Igazságot Európának! – 4. melléklet

„Boldogok a békességre igyekezők…”

Az erdélyi ENSZ-perre okot adó Elaborátum

„Mióta az első magyar király, hagyományként örökíté utódaira szent tévedését: „Unius linguae uniusque moris regnum imbecille et fragile est”, a magyar állam egyik életkérdése, megfejtés helyett, kímélettel utaltatott tova… /Azonban/ jöhet idő, midőn egyszer meg kell hódítanunk e hont e fölosztás eszméinek hadjárata ellen. E küzdelemtől nem riadunk vissza, mert igazságunk érzetében erősek vagyunk, – tehát méltányosak.”

Száz esztendeje hangzottak el ezek a szavak a magyar országgyűlésen, és a magyarságnak ez az életkérdése még mindig megoldatlan. Mikor a Trianoni Békeszerződés szétzúzta a magyarság történelmi-politikai keretét, a magyar államot, a nyomasztó szükség nem engedte a kérdés további odázását. Bebizonyosodott, hogy a nemzetiségi kérdés megoldatlansága az egész nemzet életét veszélyezteti, és bebizonyosodott az is, hogy elfogadhatóan – számunkra és szomszédaink számára elfogadhatóan – csak a magyarság oldhatja meg a kérdést. Meggyőződvén erről nemzetünk akkori vezetői – talán nem egészen helyesen, de mindenképpen menthetően – félretettek minden más súlyos feladatot, és teljes erőnket, maradék erőnket ennek az egynek a megoldására fordították. Tartozunk az igazság eszméjének annak a megállapításával, hogy ez a törekvés nem egy vékony felső réteg ködösítési kísérlete volt, hanem az egész magyarság céltudatos mozgalma volt. Hogy ez az ú.n. revizionizmus nem volt imperialista jellegű, hogy nem volt támadó szándékú, hanem egy egész nemzet békés, tiszta törekvése a legelemibb életigényeinek érvényesítésére. Tagadhatatlan sikerei voltak ennek a mozgalomnak, melyek jelentősek voltak még így rövid tartamukban is. Utolsó kísérlete volt ez a magyar nemzetnek egy ezerévesnek mondott örökség megmentésére, és nem rajta múlott, hogy ez nem sikerült.

Azonban, ha ez sikerült volna sem oldotta volna meg a nemzetiségi kérdést, mert nem is célozta azt. Tétele a következő volt: Magyarország nemzetiségi politikája helytelen volt, és ezért területét felosztották, kétségbeejtő helyzetbe sodorván ezzel a magyar nemzetet. Ha visszaszerezzük az elcsatolt területeket, megjavítjuk nemzetiségi politikánkat, minden jó lesz.

Bármennyire is tiszteletreméltó volt a teljes nemzeti erőtartalék mozgósítása e cél érdekében, és bármennyire is helyes volt az a bölcs mérséklet, hogy csak magyar többségű területeket csatoltak vissza, a második világháború végén meg kellett győződnünk arról, hogy ilyen tüneti kezeléssel a kérdés nem oldható meg. Ugyanis a területi elcsatolások elsősorban a régi Magyarország nemzetiségi állapotából következtek és csak másodsorban a helytelen nemzetiségi politikából, vagy a kedvezőtlen nemzetközi helyzetből. Ezt az állapotot, pedig az jellemzi, hogy a nemzetiségek a magyarokkal és egymással keverten élnek. Világos, hogy ha ez a kevertség nem lett volna, nem lehetett volna – a népek önrendelkezési jogára hivatkozva – idegen uralom alá kényszeríteni a magyarság egynegyedét, kilátástalan gazdasági és politikai helyzetbe szorítva az egész magyarságot.

A második világháború után természetes volt a nép idegenkedése annak a kérdésnek a felvetésétől, melyre – szerinte – egyszer már ráfizetett. Persze, az orosz-vazallus kormányzat kiaknázta ezt a helyzetet, és minden erejével igyekezett a „szomszédokkal való jó viszony”, „a béke”, „a trianoni ország tehermentesítése” stb. jelszavakkal elterelni a közvélemény figyelmét arról, hogy a szomszédokkal való jó viszony még csak nem is látszat, míg ennyire súlyos egymásközti kérdések megoldatlanok, hogy ez a feszültség a lehető legnagyobb mértékben teszi bizonytalanná a békét és a biztonságot, és, hogy Magyarország a teljes nyersanyaghiány miatt állandóan a gazdasági csőd szélén áll. 1956. őszén kiderült, hogy – a maguk szempontjából – igazuk volt az oroszoknak, amikor a Duna-völgyi népek közül a magyarság gyengítésére törekedtek elsősorban, és kiderült az is, hogy szomszédaink gyűlöletét csak fokozza az, hogy lemondunk az elcsatolt területekről, mert – józanul – nem hisznek ennek őszinteségében. És ez a gyűlölet juttatta őket többek között ahhoz, hogy függetlenségünk kivívása elé gáncsot vessenek.

A nemzetiségi kérdést tehát meg kell oldani, mert a legnagyobb mértékben veszélyezteti jövőnket. Ebben a megoldásban pedig – függetlenül pillanatnyi nemzetközi helyzetünktől – legyünk határozottak, de méltányosak. Nem mondhatunk le a jövőnket biztosító megoldásról, de ne kívánjuk szomszédainktól sem, hogy lemondjanak.

Mi, erdélyi magyarok, mint a legközelebbi érdekeltek vetjük fel most a kérdést az összes idegen uralom alá kényszerített magyar nevében. A magyar nemzet része vagyunk, és ezt a kérdést is az összemagyarság szempontjából nézzük. Közvetlen érdekeltségünk – hisszük nem megy tárgyilagosságunk rovására, hanem még fokozza azt azzal, hogy közelről látjuk a helyzetet, és azzal, hogy mi viseljük elsősorban a következmények kockázatát.

Magyarország a magyaroké: a világon élő összes magyaré. Ezen az egyen kívül sehol sincs hazánk a földön, Ez így volt évszázadok alatt a múltban, így van – minden ellenséges nyomás ellenére – a jelenben, és bizonyosan így lesz a jövőben, míg csak magyar él. Mindig kötelezőnek éreztük magunk számára is ezt, ami az otthoni magyarokat kötelezte, és soha nem vártuk máshonnan jogaink biztosítását sem – ha minden tőlünk telhetőt meg is tettünk – csak Magyarországtól. Csak egyetlen magyar nemzet van és csak egyetlen Magyarország. Mi ugyanúgy mindent meg akarunk tenni hazánk boldogulásáért, mint az otthoniak és elvárjuk, hogy Magyarország kormánya is mindent megtegyen az összmagyarság érdekében. Ezért terjesztjük Magyarország kormánya elé az erdélyi kérdés megoldása tárgyában ezt a javaslatot.

A.

I. A Trianoni Szerződés felosztotta Magyarországot. A népek önrendelkezési jogára hivatkozva számot fel egy olyan államot, amelyben az 54,5% magyarral szemben 45,5% egyéb nemzetiség élt. Északi részét – melyen 48,2% szlovák mellett 51,8% egyéb nemzetiség volt – Csehszlovákiához –, keleti részét, melyen 53,8% román és 46,2% egyéb nemzetiség élt, Romániához –, és déli részét, melyen 31,4% szerb-horvát és 68,6% egyéb nemzetiség lakott, Jugoszláviához csatolta. Az így keletkezett Csehszlovákiában a csehek és szlovákok 58,7%-os, Romániában a románok 66,7%-os, Jugoszláviában a szerben, horvátok, szlovének 74,5%-os és Magyarországon a magyarok 88,4%-os arányt értek el új és régi nemzetiségiekkel szemben. A Trianon előtti Magyarország 8.319.906 nemzetiségi lakosa helyett 6.170.366 maradt vagy lett ugyanazon a területen. Tehát elcsatoltak Magyarországtól 3.319.579 magyar, hogy a nemzetiségek számát 2.149.540-nel csökkentsék. Magyarország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia együttesen 49.208.387 lakosából 30,2% : 14.859.555 lélek nemzetiségi sorsban maradt, vagy abba került.

Nyilvánvaló tehát, hogy az eredmény egyáltalán nem állott arányban a kétségkívül mindenki számára nagy megrázkódtatásokkal és még nagyobb áldozatokkal járó átrendezés méreteivel, ha az átrendezés későbbi negatív hatásai felelősség nagyságától el is tekintünk.

Ha Magyarország utódállamai népességének számát külön-külön a megfelelő nemzet összlétszámával vetjük egybe, akképpen hogy a megfelelő nemzetek létszámát százzal tesszük egyenlővé, a csehek és szlovákok esetében 165-öt, a románok esetében 148-at, a jugoszlávok esetében 132-őt, mindhároméban együttesen 148-at kapunk, míg ugyanaz a mutató szám a magyarság és országa lakói viszonyában csak 74. Ez azt jelenti, hogy a trianoni terület-rendezés az egyik félnek 48%-kal többet, a másiknak – a magyarságnak – viszont 26%-kal kevesebb lakosú területet szabott a méltányosnál.

Történelmi alapjai nem voltak ennek a rendezésnek, és csak egy pillantás Közép-Európa térképére, és megállapíthatjuk, hogy földrajzi okok sem késztették a trianoni rendezőket erre a magyarsággal szembeni méltánytalanságra.

A területrendezéssel a Trianoni Szerződés új alapokra fektette a Kárpát-medence népeinek gazdaságát is.

A Trianon előtti Magyarország agrárállam volt, éspedig lehetőségeihez képest eléggé elmaradott agrárállam. Mezőgazdasága azonban kiegyensúlyozott volt, mivel egészséges arányban oszlott művelési ágakra, és széles domborzati és éghajlati alapjai voltak. A szükséges belterjesedés lehetőségei megvoltak: először körül a Peremvidéken, aztán – nagyobb vízszabályozási munkák elvégzése után – az Alföldön. A Trianoni Szerződés egyrészt még elmaradottabb mezőgazdasági államokat szabott – mint Románia és Jugoszlávia –, másrészt a fejlődés lehetőségei elé vetett gátat Csehszlovákiában, és főként a trianoni Magyarországon, a Peremvidék kettészelésével és folyók felső szakaszainak az alsóktól való elválasztásával. Ezekhez járult még rosszul értelmezett nemzetiségi szempontok szerint végrehajtott földreformok, úgy, hogy az egyensúly mindenik utódállam mezőgazdaságában megingott: a művelési ágak, domborzati és éghajlati adottságok egyoldaliakká lettek. Még a Romániához csatolt terület – nagy méreteinél fogva is eléggé kiegyensúlyozott (korántsem annyira, mint a felosztott Magyarország), addig Csehszlovákiának jutott a hajdani ország legterméketlenebb, Jugoszláviának pedig – egész Európa – legtermékenyebb területe, Magyarország jórészt az Alföld sztyeppéjére szorult nagy mezőgazdasági emberanyaggal és csaknem semmi belterjesedési lehetőséggel. – Nyilvánvaló, hogy a Trianoni Szerződés minden érdekelt nemzet mezőgazdaságának többet ártott, mint használt.

Megállapíthatjuk, habár erre statisztikai adatok nincsenek, hogy a Trianon előtt a magyarság arányszámánál nagyobb mértékben részesült az ipari nyersanyagokból, bizonyosan a nemzetiségek kárára. A Trianoni Szerződés – az új terület lakosságának a számát nézve – 26,7%-kal kevesebb fát, 24,3%-kal kevesebb vasércet mért Magyarországnak a méltányosnál, sóból, nemes- és színesfémből pedig, semmit. Ha ezekhez még hozzászámítjuk az akkor még nem eléggé értékeltek fontosabbját, a földgázt, vízenergiát, urániumot, építőipari nyersanyagokat, gyógyvizeket, akkor képet alkothatunk egy – mezőgazdaságában megingatott, és ezért – túlzott iparosodásra kényszerített ország gazdasági erejéről. Ha a terület átrendezéssel az ipari népesség addigi arányában változást okoztak volna, vagy, ha a magyarok kisebb mértékben foglalkoztak volna iparral, mint a nemzetiségiek, lenne magyarázat a nyersanyagok ilyen elosztására, de az ipari lakosság a Trianoni Magyarországon kerek 10%-kal felülmúlja az általunk fentebb alapul vett általános arányszámot is. Hogy pedig a nemzetiségi vidékeken éppen a magyarság képviselte az iparosságot, az közismert. Tegyük még ezekhez azt is, hogy mindezek mellett Magyarországnak még jóvátételt is kellett fizetnie, és tiszta képet kapunk arról, hogy hogyan értelmezték Trianonban a népek önrendelkezési jogát gazdasági viszonylatban.

Kulturális téren a magyarság nemzetiségekkel szembeni fölénye szembeszökő volt a Trianoni Szerződés előtt. A gazdag nemzeti hagyományok, a régi és új intézmények, az írástudatlanok aránylag alacsony számának kialakításában kétségtelen szerepe volt annak, hogy az állam elsősorban az övé volt. Abban azonban, hogy gyönyörű irodalma, európai színvonalú zenéje és képzőművészete, korszerű tudománya és nagyhírű sportja volt, már kevés része volt az államnak. Kitűnik az abból is, hogy az utódállamok – minden társadalmi – gazdasági és kényszereszköz mozgósítása ellenére sem voltak képesek még lépést tartani sem e téren a magyarsággal mind a mai napig.

Igaz, hogy Trianon előtt az állam kevés iskolát létesített a nemzetiségiek számára, de még ez is összehasonlíthatatlanul több volt, mint amennyit Trianonban a meglévőkből meghagytak a nemzetiségé lett magyaroknak. Az is tagadhatatlan, hogy Trianon előtti magyarság keveset tett például egy olyan elmaradott vidék kulturális felemelésére, mint Kárpátalja, de ebben a vonatkozásban a trianoni utódok sem sokat tettek: Kárpátalját a csehek ugyanúgy elhanyagolták tovább is, a románok pedig – saját tízmilliónyi analfabétájukat nem nézve – a nemzetiségi vidékeken folytattak soviniszta kultúrpolitikát, ahol különben a legmagasabb volt a műveltségi színvonal.

Valószínű, hogy a Trianon előtti Magyarországon nem nézték jó szemmel, ha a nemzetiségiek határokon kívüli kultúrközpontok felé fordultak, de mi volt ez ahhoz a minden eszközzel erőszakolt elszigeteléshez, amellyel az utódállamok akarták volna új határaik közé szorítani az embereknek még a gondolatait is? Lehet, hogy Trianon előtt nem mozdították elő a nemzetiségek érintkezését határokon kívüli testvéreikkel, de mégsem ismerték azt az útlevél-tilalmat, amellyel Trianon után módjában lett megismerkedni Közép-Európa népeinek. Trianon előtt elhanyagolták a nemzetiségek hagyományainak ápolását, Trianon után jó eset volt, ha csak tiltották azt, és nem kényszerítették a nemzetiségeket árulásra történelmül, nyelvük, irodalmuk, vallásuk ellen.

Ennyi után is nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a trianoni átrendezés által a nemzeti kultúrák kialakítására teremtett új lehetőségek összehasonlíthatatlanul kevesebbet értek, mint amennyit az általa megszüntetett kulturális béke és együttműködés jelentett.

A Trianon előtti Magyarország nemzetiségi politikája időszerűtlen volt, és nem nyújtott intézményes biztonságot a nemzetiségeknek nemzeti életük zavartalan folytatására. A trianoni átrendezők nem bízták továbbra is a Kárpát-medence népeinek irányítását az ezer éve uralkodó magyarokra, mert nem lehettek bizonyosak afelől, hogy nem tartják tovább is alárendelt állapotban ezeket a népeket. Viszont remélhették azt, hogy az évszázados szolgaságot viselt népek türelmesebb urai lesznek nemzetiségeiknek.

Mint ahogyan ésszerűen várható is volt, a régi szolgák uralma betetőzte a méltánytalanságok amúgy is nagy gúláját. Az új nemzetiségi törvényeket – amellett, hogy kevésbé biztosították a kisebbségek szabad fejlődését, mint a sokat ócsárolt 1868-as magyar nemzetiségi törvény – csak a Trianoni Magyarország vette komolyan, az utódállamok kisebbségei állandó panaszosai lettek a Nemzetek Szövetségének. És nem nemzeti, gazdasági, kulturális szabad szervezkedésük és intézményeik hiányát panaszolták, vagy ezek állami méltányos támogatását kérték, és nem az állandósult mindenféle zaklatást kifogásolták, hanem csupán anyanyelvük szabad használatát, és iskoláiknak – nem támogatást – működési engedélyt kértek. Nem a részrehajló földreform törvények, nem a mesterséges telepítések, nem a hittagadás erőszakolása és nem a közszolgálatból való kiszorítás voltak elsőrendű sérelmeik, hanem csupán olyan jogok tiszteletben tartását kérték, melyek minden afrikai őserőlakót megilletnek. Mindezt a húszadik században, Európa közepén.

A Trianoni Szerződés legsúlyosabb hibája pedig, az volt, hogy az addig felsorolt fájdalmas és erőszakos eszközök alkalmazásával sem oldotta meg a nemzetiségi kérdést. De elmérgesítette.

Mint fentebb láttuk, a baj fő oka a különböző nemzetiségek kevertségében van. Amíg ezek az egymással kevert nemzetek békében élhettek egymás mellett és között, nagy általában meg is tették. Ha a kérdés megoldatlanul is meredezett, a különböző nemzetiségekhez tartozó egyének személyes jó viszonyban élhettek, gazdasági és társadalmi téren együtt is működhettek.

A Trianoni Szerződés súlyos méltánytalansága azonban elvágott minden szálat, mely a különböző együtt élő nemzetek tagjait összekötötték, vagy összeköthették. Ha maga a súlyos nemzeti veszteség még nem is mindenkit, de a megalázó megkülönböztetések, a soha nem szűnő zaklatások és az egyre szaporodó sérelmek bizalmatlanná és gyanakvóvá, következéséképpen magába zárkózottá tette a magyarságot. De ha a magyarság túl is tudta volna tenni magát ezen az ösztönös védekezési módon, akkor sem szűnt volna meg ez az elszigetelődés. A nyertes nemzetek bizonytalannak érezték nyereségüket, mert érezték méltánytalanságát. A magyarság volt az, aki veszélyeztette nyertes állapotukat és ezért természetszerűen – néha nem is tudatosan – szervezkedtek a magyarok ellen. Így íratlan – de általános – szabállyá lett a Kárpát-medencében, hogy mindenki ott és úgy ártson minden magyarnak, ahol, és ahogy tud. Néha az ezzel szembeni magyar védekezés is ellentámadásba megy át, és ezzel tovább fokozódik és mélyül ez a mindenki harca mindenki ellen. Ezen nem fékez sem a liberalizmus, sem a szocializmus. Ott dúl ez a harc mindenütt: munkahelyen, hivatalban, intézményben, iskolában, bíróságon, kórházban, mezőn, boltban, sportpályán, hadseregben, egyházban, vendéglőben, szakszervezetben. Mindenütt gyűlölet, áskálódás vagy háborúság. Az ember már szinte nem is ember, hanem csak magyar vagy román, vagy egyéb. Ha összekerülnek az egy nemzetbeliek Prágától Bukarestig, a tizedik mondatban már rátérnek erre az együttélésre és a tizenötödik mondat már egy újabb haditerv-javaslat.

Mondják, hogy ezt az értetlenséget és gyűlöletet mesterségesen szítják egyes csoportok vagy osztályok, ha igaz. Ez éppen úgy következik ebből az áldatlan nemzetiségi állapotból a már bekövetkezett történelmi események folyamán, mint az oxigén és hidrogén keverékéből a robbanás. Sőt, a felső oltás, simítás, békítés és szépítés még csak fokozza és mélyíti ezt az egyén és egyén, család és család, falu és falu, nép és nép közötti, vérbosszúként egyre fokozódó harcot. Az újszülött erre születik – már nevén kezdődik a vita –, ebben serül, ebben él, ha tud, mint ember, és ebbe hal bele. Még temetője felett is vita folyik.

Ez a semmi megoldást nem ígérő küzdelem közben felemészti minden résztvevő java erejét és tehetségét, lefékezi szorgalmát, megrontja jellemét és erkölcsi értékét. Közben a világ halad és mi itt a Kárpát-medencében időnket és erőnket arra pazaroljuk, hogy csendőrei vagy ellenállói vagyunk egymásnak, hogy drága szövetségeseket szerezzünk egymás ellen, közben a legégetőbb tennivalókat is elhalasztjuk, nehogy az ellenfélnek okozzunk vele hasznot és előnyt. Ha az egyik fél józanságából vagy kényszerből lanyhítja a harc lendületét, a másik ezt gyengeségnek veszi, és csak fokozza iramát, és az együttélési küzdelem egyre mélyül, terebélyesedik és tart halálig.

Mivel a Trianoni Szerződés következtében a mi helyzetünk a leghátrányosabb, a mi hazánk alkalmas a legkevésbé arra, hogy otthonunk legyen, az együttélési harc a mi életünket veszélyezteti elsősorban. Mi kell, tehát a megoldást kezdeményezzük, és szorgalmazzuk. És, ha határozottságunk mellett méltányosak is leszünk, minden bizonnyal meg is találjuk a mindenki számára elfogadható megoldást.

II. Az általánosság után Erdély kérdését részletesebben is kell vizsgálnunk:

A Trianoni Szerződésben Magyarországtól Romániához csatolt 103.093 km², a trianoni Magyarországnál kb. két vármegyényivel nagyobb területen az 1911-es népszámláláskor 5.257.467 lakos volt. Ebből 53,8%: 2.829.454 román, 31,6%: 1.661.805 magyar, és 14,6%: 766.208 egyéb (benne 10,8%: 564.789 német) nemzetiségű volt. Bizonyos, hogy ez az arány azóta a románok javára némi változást szenvedett, de ez nem lehet nagyobb 5%-nál, úgy, hogy még mindig ezek az adatok szolgálhatnak leginkább kiindulásul.

A magyarok egyharmada túlnyomó többséget alkot a Székelyföldön, másik harmada viszonylagos többséget a Peremvidék határ menti sávján, a harmadik harmad pedig, szétszórtan él a többi – az egész terület kb. háromnegyed részét kitevő – területen, ahol a románok élnek – a magyarokhoz viszonyítva hatszoros – többségben.

A Szigethegység Erdélyt két földrajzi és éghajlati részre: a Peremvidékre – és az Erdélyi Medencére osztja, ezért Erdély mezőgazdasága sem mutat egységes képet. Az Erdős Kárpátoktól az Al-Dunáig húzódó Peremvidék – az Alföld természetes szegélyét képezvén – átmenetet jelent síkság és a hegyvidék között. Változatos domborzata és éghajlata, gazdag vízrendszere alkalmassá teszi a legmagasabb rendű mezőgazdaság művelésére. Mezőgazdasági szempontból ez Erdély legelőrehaladottabb része. Szántóföldjei – kivált déli felén – kiválóak. A széle dombvidék, szőlő és gyümölcstermelésre, a hegyvidék pedig, legelő és erdőgazdaságra alkalmas. Állattenyésztése eléggé fejlett, bár lehetőségei egyáltalán nincsenek kimerítve.

Az Erdélyi Medencének csak egy része: a Maros és Olt középvidéke jelentős mezőgazdasági szempontból. Ez a rész, különösen a K-küllő vidéke, a Peremvidékkel is felveszi a versenyt, különösen gyümölcs, szőlő és takarmány termelésében. A Medence többi része – különösen a Székelyföld – mezőgazdaságilag csak óriási beruházásokkal fejleszthető. Állattenyésztése már nagyobb lehetőségeket kínál, de ezen a téren is nagyon sok a teendő. A Székelyföld erdőgazdasága most is jelentős, és könnyen fejleszthető.

Bányászati szempontból – a Medence északi részét, a Mezőséget kivéve – az egész Erdély fontos, de Hunyad és Bánát vasa és szene, Bihar bauxitja, urániuma és aszfaltja, Szatmár nemes- és színesfémje, Máramaros és a Székelyföld sója, valamint Közép Erdély földgáza gazdaggá tehetné az egész országot.

Erdély ipara – bár az utolsó évtizedekben sokat fejlődött –, lehetőségeihez viszonyítva még mindig nagyon elmaradott. Komoly lehetőségek nyílnak a kohászat, vas- és fémipar, faipar, vegyipar, műanyagipar, építőanyag-ipar, valamint a különböző könnyűipari ágak fejlesztésére. A mezőgazdaság fejlesztésével lehetőség nyílik majd az élelmiszeripar fejlesztésére is. Nagyon fontos, és bármilyen egészséges gazdasági rendben fontos és jelentős marad az erdélyi kisipar.

Erdély kereskedelme vérszegény. Még a Peremvidéken, ahol gazdagabb és igényesebb a lakosság és vasútja és közútja a közlekedést egyáltalán lehetővé teszik, van kereskedelem. De az Erdélyi Medence szegény és igénytelen népe megél európai értelemben vett kereskedelem nélkül is. Így Erdély nagy múltú polgársága jóformán csak a saját szükségletére kereskedik. Természetesen, az általános életszínvonal-emelés – elfogadható vasút- és úthálózat kiépítése – és az alkalmas jogi szabályozás meghoznák az erdélyi kereskedelem fellendülését. Erre pedig, olyan szüksége van Erdély gazdasági életének, mint a szervezetnek az egészséges vérkeringésre.

A felsorolt sok fejlődési lehetőség és feltételes mód egyben jelzi Erdély gazdaságának tragikus helyzetét: a mostani pangást. A Trianoni Szerződés olyan gazdasági vérereket vágott el, melynek hiánya még a legtudatosabb gazdaságfejlesztési politika mellett is nehézséget okozna. Azonban ilyen gazdaságpolitikáról a Trianon utáni Erdélyben nem lehet beszélni sem. A balkáni népek általában, de a románok különösen idegenkednek a közületi beruházásoktól, közmunkáktól, de egyáltalán attól, hogy az államot nem csak egyéni meggazdagodási lehetőségnek tekintsék. A román politika elhanyagolta a régi román területek fejlesztését is, az Erdélyét pedig, egyenesen gáncsolta. Talán nem tévedünk, ha az erdélyi együttélési küzdelem egyik alapját, a gazdasági harcot, a román államnak erre az Ázsia-módszerű gazdaságpolitikájára vezetjük vissza. Mert gazdasági téren talán a legelkeseredettebb ez az együttélési harc, pedig éppen ott a legkevésbé indokolható, ezért jelent Erdély gazdasága egyelőre csak nagy lehetőségeket.

Erdély kulturális öröksége nagyon gazdag. Magáévá tette Erdély mindig Európa és Magyarország eszméit, nem egyszer, és nem kevés ideig, zászlóvivője is volt Magyarországnak, sőt Európának is. A lelkiismereti szabadság első elfogadói és elismerői voltak eleink. Ezen a területen született a Magyar és Román irodalom. Évszázadokon keresztül innen kerültek ki az egész magyarság és az egész románság szellemi és politikai vezetői. Intézményeit mintául vették a szomszédos nemzetek, mert bizonyosan mintául is vehették.

A Trianoni Szerződés kettős – látszólag egymásnak ellentmondó – hatást váltott ki Erdély magyar kulturális életében: anyagszegényedést és eszmei gazdagodást. Anyagilag nemcsak az állam támogatását vagy jóindulatát vesztette el az erdélyi magyar művelődés, hanem az állam elismerését is. Ez persze az intézmények egész sorának felszámolását, a megmaradóknak pedig megterhelését jelentette. Sok nyomorúságnak és sok panasznak lett ez a forrása. Másrészt eszmei gazdagodást hozott Trianon: itt is érvényesült az a szabály, hogy ha egy nép kiszorul a politikai és gazdasági életből, kulturális téren kárpótolja magát. Politikus, katona jogász, gazdász, hivatalnok és vállalkozó hajlamú emberek kerülnek a szépirodalomba és tudományokba, és kiszélesítik, elmélyítik, és élettel telítik az irodalmat. Ez következett be Trianon után az erdélyi magyar irodalomban. Hozzá a megmaradt intézmények is megtisztultak. Az egyházak, gazdasági és művelődési egyesületek, iskolák és a sajtó új tartalmat és új célt kaptak. A magyarság leszorított életet élt a Trianoni Országban is, és ez – a fenti szabálynak megfelelően – kétségkívül hozzájárult a szellemi élet megújulásához. Megszületett a népi mozgalom. Én nem véletlen az, hogy éppen az erdélyi írók megjelenése fordította győzelemre a mozgalom valószínű vereségét, mint ahogyan nem volt véletlen az sem, hogy a legnagyobb példányszámú magyar újság Erdélyben, az erdélyi magyar előfizetők számára jelent meg, és hogy Erdélyben jelent meg az első magyar népdalgyűjtemény. Természetes, hogy ezek nyomán megkezdődött az erdélyi magyar társadalom erkölcsi tisztulása egy szélsőségeket elvető, emberibb, hívőbb, megértőbb társadalom felé.

A románoknál e folyamat fordítottja játszódott le: gazdagodás anyagilag – tagadhatatlan, hogy ez nagyon rájuk fért –, és továbbszegényedés eszmeileg. Híg és tartalmatlan intézmények sora születik egyfelől, másfelől a kulturális élet minden épkézláb embere felcsap politikusnak, jogásznak, katonának, hivatalnoknak, gazdásznak és vállalkozónak. Az ezután következő természetes eredménytelenség és sikertelenség – úgy kulturális, mint politikai és gazdasági életben – még ingerültebbé tette a többségi nemzetet a kisebbségekkel szemben, és ez nem kis mértékben járult hozzá az erdélyi együttélési harc elmélyüléséhez.

Az erdélyi magyar művelődés anyagi szegényítése persze mégis csak a kultúra szilárd alapjának rombolását jelentette. Ezt a rombolást tetőzte be a haladó jelszavakat hangoztató – lényegében soviniszta – államosítás: egyszerre megszűnt nemcsak minden magyar intézmény és szervezet – az egyházakon kívül –, hanem még az azok alapításához való jog is. Az igazság az, hogy ami nem sikerült a vasgárdistáknak, azt elérték a kommunisták. Ezzel párhuzamosan, a sajtó mind erősebb ellenőrzésével, és a tanszabadság felszámolásával a szerzőt teljesen elvágták a közönségtől, és ezzel az erdélyi magyarság lényegében kiszorult a kulturális életből is, a politikai és gazdasági háttérbeszorítás után.

Románia sohasem vette komolyan a kisebbségekre vonatkozó nemzetközi egyezményeket. Átfogó kisebbségi törvényt nem is alkotott soha. A kisebbségek – elsősorban a magyarok – jogi sérelmei közismertek voltak az orosz megszállásig, az 1944. utáni helyzet azonban még tisztázásra szorul.

A liberális és nacionalista román kormányok alatt zaklatva bár, de működhettek a magyar egyházak, léteztek magyar iskolák, szabad volt a magyar nyelv használata – az akkor még magánéletnek számító – gazdasági életben. A kommunisták uralomra jutása azonban a még megmaradt kisebbségi jogokat is eltörölte, mégpedig a demokrácia, az egyenlőség és a szocializmus jelszavaira hivatkozva. A régi pártokkal együtt megszűnt a magyarok pártja is. A régi társadalmi szervezetekkel együtt szüntették meg a magyar szövetkezeteket is. Az iskolák államosítása pedig, egyszerűen románosítás volt, mert a románoknak nem voltak felekezeti iskoláik. A gazdasági élet szocializálásával megszűnt a magyar nyelvhasználat a közélet egész vonalán, úgy, hogy már csak az iskolában és a családi életben beszélhetett anyanyelvén a magyarság. A mindezekért cserébe kapott közszolgálati helyek pedig, nemhogy a magyarság arányszámának, hanem még a magyarság munkásmozgalmi múltjának sem feleltek meg még számukat tekintve sem. Emellett minden fontos, irányító hivatali helyre románok kerültek, a magyaroknak csak az irányító fontosság nélküli – de annál háládatlanabb – agitációs és állambiztonsági helyek maradtak. Soha ilyen nagy kereslete nem volt még a jellemtelen, gerinctelen, nemzetietlen magyaroknak, és más mindenféle és mindenre elszánt emberi söpredéknek. Ezek foglaltak el minden helyet az államnál, a pártban és szakszervezetekben, és mindenütt, ahol érdemes volt helyet foglalni. Ezzel egy időben pedig tervszerűen folyt mindazoknak a magyaroknak a félreállítása, akik egyáltalán képeseknek látszottak áttekinteni a helyzetet. Háborús bűnperek, földreform, államosítás, internálás, purifikálás és osztályharc, valamint a demokrácia és a szocializmus minden jelszava alkalmas volt egy-egy csoport felszámolására, vagy félreállítására. Aki nem halt meg, az börtönbe került, aki börtönbe került, annak megélhetési alapja veszett el. Történt pedig mindez, a lelkiismereti szabadság földjén, egy kultúrát építő és hordozó kétmilliónyi magyarsággal.

Az együttélési harc a szocialista lehetőségekkel elérte teljes kifejlődését. Ahol ennyi mód van egymás életébe való beavatkozásra, ott nagyon sokat árthatnak egymásnak az emberek. Ahol az egyik nagyanya pálinkafőzője címén eltávolítják az unokákat az iskolából, ott nem is fontos utánajárni, hogy tényleg szociáldemokrata volt-e a gyanúsított, anélkül sem kockáztatja senki a védelmét, mert az is gyanússá lesz, aki ezeket védelmezi. Ez az általános kelet-európai állapot Erdélyben – a többek között – azt is eredményezte, hogy a kulákok listáján szereplők túlnyomó többsége magyar lett ott is, ahol különben több volt a román földműves. Hogy vállalatvezető magyar ritkaság számba ment. Ugyanakkor a magyarok munkásmozgalmi múltjára hivatkozva, a románok a magyarokat okolták az ún. demokrácia uralmáért. Ha valamelyik magyar hasonló módszerek alkalmazásával visszacsípett, úgy látták, hogy megvan a vélt bizonyítékuk erre, és nyugodt lelkiismerettel folytatták a harcot – persze szocialista eszközökkel – a magyarok ellen. Mégpedig minden magyar ellen személyesen minden román. És viszont.

Hiányos lenne a szocialista eszközökkel folyó nemzetiségi elnyomás eszközeinek felsorolása, ha a földreform, az osztályharc, a sovinizmus vádja mellett nem említenénk meg az ún. kozmopolitizmust is. Ha valaki egyáltalán nem vádolható nacionalizmussal vagy sovinizmussal, mert hajlandó fenntartás nélkül közreműködni a magyar hagyományok felszámolásában, de ezt nem teszi elég meggyőzően a román térfoglalás érdekében, hanem valami áthidaló nemzetközinek is mondható megoldást is javasol, az kozmopolita, az ellene való engesztelhetetlen küzdelem pedig kötelessége minden állampolgárnak, elsősorban pedig a magyar nemzetiségieknek.

Hogy az oktalan megaláztatásoknak ez a tömege kiengesztelhetetlenné tette a lepel alatti elkeseredett együttélési harcot, az természetes. Nem szolgálja a megértést az együtt élő nemzetiségek közötti kölcsönös lenézés és irigység sem. A magyarság a románokat tudatlannak, lustának, megbízhatatlannak, államukat a korrupció mintarendszerének tartja. A románok is igyekeznek mindenképpen kedvezőtlen színben látni és feltüntetni a magyarságot, barbárnak, gőgösnek és összeférhetetlennek állítva azt. Mindezek pedig, azt eredményezik, hogy mindkét fél feljogosítva érzi magát arra, hogy ebben a mindenki közötti életre-halálra folyó, és egyre terjedő harcban a lovagiasság és emberiesség szabályit minél gyakrabban áthágja, vagy tudomást se vegyen róluk.

Mindezeknek összegezéseként kijelenthetjük, hogy Erdély jelenlegi helyzete elfogadhatatlan a magyarság számára, mert amellett, hogy méltánytalanul súlyos terheket ró az erdélyi magyarokra, az egész nemzet jövőjét kilátástalanná teszi.

B.

Vizsgáljuk az erdélyi kérdés megoldásának lehetséges módozatait, melyek útján meg lehet szüntetni a magyarsággal szembeni súlyos politikai és gazdasági méltánytalanságot, meg lehet oldani a nemzetiségi kérdést, és fel lehet számolni ezt a világbékét veszélyeztető békétlen tűzfészket.

Erdély jövőjét négy politikai keretben vizsgáljuk:

I. Erdély román uralom alatt maradásának egyetlen előnye az, hogy kényelmes elintézési forma, mert egyszerűen nem kell tenni semmit. Ha Magyarország nemzetközi tekintélye nagy, akkor az emberi jogok mellett még különleges nemzetiségi jogokat magában foglaló törvény kibocsátására szoríthatja Romániát, sőt gazdasági élete számára különleges nyersanyag-szerzési és piaclehetőségeket szerezhet Erdélyben. Ezeknek a jogoknak és jogosítványoknak az érvényesülésére azonban kevés a remény, addig is, amíg a következő politikai hangulat Magyarország tekintélyét megcsorbítaná, és egyszerűen hatályon kívül kerülne a nemzetiségi törvény is, a gazdasági szerződés is.

Európa is a föderalizálódás felé halad. Ha Magyarország és Románia a jelenlegi területi és népesedési állapotában lenne bármilyen államkapcsolat tagjává, annak első következménye az lenne, hogy az emberi jogokon kívül az erdélyi magyarság minden más jogának elismerését még csak nem is kérhetné. Lenne román közigazgatás, bíróság, hadsereg, államosítás, szocializmus; román törvényhozás (sic!) (=törvénykezés) döntene az esetleges magyar szervezetek, egyházak, iskolák, szövetkezetek és szakszervezetek, ősi könyvtárak és műemlékek kérdésében. Továbbá, egy federáción belüli Magyarország nem is kívánhatna nagyobb részesedést Erdély nyersanyagaiból, mint más állam.

Ha Erdély román uralom alatt marad, akár federációban, akár azon kívül, nem oldódik meg az alapkérdés: a nemzetiségek kevertsége. Így semmi remény nem maradna arra, hogy az együttélési harc akár csak veszítene is hevességéből. Mivel pedig a szabad határokon – vagy útlevéllel, vagy a nélkül – szabad lesz az emigráció – elvégre ez alapvető emberi jog –, az évszázados reménytelen küzdelembe belefáradt erdélyi magyarság kivándorol, vagy asszimilálódik. És nem Magyarországon fog letelepedni, mert onnan is nagyarányú kivándorlásra számíthatunk, hiszen Magyarország a trianoni keretek között nem alkalmas arra, hogy a magyarság otthonává legyen. Minél több kívánatos szabadságot biztosítunk tehát népünknek: szabad közlekedés, szabad kereskedelem, szabad munkavállalás, útlevél- és vámkényszer megszüntetése, annál nagyobb tömegek győződnek meg majd arról, hogy jobb egy gazdag és békés idegen ország szabad polgára lenni, mint egy kilátástalanul szegény – és gyűlölködő szomszédok gyűrűjébe zárt – szülőhazáé.

Erdély román uralom alatt maradásával nem lehet jóvátenni a magyarsággal szemben elkövetett trianoni méltánytalanságot, azt pedig a magyarság életérdeke követeli. Erdély magyarsága egyszerűen nem akar román uralom alatt élni, és nincs olyan jogelv, vagy érdek, melyet méltányolni tudna, ha erre kényszerítik. Mert nincs is olyan méltányolható jogelv vagy érdek, mely idegen uralom alá kényszerítene ősei földjén kétmillió embert.

Ha Erdély román uralom alatt marad, mindkét ország kormánya hiába tenne meg minden erőfeszítést a békés egymás mellett élésre. Az Erdélyben folyó együttélési harcnak minden indítéka megmaradván, az továbbra is lehetetlenné fog tenni minden békés megegyezést a két ország között, minkét nemzet – és az egész emberiség – nagy kárára. Itt marad ez a békétlen tűzfészek örök veszélyére a világbékének és örök beavatkozási indoknak a nagyhatalmak számára mindkét ország ügyeibe.

II. Erdély magyar uralom alá kerülésének szembeszökő előnye az, hogy teljes jóvátétele lenne a trianoni méltánytalanságnak. Erdély visszakerülne természetes földrajzi, gazdasági és történelmi keretébe. A magyar gazdasági élet bőséges nyersanyagot és komoly piacot kapna. Erdély gazdasági lehetőségei becsületes és szakavatott emberek kezelésébe, európai állam igazgatása alá kerülnének. Gazdasági fellendülést hozna a Kárpát-medence számára. Az erdélyi magyarság elnyomatása megszűnne, a magyar kultúra gazdagodna Erdély történelmi hagyatékéval és élő szellemi erejével, Magyarország és a magyar nemzet képes lenne a legmesszebbmenően biztosítani a románok nemzetiségi jogait. Folytathatnánk és részletezhetnénk Erdély Magyarországhoz csatolásának előnyeit, azonban …

Azonban: Erdély megszerzése kimerítené – talán túl is terhelné - Magyarország nemzetközi politikai és erkölcsi tőkéjét. A nagyhatalmak adósuknak tekintenék a magyarságot, irigyei és versenytársai pedig ellenségüknek. A természetesen induló román irredenta mindenütt támogatást kapna, míg az újabb politikai fordulat úgy venné el tőlünk Erdélyt, ahogy nekünk adta az előző.

Mert nincs olyan román, aki Magyarországon akarna élni, és nincs olyan méltányolható elv vagy érdek, mely erre kényszeríthetné.

Magyarország szegény ország. A két vesztes háború következtében annyira lemaradtunk Európa mögött, hogy nagyon nagy feladatot jelent számunkra a lemaradás behozása. Ha mi erkölcsi, fizikai, gazdasági, szellemi és tőkeerőnket még a Magyarországnál is elmaradottabb, nagyobb területű és rosszabb terepviszonyokkal rendelkező Erdély gazdasági és közigazgatási berendezésére kell, fordítsuk, az a gazdasági világversenyből való kiesésünket jelentené. Nem lennénk képesek Magyarországot a magyarság otthonává építeni. Ideje lenne pedig már, hogy érdemes is legyen magyarnak lenni, ne csak áldozatot jelentsen örökké a magyarsághoz tartozás!

Vagy hagyjuk Erdélyt gyarmati állapotban? Nem lenne méltó a magyarsághoz, és nem is lehetne megtenni, hiszen Erdélyben a lakosság harmada magyar.

Ha pedig utat, vasutat, gyárat, középületet építünk, erdősítünk, bányát nyitunk, gyümölcsöst és szőlő telepítünk, telkesítünk, vizet szabályozunk és belterjesítünk Erdélyben, az még azért is nehézséget jelentene számunkra, mert Erdélybe egy magyarra két román esik, akikkel meg kell elégednünk, ha hajlandók egyáltalán elfogadni minden áldozatunkat. Akkor még majd indokolni is tudják részvétlenségüket, elvégre nem az ő országuk, ők nem építik, és nem tartják karban. Mi majd építünk, karbantartunk, tisztviselőket, tanítókat fizetünk, és csendőröket tartunk nekik. Kegyeiket fogjuk keresni, és nem kapjuk meg. A legjobb esetben olyan lesz a helyzet, mint Trianon előtt, és ugyanolyan eredményekre készülhetünk el, vagy még rosszabbakra.

Trianon előtt az erdélyi együttélési harc – éppen a méltányosságra törekvő magyar uralom miatt – nem volt éles. A román uralom ezt a harcot a végletekig elmérgesítette, és nincs komoly kilátás arra, hogy egy elkövetkező magyar uralom számottevően enyhíteni tudna rajta. A nemzetiségeik kevertségéből következik az összeférhetetlenség, és ez a kevertség marad magyar uralom alatt is. Ha a magyarság – felhasználva a kedvezőbb politikai helyzetét – erősebb eszközökkel folytatná a harcot, a nagyobb elkeseredés a románokat is fokozottabb ellenállásra késztetné. Mi Erdély megtartásáért fogunk, a románok Erdély megszerzéséért fognak harcolni. És harcolni fogunk, harcolni fognak minden eszközzel és minden erővel. És mivel a méltányosság abban az esetben inkább a románok, mintsem a magyarok oldalán fog állani, számítani kell arra, hogy a románok harca sikeresebb lesz a mienknél, és mi elveszítjük Erdélyt másodszor is, hiába emeltük európai színvonalra teljes testi és lelki erőnk feláldozásával.

A világbéke nem nyerne semmit Erdély Magyarországhoz csatolásával. A békétlen tűzfészek itt maradna az emberiség veszélyeztetésére. A román és magyarbarátságnak pedig még kevesebb lehetősége maradna, mivel a románoktól nem remélhetünk olyan nagyvonalúságot, hogy felejtkezzenek el az általuk őshazájuknak tartott területen élő négymillió nemzettestvérükről. Nem méltó hozzánk, hogy azt tegyük mással, amit nem kívánunk, hogy más tegyen velünk!

III. Az önálló Erdély gondolata a trianoni korszak kezdetén született, a második világháború előtt és alatt elenyészett, de utána – jóval szélesebb körökben – újraéledt. Az erdélyi magyar értelmiség megbékélési vágyát tükrözi ez a kompromisszum. A románok – természetesen – szigorúan elzárkóznak előle a legutóbbi időkig. A magyarság nemzetközi tekintélyének növekedése következtében, 1956 őszétől a román értelmiség is mutat némi érdeklődést iránta.

A legismertebb elgondolások szerint, az önálló Erdély területe az egész Erdélyt: a Magyarországtól Romániához csatolt területet foglalná magába. Tehát határai Magyarország és Jugoszlávia felől éppen olyan erőltetetten mesterségesek lennének, mint most a trianoni határok. Éppen úgy elvágnák a természetes gazdasági és kulturális utakat, mint a mostani. Románia felől ugyan a Kárpátok természetes határt képezne, de annak is mindkét oldalán – mint az összes elképzelt határainak is – azonos nemzetiségűek élnének összefüggő tömbben.

Az önálló Erdély lakosságának abszolút többsége román lenne, a román uralom tehát továbbra is megmaradna Erdélyben. Ehhez járulna még az a veszély, hogy Erdély országgyűlése bármikor kimondhatná a Romániához való csatlakozást. Ezt a románság természetes törekvései követelnék, a demokrácia elvei indokolnák a szintén természetes magyar tiltakozással és az esetleges nemzetközi kényszerrel szemben. Így a románok keveset kockáztatva, nyugodt biztonsággal léphetnének az önálló Erdélybe, de mégsem hajlandók elfogadni, mert az erdélyi románok éppen úgy Romániában vágynak élni, mint a magyarok Magyarországon.

Erdély magyarsága viszont sokat kockáztatna az önálló Erdély elfogadásával. A Peremvidék magyarsága – bár teljesen ésszerűtlenül határ választaná el a nagy magyar törzstől – még élvezné a földrajzi helyzete előnyeit, a tervezett határközlekedési szabadságot gazdaságilag is, kulturális téren is. A Szórványvidék magyarsága számára akkor sem maradna más út, csak az asszimilálódás, vagy a kivándorlás. Így egyedül maradna Erdély legszegényebb vidékén a székelység. A székelységnek kellene akkor Erdély védőpajzsául szolgálnia. Mert nincs olyan román Erdélyben, aki hajlandó lenne Románia ellen fegyvert fogni, mint ahogyan magyar sincs – székely a legkevésbé –, aki életét áldozná azért, hogy Erdély ne tartozzék Magyarországhoz. Ezt az államalakulatot tehát, mindkét nemzet átmeneti kényszermegoldásnak tekintené, mindent megtenne mindkettő saját nemzete erdélyi útjának egyengetésére.

Ha a nemzetiségek kevertsége megmarad, az együttélési harc is tovább folyik. Sőt – demokratikusabb és kisebb államról lévén szó – az államhatalom közelebb kerülve a nemzetiségekhez, még inkább felhasználható lenne a másik nemzetiséggel szemben. Erre a lehetőségre számítva, az önálló Erdély hívei lakosságcserével homogén nemzetiségű vidékek létrehozását tervezik, melyek – svájci kantonok mintájára – biztosítanák az egymás mellett élést. A lakosságcsere olyan nagy áldozatot követel a néptől, hogy nagyon meg kell fontolni, kap-e annyit a szülőföldjéről elköltöztetett, mint amennyit feláldoz? Egy ilyen átmeneti, minden érdekelt számára kényszermegoldás, mint az önálló Erdély, nem ér meg ilyen áldozatot.

Gazdaságilag Erdély nagyon elmaradott. Óriási beruházásokat igényelne európaiasítása. Ennek legnagyobb hiánya a helyi tőke- és szakemberhiány. A lakosság teljes odaadására sem lehet számítani a biztonságérzés hiánya és az együttélési harc miatt. Ha pedig Erdély nem tudja majd a szükséges beruházásokat a saját erejéből elvégezni, menthetetlenül a nagyhatalmak gyarmatává válik, kiket a nélkül is csábít az itteni gyarmatosításra a jelenlegi elmaradottság, az itt található nyersanyag és a kínálkozó piac. Ha ezeket megfontoljuk, nem számíthatunk gazdasági jólétre az önálló Erdélyben.

Magyarországnak továbbra sem állna rendelkezésére az annyira szükséges erdélyi nyersanyag és piac, mert ettől Erdély románjai még inkább elzárkóznának, mint a nagyhatalmak gyarmatosításától. Románia erdélyi gazdasági térhódításának pedig a magyarok igyekeznének útját állani, úgy, hogy végeredményében Erdély elveszne, úgy Magyarország, mint Románia számára gazdaságilag, néprajzilag is, politikailag is, anélkül, hogy Erdély népeinek haszna lenne belőle. Ezen pedig, nem segítene sem a belső kantonrendszer, sem a külső federáció.

Az általános művelődés minden valószínűség szerint nyerne az állami önállósággal, hiszen Erdélynek gazdag hagyományai, régi intézményei, és élő erdélyi kultúrája van. Azonban ezek a kulturális tényezők és javak nemzetiséghez vannak kötve, és Erdély nemzetei nem alkotnak kulturális közösséget, hanem a határokon túli nemzeti kulturális közösségnek részei külön-külön. Nyilvánvaló tehát, hogy Erdélyben a kulturális törekvések a politikai önállóság elnyerése után is centrifugálisak maradnának, és akaratlanul is az együttélési harc élesítéséhez vezetnének.

A magyar kérdést nem oldaná meg az önálló Erdély, hiszen Magyarország a trianoni keretek között maradna éppen olyan kilátástalan földrajzi, politikai és gazdasági helyzetben, mint addig, de kevesebb reménnyel a jövő iránt. Nem lenne alkalmas Magyarország arra, hogy a magyarság otthonául szolgáljon, ennek megteremtése pedig, az egész magyarság nagy, közös célja, melyet nem adhatunk fel még akkor sem, ha a feladás a nemzet egy részének érdekeit szolgálná. Ha az önálló Erdély tényleg elfogadható lenne is az erdélyi magyarság számára, akkor is el kellene utasítania, mert elfogadása árulás lenne az összmagyarság életérdekeivel szemben.

Az önálló Erdély megteremtésével a világbéke kapna ugyan egy új tamponállamot, de ennek fennmaradását csak az állandó nemzetközi kényszer biztosíthatná. A békétlenség okai nem szűnnének meg, csak lokalizálódnának. Nem valószínű, hogy nyerne annyit az emberiség az önálló Erdéllyel, mint amennyi áldozatba kerülne létrehozása és fenntartása.

IV. Erdély Magyarország és Románia közötti elosztásával jóvá lehet tenni a magyarsággal szemben elkövetett trianoni méltánytalanságot, anélkül, hogy a románokkal szemben méltánytalanokká lennénk. Magyarország részesülne így az erdélyi nyersanyagból és piacból, Erdély hagyományai, élő magyar szellemi és népi erői nemcsak megmenekülnének, hanem meghatározóan gazdagítanák a magyarság erejét. Ez a megoldás nem merítené ki a magyarság nemzetközi erkölcsi tőkéjét, és ugyanakkor lehetőséget nyitna az erdélyi kérdés végleges megoldására, a nemzetiségi béke és a magyar-román jószomszédi viszony megteremtésére.

A Trianoni Szerződés óta mindkét érdekelt nemzetben ennek a megoldási formának volt a legtöbb híve. Ezt szándékozta megvalósítani a Bécsi Döntés is. Vannak tehát hagyományai a gondolatnak és vannak hasznosítható tapasztalatok ezen a téren. A bevált módszerek tágabb alkalmazásával és a Bécsi Döntés hibáinak elkerülésével minden bizonnyal sikerülni fog ezt a megoldásos formát általános megelégedésre megvalósítani.

Arra a kérdésre, hogy Erdélynek melyik része legyen Magyarországé és melyik Romániáé, mi nem válaszolhatunk, mert erről nem mi, hanem a nemzetközi hatalom fog határozni. Mi csak azoknak a szempontoknak a figyelembevételét követelhetjük, melyek elvi elfogadása nemzetünk létérdeke és szomszédunk számára sem méltánytalan.

A Bécsi Döntés közismert határvonalával sikerült Erdélyt egy magyar és egy román többségű részre osztani ugyan, de mindkét rész annyira meg volt terhelve nemzetiséggel, és mindkét fél részére annyira fájdalmasan szelte ketté Erdély csaknem valamennyi idegszálát, hogy nem hozta meg a kívánt nyugalmat. Nem is hozhatta, hiszen az erdélyi kérdés a nemzetiségek kevertségéből született és él, és amíg ez a kevertség fennáll, az együttélési harc is folyik; hiú remény tehát így békére és nyugalomra számítani.

A területi elosztást lakosságcsere kell, kövesse. Váljanak végre külön azok, akik együtt nem tudnak élni! Költözzék mindenki a maga hazájába békésen! Szűnjön meg már a gyűlölködő együttéléssel járó hallatlan erőpocsékolás mindkét oldalon, és a régi kor árnya felé merengés helyett építsük mindnyájan a messze jövendő emberiségének földi otthonát. A mai nemzedék egy része fel kell, áldozza szülőföldje iránti ragaszkodását, hogy gyermekei majd annál maradéktalanabban, annál kevesebb keserűséggel vegyítve szerethessék jövendő szülőföldjüket a szép, gazdag és boldog, biztonságos otthont nyújtó hazában.

Erdély magyarsága kész erre az áldozatra. A Bécsi Döntés, de különösen 1945. után többszázezer ember cserélt lakhelyet Erdélyben, anélkül, hogy a cseréből bármi előnye származott volna, csak egyszerűen a körülmények kényszerítették. Ha a lakosságcsere a költöző jól megfontolt érdekeinek sérelme nélkül, tervszerűen és szervezetten történik, és békés, biztonságos otthont nyújt majd egy olyan Magyarországon, mely éppen az ő költözésével bővül, erősödik és gazdagodik az egész magyarság otthonává, mindenki vállalni fogja ezt az áldozatot. Mindenkit szíve mélyéig sértettek az idegen uralom méltánytalanságai, a gyűlölködő együttélés keserűsége, a gyermekei jövőjének kilátástalansága, a bántó gazdasági és szellemi nyomorúság, úgy, hogy szülőföldjének újjal – talán szebbel és gazdagabbal – való felcserélése nem tűnik majd áldozatnak, ha ennek árán az ősöktől közösen örökölt, megszentelt haza földön, 1956 őszének hőseivel élhet majd együtt.

A lakosságcsere elvi elfogadása lényegesen megkönnyíti a terület elosztását, mert így az új határ megvonásakor nem kell szigorúan ragaszkodni a jelenlegi néprajzi állapotokhoz, melyeknek szeszélyes kevertsége földrajzi, gazdasági, közlekedési, kulturális és történelmi szempontból már eleve torzszülötté csonkítaná Erdély mindkét felét. A lakosságcsere elvi elfogadása alapján meg lehet találni Erdély területén azt a vonalat, amelyen húzva, nem vágna gyógyíthatatlan sebet – sem a helyszínen, sem a szívekben – az új határ.

A Magyarországhoz méltányos nagyságú területet csatoló új határ legyen az összmagyarság jövő érdekeinek megfelelő. Legyen lehetőleg rövid, legalább nagy részén természetes határ, mely a Magyarországgal leginkább összefüggő – és főként a magyar gazdasági életnek fontos nyersanyagot, piacot, belterjesedést biztosító – területet csatolja Magyarországhoz. A cél az, hogy Magyarország alkalmassá legyen arra, hogy az egész magyarság otthonául szolgáljon.

Ha ezeket a célszerű és méltányos elveket szem előtt tartja majd a nemzetközi hatalom, nem lesz okunk panaszra akár a Bécsi Döntés, akár a Maros, akár a Királyhágó vonalán, akár másfele húzódjék is az új határ.

Kétségtelen, hogy Erdély elosztásával és lakosságcserével végleg elvész a magyarság számára a román uralom alatt maradó rész. Elvész vele a magyar történelem, a magyar művelődés egy része. Elvész egy sor város, nagyszámú műemlékkel, sok – mindnyájunknak kedves – hagyománnyal, nagy értékű magyar beruházással. Elvesznek majd biztosan olyan vidékek, melyek nélkül a magyar életet nem érezzük teljesnek. Ez lesz az áldozat, melyet hoznunk kell. Mert ezzel végleg megmenekül az elveszéstől a magyar történelem és művelődés egy másik része, egy másik sor város és más vidékek, melyek éppen olyan értékesek és kedvesek minden magyar számára, mint a végleg elveszettek.

Kétségtelen az is, hogy a lakosságcsere nagy áldozatot jelent és sok keserűséget okoz majd Erdély egész magyarságának, főként a költözésre kényszerülőknek. Hogy ez az áldozat ne legyen fájdalmas, és meg is hozza a maga lehető leggazdagabb gyümölcsét, komolyan elő kell készíteni és a legmesszebbmenő tervszerűséggel, nagyon szervezetten kell végrehajtani. Ha mindent megteszünk azért, hogy a költözés kényelmes legyen, hogy az elhagyott ingatlana helyett mindenki legalább azonos értékűt kapjon – hogy hasonló vidéken és környezetben ugyanolyan lakás és munkahely várja a költözőt –, hogy anyagilag inkább nyerjen a cserével, nem fogja majd senki kényszernek érezni a költözést. Ha falvanként, járásonként, városonként, vármegyénként, vidékekként, hagyományai és felekezete figyelembevételével történik a költöztetés, mely mögött az egész magyarság szerető támogatását és az egész emberiség jóindulatát érzi majd a hazatelepülő, nem lesz majd fájdalmas a szülőföld elhagyása. Ha pedig a lakosságcsere nagyszerű alkalmát felhasználjuk arra, hogy az új berendezkedéssel a magyarság jól megfontolt gazdasági, társadalmi és művelődési érdekei – a modern tudomány és technika lehetőségeinek kihasználásával – megvalósuljanak, a lakosságcsere meghozza majd a maga gazdag gyümölcsét úgy a erdélyi, mint az összmagyarság számára. Ha tekintetbe vesszük, hogy a lakosságcsere alkalmával ésszerűen irányíthatjuk a népsűrűséget, a földbirtok tulajdoni és művelési megoszlását, tetszés szerint irányíthatjuk a társadalom jövő foglalkozási- és réteg-tagozódását, gazdasági és művelődési szempontból legalkalmasabb nagyságú településeket teremthetünk a legalkalmasabb helyeken, hogy nincs olyan modern építkezési, gazdaság-, település- és közigazgatás-politikai elgondolás, melynek alkalmazásától a józan megfontolás határán belül tartózkodnunk kellene, hogy a csaknem mindenki közreműködését megkövetelő nagyfontosságú hatósági funkciók ellátásával népünk olyan politikai iskolázottságot szerez, melyről még álmodni is alig merünk, hogy az új és magrázó benyomások sorának kitett népünk megfontoltsága, szorgalma, jelleme, műveltsége, erkölcsi ereje nagymértékben fokozódhat – szemünk elé tárul az a mérhetetlenül sok előny, melyet a lakosságcserével nyerünk, a legnagyobb és legfontosabb eredmény: a nemzetiségi kérdés megoldása mellett.

Mert ezzel Erdély egész magyarsága megszabadul az idegen uralomtól, megmenekül a gyűlölködő és fojtogató együttéléstől és a vele járó szegénységtől, a románokba való beolvadástól, vagy a hazátlan kivándorlástól. Eltűnik majd vele a románokat és magyarokat széjjelválasztó ék, és lehetővé válik, hogy egymás mellett, békésen, egymás kölcsönös támogatásával vegyük ki részünket az egész emberiség sorsának irányításából.

A vitás terület méltányos és célszerű elosztása és a lakosságcsere útján megvalósulnak a magyarság évszázados vágyai: a nemzetiségi nyugalommal beálló belső és külső béke, biztonságos határok, kiegyensúlyozott gazdaság, nemzetközi versenyképesség és öncélú nemzetközi politika a legmesszebbmenő belső politikai, társadalmi, gazdasági és művelődési reformok lehetőségét teremtik meg hazánkban. Végre egyedül mi leszünk urai és gazdái országunknak. Megszabadulunk mindazoktól a terhektől, melyek más nemzeteket nem terheltek és nem terhelnek. Nemzetünk nem lesz a világ gondhozója többé, mint Mátyás király óta mostanig, hanem minden tehetségével dolgozhat a maga és a világ összes népeinek boldogulásáért. Lesz egy országunk, melyben biztonsággal építhetünk, melyre mindig, minden magyar számíthat, bárhol éljen is a Földön: Magyarország a magyarok otthona lesz.

A vizsgált négy megoldási forma közül ez felel meg az összmagyarság érdekeinek, ez sérti a legkisebb mértékben szomszédaink érdekeit, ez adja a legnagyobb támaszt a világbéke ügyének, és végül ez oldja meg végérvényesen az erdélyi magyarság kérdéseit.

Erdély magyarsága elfogadja ezt a megoldást.

C.

Magyarország első feladata Erdély területéből a számára méltányos rész Magyarországhoz csatolása. Hogy a többi szomszéddal való területrendezés megtörténhet-e, ezzel egyidőben, az az akkori nemzetközi helyzettől függ. Mindenesetre, az erdélyi kérdés megoldása a legnagyobb jelentőségű, és ennek sikere után a többi már nem jelent majd nehézséget.

Az átcsatolást előkészítő diplomáciai és propaganda tevékenység során is az elsődleges cél a területrendezés kell, legyen. A lakosságcsere-tervet – lévén az nagy tömegszenvedélyek szítására alkalmas – helyesebb először csak elvben érinteni, nehogy az egész megoldás sikerét kockáztassuk.

A terület-átcsatolás után kötendő a lakosságcseréről szóló egyezmény. Ennek az egyezménynek tartalmaznia kell a lakosságcsere elvi és jogi kérdéseinek megoldása mellett, a felmerülő összes gazdasági és pénzügyi, valamint politikai, társadalmi, vallási, kulturális és fizetési intézkedést a lakosságcserével kapcsolatosan. Tartalmaznia kell főbb vonásaiban a lakosságcsere technikai tervét, és intézkednie kell a szükséges nemzetközi biztonsági, ellenőrző, gazdasági és döntőbírói szervek felállításáról.

Az egyezmény megkötése után az egész Erdély területén – a már működő nemzetközi szervek jelenlétében és közreműködésével – népszámlálást kell tartani. A népszámlálás csak a nemzetiségre, ingó és ingatlan vagyonra, lakás- és munkaigényre terjedne ki családonként, intézményenként, vállalatonként és közületenként. E népszámlálás adataira épülne a lakosságcsere kimerítő terve, melyet a lakosságcsere lebonyolítására életre hívandó, legalább miniszteri rangú szerv készítene el. Ez az Erdély magyar részén székelő hatóság nagyszámú szakember és még nagyobb számú – főként önkéntes – különféle más munkatárssal kell, rendelkezzék, hogy a reáháruló nagyon nehéz és nagyon terhes, de ugyanakkor nagyon magasztos feladatokat elvégezhesse.

Szükséges, hogy a lakosságcsere az egész magyarság nemzetmozgalmává legyen, és mint a világbéke ügyének fontos mozzanata az egész emberiség támogatását élveznie kell. Minden magyarnak tudnia kell, hogy az erdélyi lakosságcsere egy erős és boldog Magyarország megteremtését szolgálja, és a Föld minden nemzetének tudnia kell azt, hogy egy erős és boldog Magyarország szükséges a nemzete békéje, biztonsága, az egész emberiség jövendő boldogulása szempontjából.

Az erdélyi kérdés megoldása kétségkívül nagy és nehéz feladat, de nemzetünk jövőjét e nélkül nem biztosíthatjuk.

Az erdélyi magyarság vállalja az áldozatot, a nemzet többi tagja osztozik az áldozatvállalásban, Magyarország kormánya pedig, lehetővé kell, tegye ezt az áldozatvállalást, hogy hazánk tényleg a magyarok boldog otthonává legyen. –

Kolozsvár, 1957. február 8.

Dobai István