Magyarok Világszövetsége
|
WORLD
FEDERATION OF HUNGARIANS WELTBUND
DER UNGARN |
|
H – 1052 Budapest, Semmelweis u. 1-3. TEL.: [00-36-1 / 06-1] 267-45-10 FAX / TEL.: [00-36-1/06-1] 485-40-60 e-mail: elnok@mvsz.hu Adószám:
19672081-2-42 |
Igazságot
Európának! – 3. melléklet
Ej.2007.0033.b
A párizsi béke 60.
évfordulójára
„Mint kígyó sziszegett az
egész mezőny” …
Miért
volt II. Trianon a párizsi béke?
Az Imrédy
Béla magyar miniszterelnök halálos
ítéletét kimondó perben a
közvádló szerepét betöltő Sulyok
Dezső, akit abszolút választási
győzelmének birtokában pártja – a Kisgazda
Párt – miniszterelnökké jelölt, 1946.
február 8-án beszédet mondott a
Nemzetgyűlésben. A jobboldali elhajlással nem
vádolható politikus követelte, hogy a párizsi
béketárgyalásokra utazó magyar
küldöttség kérje a trianoni béke néprajzi
tévedéseinek helyreigazítását és a
magyar határok mentén idegen impériumok alatt egy
tömbben élő magyaroknak az általuk lakott területekkel
együtt Magyarországhoz való visszacsatolását.
Beszédének ez a része viharos erejű, vad
ellenkezést váltott ki a kommunistákból. Sulyok
így ír erről: „Mint
kígyó sziszegett felém az egész mezőny,
melyben kommunisták ültek. Elneveztek sovinisztának, háborús
izgatónak, revizionistának …”[i]
Ezek után a
kisgazda többségű, de mégis kommunisták uralta
„magyar” kormányt olyan delegáció
képviselte a párizsi béketárgyalásokon,
amelynek tagjai – igen kevés kivétellel – nem
értették a dolgukat, vagy nem akarták Magyarország
érdekeit védeni.[ii]
Fontos
iratokat, melyek egészen új megvilágításban
tüntették volna fel a magyarság háborús
szereplését, a külügyminisztérium egyik
szobájából, ahol össze voltak gyűjtve, egy
kommunista külügyi tisztviselő utasítására
kihordták egy WC-helyiségbe. Ott egymásra
szórták, és hónapokon keresztül hagyták
pusztulni anélkül, hogy bármit is felhasználtak volna
belőlük a magyar nép igazának
megvilágítására.[iii]
A
békét letárgyalták. Egy csomó magyar
marxista az állam pénzén néhány hónapig
jól élt Párizsban, és annyit ártottak
népünknek, amennyit csak tudtak.[iv]
1947.
február 10-én a Szövetséges és Társult
Hatalmak elfogadtatták Magyarországgal azt a békét,
amely Trianonhoz képest újabb színmagyar
területektől fosztotta meg az országot, és a
Szovjetunióval szemben 200 millió USD,
Csehszlovákiával és Jugoszláviával szemben
100 millió USD hadisarc megfizetésére kötelezte. Az
ország haderejét 66.000 főre korlátozta, ebbe
beleértve a határőrséget és a folyami
flotillát is.[v]
A nyugati szövetségesek hadait Magyarország
elhagyására kötelezte, viszont a Szovjetuniónak
csapatok állomásoztatását engedélyezte
mindaddig, amíg az Ausztriában állomásozó
szovjet csapatok ellátása ezt szükségessé
tette. Ausztriából 1955-ben vonultak ki a szovjet csapatok,
Magyarországról 1991-ben, miután 1956 őszén
hadüzenet nélkül újból
hadszíntérré változtatták az
országot.
De
nézzünk a békeszerződés szövege
mögé.
1.
A II. világháborúban hadat
viselő népek közül arányaiban a legnagyobb
emberveszteséget a magyar nemzet szenvedte el:
összlélekszáma 15%-át. A háborús
cselekményekben 780.000-en hunytak el, szovjet hadifogságban
300.000-en, a holocaust megsemmisítő táboraiban
Magyarországról és Észak-Erdélyből
együttesen 300.000-en. Kárpátalján meggyilkoltak
és elhurcoltak 100.000 magyart. Délvidéken
lemészároltak 40.000 civilt, Felvidéken
„eltűnt” 200.000, Erdélyben 270.000 magyar.
Összesen több, mint 2 millió lélek![vi]
2.
A Szovjetuniót Hitler oldalán
elsők között fegyverrel megtámadó, és a
zsidótörvények elfogadásában
élenjáró Szlovákia – amelynek
parlamentjében e törvények ellen egyedül az ötven
évvel ezelőtt mártírhalált halt
Esterházy János szavazott nemmel – a győztesek oldalán
ülhetett tárgyalóasztalhoz.(!?) Ezt az általa soha
nem remélt és kizárólag a békekonferencia
magyarellenességével magyarázható helyzetet
kihasználva újabb területi igényeket jelentett be.
Miután éléskamrának már Versailles-ban
megkapta a színmagyar Csallóközt, most Párizsban
újabb öt magyar települést követelt magának
Pozsony alatt, hídfőállásként a Duna bal
partján: Rajka, Bezenye, Dunacsúny, Horvátjárfalu
és Oroszvár. És a békecsinálók ez
utóbbi hármat oda is ítélték neki.[vii]
3.
A magyar nemzet legdurvább
arculcsapásaként a csehszlovák küldöttség
hivatalos jegyzékben kérte a
békekonferenciától a Szent Korona eltávolítását
Magyarországról, és ENSZ protektorátus alá
helyezését egy távoli országban, hiszen amíg
Magyarországon van, a nemzet ereje megtörhetetlen.[viii]
Ez a javaslat alighanem csak azért nem került be a béke
végleges szövegébe, mert akkor már a Szent Korona az
országtól távol, az amerikai hadsereg
fogságában volt, és maradt még több mint
negyven éven át.
4.
Miután 1946. januárjában
és februárjában az embertelen és jogtalan
lakosságcsere során, csattogó hidegben, a Duna befagyott
jegén áthajtottak több tízezer felvidéki
magyart, Magyarország a kitelepített magyarok ottmaradt
vagyonával fizette ki a Csehszlovákia számára
megítélt hadisarcot, és a párizsi
békében kötelezettséget vállalt a
kárpótlásukra. 2007. február 10-én telt
hatvan éve, hogy a kommunista, majd a
„rendszerváltó” Magyarország –
alkotmányos kötelességét elmulasztva – nem
kárpótolta azt a százezer áttoloncolt
felvidéki magyart, akiknek ottrekedt vagyonával fizette meg azt a
hadisarcot, amelyen a tízmilliós összlakosságnak
kellett volna osztoznia.
Azt, hogy a
„rendszerváltó” Magyarország mily távol
áll a jogállamiságtól, jól
érzékelteti az Alkotmánybíróság
két semmibe vett határozata. A taláros testület
először a 37/1996. számú határozatában
mondta ki a kárpótlás elmaradásának
alkotmánysértő voltát, és 1997. június
30-ig adott határidőt az Országgyűlésnek a
mulasztás pótlására. Hét év
múltán, a 45/2003. számú határozatával
az Alkotmánybíróság megállapította a
továbbtartó alkotmánysértést, és
2004. június 30-ig szabott új határidőt annak
megszüntetésére. Máig tartóan –
mindhiába! A jogosultak többsége talán már nem
is él.[ix]
5.
A párizsi béke – a
trianonitól eltérően – nem rendelkezett az elcsatolt
magyarok állampolgárságáról. Így
tehát mindazok, akik 1938 és 1941 között
visszanyerték magyar állampolgárságukat, a
párizsi békét követően is megőrizték
azt. Sem az 1945. januári moszkvai fegyverszüneti egyezmény,
sem a párizsi béke, sem az 1948-as magyar
állampolgársági törvény nem fosztotta meg
őket magyar állampolgárságuktól. Gondoskodott
erről azonban a kádári rendszer, amely 1961-ben
Csehszlovákiával, majd a Szovjetunióval, végül
pedig 1979-ben a ceausescui Romániával kötött olyan
kétoldalú államközi egyezményt, amely a
trianoni formulával élve automatikusan megvonta a magyar
állampolgárságot azoktól, akik egy éven
belül nem telepedtek át Magyarországra. Egy kivétel
azonban akadt. Az egykori Jugoszláviával ilyen
államközi egyezmény soha sem született. Így
tehát a Bácskában, Dél-Baranyában és
Muravidéken élő délvidéki magyarok máig
magyar állampolgárok. Lappangó magyar
állampolgárságuk tény, amit hatvan év
múltán is szenvtelenül tagad a „magyar”
állam.[x]
6.
A párizsi
béketárgyalásokon nem esett szó a magyarság
ellen 1944. őszén elkövetett genocídiumról, az
emberiség ellen elkövetett, soha el nem évülő bűncselekményekről.
Nem esett szó a szolyvai Magyar Auschwitzról, ahol darált
üveget kevertek a tábor lakóinak eledelébe, ily
módon gyalázatos kegyetlenséggel meggyilkolva és
egyetlen
tömegsírba temetve 18.000 magyar hadi- és
polgári foglyot.[xi]
Nem esett szó a Délvidéken ártatlanul
megkínzott és lemészárolt 40.000 magyar hadifogoly
katonáról, katolikus papról, védtelen
polgárról.[xii]
De hallgattak az Erdélyben Szárazajtán, Gyantán,
Magyarremetén, Kishalmágyon kivégzett polgári
lakosokról, a földvári haláltábor
áldozatairól is. Miként hallgattak a Felvidéken
dobsinai otthonukba utazókról, akiket a prerovi
állomáson kiszállítottak a vasúti
kocsikból, majd a mintegy 200 asszonyt és gyermeket halomra
lőtték, és amikor a töltények elfogytak, a
még élő gyermekeket megfojtották, vagy
lapáttal agyonverték.[xiii]
És hallgattak arról a kilencven, harci cselekményekben
még részt nem vett, tizenéves csíki
leventéről, akiket Pozsony mellett Ligetfaluban
tarkólövéssel gyilkoltak meg – a háború
befejeztével, útban hazafelé.[xiv]
Csonka-Magyarország
fővárosát, Budapestet négy hónapig
ostromolták a szovjet csapatok, míg hatvankét évvel
ezelőtt, az 1945. február 10-én, a budai
várból indított kitöréskor két nap
alatt 60.000 várvédő vesztette életét.[xv]
A megszálló szovjet csapatok lerombolták a magyar állam
szimbólumát, a Szabadság téren álló
Ereklyés Országzászlót, és
végigprédálták az országot,
megerőszakolva közel egymillió magyar lányt és
asszonyt.[xvi]
A
párizsi béke aláírásának
estéjén Mindszenty József hercegprímás
szentségimádásra hívta Budapest népét.
Ő maga a Szent István Bazilikában vezette a
szentórát. Tízezrek mondták utána –
sírva és zokogva – az alábbi imát:
„Mindenek Mindenható Teremtője,
Alkotója, Ó Nagy Isten! Amitől gyötrelmes napokon
és vergődő éjszakákon tartottunk,
rettegtünk, hogy földi igazságban emberi
megértésben és emberi érzésben a mi
reménykedésünk dőre és kába lesz: az
ítélkező nemzetek határozatából országunkra,
népünkre – épp ebben a kegyetlen pillanatban –
az újabb országcsonkítás is elkövetkezett.
Most írják alá Párizsban a magyar
békét, a világ-békemű legnagyobb
parcellázását címerben, földben, lelkekben,
házakban, temetőkben, iskolákban, templomokban, a
Nagyasszony és Szent István ezeréves
örökségében. Akik aláírták,
élvezik a pillanat történelemszerűségét,
az aláírók a történelembe, a tollak a
múzeumokba kerülnek; de mi tudjuk, hogy ezek a tollak
gyémánttűknél sebezőbb vastollak, amelyek
millió szívek táblájára írnak.
Szívek vére, szemek könnye buggyan, serked és csordul
nyomukban. Sóhajok szállnak, életek vonaglanak.”[xvii]
Eközben, „mint
kígyó sziszegett a kommunista mezőny”, ha arra
kérték, ne hagyja szó nélkül az
országcsonkítást. Vajon tudták-e ezt Márton
Áron püspök és társai, akik börtönt
és mártíromságot is vállalva
emlékiratot juttattak el a párizsi
béketárgyalásokra, olyan megoldást kérve,
hogy az elcsatolásra ítélt magyarok többsége
Magyarországon élhessen?! [xviii]
Párizsban a
békét letárgyalták és
aláírták, de az a magyarság életében
hatvan év múltán is élénken hat, mint
elhúzódó méreghatás. A ma élő
magyarok többsége tudja és érzi, Trianon
magyarellenes diktátum volt. A párizsi béke sokakban
úgy élt, mint béke-szerződés. Hatvan év
múltán ki kell mondanunk:
Diktátum
volt a párizsi béke is: II. Trianon.
Pedig a trianoni
"békét" rabló jellege, és
szörnyű igazságtalansága miatt sohasem
ratifikálták a nagyhatalmak, sem a Szovjetunió, sem az
Egyesült Államok. Magyarország
szétszaggatását a nagyhatalmak a párizsi
béke, a II. Trianon nyomán pecsételték meg.
Budapest,
2007. február 17.
A
Magyarok Világszövetsége
A kiadmányt
hitelesíti: Patrubány Miklós – elnök