Igazságot Európának – 2. melléklet

 

Magyarok VII. Világkongresszusa

 Budapest, 2008. augusztus 16-20.

Trianon újraértékelése – Konferencia

 

Az országhatárokkal szétszabdalt Magyar Nép összességét megtestesítő Magyarok VII. Világkongresszusa keretében megrendezett Trianon újraértékelése - Konferencia az alábbi

 

I n d í t v á n y t

fogadja el.

 

A nemzetközi joggyakorlat, valamint a Nürnbergi Nemzetközi Bíróság határozataira figyelemmel kérjük az Egyesült Nemzetek Szervezetének Nemzetközi Bíróságát, hogy az egyenlő elbírálás elvének alapján mentesítse a Magyar Népet az I. világháborúban való részvétele miatt kiszabott kollektív büntetés és annak következményei alól.

Javasoljuk az 1920. június 4-i trianoni és az azt kiegészítő 1947. február 10-i párizsi békeszerződések jogi szempontból történő felülvizsgálatát. A felülvizsgálat eredményeképp kérjük annak megállapítását, hogy a fenti szerződések érvénytelenek és kérjük a szerződések hatályon kívül helyezését.

 

I n d o k l á s :

 

1./ Történelmi tény, hogy az I. Világháború kitöréséért a Magyar Királyságot felelősség nem terhelte. Ugyanakkor az 1920. évi Békeszerződés delegációi a világháború kitöréséért egyedül Magyarországot ítélték el, – még Ausztriát sem – és büntették meg.[i]

2./ Történelmét tekintve a Magyar Nép Mátyás Király óta gyakorlatilag és jogilag idegen elnyomás alatt élt, és un. nemzetközivé válása egyrészt a tatárjárás pusztításai, másrészt a 150 éves török uralom, harmadrészt pedig a Habsburg- Ház tudatos nemzetiségi betelepítő politikája miatt következett be.

3./ Az ország területének 2/3-át úgy csatolták el, hogy nem a többségében nemzetiségi területeket, hanem tiszta magyar lakta településeket, valamint azokat, ahol a nemzetiségek kisebbségben voltak a magyar lakossággal szemben.

4./ A versailles-i Békekonferenciára delegált magyar küldöttség visszautasította a Magyar Nép nevében a vádakat és kérte, hogy tartsanak népszavazást az elcsatolandó területeken, és - az emberi jogokra hivatkozás leple alatt – ne „barmoknak „nézzék az embereket, rákényszerítve akaratukat, a megkérdezésük nélkül. A kérelmet Ausztria is támogatta, de a döntéshozók elutasították azt. […]

A kikényszerített aláírás pedig mind a nemzetközi jog, mind pedig a bírói joggyakorlat értelmében érvénytelen. 

5./ A Trianoni Békeszerződés Magyarország akkori vezetőit nem vonta felelősségre, azonban a Magyar Népet – törvénysértő módon – a kollektív bűnösség vádjával büntette.

Sérült az egyenlő elbírálás elve is, hiszen a Nürnbergi Nemzetközi Bíróság 1946. október 2-án a II. Világháború kirobbantásáért és abban játszott szerepéért Németország akkori vezetőit felelősségre vonta és megbüntette, azonban a német népet mentesítette a felelősségre vonás alól.

6./ A Trianoni Békeszerződés 88 évvel annak aláírása után már tarthatatlan jogilag és gyakorlatilag is.

7./ A Szerződéshez csatolt Kisebbségi Záradékban foglaltak betartását soha senki nem ellenőrizte, pedig az a Magyarországgal határos országok részéről 1920. évtől kezdődően nem érvényesült. A magyar kisebbséget ért atrocitások következménye – többek között – az is, hogy több mint 100 ezer magyar az elcsatolt területekről gyakorlatilag eltűnt. Ez a tény a háborús bűntett miatti felelősséget is felvetheti. Josip Broz Titó terroristái több mint 40.000 magyart mészároltak le Délvidéken. Sajnos az atrocitások, valamint az egyéb jogsértések a mai napig fennállnak a szomszédos országokban élő magyar emberekkel szemben. A magyar lakosság számának radikális fogyatkozását a korabeli és a jelenlegi lexikonok adatai közötti eltérés is szemlélteti. 

 

A háború óta több nemzetnek visszafizették elvesztett javaikat, sőt, többszörösen is megfizettették az elszenvedett fájdalmakat; ugyanakkor mi még meg sem említhettük az ellenünk elkövetett bűntényeket, mert azonnal soviniszta, nacionalistának bélyegeznek.

 

 

 

Budapest, 2008. augusztus 18.

Botos László

a Trianon Újraértékelése Konferencia társelnöke

ülésvezető elnök

a Magyarságtudományi Intézet elnöke

 

 

Dr. Gyárfás Ágnes

a Miskolci Bölcsész Egyesület elnöke

előterjesztő

 

 

 

 

 


[i]           1914, július 8-án, Gróf Tisza István a nép véleményét figyelembe véve tudatta a császárral, hogy ellenzi a háborút. (Raffay, Ernõ: A magyar tragédia, Trianon 75 éve, 220 old.)Később kőrtáviratban írta, ha Ausztria megnyeri a háborút, Magyarország nem fog területelcsatolást végrehajtani Szerbiával szemben. (Pozzi, Henri: A háború visszatér, 200-201 old.)

  Sazanov, szintén 1914 júliusában, II. Miklós cár nevében, körtáviratban értesítette az összes kormányokat, hogy: „Oroszország előre is visszautasít minden mérséklési közbenjárást, amely Pétervárott megkíséreltetnék.” Most már a magyaroknak nem volt többé módjukban választani. A szükség kényszerítette őket, hogy együtt menjenek Ausztriával, – együtt Németországgal – együtt mindenkivel – aki segíthette őket területüknek megvédésében a fenyegető orosz betörés ellen. (Pozzi, Henri: A háború visszatér, 200 old.)

 

 

A Békekonferencián azzal vádoltak, hogy mi elnyomtuk a nálunk élő kisebbségieket. Ennek az ellenkezője a valóság. Az oláh nyelv kialakulása Rákóczi György erdélyi fejedelem érdeme. 1643-ban rendeletet bocsát ki, hogy az oláh templomokban a papok más, mint oláh nyelven ne merjenek szolgálni. E törvényt azonban nem követhették mindaddig, amíg a Bibliát nem fordították le az oláh nyelvre. Ezért 1648-ban Fogarassy István oláh nyelvre fordította a heidelbergi katekizmust, és még ugyan ebben az évben az Újszövetséget is. Három év múlva a Dávid zsoltárokat.

1918. december 1-én Gyulafehérvárott, a Rumán Nemzetgyűlésen, az erdélyi rumánok vezérei kinyilvánították óhajukat, hogy egyesülni kívánnak a rumán királysággal. December 13-án e határozatot megismételte a kormányzótanács (Consiliul Dirigent). Nemzetközi jog szerint törvénytelen határozat volt. E gyulafehérvári gyűlésen hozzávetőlegesen 100 000 erdélyi oláh vett részt, a terület többi lakosai, ugyanakkor a szerbek, szászok és magyarok nem vehettek részt e gyűlésen. Ezért a határozat törvénytelen. Később közismertté vált, hogy a nemzetgyűlést a királyi rumán kormány szervezte, közösen az erdélyi oláh vezetőkkel. Nyilvánvaló, hogy az oláhok így akartak hatni a Békeparancs javukra való döntésében.

1913-ban 5 nappal a sarajevoi gyilkosság előtt, Sazanov kérdezte Bratianutól, hogy milyen feltétellel üzenne hadat a Monarchiának. Válasz: „ Egész Erdély és Bánát, valamint Bukovina fele és ha Oroszország biztosítaná Románia területének sértetlenségét és a háborús felkészülés költségeit.”  (Pozzi, Henri, Századunk bűnösei. 189 old.;  Sazonov: Sechs Schwere Jahre,  Berlin, 1927,  Memorandum to the Czar, June 24, 1914, Russian Diplomatic Archives)

Délvidék elszakítása a Corfui egyezmény 1917, júl. 27. Itt sem a nép, hanem idegenek szavaztak: Wickham Steed, a Times politikai rovat vezetője, Seton Watson, a londoni szláv propaganda végrehajtó bizottságának megbízottja, és Dr. Trumbics, Zara, dalmát város volt polgármestere. (Pozzi, Henri, Századunk bűnösei. 228 old.)

A Felvidéken, amely most Szlovákia, és a környező területeken, ahol a tótok éltek nagy számban, a tótok képviselete az ügyviteli hivatalokban, az alábbiakban látható. Trencsén megyében 40%, Túróc megyében 43%, Zólyom megyében 36%, Liptó megyében 37.5%, Bars megyében, 26%, Nógrád megyében, 23%, Gömör megyében, 24%, Szepes megyében, 29%. A képviselők mind jó viszonyban voltak magyar és német képviselőtársaikkal. (Dr. Gyula Varsányi: Regionalism in Practice. –  The Ethnoprotective role of the semi-autonomous County System of Historic Hungary, which appeared in the January-March, 1985 issue of the Revue de Droit International in Geneva.)

1918. október 28-án a Cseh Nemzeti Tanács és a négy párt vezetői kikiáltották a csehszlovák köztársaság megalakulását. Október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács túrócszentmártoni megbeszélésen 90 protestáns és 15 római-katolikus szlovák küldött kikiáltotta Felvidék (Slovensko) elcsatolását. Ezt a Függetlenségi Szlovák Nyilatkozatot 1920-ban elismerték, mint „népakarati döntést”. (Kostya, Sándor: A Felvidék, 105 old.) Hogyan lehetet ezt népakarati döntésnek elfogadni, amikor csak a szlovákok szavazhattak, az ott élő magyarok nem?

Már 1917-ben a Cseh Forradalmi Szervezet felosztotta Magyarországot. E tervezetet elősegítette Lord Northcliffe. A propaganda bizottság rendszeresen találkozott Lord Crewe házában 1918-tól a Trianoni Döntésig. A bizottság tagjai Gróf Denbigh, Robert Donald, a Daily Chronicle szerkesztője, Sir Roderick Jones, a Reuter News Agency igazgatója, Sir Sidney Low, Sir Charles Nicholson, parlamenti tag, Sir James O’Grady, Wickham Steed, a Times külföldi levelezője, Seton Watson, szerkesztő és történész és H.G. Wells, író. (Pozzi, Henri: A háború visszatér, 186 old.)

Pontos ismeretünk van Szovjetunióból arról, hogy a pánszlávisták hogyan és mennyit fizettek a francia sajtó lefizetésére. 1904-ben a sajtó 935 785 frankot; 1905-ben 2 014 161 frankot, 1905 és 1911 között 7 894 360 frankot; 1912-ben 882 140 frankot; 1913-ben 1 102 500 frankot. A felsorolt összegekből 374 000 frankot Izwolszky személyesen adott át egy borítékban. 1914-ben 1 025 000 frankot kaptak. 1915-ben 931 000 frankot; 1916-ban 1 153 225 frankot; ebből 100 000-et kapott az Agence des Balkans. 1909 és 1912 között Szerbia 275 000 frankot adományozott a franciáknak abból a pénzből, amelyet Oroszországtól kaptak. Ebből a pénzből a Le Journal des Débats és Le Temps együttesen 150 000 frankot kaptak. 1913-ban megvesztegetésre is kaptak 700.000 frankot, ebből 237 000 frankot a Le Temps és L’Agence des Balkans kasszírozott be. 1914-ben a 760 000 megvesztegetési frank-ból 437 000 a Le Temps és L’Agence des Balkans-hoz vándorolt; 45 000 frankot kapott a Le Figaro és 15 000-et a Le Radical. Ugyanekkor 50 000 frankot a Le Journal igazgatója, Charles Humbert zsebelt be, míg 60 000 frankot kapott Le Journal des Debats. (Pozzi Henri, Századunk bűnösei. 140-141 old.)

 

                                                                X                             x                              x

 

2./ 1920. június 04-i trianoni békeszerződést aláíró országok nagykövetségei

   Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország, Japán, Belgium, Kína, Kuba, Görögország, Nikaragua, Panama, Lengyelország, Portugália, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Állam, Sziám, Cseh-Szlovákország