és bár általánosan használták műveit kézi másolásban és nyomtatásban,^{^[126]} csak az utazó szemével nézte a világot, leírásaiban viszont döntő mértékben a Kr. sz. utáni I. században élt C. Plinius Secundust és Pomponius Mela-t kivonatolta.^{^[127]} 70 fejezetből álló főművéből minket különösen Szkítia (caput 12-19.) érint, valamint Armenia, Média, Hyrcania, Szogdiana, Parthia leírása. Mivel Melat és Pliniust kivonatolta és másolta, ezért már a későközépkorban „Plinius majmának” nevezték.^{^[128]} Solinus tehát jóformán semmi újat nem alkotott. Kérdéses persze, helyes volt-e Pseudo-Solinusnak neveznem a veronai szerzetest, aki – Moravcsik Gyula szerint^{^[129]} – 1447 előtt járt Oroszországban. Elméletileg Pomponius Sabinus (alias Latus) vagy a firenzei Paolo Toscanelli (1397–1482) is azonos lehet a veronaival.

Pomponius Mela műveinek középkori kiadásai végre fényt vetettek arra is, honnan vették a kompilátorok II. Pius fő művének Cosmographia elnevezését? P. Mela művének címe ez,^{^[130]} amelyet C. I. Solinus magyarázatokkal látott el.^{^[131]} Sem Plinius, sem Mela, sem Solinus nem ismerte a hungarusokat, ők csak Szkítiáról tudtak, arról is csak közhelyeket.^{^[132]}

Az azonban bizonyosnak látszik, hogy C. I. Solinus járhatott a Tanais (Don) forrásvidékén, az viszont, hogy Pseudo-Solinus, azaz az ún. veronai szerzetes járt-e ott, kérdéses. Mindenesetre a XV. században Georgiósz Gemisztósz Plethon görög filozófus és humanista az alábbi megjegyzéseket fűzte Sztrabon Geographicon-jához: „úgy értesültünk, hogy Szarmatiatól északra... az északi óceán egyik öblébe... ömlik egy nagy folyó, a Dvína, amelynek forrásaitól a Tanais (Don) forrásáig húzott vonallal lehet Európát Ázsiától elhatárolni... Az öböl környékén ... lakik egy nyomorúságos nép, amelyet permieknek neveznek, akik csupán vadászatból élnek. Úgy értesültünk, hogy ugyanott, ezektől keletebbre és kissé délebbre más nyomorúságos népek is vannak, amelyeket mordiváknak és mecsoráknak neveznek, s amelyek többnyire hallal táplálkoznak ama tavakból, amelyek körül laknak s ahonnan kiindulván a Káspi-tengerbe ömlő Ra (Volga) folyó keletről jövő ága felé folyik.”

Laonikósz Chalkokondylesz pedig még azt jegyezte fel: „A permiek a szarmaták fölötti északi területen laknak, határosak a szarmatákkal, és a szarmaták ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a permiek.”^{^[133]}

Mindebből világosan kitűnik, hogy II. Pius adatait a vogul-osztyák és a magyar nép rokonságát illetően egyáltalán nem lehet felhasználni, hiszen Plethon sem „ázsiai magyarokat” mond, hanem permieket, mordvinokat és mescserákat.

Másrészt az is tény, hogy a középkorban a nyugati szerzők is tudtak arról, hogy két Magyarország volt: az egyik Európában, a másik Ázsiában. Ők természetesen Szkítiát írtak,^{^[134]} de némelykor Hungaria-t is.^{^[135]} Nem kétséges, hogy szkíták alatt magyarokat értettek, erre mutatnak II. Pius szavai a székelyekről: igazi szkítáknak mondják ezeket a magyarokat, akiknek jámbor ősei az Ó-Magyarországból jöttek el.^{^[136]} Ezt a bizonyos másik Magyarországot már II. Pius Juharia-nak is nevezi, amiért Otrokócsi Fóris Ferenc^{^[137]} bírálja Aeneas Sylviust.^{^[138]} Akárki volt is „a mi veronaink”: kereskedő, szerzetes vagy közelebbről nem ismert személy,^{^[139]} a Tanais (Don) mentén a XV. században semmiképpen sem találkozhatott a vogulokkal és az osztyákokkal, akik – némelyek szerint csak a legújabb időkben,^{^[140]} mások szerint 1300 tájától^{^[141]} – már az Urál hegység keleti oldalán laktak.^{^[142]} Amennyiben II. Pius pápa, és nyomában az ő munkáit kivonatolók megbízható adatot jegyeztek fel,^{^[143]} az csakis a Julianus-féle baskíriai magyarokra vonatkozhat, amint erre már sok évtizeddel ezelőtt kitűnően rámutatott Bendefy László: „ezt a forrást tehát ki kell emelnünk a Jugra-irodalomból és odahelyezni, ahová való: a Baskíriára vonatkozó kútfők közé.”^{^[144]}

Akik azonban vaknak teszik magukat, hamarosan valóban nem is látnak!

Jugria

Több, mint hat évtizede a finnugristák egyik fontos őstörténeti bizonyítékként taglalják Jugriát, amely szinte meghatározza a magyar őshaza helyét is. Maga a tudományos ötlet Mathias Miechovius krakkói kanonok műve^{^[145]} alapján, Hunfalvy Páltól^{^[146]} származik, aki – C. Lehrberg nyomán^{^[147]} – az ugor, jugor, Ugra, Jugra neveket azonosnak véve, Jugriát a vogulok és osztyákok szibériai földjével azonosította, erőteljesen hivatkozva egy XVI. századi „szemtanúra”, Sigismundus von Herbersteinre (1486–1553),^{^[148]} Miksa és V. Károly német császárok és I. Ferdinánd magyar király moszkvai követére, aki – úgymond – 1516-ban, majd 1529-ben felfedezte Jugaria-t vagy Juharia-t, ahonnan a magyarok származnak, és ahol még magyarul beszélnek.

A Kézai krónikájában olvasható regnum Jorianorumból „erőnek erejével Jugor-országot akar csinálni... Hunfalvy úr szemében ez a Joriana nagy találmány, és ezért az után kellett látnia, hogy ennek a Jugriával való azonosságát bebizonyíthassa.” ^{^[149]}

Miechoviust magyar kortársai nem fogadták lelkesen, Szamosközy István például ezt írta róla: „A magyarok ázsiai hazájáról eddig senki sem mert pört támasztani, mint kevésbé vitás dologról, Mathias Miechovon kívül, aki ...a magyar nemzet eredetét könnyelmű vakmerőséggel az északi tájaknak nem tudom micsoda zugaiba taszította be.” ^{^[150]}

Vásáry István e kérdéskört röviden így foglalta össze: „...a magyarok ősi lakhelyeit Jugriában vélték megtalálni. Ennek az új elméletnek az alapja pedig megint egy népetimológiás összekapcsolás volt. A Jugria-elmélet a 15. század végén keletkezett s virágzását a 16-17. században érte el. Ez az elmélet az ősi magyarokat összekötötte Jugria lakóival (Jugria az orosz Jugra területnév latinosított formája), mely terület az Észak-Urál nyugati és keleti lejtőin terül el.” ^{^[151]} „A magyar nyelv eredeti fészkét a régi Ugor-országnak vagy Juharia-nak, Jugoriának déli határaira kell tenni. Ugor, Jugor ország a Nagy Iván (Mátyás királyunk kortársa) általi hódítása előtt 16000 c mrfd területű volt, a szélesség 56°-67° között.” ^{^[152]} Hunfalvyt követve, Zsirai Miklós fújta fel a kis léggömböt óriási hőlégbalonná, amely bár manapság egyre több lyukat kap, még létezik. Manapság a Jugra névvel a Hérodotosznál említett jürkákat már nem kapcsolják össze,^{^[153]} őket legújabban a szamojédok valamilyen rokonainak vélik,^{^[154]} illetve magyarok elődei is lehetnek(!?),^{^[155]} de azért érdemes Herberstein könyvét is alaposan feldolgozni, mert nagyszámú hamisságra derül fény.

Hunfalvy Pál egy Bázelban kinyomtatott 1554. évi második kiadásra hivatkozik,^{^[156]} amelyet átvett gr. Kuun Géza is.^{^[157]} Ez a könyv Hajdú Péternél már 1549-es kiadási évvel szerepel,^{^[158]} persze Zsirai nyomán. Zsirai Miklós adatai itt is pontatlanok, csak zengzetes fogalmazásai tündökölnek: „(S. Herberstein) szeretett volna a közvéleménybe felszívódó (vajon a XVI. századi magyar királyság közvéleményére gondolhatott a szerző?) ugor rokonítás végére járni. Aggályoskodás nélkül(?) tanítja ő is, hogy a magyarok Jugriából költöztek le Pannóniába.” ^{^[159]} Ezt már 1850-ben „egészen hibás hypthesis”-nek nevezte Wenzel Gusztáv.^{^[160]}

Herberstein első követségi utazása valójában 1517-ben volt, és önéletírsában csak annyit mond, hogy a „Jugritzek” Permiában magyarok lennének.^{^[161]} Utazásairól, életében, részletes beszámoló nem jelent meg! Először Bécsben nyomatták ki 1557-ben úti beszámolóját, amelynek tartalmát tulajdonképpen a könyv címoldala jelzi: Moszkva, a főváros. S. von Herberstein, etc. utazásai. A moszkvai kormányzóság és az azzal határos területek leírása s annak megmutatása, hogy ott miben hisznek, félig tőlünk eltérően, s hogyan fogadják és tartják a nagyköveteket és követeket, valamint a két különböző moszkvai utazásról.^{^[162]}

Ebben a nagyalakú, oldalszámok nélküli könyvben a magyarokról nem esik szó. Annál inkább szó esik az 1563-ban, Bázelban megjelent könyvben, amelynek címoldala felér a tartalomjegyzékkel: A moszkvaiak csodálatos története, amely bemutatja a nagy Oroszországot, Moszkva fővárossal és más nevezetes környező fejedelemségekkel együtt, a vallásokat, a furcsa szokásokat és a moszkvai rettenetes nagyfejedelem eredetét, férfias cselekedeteit, hatalmát, országrendjét azért, hogy megértsék mindazt, ami eddig nálunk, a német nemzetnél ismeretlen volt.^{^[163]} A bevezetés után egy kétoldalas térkép található ezzel a felirattal: Moscovia Sigismundi Liberi Baronis in Herberstein, Neiperg et Gutenhag, anno MDXLIX. A térképen az Urál hegységtől és az Ob folyótól keletre olvasható: Iuhra inde ungarorum origo, azaz: Juhria, ahonnan a magyarok erednek. A következő kétoldalas térképen az Oby Fluss mellé ez van írva: Iugra, unde Hvngari, Ivgritzi populi, alatta pedig: Grustinczi populi.

Ezek a térképek azért érdekesek, mert a könyv szövegében Jugriát a szerző nem az Ob folyótól keletre helyezte! Besenyő Sándor kimutatta, hogy Herberstein politikai-diplomáciai okból Jugriát szándékosan helyezte az Ob-vidéki senki-földjére.^{^[164]} Éspedig azért, hogy az orosz cár ne hivatkozhasson arra, hogy a magyarok hajdan az orosz fejedelmek alattvalói voltak. Ez a következtetés vitatható, azok a megjegyzések azonban, amelyeket Besenyő Sándor a sztárolt finnugrista Zsirai Miklósról tesz, elgondolkoztatók. Bőbeszédűnek és igen gyenge színvonalon írónak tartja őt, aki a „Jugria-kérdést lehető legteljesebben elhomályosította”, mivel a tudatosan hamisító Herbersteinre és Lehrbergre támaszkodik s lépten-nyomon elárulja, hogy „teljesen járatlan e kérdést illetően”. Ugyanakkor az állításai ellen szólókat (pl. Witsent) gúnyolódva leszólja. Erről mondja Besenyő: „Csodálkozni kell azon, hogyan írhatott le ily sorokat egy magyar egyetemi tanár!” Sigismundus Herberstein tehát, aki Zsirai Miklós szerint „tovább szőtte az érdekes szálakat”,^{^[165]} azt állítja, bár az 1549-es jelzetű térképén nem ezt ábrázolja, hogy Jugria (Jugaria) a Pecsora és az Ob folyók között terült el.^{^[166]}

Besenyő Sándor meggyőzően bizonyítja, hogy a finnugristák nemcsak abban tévedtek és állítottak hamisat, hogy az Ungaria és a Jugria szavak azonos jelentésűek,^{^[167]} hanem Jugria földrajzi fekvését illetően is, mivel egészében téves Jugria Szibériába helyezése. Jugria döntően mindig az Urál nyugati (európai) oldalán feküdt. Herberstein, akinek könyvét Bázelben másodjára is kiadták 1567-ben,^{^[168]} napjainkban is elsőrendű fontosságú forrásnak számít, ezért érdemes és szükséges állításainak utána nézni.^{^[169]} Olvassuk tehát S. Herberstein szövegét: „Jugaria fekvése az előbb leírt országok révén eléggé ismert. Az oroszok ezt (ti. Jugaria-t) h-val ejtik: Juhra s az itteni népeket juhriceknek nevezik. Ez a Juharia, ahonnan a magyarok korábban kivonultak(?) és meghódították Pannónia országát, vagyis Magyarországot és sok más tájat Európában, elfoglalták azokat, Atilla fejedelmükkel együtt. Amikor először voltam követ Moszkvában és beszélgetésbe elegyedtem egy Georgius nevű emberrel, ugyanis így hívták a kicsit, aki Görögországban született, ez (az ember) egészen komolyan azt mesélte, mégpedig azért, hogy nagyfejedelmének az igazságosságát és a litván nagyfejedelemséghez, valamint a lengyel királysághoz fűződő jogigényét ismertesse, hogy a nagyfejedelem juhárjai és azok ősei sok idővel azelőtt Moszkvában laktak s a Meótiszi mocsarakhoz leereszkedtek, majd ezután meghódították Pannónia országát a Dunánál s ő utánuk magyaroknak neveztetnek. Ezt csak úgy akartam jelezni, ahogyan hallottam! Azt mondják, hogy a juhároknak mind a mai napig egy a nyelvük a magyarokkal, de ezt nem tudom, hogy így van-e vagy sem! S bár szorgalmasan kutattam azután, de nem jött senki abból az országból, akivel a szolgám(!), aki a magyar nyelvben igen járatos volt, beszélhetett volna.” ^{^[170]}

Herberstein tehát csak hallomásból értesült a fentiekről, mégpedig a szolgáján keresztül. A tudománya tehát édeskeveset ér, a finnugristák azonban ravaszul jártak el, mert idézik ugyan Herberstein szavait – de: latinul, ám Zsirai és Hegedűs József ezt a részt nem fordította le!^{^[171]} Herberstein maga sem nagyon adhatott hitelt e szóbeszédnek, mivel más helyütt elmondja, hogy Magyarországot a következő népek lakták: előbb a peonok, majd a gótok, ezután a hunok, ezt követően a longobardok, majd ismét a hunok(!), akikhez Szkítiából a magyarok is csatlakoztak.^{^[172]} A függelékben ugyan ismét előjön, hogy a tatárok szorították ki a permieket, a szibériaikat, a lappokat és a jugorokat onnan, ahonnan a magyarok is jöttek.^{^[173]}

Herberstein szövegét latin nyelvű monográfiájában leközölte gr. Kuun Géza,^{^[174]} ám nem fűzött hozzá leleplező kommentárt, mint ahogyan a finnugristák sem tették meg ezt soha. Egyedül Thury József mondta ki egyenesen és határozottan a véleményét s ez mindmáig irányadó kellene legyen: „Herbersteinnek az az egyetlen argumentuma, hogy ‘azt mondják’. De hát elfogadhatja-e a történeti kritika bizonyítékul ezt? Az én erős meggyőződésem szerint ilyen tanúskodást nem szabad elfogadni a kritikával dolgozó történetírónak, aki pedig elfogadja és épít rá, az nem veszi komolyan a történelmet, csak játszik vele. Hiszen Herberstein maga bevallja, hogy nem állott módjában személyesen meggyőződni annak igaz voltáról, amit hallott, – és a történetíróink mégis elhitték az általa feljegyzett mende-mondákat!” ^{^[175]} Sőt, nemcsak elhitték, de a „hívőket” manapság is nagyra értékelik.^{^[176]}

De még Herbersteinen is túltesz a függeléket író Georg Wernher, aki erősebben kimutatja a foga fehérjét, mint a magyar király követe és odavágja: „a mi magyarjaink még az eredetüket sem tudták volna, ha ti nem mutattátok volna meg, hogy Juhra, vagy ahogyan a többiek nevezik: Jugaria a moszkvaiak országa mellett fekszik, mégpedig az ő uralmuk és alávetettségük alatt, s amely helyről először a magyarok kijöttek és a nevüket is kapták. Bizonyára nem kételkedik senki abban, hogy Szkítiából jöttek, a nevüket illetően azonban biztosat nem lehet tudni, egyrészről ugyanis azt mondják, hogy a hunok és az avarok keverék-neve, mások viszont valami mást gondoltak ki. Az igazsághoz azonban sokkal közelebb áll az, hogy a magyarok neve a Juhra-ból származik.” ^{^[177]}

A XVII. században, ismereteink szerint, a Herberstein-féle híradásnak nem tulajdonítottak a történetírók sem különösebb jelentőséget. Az I. fejezetben tárgyalt Johann Weichard Valvasor például mindössze megemlíti, mondván: „von Herberstein úr, Ganguinus-szal és Mechovius-szal megegyezően azt jelenti, hogy az Északi Sark és a Jeges-tenger(!) felé van Permia országa, amelynek közelében van Juguria, amelynek lakói egykor még a magyarokkal azonos nyelvet beszéltek.”

Mivel ezután Valvasor Rubruk és Plano Carpini adatait tárgyalja, nyilvánvalóan Baskíriára gondolt – bár a Jeges-tenger emlegetése zavaró.^{^[178]} A Jeges-tenger egyébként mások műveiben is felbukkan a magyarok kapcsán, tehát egy rossz közhelyről van szó.^{^[179]} A finnugristák felfogásának jellemzésére igen alkalmasnak találom Hegedűs József összefoglalását: „Végeredményben azt vagyunk kénytelenek látni, hogy – bár a nyelvünk rokontalanságát enyhítő felfogások a helyes irányba(?) mutattak – a két évszázad (ti. a XVI. és XVII. század) folyamán ez a jelentős felfedezés(?) nem tudott tovább fejlődni, nem tudott a holtpontról kimozdulni.” (Most tessék figyelni!) „Ha esetleg Herbersteinnek sikerült volna egy jugriai (feltehetően egy vogul) embert találnia, a helyzet másként alakulthatott volna. Kétségtelen, hogy nagy szerepe van az Urál-vidék felé mutató őshaza-hagyománynak, valamint a Jugria (Juhra, Jura, Ugra, Jugor, Ugor) és a Hungar, Ungar, az orosz Vengr stb. szavak nem éppen a véletlent sugalló(?!) összecsengésének.” „Nem elvi, hanem objektív nehézségek tették úgyszólván lehetetlenné a nyelv- és néprokonságról való meggyőződést. A kor ‘hangulata’ és a feltételezés(?) csekély meggyőző ereje, a mi kedvezőtlen viszonyaink(?) nem jelentettek elegendő indítékot(?) ahhoz, hogy valaki (talán elsősorban a magyarok közül) egy Kőrösi Csoma Sándor-szerű vállalkozásba kezdjen. A problémát természetesen az is nehezítette, hogy a nyelvrokonságunkat illetően nem csak helyes iránymutatások hangzottak el. Ezek között abban az időben eligazodni érthetően szerfelett nehéz volt.” ^{^[180]}

Harminc esztendő kellett ahhoz, hogy az Ungri – Jugri, ugor – jugor népnevek etimológiai összekapcsolását maguk a finnugristák vessék el, nevezzék tévesnek, s hogy végre leírják ezt a mondatot: „A finnugrista Zsirai a 20. században felmelegítette a Jugria-tant hasoncímű könyvében, ám munkáját, értékes részei ellenére, alapvetően elhibázott irányúnak tartom.” ^{^[181]}

A finn – magyar rokonítás

A nyelvhasonlítás, mint módszer G.W. Leibnitz (1646–1716) nevéhez fűződik,^{^[182]} akit a finnugristák is fölös számban idéznek.^{^[183]} Megteszik ezt a másik német hírességgel, Wilhelm von Humboldttal is, de arra nemigen hívják fel a figyelmet, hogy ő a magyar nyelvet elválasztotta a többi ún. finnugor nyelvtől, mert nem látott szorosabb kapcsolatot közöttük.^{^[184]} A magyar nyelvhasonlítás történetét Pápay József dolgozta fel,^{^[185]} akinek a felfogását nyomban megismerhetjük, ha elolvassuk egyik nyitó mondatát: „Ma már szertefoszlott az a köd, amely oly sokáig rajta ült a finnugorságon és előttünk áll a finnugor nyelvtudomány díszes palotája.” Nos, e díszes palota alapjai igencsak hitvány anyagból készültek, hiszen mind Leibnitz, mind Sajnovics János azt állította, hogy a finn-magyar nyelvrokonságot már Comenius Ámos János hirdette 1657-ben, holott Comenius egy szót sem írt erről a kérdésről!^{^[186]} De hasonlóképpen járunk, ha a másik „hírességet”, Johann Tröster esetét vizsgáljuk meg. Sajnos, 1993-ban, a mintafejezet megírásakor Tröster munkáját még nem volt módom kézbe venni, ezért ráhagyatkoztam Zsirai Miklós „nagyszabású, mindmáig tudománytörténeti szempontból is alapvető kézikönyvére”,^{^[187]} aki a következőket vetette papírra: „Tröst-l-er János a Das alte und neue Dacia c. könyvében (1666) a nemzeti elfogultságot és a népszerű szittya rokonság délibábját (sic!) kárhoztató megjegyzésekkel kapcsolatban figyelmeztet a finnel való hasonlóságra. Rövid állítását egy-két szóegyeztetéssel is igyekszik bizonyítani, ezek általában hibásak, de az ocsú között egészséges szem is akad (sic!): ein Metall Finnländisch waski heisst, das heisset ja ungarisch vas.” ^{^[188]}

Tröster munkáját átnézve világossá vált, hogy 1/ a nevében nincs l betű^{^[189]} 2/ a könyv címe nem egyezik Zsiraiéval,^{^[190]} 3/ nem kárhoztatja a „szittya rokonság délibábját”,^{^[191]} nem ír egy szót sem(!) a finn-magyar nyelvrokonságról,^{^[192]} hanem azt fejtegeti, hogy a germán nyelv is és a magyar nyelv is szkíta nyelv. Mindezt részletesen taglalja Hegedűs József,^{^[193]} csak elfelejti megemlíteni Melich János cikkét és Pápay József munkáját, aki ugyan nem olvasta Tröster könyvét, de a lényeget észrevette.^{^[194]}

Általában hivatkozni szoktak Martinus Fogelre (1634–1675), aki elsőként készített finn-magyar-lapp szójegyzéket,^{^[195]} s 33 szóegyeztetéséből 23 – állítólag – ma is helytálló, ámde itt is csúsztatás van, mivel ezt a szójegyzéket a finn Emil Setälä csak 1888-ban találta meg a hannoveri könyvtárban, ahogyan egy mai finnugrista fogalmazott, „végzetesen(?) későn ahhoz, hogy befolyásolja a korabeli nyelvésztársadalmat”.^{^[196]} Ettől függetlenül(?) Róna-Tas András bátran így fogalmaz: „A sokféle és egymással ellentétes, ellentmondó rokonításnak volt egy pozitív szerepe ebben az időben. Felvetette ugyanis olyan szempontoknak a szükségességét, amelynek alapján eldönthető, hogy a sok elmélet közül melyik a helyes. A szavak külső hasonlóságán alapuló rokonítás nem járt meggyőző eredménnyel. Jelentős lépés volt tehát, amikor a nyelvtani elemek hasonlósága is szerepet kapott a kérdés eldöntésében. Úttörő volt ebben latinos nevén Vogelius, németes nevén Martin Fogel De lingua Finnica observationes (1669) című műve...” ^{^[197]} Ámde, hogyan lehetett úttörő az asztalfiókban?

Nos, akkor most már igazán következzen egy „nagyágyú”, egy valóságos sarokkő, egy olyan könyv, amelyet érdemesnek tartottak arra, hogy 1730 után 1975-ben is megjelenjen, mégpedig Szegeden, hiszen szóhasonlításait az MSzFE rendszeresen idézi!^{^[198]} „A kiszélesedő látóhatárt egyre több olyan munka jelzi, melyeket a finnugor nyelvhasonlítás és a finnugor népek kutatása történetében előkelő hely illet meg, mindenekelőtt Philip Johan Strahlenberg említendő.^{^[199]} „Az összes finnugor nyelvek rokonságát legelőször Strahlenberg állította és bizonyítgatta szóegyezésekkel.” ^{^[200]}

Strahlenberg svéd kapitány 1709-ben, a poltavai csatában esett orosz fogságba s igyekezett hasznosan eltölteni hadifogságának 13 esztendejét. Egyrészt sok feljegyzést készített, bár kézirata, útban Szibériából Moszkvába, elveszett, másrészt könyvekből is gyűjtött adatokat.^{^[201]} Első munkája, a Prodromus 1726-ban jelent meg, de csak négy évre rá tudta elkészíteni fő művét, amelynek már a címe is sokat mondó: Európa és Ázsia északi és keleti része, és ennyiben az egész orosz birodalom, Szibériával és nagy Tatárországgal együtt, az ókori és újabb kori történeti-földrajzi leírása, sok más ismeretlen híradással bemutatva és még soha napfényre nem került Tabula Polyglotta-val /kiegészítve/ a tatár népek harminckét féle nyelvéről, egy kalmük szótárral, de különösen egy nagy és helyes térképpel a nevezett országokról és egyéb különböző rézmetszetekkel az ázsiai oldal ókorára vonatkozóan. Az Oroszországban töltött svéd hadifogság alkalmával saját gondos utánjárásával és további utazásokkal összegyűjtötte és elkészítette Ph. J. von Strahlenberg.^{^[202]}

Erre a 436+16 (regiszter) oldalas B/5-ös formátumú könyvre érdemes nagyon ügyelni, mert egyrészt jól leleplezhetők a finnugristák mesterkedései, súlyos pontatlanságaik, másrészt pedig kiderül, milyen és mekkora tudománya volt ennek a derék svéd katonának, akit az elmúlt évszázadokban „megdönthetetlen érvelésű tudóssá” léptettek elő.

Strahlenberg szép kiállítású könyvét 21 kép és a könyv legvégén egy kihajtható nagy táblázat egészíti ki. Ennek a táblázatnak a Harmonia Linguarium nevet adta a szerző. A tatár nyelveket hat osztályba (I-VI) sorolta.

Közbevetőleg érdemes itt röviden kitérni a nyelvek osztályozásának XVIII. századi–XIX. század-eleji módszerére, amelyet a Tudományos Gyűjtemény 1827. évi kötetéből veszünk. Az első osztályba sorolták ekkoriban az egyszótagú nyelveket (kínai, a tonkini, tibeti, sziámi/tai/, a burmai, a laoszi és kambodzsai). A második osztályba vették az indosztáni nyelveket: a szanszkrit, a prakrit, a maláj, etc., valamint a médiai nyelveket (a zend, a pehlevi /a parthus királyok udvari nyelve!/, a párszi, a perzsa, a kurd, az afgán, etc.) és az ún. szemita nyelveket (arameus, asszír, a babiloniai káld, szír, galileai, szamaritani, a főniciai, a zsidó, etc), valamint az indogermán-szláv nyelveket. A harmadik rendbe az ázsiai „nyelvfamiliákat” vették, így a csud nyelveket (finn, lapp, lív, észt, cseremisz, csuvas, mordvin, votják, permi, zürjén, vogul, osztják), a magyart,^{^[203]} az albániai szkipetárt, a kaukázusi nyelveket (a szamojéd, az örmény, a grúz, abház, cserkesz, osszét, ingus, lezg), a tatár nyelveket (török, mandzsú, tunguz, mongol, turkomán, üzbég, tadzsik, karakalpak, baskír, csuvas, kirgíz, etc.), a szibériai nyelveket és az ázsiai szigetek népeinek a nyelveit (maláj, japán, etc.).

1827-ben, tehát Strahlenberg könyve után közel száz esztendővel is alig tudtak valamit a szibériai nyelvekről: „A hegyes Tatár-ország, és a jeges tenger között otthonos Siberiai nyelvekről is keveset tudunk. Hogy a Mongolok Dschengis Chan alatt ezen tájakig nyomultak, s nyelveket itten más nemzetek is eltanulták, bizonyos, de mellyek azon nyelvek, melyek tőlük eredtek, meghatározni nehéz. Azon nyelvek, melyeknek Európa és Asia szélein élnek újabb származásúak, s nem Mongol eredetűeknek látszanak lenni. Némely nyelvek, mint a Kama körül a Permiáké, az Uraltól éjszakra a Mongoloké, Irtisch és Ob táján, az Osztiákoké, a Volga bal partján a Tscheremisseké, Oka és Volga mellékén a Morduinoké, oly sok finn szavakkal bírnak, hogy nem kevesektől annak leányinak tartatnak.” ^{^[204]}

1940-ben az uráli népeket már finn, ugor és szamojéd ágra osztották, az altáji népek közé pedig a következő nyelveket sorolták: török-tatár, mongol, tunguz, mandsu, japáni és koreai.^{^[205]}

Strahlenberg azt írja, „hogy azonban a tatárokról összegezve valamit előre mondjak, akkor tudnivaló, hogy Európa és Ázsia fent említett északi és keleti részén a fő népek hat osztálya található, akiket azonban Európában összefoglalóan tatár név alatt hoznak, és úgy tekintik, hogy 1. az európai földön a mordvinok, cseremiszek, permiek, votjákok, Ázsiában pedig az oda elhatolt vogulok, osztjákok és a „barabinczi népek”, tehát a finnek, a lappok, az észtek, a magyar-székelyek (sic!) és a kevés megmaradt lív Kurlandban, ezek mind, kezdetben egy népet tettek ki, és az ősidőkben a hunokhoz vagy unokhoz tartoztak, akik azonban nem tatárok. Egyébként is a hun név nem a saját nevük, hanem csak (általános) elnevezés.^{^[206]}

Az I. csoport: ezek a népek mindannyian a felső-magyar(?) és a finn nemzethez tartoznak, amelyeknek egymással azonos dialektusa van. Azért van az első kettő így feltüntetve, hogy az utána következő többi hatot, amelyek az orosz birodalomban, részben Európában, részben Ázsiában laknak, össze lehessen velük hasonlítani. Az ókorban ezeknek az ősei a hunok vagy unok voltak.^{^[207]} Strahlenberg 61 magyar szót sorol fel és hasonlít össze a finnel, a vogullal, a mordvinnal, a cseremisszel, a permivel, a votjákkal és az osztyákkal.^{^[208]} Ez édeskevés, és valamennyi idézett szó, kivétel nélkül, gyalázatosan rossz és zagyva. Ez önmagában még nem volna rettentő nagy vétek, hiszen a svéd kapitány egyáltalán nem tudott magyarul, ámde a többi „vizsgált” nép nyelvét sem ismerte! Sőt, azt az ősrégi módszert sem tudta alkalmazni a népek és nyelvek megkülönböztetésére, hogy összehasonlítsa a Miatyánk szövegét különböző nyelveken, mivel itt egyetlen nép sem ismeri a Miatyánkot és még kevésbé tudja elmondani, de miért? Azért, mert „ezek a népek olyan buták, mint az állatok és a tolmácsolással is kétszer annyi fáradtságot okoztak nekem.” ^{^[209]}

A szibériai népeket tehát mélyen megvetette s ezt meg is indokolja: „azért, hogy ezeknek a népeknek a nemzeti nyelvét (genus linguae) egyáltalán érintsem, azt kell tudni, hogy ezek a népek, mivel más nemzetektől nagyon elkülönülnek, nagy egyszerűségben élnek és laknak, és a nyelvükben azoknak a szavaknak a negyedrészével sem rendelkeznek, mint amivel mi európaiak bírunk.” ^{^[210]}

Az osztyákokat Szibéria legostobább (leghülyébb) népének nevezi az Ob és az Irtis mentén!^{^[211]} Szóhasonlításai, amelyeket ma is(!) nagyra értékelnek,^{^[212]} elemista gyermekek előtt is nyilvánvaló szamárságok, hiszen nála magyarul az egy = ecki, a négy = nelli, a nem, nemzedék = sogoek(?!), a város = keritit, az eső = saude(?!), a nyelv = nyelo, a láb = lap, a vaj = wau, a mocsár = foo(?!), a vásár = terwein(?), a tojás, a mony = many, etc. etc.

Ehhez képest a legelvadultabb amatőr „sumerológus” is akadémikus! S most újra felmerül a kérdés: miért esett 1975-ben a választás ennek a könyvnek az újrakiadására? Ugyanezt a kérdést számos esetben feltesszük még, Martin Fogel, Sajnovics János, J. Fischer, etc. tárgyalásakor. Nem lett volna helyénvalóbb száz és száz más, valóban komoly és időtálló tartalmú könyv közül választani? Letagadható-e a finnugor irányzat mindenek feletti támogatása ma is? Többen idézik, magam nem tudtam utánanézni ennek az adatnak, hogy 1876-ban (vagy 1877-ben?) Trefort Ágoston akkori kultuszminiszter, állítólag jegyzőkönyvben is rögzítve, az alábbiakat mondta: „...én az ország érdekeit kell nézzem és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb, a finnugor származás principiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredete mellett törnek lándzsát.” ^{^[213]}

Strahlenberg az összehasonlító táblázatához a következő útmutatót adja: – azért, hogy megmutassam ennek a táblázatnak a használatát és a használhatóságát, vegyük csak példaképpen az első, vagyis a hun nemzetet és gyűjtsük ki a magyar-székelyek és a finnek számneveit, a következő hat hunnal együtt és akkor azt találjuk, hogy ezeknek a magyaroknak és finneknek, amazokkal azonos a nyelvük. A magyar és a finn a négyes számot nelly-nek mondja, a másik hat ugyanezt nillának, nille-nek, nelet-nek, nial-nak és így tovább ejti ki. Ez, ennek megfelelő(?) egyéb más történeti híradásokkal(?!) egyetemben, eléggé bizonyítja, hogy ezek a népek az említett magyarokkal és finnekkel össze kellett tartozzanak. Leibnitz báró egyébként ugyanígy vélekedik, amikor ezt mondja: Ammianus Marcellinus és Tacitus adatai nyomán a hunok, a finnek és a magyarok rokonok.^{^[214]}

Mit bizonyít tehát Philipp Johann von Strahlenberg könyve? Valójában semmit, mégis magasztaljuk és újra kiadjuk. Ugyanakkor egyik bírálóm, Láng Gusztáv, számomra igazán teljesen érthetetlenül, arra buzdít, nem érdemes a múlt-béli dolgokat, hibákat, tévedéseket, gyűlöleteket felemlegetni, mert a nemzeti öntudat nem gyógyítható ilyen eszközökkel.^{^[215]} De miért csak nekünk, magyaroknak nem szabad ezt tennünk? Más népek miért tarthatják elevenen akár évezredes valós vagy vélt sérelmeiket is? Miért tudományos a finnugristák legszerényebb eredményeit is felmagasztalni és nagy „megértéssel” kezelni, és miért tudománytalan kimutatni, ki mit állított és milyen bizonyítékai voltak? Miért tekintheti például a göttingai egyetem finnugor intézete legfontosabb feladatának J. E. Fischer, Szibériai szójegyzékének kritikai kiadását, amely a XVIII. században is elavult volt? Miért kell a szibériai vogulokból és osztyákokból minden áron „legközelebbi rokont” csinálni, amikor másfél évszázada tudjuk, hogy felszínes nyelvrokonságon kívül semmi,de semmi közünk nincs e két kis néphez.^{^[216]}

Nagy Géza teljesen tisztán és jól fogalmazott: „egyes jelenségek egyenesen arra mutatnak, hogy a vogulok (és az osztyákok) eredetükre nézve korántsem magyarfélék, azaz nem finn-ugorok, hanem a sarkvidéki népcsaládnak (talán a jenyiszeji osztyákságnak) egy olyan néptöredéke, mely még a történelem előtti időkben az északi ugorság – vagy mondjuk: az ősmagyarság – hatása alatt fölcserélte nyelvét egy északi ugor ős-dialektussal, és ebből fejlesztette ki előbbi nyelvének soknemű befolyása alatt és részben szellemében a mai ismert vogul (és osztyák) nyelvet.” ^{^[217]} Ma már eléggé tisztázott, hogy a vogul, osztyák és magyar nyelvi egyezések száma igen kicsi, a feltételezett kapcsolatok pedig tisztázatlanok.^{^[218]}

Amikor e fejezet egy részét közzé tettem 1993/94-ben, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola két tanára különösen erősen elmarasztalt azért, hogy „hevesen kikeltem a német tudományosság ellen, amelyik úgymond, a Németországban, főleg Göttingában tanuló magyarokat a finnugor rokonság hívévé nevelte át, talán, hogy ezzel is igazolják a magyarok másodrendű, alacsonyabb rendű voltát.”^{^[219]}

A finnugor-rokonság-elmélet „magyargyűlölő német tudósok (J. E. Fischer, A. L. Schlözer) elméjében fogant meg, akik magyarul nem is tudtak, céljuk tehát nem nyelvünk történetének szakszerű feltárása volt, hanem a magyarság európai hírnevének lejáratása. Célzatos és elfogult állításaik kapóra jöttek a Világos utáni önkényuralmi rendszernek, hogy a ‘barbár’ és ‘műveletlen’ rokonság felemlegetésével ellensúlyozza a szabadságharc leverése után világszerte megnyilatkozó rokonszenvet a magyarság iránt, valamint, hogy aláaknázza a magyar nemzeti önérzetet, mely évszázadokon át a hun-magyar rokonság hagyományán és az ‘Attila örökét’ visszaszerző honfoglalás dicső emlékén alapult.” ^{^[220]}

E két szerző, akárcsak a hivatalosan mérvadó kollégáik zöme, nagyon szívesen összemossa a finnugrizmus ellen fellépő szakembereket a dilettáns „sumerológusokkal”, abban bízva, hogy ezzel fogással eleve kiütötték az ellenfelet. Ez az eljárás teljesen etikátlan és az alkalmazóikra üt vissza. Két okból is. Az egyik: magam sohasem foglaltam állást sumér (szumír) szakkérdésekben, mégpedig azért nem, mert a sumér nyelvet nem ismerem.

A másik ok sem kevésbé súlyos: sajnos a sumér-magyar rokonságot keményen elítélők túlnyomó többsége sem ért a sumerológiához!^{^[221]} S most nemcsak olyan régészekre^{^[222]} gondolok, akikről biztosan tudom, hogy e tekintetben képzetlenek, hanem olyan kutatókra is, akik magukat a sumerológia szaktudósainak tekintik.^{^[223]} Ami pedig a német tudósok magaviseletét illeti, valójában könnyen megítélhető, ha elolvassuk a műveiket, valamint elolvassuk a korabeli magyar visszhangokat is. Ne vagdalkozzunk tehát, hanem idézzünk, mégpedig pontosan.

Ráth Mátyás (1749–1810) győri evangélikus lelkész egyik cikke^{^[224]} jelzi, milyen nagy erők mozdultak meg a magyar nyelv kiirtására.^{^[225]} S aligha lehet lebecsülni a göttingai egyetem hatását, amikor alapításától (1737) kezdve az 1848-as forradalomig közel félezer magyar tanult itt. De mit tanultak elsősorban? Kosáry megfogalmazása szerint: „A Göttingába jutott magyarok... első ízben találták szembe magukat egy olyan általánosabb kelet-európai koncepcióval, amely Magyarországot nem önmagában, hanem egy nagyobb egészen belül, annak részeként vizsgálta. Most első ízben találták szembe magukat azzal a realitással is, hogy ...a régi nagy hazában... a magyar... kisebbséget alkot.”^{^[226]}

A magyarellenesség vitathatatlan a XVIII. század elejétől s ez kiterjedt a magyar történelemre is. II. József magyar király (1780–1790) rendeletben tiltotta meg a magyar oknyomozó történelem tanítását.^{^[227]} S vajon az engem ostrorozók elolvasták-e J. E. Fischer, J. Hager vagy A. L. Schlözer munkáit vagy csak olyan „mélyrehatóan”, mint például Láng Gusztáv tette az Új Magyar Múzeum c. folyóirat köteteit? Erre a kérdésre hamarosan visszatérünk.

Vizsgálódásunkat kezdjük Johann Eberhard Fischer (1697–1771) munkásságával,^{^[228]} aki a finnugristák véleménye szerint, elsőként készítette el az uráli nyelvek etimológiai szótárát,^{^[229]} amely „legtüzetesebben a magyarral foglalkozik. 158 magyar szó etimológiáját találjuk meg benne.” ^{^[230]} Ebből „a kétségtelenül helyes etimológiák száma: 85, a kérdéseseké: 46.” „Ez az arány pedig mai szemmel nézve is, minden elfogultság nélkül(?) elmondhatjuk, nagyszerű tudományos teljesítmény!” Hogyan került sor ezen 2500 szót tartalmazó szótár összeállítására? Fischer 1730-ban utazott Szentpétervárra, majd részt vett az 1739. évi ^{^[231]} második kamcsatkai expedícióban, amelynek vezetője G. F. Müller volt.

A szótár 1765-ben került Göttingába, ahol békésen feküdt a közelmúltig, amikor is a Finnisch-Ugrisches Seminar Göttingen vezetője, Gulya János elhatározta megjelentetését. „Nem hallgathatjuk el... Fischer szótárának nagy tudománytörténeti jelentőségét... Ez a Schlözer révén Göttingába került szótár lett ugyanis az alapja Schlözernek a finnugor s köztük az akkor legérdekfeszítőbb problémát adó (kinek?) magyar nép eredetéről vallott felfogásnak, fontos része a neves göttingai történeti iskolának... s mint szilárd alapon(?) e szótár tudományos igazságán formálódott ki először ’Európában’(?), majd nálunk is a későbbiekben a helyes(?) vélemény a magyar nyelv és nép(!) eredetéről.” ^{^[232]} Valójában, s ezt maga Gulya is elismeri, ez a mű napjainkig „rejtve maradt... és szinte teljesen feledésbe merült”, tehát olyan egetrengető alkotás mégsem lehetett. De fel kellett fújni, hogy legyen mire hivatkozni.

J. E. Fischer legismertebb munkájában, a „Szibéria története, Szibéria felfedezésétől az orosz fegyverek által történt meghódításáig” c. könyvében,^{^[233]} amelyet a Tudományos Akadémia gyűlésein olvastak fel, hosszasabban foglalkozik a „Jugor-hegység” mindkét oldalán élő vogulokkal,^{^[234]} s abból kiindulva, hogy a XVII. században élt Abulghasi kán szerint^{^[235]} az Irtis folyóhoz közel hajdan az ujgurok egy része vándorolt fel s ott vadászatból éltek, azt gondolja, hogy az ujgur és a jugor egyazon elnevezés és mindkettő a vogulokra is vonatkozik, bár az ujgurokat és a jugorokat mégsem kell összekeverni azokkal az ujgurokkal, akik Turfán urai voltak, hiszen azoknak – egykoron^{^[236]} – igen jelentős államuk, írásuk (amelyet azután a mongoloknak továbbadtak) és magas kultúrájuk volt, ellentétben a primitív vogulokkal, akik „megmaradtak született vadságukban és tudatlanságukban”,^{^[237]} majd így folytatja: „a vogul és az osztyák nyelvben, a különböző nyelvjárások ellenére, közös anyára, tehát ugyanazon eredetre lehet ráismerni, mégpedig én úgy vélem, hogy az észtekre, a finnekre, a lappokra, a permiekre, a vótokra, a cseremiszekre, a mordvinokra és a csuvasokra. Végül is ezeknek a népeknek nem csekély számú olyan szavuk van, amelyek közösek a mai magyarokéval! Ez alkalmat ad annak a megvizsgálására, hogy vajon a magyarok nem állanak-é rokonságban a vogulokkal?” ^{^[238]}

Fischer nem tétovázik, noha a fentieket csak feltételezte(!), a feltételezett ötletre újabb feltételezett ötletet rak: feltételezzük tehát, hogy a régi jugorok a mai magyarok ősei!^{^[239]} Megemlíti ugyan, hogy egyes magyar írók a hungar szót a hun és az avar nevekből származtatják, „ezzel azonban itt most nem kívánok közelebbről foglalkozni!” ^{^[240]} Ami nem illik bele a hipotézisébe, azzal nem foglalkozik. Rendületlenül kitart amellett, hogy állításait igazolta: „Ha tehát a jugorok és a vogulok egy nép, és ha a jugorok a mai magyarok ősei, akkor ebből elvitathatatlanul(?!) következik, hogy a régi vogulok és a mai magyarok megegyeznek, vagyis ugyanazok.” ^{^[241]} Bizonyítási eljárása, amely Zsirai Miklós szerint forrásértékűvé teszi ezt a munkát,^{^[242]} abból áll, hogy 13(!) szót összehasonlít a vogullal, a vóttal, a cseremisszel, az osztyákkal és a finnel. Kiváló magyar nyelvtudását mutatja, hogy az egy nála „edgj”, a négy nála „negji”, etc. Majd így folytatja: „mivel itt csak a magyaroknak a vogulokkal való rokonságát akartam kimutatni, itt ennyiben hagyom, de különösen azért is, mert ezt az anyagot már egy másik munkámban részletesen tárgyaltam.” ^{^[243]}

Röviden kitér a baskír-magyar kérdésre is, feltételezve, hogy a bascatir és a magyar valószínűleg ugyanazt a népet jelölte.^{^[244]} Arra a kérdésre, hogy a magyar név honnan ered, azt a választ adja, hogy a magyarok ungar nevét az oroszok adták, bár az ugri-ungri népnév ismert a VI. századtól, ekkoriban azonban az ugorok még nem voltak európai nép, hanem Perzsia közelében laktak.^{^[245]} Visszatérve a vogul-magyar rokonságra további 15+9+19+7+16+12 szó egybevetését mutatja be táblázatokon.^{^[246]} Majd így összegez: „mindebből immár kiviláglik, hogy a csúd, a tatár és az osztyák nyelvek a magyarral azonosak! Nem helyes az a vélemény, hogy ez az azonosság csak a fenti táblázatokra terjed ki. Nem. Kiterjed az egész nyelvre. Mindamellett szívesen elismerem, hogy az etimológia önmagában nem elegendő arra, hogy a nyelvek rokonságát kimutassuk, ha azonban ezt támogatja a földrajz, az ókori és középkori történelem, valamint a népek közös erkölcsei és szokásai(?!), akkor – véleményem szerint – megalapozottan következtethetünk a rokonságra.” ^{^[247]}

1991-ben Klima László összeállította a magyar szókészlet finnugor elemeit, amelyek száma összesen 660. Ebből biztos megfelelés a vogulban 319, az osztyákban 287, a zürjénben 221, a votjákban 199, a cseremiszben 153, a mordvinban 156, a finnben 212, az észtben 160, a lappban pedig 173. Ennyi és nem több!^{^[248]} Ha értékelni kívánjuk J. E. Fischer munkásságát magyar őstörténeti szempontból, nem csatlakozhatunk a Zsirai Miklós-féle áradozásokhoz, mely szerint „várvavárt eredményeket és hiánypótló lépéseket” köszönhetünk neki, s a könyvét sem nevezhetjük a magyar nyelv eredetéről írt „egyik legjelentősebb munkának”,^{^[249]} ám azt el kell ismernünk, hogy helyénvaló észrevételei is voltak, különösen a magyar számnevek vonatkozásában és az Isten szavunk eredetét illetően, mivel észrevette, hogy az egy (nála „ekj”!), a tíz, a száz, az ezer szavunk éppenúgy, mint az Isten szó iráni, perzsa eredetű, tehát eleinknek Perzsia közelében kellett lakniuk.^{^[250]}

Fischer az általa összeállított szójegyzéket átadta barátjának, August Ludwig Schlözernek (1735–1809)^{^[251]}, aki ki is aknázta ezt a lehetőséget. Erről Schlözer a következőket közli az életrajzában. „(Fischer ezen gesztusával) későbbi történelmi tanulmányaiban hasznos és fontos (tényező) lett. Leibnitz alaptételét origines populorum nyelvükben keresni, már régen ismertem... Fischer szibériai utazásai során arra a gondolatra jutott, hogy az ismeretlen népeknél szavakat gyűjtsön, így készült el egy vocabularium, fajtáját tekintve egy különlegesség. Fischer nagyon szívesen megmutatta nekem, hiszen nagyon örült, hogy egy ott érdektelen munkáját én nagyra becsültem. Ebből a vocabulariumból alkottam meg az összes orosz nemzetségek classifikációját, mely az én Probe russsischer Annalen és Allgemeine Nordische Gescichte útján a nagyközönség körében is ismert lett, s azóta minden szerző, Oroszországon kívül és belül a legcsekélyebb változtatás nélkül használja. Mivel én ezt a vocabulariumot még nem aknáztam ki, elkoldultam tőle az akkori göttingai Történelmi Intézet számára. Készségesen ajándékozta nekem az eredeti példányt, mely Göttingában a nagyközönség rendelkezésére áll, már máig is gyakran használtatott, és remélhetőleg a jövőben még szorgalmasabban használtatik.” ^{^[252]}

A. L. Schlözert a német történészek általában nagyra értékelik,^{^[253]} ám a magyar történetírás is kiemelkedő jelentőséget tulajdonít személyének.^{^[254]} Emberi jellemvonásai kifejezetten ellenszenvesek voltak, nemcsak heves és sértő hangneme miatt, hanem azért is, mert családját terror alatt tartotta^{^[255]} s alárendelt mindent féktelen becsvágyának. Rendkívül fölényes és beképzelt ember volt, aki önteltségében jogot formált mások megalázására is. Egyáltalán nem tudott sem magyarul, sem finnül, sem a többi un. finnugor nyelven, oroszul is közepesen tanult meg, mégis saját magát tekintette az igazság kútfejének.^{^[256]} Hosszú időn át fő művére: az Általános északi történelem. A legújabb és legjobb északi íróktól és saját kutatások alapján leírva, földrajzi és történeti bevezető képpen valamennyi skandináv, finn, szláv és szibériai nép helyesebb megismeréséhez, kiváltképpen az ókorra és a középkorra vonatkozóan,^{^[257]} – a magyar történettudomány úgy tekintett, mint alapműre,^{^[258]} amely – úgymond – mérföldkő! Igen jellemző, hogy Poór Jánosnak például 13 esztendőre volt szüksége, mire rájött, hogy Schlözer munkái egyáltalán nem voltak „nagyrabecsültek” és „kiemelt jelentőségűek” Magyarországon, amelyek „külön vonzó erőt jelentettek a magyar diákok számára” ^{^[259]} Sőt, 1991-ben már azt is le merte írni, hogy ez a könyv „a magyarságkutatásban nem számít mérföldkőnek,” ^{^[260]} mivel új anyagot nem hoz. Schlözer Magyarországot már 1771-ben(!) úgy tekintette, mint amelyet „még ma is minden részében nagyobbrészt szlávok népesítenek be”.^{^[261]} A szlávok „a legrégibb idők óta itt éltek és sehol a történelemben a legkisebb nyomát sem találni annak, hogy bevándorlók lennének.” ^{^[262]}

„Magyarország a különböző nemzetek olyan különös keveréke, mint talán egyetlen más birodalom sem a világon. Mindezeket biztos jellemzők alapján különválasztani, fajták szerint meghatározni és idejövetelük idejét megadni, a történelmi kritika mesterműve lenne.” A magyarok a finn népek közé tartoznak, azonban a finn népek egyike sem uralkodó nép! „Még három nép van hátra, amelyek részben északon élnek ugyan, de önálló államot nem alkotnak és nincs saját történelmük, ezek a finnek, a románok és a magyarok.” „Ezek a részben ősi, népes, nagy nemzetek (a magyarokat kivéve) nem játszottak soha szerepet a népek színpadán.” „Egyedül a magyarok lettek később kivételek, ámde ők sem egy hódító, uralkodásra termett nép, hanem mindig a szomszédaik martalékai voltak(?!), következésképpen saját történelmük nincsen!” ^{^[263]} Schlözer egy másik munkájában „pontosította” a magyarok jellemzését: „A magyarok hordái, melyek kelet felől a besenyőktől reszkettek, nyugaton az évek hosszú során át rettegésben tartották a hatalmas Germániát (sic!), ámde az az igazság(?), hogy nem a magyarok saját erején múlt ez, sem a tömegükön, sem a vitézségükön, sem pedig a hadművészetükön.” ^{^[264]} Erdélyről szólván kijelenti, hogy a székelyek szintén magyarul beszélnek, de durvábban és egy ismeretlen nyelvből való sok szóval keverve.^{^[265]}

Magyarország történetét három időszakra osztva tárgyalja: pannóniai korszak, a népvándorlás kora 975-ig és végül a kereszténység kora. A hunokról, avarokról és a magyarokról azt írja: „Nem tudom azonban, hogy ez a három nép...honnan jött, milyen nyelven beszélt, hogy vajon különböztek-e egymástól, és ha igen, miben?” Másutt viszont tiltakozik az ellen, hogy a magyar a hun és az avar keveréke lenne! De azért odaszúr: Ám ezt egyetlen magyar történetíró sem tudja! ^{^[266]} Azt azonban a leghatározottabban leszögezi, hogy a magyarokról szóló részt csak hozzátoldja a végén, mert nem tartoznak ide, mivel nem ősnép, hanem csak a IX. században vándoroltak be Ázsiából. Hogy a magyaroknak a nyelve a finnel és a lappal közeli rokon és így a nemzet a nagy finn néptörzs egyik ága volna, régtől ismert.^{^[267]}

Mind a mai napig a magyar őstörténet-kutatás „mérvadó képviselői” azt hangoztatják, hogy J. E. Fischer, de főként A. L. Schlözer legnagyobb érdeme, hogy „elsőként fedezte fel a finnugor népeket az európai történetírás számára”, sőt „meggyőzően és lenyűgözően(sic!) ábrázolta ezt.” ^{^[268]}

Schlözer az első ilyen munkájában – Fischer nyomán, sőt szövegét gyakran szó szerint újraközölve^{^[269]} – felsorolja az egyes finnugor népeket, a finneket, a líveket, a lappokat, a mordvinokat, akiknek a nyelve „szemmelláthatóan igen sok finn és magyar szót tartalmaz”, a zürjéneket, akiknek nyelve „tiszta finn nyelvjárás”, a vogulokat, akik Szibériában részben a Jugor-hegyek(?) és az Ob folyó mentén laknak s akiknek nyelvében „nagyon sok magyar elem van”, az osztyákokat, akik korábban nem Szibériában laktak és végül a letteket. Az Allgemeine Nordische Geschichte-ben gazdagabb nyelvi anyagot vonultat fel, például a vogul nyelvből 295 szót. Vegyünk néhány példát annak jelzésére, hogy milyen szavakat hasonlított össze, és Hunfalvy vogul szójegyzékével összevetve tűnjék ki, mennyire nem tudott vogulul sem! ^{^[270]}

magyar vogul Hunfalvy-szójegyzék

ég numna leang

este iti iet

tó tů tur

arany surn sarni

fiú pu pi

ló lu lu

egy aku äkve

kettő kiteg kiti

hat kot kat

nyolc nöllon nollu

kilenc óntollon antellu

tíz lou lau

Schlözer a finnekről azt mondja, nem lehetnek szkíták, sem hunok, sem szamojédok, sem zsidók(!), de akkor kik voltak? A hunokról sem tudja, kicsodák voltak. Azután így ír: itt megállok.^{^[271]} Megáll, mert nem tud többet. De akkor miért szabad őt csodálatos és lenyűgöző tudósnak nevezni éppen nekünk, magyaroknak, akiket, bizony, nagyon gyűlölt és megvetett. Miért szólít fel bennünket éppen egy magyar tanár,^{^[272]} hogy „ne tartsunk haragot Schlözerrel és ‘cinkosaival’, mert egy tudományos vizsgálódás eredményét nem minősíti okvetlenül indítékának nemes vagy nemtelen volta.” Hogyne minősítené! A történelem, nem magfizika, a történelem éppen úgy hat (vagy még erősebben) az érzelmeinkre, mint az értelmünkre. Ha ez nem így volna, nem is volna értelme múltunkat kutatni és nem is érdekelne senkit az eredmény.

Igenis, rá kell mutatni arra, miért jellemzik ezt a XVIII. századi magyargyűlölő histórikust úgy, mint, aki a legnagyobb jót tette velünk.^{^[273]} Azt írják róla: „Magyarországon inkább kijózanítóan hatott. A hun-magyar rokonság mítoszától Schlözer megfosztotta a magyarságot, hiszen művének népszerűsége (?) és saját egyetemi tanári tevékenysége révén hatásosan propagálta a mítoszromboló finnugor rokonság elméletét.” ^{^[274]} Schlözer tudatosan és megfontoltan fordult szembe a magyarsággal, azt kívánta elérni, hogy végérvényesen megváltozzon a magyar nép helye az európai hierarchiában. A magyarság pozicíója Európában „igen szerény”. A magyaroknak nincs helyük Európa fő népei között, tisztázatlan az eredetük... és nincs joguk nemhogy Erdélyre, de Magyarországra sem.”

És egy magyar történész minderre azt írja le: „ezeket a megállapításokat nehéz kétségbe vonni...” ^{^[275]}

Ez már csaknem hazaárulás. S ezt pontosan látták eleink mind a XVIII. században, mind a XIX. században. 1820-ban erről így írtak: „a régi gúnyolók illő követője, a Magyaroknak pedig (kiket Európának honnyi Nemzetei között nem színelt) rágalmazó Ellensége Aug. Ludw. Schlözer, híres Göttingai Oktató, ki az ő baráttya, Jos. Eberhard Fischer után legelső tagadta meg a Magyaroknak a Régi Hunnoktól vólt származásokat. Schlözernek és Tanítványainak állítása, színessen, de mohón is elfogadtatott a Német és Tóth Nemzetektől, mivel ez által a Nagy Hunn Nemzetnek Vitéz Tetteit a Magyaroktól eltulajdoníttatva szemlélték – már Vadon tsoportozó népekre (wilde horden) legyaláztatva kedvessen érzették. Illyen természeti indító okokból nem lehet ezt az Idegenekben tsudálni – mint inkább megvetni, sőtt igazi jussal gyűlölni nem kevés számmal magokat ki külömböző Hazafiakat (neveket szégyenökre függeszteni nem kívánom), kik Schlözerrel pusztán tsak vallásbéli közösülés végett s annak oktatói auctoritássa miatt kezet fogtak, s önnön Nemzeteknek józan ok nélkül való gyaláztatását elfogadván, sőtt helyben hagyván, mind itthon, mind külső nemzetek előtt könyveikben vitattni igyekeztek... Azt kívánni és vitatni tehát, hogy a nyolcz száz esztendeig fenálló traditiót... és tanúbizonyságait megsemmisítse, nagy vakmerőség, ne mondjam esztelenség.” ^{^[276]}

„A Magyarokat Hazai Históricussaink a Hunnusokkal és Avarokkal egynek tartják. Hasonló értelemben vagynak a közép Századok-béli Görög és Deák Írók, u.m. Procopius, Menander, Simocatta, Theophanes, Paulus Diaconus, Greg. Turonensis. Ezeknek tanúbizonyságának hitelesebbnek kell lenni, mint némelly mai Tudósok vélekedésének, kik a Magyaroknak a Hunnusokkal és Avarokkal való atyafiságát, úgy látszik, csak azért tagadják, hogy azokat Finnusi törzsökre vihessék.”

„Tőlük származtatni pedig a Magyarokat csudálatos Hypothesis.” ^{^[277]}

Elutasította Schlözer rágalmazó állításait Toldy Ferenc (1805–1875),^{^[278]} Wenzel Gusztáv (1812–1891) Jászay Pál (1809–1852) és Szabó Károly (1824–1890) is. Idézzük Wenzel Gusztávot: „Nem indokok, hanem egyedül néhány egyoldalú ösvényen járó külföldi tekintélye ingatta meg a magyarok eredetérőli régi felfogásunkat, s főleg miután Schlözer, szenvedélyességének egész hevével, a magyar őstörténetet felforgatni kisérlé, s a Hell-Sajnovics-féle állításokat egyoldalúlag megragadván s egész a túlságig megfeszítvén, egy részről Gyarmathyt arra bírta, hogy a finn nyelvek és a magyar közti, szerinte minden kétséget kizáró rokonságot bebizonyítsa, más részről pedig minden magyart gúnyszavakkal illetett, ki ellene és csatlósai ellen amannak pártolója maradni merészelt.” „Schlözer minden helyes indok nélkül reánk tukmált szellemi kényuraságát tovább tűrni nemzeti gyalázatnak érezvén”, sokan szembefordultak vele. Majd Wenzel megállapítja: „Nem volt kor, melyben a német literatúra oly hatályosan folyt volna be nemzetünk szellemi életére, de nem is volt kor, melyben német tudósok befolyásukkal annyira visszaéltek volna.” ^{^[279]}

Mennyire hamis tehát mindaz, amit Pusztay János és Láng Gusztáv állít a német tudósokkal kapcsolatban! Mindazon kórnak a vírusa, amely mára gyógyíthatatlan beteggé tette a magyarságot a megcsonkított maradék-hazában, éppen ekkor, a XVIII. században került nemzetünk szervezetébe, és éppen azáltal, hogy elhitették „a magyarok minden cultúrát nélkülöztek, tehát mint valóságos horda vagyis népsöpredék
(Schlözer szavai: Madjaren Orde, wilder Nomaden-Schwarm, unbedeutende rohe asiatische Orde, subalterne Orde) mostani hazájukba érkezvén, csak itt tanulták mind azon szép dolgokat, melyeket magyar nemzeti míveltségnek nevezni szokás.” ^{^[280]} És ne gondoljuk, hogy ezek a kérdések ma már idejétmúltak. A Kárpát-medencei magyar anyagi kultúra kialakulása „az Európával való találkozás következtében” itt, a Duna-mentén alakult ki – állítják egyesek 1994-ben!^{^[281]} Elvesztettük önbizalmunkat, kiölték belőlünk ősi hitünket és tartásunkat. „Alig van nemzet, melynek becsületes nevére több szennyet igyekeztek volna némely ellenszenvűek ragasztani, mint a magyaréra” – írta Jászay Pál.^{^[282]}

Bartal György (1820–1875) így vallott 1858-ban: „én Magyarország történetét literatúránk azon korszakában tanultam, melyben Schlözer tana következtében... általános szokássá vált... azt a thesist tanítani, mintha a magyarok az Etele népéveli kapcsolatot csak azért színlelnék, hogy ez által eredetöket nagyobb dicsőségben tüntessék fel... őseinket, az én időmben is, Schlözer rajza szerint mint vad nomádokat írta le. Schlözernek ezen tanát Büdinger egészen sajátjává tévén, minap akép fejezett ki, miszerint őseink itteni letelepedésük korában az emberi fejlődés legalsóbb fokán állottak volna... Schlözer eszmélkedéseit, ha mégoly tiszták volnának is az ellenszenvtől, mint azzal irántunk telve vannak,... nem tehetem elébe a legrégibb elődeinktől jött s nemzedékről nemzedékre szállott és így néphitté szentesített traditiónak.” ^{^[283]}

S vajon ok nélkül nevezte volna Szabó Károly a göttingai tudóst „magyarfaló Schlözer”-nek,^{^[284]} Ribáry Ferenc pedig terroristának („történeti irodalmunknak Schlözer által terrorisált szerencsétlen korszaka lejárt” – írta 1859-ben^{^[285]})?

Amikor August Ludwig Schlözer nevezetes munkája megjelent, már kinyomtatták Sajnovics János (1733–1785) könyvét, a Demonstratio-t,^{^[286]} amelyet a magyar finnugrista nyelvészek „szent könyvnek” tekintenek, amelynek szerzője „valóban korszakalkotó művet hozott létre.” ^{^[287]} És mi sem jellemzőbb Schlözerre, hogy az ő eszméit hirdető Sajnovicsot is kicsúfolta, mondván: nevetséges, hogy Sajnovics úr megállapításait az új felfedezések rangjára emelték, holott már 1717 óta^{^[288]} tudjuk mindezt!

Persze, folytatja a német tudós, a magyar kutatók eddig semmit sem tudtak(!) arról, amit a magyarok eredetéről tudniuk kellett volna. Amit meg tudtak, az rossz és megalapozatlan volt.^{^[289]} Az azonban érdekes, hogy Sajnovics „dictatori hangnemét még Schlözer is keménylette, valamint azt is csípősen a szemére veti, hogy írni bátorkodott.”^{^[290]} Számunkra ma már nem az a fontos, hogy Sajnovics valójában mekkora tudós volt, hanem az a módszer, amellyel ezt az egyébként derék jezsuita csillagászt és matematika pap-tanárt felmagasztalják és korszakalkotó nyelvésszé nyilvánítják,^{^[291]} holott a lapp-magyar nyelvrokonság gondolata sem az övé, hanem Hell Miksáé, aki szerint a magyarok őshazája Karélia volt s ezt akarta bizonyítani.^{^[292]} Ezért vette maga mellé Sajnovicsot, akinek viszont nyelvészeti és történeti ismeretei szinte egyáltalán nem voltak.^{^[293]}

„A két magyar csillagász...az ottani lakosok nyelvjárásán tett néhány esetleges észrevétel nyomán azonnal egy nagyszerű hypothesist gondoltak kimondhatni, magokat is, másokat is elámítani ügyekezvén ‘idioma Hungarorum et Lapponum idem esse’. És íme az alap le volt téve, melyen azóta a magyar őstörténeti zavarok támadtak.” ^{^[294]}

„Sajnovics és Gyarmathi kutatásai külföldön ismeretesek lettek, kik kevés tudománnyal ugyan, de annál több önhittséggel szóltak a dologhoz, a finn-magyar-lapp rokonság kérdését a tudós külföld eldöntöttnek hitte, – és corollariumul a magyarok finn származásán többé senki sem kételkedett. Ez több volt, mint aminek kimondására Sajnovics és Gyarmathi gyenge kísérletei a tudósvilágot jogosíthatták volna.” ^{^[295]}

„Sajnovicsnak a nyelvtudományba vágó több alapvető gondolata is téves, hangtani ismeretei pedig egyáltalán nem voltak” – írta Halász Ignácz.^{^[296]} 150 szót hasonlított össze, amelynek zöme rossz, mára már legfeljebb 33 tartható helyesnek,^{^[297]} a könyvét mégis két ízben is újra kiadták,^{^[298]} sőt elkészült a magyar fordítása is(!). Miért? Letagadható-e a szándékos túlhangsúlyozás, magyarán a tudományos félrevezetés? Róla a legnagyobb tapintattal nyilatkoznak,^{^[299]} de például Beregszászi Nagy Pálról (1750–1828), aki kiválóan felkészült nyelvész volt és helyes szóegyeztetéseinek száma sem marad el Sajnovicsé mögött, csak azt jegyzik meg, hogy „konokul folytatta a rossz hagyományt, a napkeleti nyelvek zavaros fogalmát(?!) és a kalandos nyelvészkedést.” Megpróbált(!) ellenvéleményt kifejteni és „némi elismerés talán meg is illeti, habár ezzel inkább kompromittálta(?) a magyar nyelvészetet a német felvilágosult (sic!) szakemberek előtt.” ^{^[300]}

S miért kompromittálta? Mert „Sajnovicsék képesek voltak volna némi fényt gyujtani, s a magyar nyelvészetben ép olly mozgalmat előidézni, mint a szanszkrit a külföldön. Azonban leginkább a félreértett nemzeti büszkeség, melly ez által az ‘Isten ostorá’-tóli származtatást veszélyeztetve vélte látni s mélyen irtózott a rút külsejű lappok rokonságától, az érintett férfijak nyomozásainak eredményeiben semmi áron osztozni nem akart.” ^{^[301]} S nem lehangoló-e, hogy napjainkban is ezt a nótát fújják,^{^[302]} mintha nem tudnák, hogy igenis van a történelemben is nemzeti érdek, igenis nemzeti tudomány a történelem, a nyelv- és irodalom! Amikor a nemzeti tudományok „lankadatlan művelését” feladtuk, „melyek nélkül nincs indokolt nemzeti önérzet és honszerelem, ezek nélkül viszont nincs ösztön és erő önfenntartásunkra,” ^{^[303]} akkor készítettük elő Trianont!

„Sajnovics János 1769-ben utazott ki Vardö szigetére, mivel VII. Keresztély dán király arra kérte Mária Terézia magyar királynőt, küldene ki az Északi sarkhoz tudós csillagászokat, akik majd a Vénuszt fogják tanulmányozni.” ^{^[304]} Sajnovics részben Vardö szigetén, részben Koppenhágában belevetette magát a lapp nyelv tanulmányozásába és nagy boldogan állapította meg, hogy „magyarok ők, a mi testvéreink, a mi magyar nyelvünket beszélik, a mi magyar ruháinkat viselik, a mi régi magyar őseink erkölcse és élete szerint élnek.” ^{^[305]} Zsirai Miklós, nem feledkezve meg a Sztálinra hivatkozásról sem, Sajnovicsot tudatosan igen magasra értékeli, úgy tüntetve fel, mintha „a tudományosságunk az alkotó munka mezején alárendelt szereplőnek, majdnem tétlen szemlélőnek, sőt a keleti eredet ábrándképe(!) miatt a fejlődés kerékkötőjének(?!) mutatkozott” volna. „Pedig a tudós világ joggal hihette, hogy a kételyek eloszlatására, meggyőző eredmények felmutatására legfőképpen a magyar kutatók volnának hívatva.” ^{^[306]} Általában manapság is hevesen tiltakoznak a „mértékadó kutatók” az ellen, hogy a Habsburgoknak érdekében állt a magyar múlt dicsőségének szétrombolása, de megfeledkeznek arról, hogy minderről maga Sajnovics János számolt be, aki elmondja, hogy Mária Terézia királynő (1740–1780) kívánta azt, hogy tegyenek közzé minden magyar-lapp rokonságra vonatkozó adatot!^{^[307]}

A Sajnoviccsal szembeni rendkívüli elfogultságot jól mutatja az is, ahogyan a kínai-magyar nyelvrokonság kérdését kezelik, szemben a magyar-lapp nyelvrokonsággal. Holott a magyar-lapp nyelvrokonság kérdése mind a mai napig teljesen megoldatlan, a kínaival való rokonság pedig fel sem merülhet! A lappok nyelvének eredete homályos volt régen is és az ma is.^{^[308]} Sőt, újabban felmerült, hogy „nem is olyan régen váltak olyanná, amilyenné, tehát látszólagos más fajú néppé. Ez az állítás megkérdőjelezi a nyelvcserét is. De az is lehet, hogy a lapp, a karjalai nem is népnév, hanem foglalkozásnév.” ^{^[309]} Hát ilyen szilárd eredményeink vannak. Sajnovics értékelésekor azonban szinte szóba sem kerül a kínai és a magyar nyelv rokonítása, illetve Zsirai csak mint „hibás tételt” emlegeti mindösszesen három sornyi terjedelemben,^{^[310]} holott – másoknál – oldalakon keresztül csapkod a bírálat pörölyével.^{^[311]}

Sajnovics János a maga korában alig hatott a magyar közvéleményre, munkáját alig olvasta valaki. „Sajnovics többet ígért és kevesebbet adott. Nem győzött meg senkit s így nem ösztönzött senkit az illető nyelvek tanulására.” ^{^[312]}

Nemzeti történetírásunk egyik megalapozója, Pray György (1732–1801) természetesen nyomban elolvasta szerzetes-társa munkáját, és nagy figyelmet fordított a finn-lapp-permi nyelvrokonság érveire,^{^[313]} sőt új könyvében felsorolja a finn-lapp, észt, lív, mordvin, cseremisz, permi, zürjén, kondai vogul, a török csuvas és tatár nyelvek számneveit és más alapszavait^{^[314]} és elismeri a hasonlóságokat is, de azért továbbra is kitart a hun-magyar rokonsági hagyomány mellett, a törököket is hunoknak tartván.^{^[315]} „Meghajolt ugyan a bizonyítékok súlya előtt,” ^{^[316]} de nem lett finnugrista, amint ezt helyesen emelte ki Bárczi Géza: „elismeri a finnugor rokonságot, de oly módon, hogy amellett fenntartja a török rokonságot is.” ^{^[317]}

Teljesen hamis az a beállítás is, hogy súlyosan támadták Sajnovicsot és „a vihar izgalmai és az otrombán személyeskedő rágalmak(?) annyira lesújtották a túlzottan érzékeny lelkű(?) Sajnovicsot, hogy további nyelvtudományi tervei megvalósításáról lemondva, szárnya szegetten visszavonult csillagászati tanulmányaihoz.” ^{^[318]} Éppen nem így volt! Éder Zoltán kimutatta, hogy Sajnovicsot életében nem támadták és azért hagyta abba a nyelvészedést, mert csillagász akart lenni.^{^[319]} Külföldön is elsősorban a schlözeri iskola foglalkozott vele s a viták is nagyobbrészt Göttingában folytak.^{^[320]} Másutt alig volt hatása.^{^[321]} Az viszont tény, hogy Sajnovics lovat adott egyesek alá, akik – Ady Endre szavaival élve – kedvet éreztek a magyarok rugdosásához.^{^[322]} Elsőként Joseph Hager említhető, aki hírhedt könyvével^{^[323]} sokak ellenszenvét váltotta ki, mivel ismételten hangoztatja, hogy a magyarok Lappóniából származnak, amiként Hell Miksa kigondolta. Ezt a munkát Zsirai „tartalmas tanulmánynak” nevezi.^{^[324]} Hager állításait Beregszászi Nagy Pál vette bonckés alá, azt írván: „Ha a magyar nyelv valóban rokonságban volna a lappal, amely még nincs bebizonyítva, abból még nem következik, hogy a magyarok Lappországból származnának!” ^{^[325]}

Beregszászi több jeles munkájában^{^[326]} utasította el a finn-lapp rokonságot,^{^[327]} amiért magára vonta Schlözer haragját, aki őt „említésre sem méltó álmodozónak” nevezte.^{^[328]} Hager könyvét is Beregszászi Nagy Pál ismertette a magyar olvasóközönséggel s itt említi meg, hogy a német tudósok romlására törtek.^{^[329]}

Ám itt felmerül a kérdés: miért nevezhető (például Kosáry Domokos által) a kortársai (például Th. Ch. Tychsen) által is nagyműveltségűnek és rendkívüli nyelvtudásúnak tartott Beregszászi, aki az erlangeni egyetemen a keleti nyelveket adta elő, mint rendkívüli tanár s akit a Göttingai Tudós Társaság 1801-ben tagjává választott,^{^[330]} „hírhedtnek és kalandornak”? S miért nem adják ki az ő műveit is, együtt Sajnovicséval? Tisztességes-e az a kultur- és tudománypolitika, amelyik ennyire nyíltan részrehajló? Mert ne feledjük, lehetséges, hogy a katolikus és protestáns ellentétek is szerepet játszottak,^{^[331]} a döntő azonban az volt, hogy a finnugor rokonságot dühödt magyargyűlölettel tálalták.

Igen helyesen fogalmazta meg ezt Vámbéry Ármin (1832–1915):^{^[332]} „Ha a nem magyar tudósok, mint Schlözer, Zeuss, Büdinger, Roessler stb. e kérdéssel azon tisztán tudományos tárgyilagossággal foglalkoztak volna, melyet tőlük, mint külföldiektől várni lehetett, és ha a magyar nép elleni, csak alig palástolható gyűlölet nem tűnnék ki mindenütt, egyébként érdemes munkáikból: akkor az olvasó a magyarok finn-ugor eredetének általok védelmezett tanát szigorúan tudományos meggyőződés eredményeképen elfogadhatta volna. De fájdalom, a dolog nem így áll!” ^{^[333]}

A német tudósok ilyetén magatartása ellen még azok is felléptek, akik egyébként híveik voltak, mint például Engel Keresztély János (1770–1814),^{^[334]} aki Cornides Dániel (1732–1787) műveit is kiadta.^{^[335]} Engel is Göttingában tanult s mesterei közt volt Schlözer és Gatter is, az utóbbival állandó kapcsolatban is maradt,^{^[336]} mégis elutasította Fischer és Schlözer támadásait. Könyvének címe magyarul: Kritikai kérdésfeltevés arról, hogy jelen ismereteink szerint hol volt a magyarok eredete és milyen népekkel van rokonságban?

Engel elmondja, hogy korábban a göttingai, majd a bécsi könyvtár által nyújtott segítséggel szeretné megvilágítani, hogy a tudós férfiak, mint Pray György, Hell Miksa, Sajnovics János, Katona István, J. E. Fischer és Thunmann, gyakran milyen különböző véleményekre jutottak.^{^[337]} Filozófiai, történeti és nyelvi szempontból (methodus) vizsgálódik és leszögezi, hogy a szóegyezesek önmagukban semmit sem bizonyítanak, hiszen például Meiners a magyar és a szláv szavak (deák, puska, sátor, pogány, német, király, rab, koma, etc.) egyezései alapján kijelentette, hogy a magyarok, a nevük és a nyelvük szerint, egy valódi szláv nép. Nemhiába nyerte el a göttingai, a prágai, a müncheni és a harkóvi tudós társaságok levelezői tagságát, higgadt kritikával nyilatkozott, rámutatván, hogy a Balti-tengertől a Volgáig terjedő hatalmas területen a megtelepült finn népek mintegy láncot alkottak,^{^[338]} az V. század után azonban a szlávok ezt a láncot megszakították s egy részüket a hideg Szibériába űzték. Ennek alapján vélte Sajnovics és Hell Miksa a magyart és a lappot rokon nyelvnek, Wöldik a magyart és a grönlandi nyelvet, Fischer pedig a vogult, a kondi-tatárt és más szibériai nyelveket vette a magyarral rokon nyelvnek.^{^[339]}

Engel János Keresztély végezetül azt kívánta, hogy a magyarok sajátságos és valódi eredetének, valamint az esetleges leszármazottaknak (maradványoknak) kikutatására a Magyar Tudós Társaság nyelveket ismerő tudós férfiakat küldjön Oroszországba, összegyűjtendő a magyarok emlékeit, megszemlélni Magyar város romjait a Kaukázusban, megismerni a vogulokat és más szibériai népeket, és legelsősorban bejárni a Kaukázust, annyi nép őshazáját.^{^[340]}

A XVIII. század végén azonban váratlan fordulat történt, mivel ismét egy magyar ember, Gyarmathi Sámuel (1751–1830) hangosabb hirdetője lett a finn rokonság elméletének, mint maguk a német feltalálóik.

Gyarmathi Sámuel iskolázott, művelt ember volt, de orvosnak készült és 1782-ben orvosi diplomát is szerzett. Így is indult neki első ízben Németországnak. Ekkortájt még meg sem fordult a fejében, hogy a magyarság és a magyar nyelv nem keleti eredetű. Lelkesen foglalkozott a hun-szkíta rovásírással, és hirdette: „a magyar az Napkeleti Nyelv, mellyre nézve külömbözik is nagyon az Európaiaktól... Márpedig azzal bátran dicsekedhetünk, hogy az Európai Nyelvek között a Magyar Nyelv a legközelebb járul egy illyen nagy tökéletességű képzelt Nyelvhez... A Magyar Nyelv, mely a Napkeleti Nyelvek természetével bír, ha a Napnyugati Nyelvek formájába öntődik, oda lessz annak minden szépsége, ereje és tisztasága.” ^{^[341]}

Ám amikor 1795-ben másodjára Göttingába érkezik, hamarosan Schlözer hatása alá kerül, aki ráveszi a vele való együttműködésre. Zsirai Miklós ezt így tálalta: „(Schlözer) bíztatja, sürgeti: mentse meg (sic!) a magyar tudományosság hírnevét, mert a mai magyar őstörténészek, nyelvhasonlítók javíthatatlan etimologizáló rajongók.” ^{^[342]}

Schlözer azt írta Gyarmathinak, köszörülje ki azt a csorbát, amelyet Beregszászi Nagy Pál és rajongói okoztak a magyar tudományosságnak.

Tartalomjegyzék

II. Hogyan lettünk finnugorok?

II.
Hogyan lettünk finnugorok?